Petőfi Népe, 1976. március (31. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-23 / 70. szám

1976. március 23. • PETŐFI NÉPE • 5 LAKATOS VINCE: Még 1973-ban hangzott el a Kecskeméti tanyakongresszuson: »A. legnagyobb árnyék a mi tár­sadalmunkban a legelesettebbek, a legel hagy atottabbak: az elár­vult tanyai öregek sorsa!” Akkor kezdtem ebben az ár­nyékban az életeket, sorsokat ku­tatni. Azóta hosszú sorát láttam a vedlett, roskadozó, törött ge­rincű tanyáknakk, melyekben egy nagy történelmi átalakulás vétlen, de szükségszerű áldozatai szenve­dik a magányos öregség pokolj át. Azóta találkoztam a kígyósi em­berrel, aki nem lépett be a ter­melőszövetkezetbe, mondván, megél ő a hat hold homokjából, és az öregségtől sem fél, hiszen két gyermeke van. A fiának há­zat. a lányának két fejős tehenet vett. Soha sem hitte volna, hogy meddő fáról várt' termést, mikor a gyermeki hálában reményke­dett. Amikor nála jártam,1 ott feküdt a beomlott tetejű tanya ágasokkal föltámogatott konyhá­jában. Télvíz idején vászonruhá­ban vacogott a foga a rongyos pokróc alatt. A bakancsból kikan­dikáló lába akár a szárcsáé. Fe-' kete és repedezett a piszoktól. Mert a kútja beomlott és kilo­méterről kellene hozni a vizet, de menni csak egy lécdarabra tá­maszkodva tud. Hetekig nem lát főtt ételt és két éve várja, hogy beutalják a szociális otthonba. A gyerekek? A szomszédasz- szony mondja: — Beülnek az autóba, mennek Jugoszláviába, Nyugatra. Az kell a fiataloknak. Nem az, hogy a bá­csi kákát, nénikéket gondozzák! Vagy ott van a debeáki em­ber! Százezer forintját az egyik fiának kölcsönadta. A fiú aranyat vett a pénzen és disszidált. Az apa most már évtizede él egye­dül, betegen, nyomorban és pi­szokban, mert a másik fiú azt mondja: menjen ahhoz, akinek a pénzt adta! Folytathatnám a 92 éves néni­kével, akire a fia rázárta a ta­nyát. hogy a tanács ne vihesse be a szociális otthonba. Eleget élt már, inkább haljon meg, de ne terheljék rá az ápolási költ­séget a tanyára. Beszélhetnénk az egykori tanyai tanítónőről is, akit dermedt ke­zében a félig megkopasztott csir­kével találtak meg halála után hetekkel, mert nem volt senki, aki ajtót nyitott volna rá. Vagy a másik öregasszonyról, akiről máig sem tudná, senki, hogy meg­halt, ha éhező tehene iszonyatos bőgősére föl nem figyeltek volna. ’löiffeágszerte.;' faján ezrekről is, akik éhezve, fázva, betegen évekig várják, hogy bé­níthassanak a szociális otthonba. És hiába, mert ezekben az intéz­ményekben már akkor is kevés volna a- hely, ha ketten feküd­nének egy ágyban. Pedig... Pedig éppen Lajosmi- zsén bizonyosodhat meg az em­ber, milyen megváltás az öregek otthona a rászorulóknak! « ?^cs^rjiik most a kecskémé “ if1"38 és a megye vezetőit, aki! 1974-ben megnyitották itt az or szág legkorszerűbb szociális ott nonat. Ne örvendezzünk, hog' olyan ez, mint egy szép kis szál loda ahol 200 forintot kérnek eg: éjszakára egy szobáért. A bútor' zat korszerű, szép, praktikus. É: természetesen az étterem a tár salgó, a könyvtár, a rádió a tele Jfzió, meg a hatholdas kert!., «yolcvanhat férőhely negyver főnyi gondozóval, alkalmazottal És ne beszéljünk most a jósá ÍKni”HeíCeg Ferencné „igazgat« ”én‘ _ oly an gondozattairól sem mint Dóczi néni, Dóczi néni vala­ha gazdasszony volt. Húsz évig özvegyen gazdálkodott. Szántott, vetett, lóháton járt szétszórt par­celláira. Először berzenkedett, az­tán belépett a termelőszövetke­zetbe. Ött ma is zsákot varma, ha nem volna 84 éves. Nyugdí­jának egy részéért minden ké­nyelme megvan. Naponta láto­gatja az orvos. És esküszik, hogy nem kellene már a múlt egyet­len épeszű parasztnak sem, aki a termelőszövetkezetet megismer­te. Beszéljünk az olyanokról, mint Jurászik Márkus bácsi. Tíz évig volt rajta az alsóruhanemű. Be­hozták, és amíg a nővér mele-, gítette a fürdővizet, az öreg megszökött. Vissza a tanyára. Vagy itt van Újvári Pista bácsi. Ke­rekegyházi tanyájáról hozták ide. Hóna alatt szorongatta a mótyó- ját, nem lehetett tőle elvenni. Nem evett, nem ivott, nem aludt. Vissza kellett vinni, megint el­hozni. Földházi Imre bácsi kát­ránypapírból tákolt putriban la­kott. A puszta földön aludt, bé­kák mászkáltak rajta. Mikor be­hozták káromkodott, átkozódott, pedig beteg volt. Felruházták, meggyógyult. Most már megnyu­godott. Az erkélyen üldögél, né­zelődik. elégedett. Elégedett Lami‘ Pali bácsi is. ő kenyéren és me­leg vízen tengődött esztendőkön át. Mikor mondták neki, hogy jobb helye lenne äz otthonban, tiltakozott: „Nem leszek elítélt! Nem mék. mert levágják a haja­mat!” Különös regény Feri bácsi élete. Már a neve is keserű irónia: Bol­dog Ferenc. Ez a „boldog” úgy élt le hatvanhét esztendőt, hogy akkor feküdt először ágyba, mi­kor az otthonba bekerült. Hatéves korától szolgált, ki­lencéves korában megfázott az őszi esőben a jószág mellett. Ki­vágtak a lábából egy darab cson­tot. Félévszázadot töltött egy gaz­dacsaládnál. Örökölték, mint a tanyát és az istállóban levő bar­mot. Igaz, őt is ott tartották. A jószág mellett, szalmában aludt. A bére? Azt mondja: — Csak önni adtak. Mög ru­hát. — Pénz? — Röndös pénzelem volt. Mert én csak a birkákra vigyáztam, ö.tvenre, százra. Mondom neki, ha most bepö- rölné volt gazdáit a hatvan esz­tendeje elmaradt bérért, millio­mos lehetne. Csodálkozik: — Áááá... Azt nem tehetem! — Miért? — Mert pénz nem volt az alt kuban. Anyám nem alkudott pénzt, mikor szolgának adott. Az­tán meg meghalt... Na tessék! Hát van még be­csület, tisztesség! De kiben?! — Hogy került ide? — A tanácstól jött egy me­nyecske. ö ajánlotta. Nem volt kedvem, mert a gazdám azt mondta: be ne üljek az autóba, be ne jöjjek, mert megbánom. — Megbánta? — Dehogy! Sokáig gondban vol­tam, mi van a birkákkal... Ta­valy kapott az otthon egy bá­rányt. Azt őrizgetefn. Csak sétál­gatok vele, nézelődök. Jó dolgom van. |. Szinte azonos sorsa volt Annus néninek, öt egy lajosi gazdától hozták be. — Mi volt a férje? — Kéregetni szokott. Járt ta­nyáról tanyára. Párszor berúgat- ták. De én megszidtam: „Nézd, apuskám, ne igyál, nem szép, ha részegen jössz haza. Megszólnak. Ha bort adnak, hozd haza. Közö­sen igyuk meg. Megfogadta. Ha­zahozta. Együtt iszogattunk. — Miben halt meg? — Az úgy volt, hogy elment a lajosi piacra kéregetni. Bezabált savanyúkáposztából. Mikor haza­ért, mar rázta a hideg. Mondtam neki: nem volt szép tőled! Ha máskor káposztát kapsz, hozd ha­za. Majd én megmondom, hogy jó-e az a káposzta, megeheted-e? De már hiába beszéltem. Nem gyógyult meg. Aztán mentem én szolgálónak. — Mi bért kapott? — Csak enni adtak. Azt is föl­panaszolták. Vasárnap eljártam a templom elé. Amit ott pénzt kap­tam, elvették tőlem: minek az ne­kem?! — Hogy került ide?-i- Jöttek a tanácstól. Az igaz­gató néni is biztatott. Először nem nagyon akartam. A gazdá- mék azt mondták: ne menj be, Annus! Ott inekciót adnak, aztán meghalsz! Nagyon örülök, hogy mégis bejöttem. Itt szeretnek. Zsebpénzt is kapok. Cukrot, sört vehetek rajta. Amit akarok... Hát igen, ezekről van szó! A legelhagyatottabbakról! Az élet, persze, nem fenékig tejföl itt sem. A tanyán a ma­gányosságtól szenvedtek, itt az a baj. hogy sokan vannak. Közöt­tük békétlenek is akadnak. Töb­ben szeretik a ,;tütüt”. Beisznak kinn a faluban, összemarakod­nak. A „luxus”-otthonban is elő­fordul. De legalább nincs fázás, éhezés, kizsákmányolás. Orvos és ápoló enyhíti a vénség, betegség okozta fájdalmat. Tudják ezt azok is, akiknek az a föladata, hogy behozzák a ké­sést, “ ami nemcsak abból ered, hogy először építünk szocializ­must, hanem abból is, hogy egy kifosztott hazát örököltünk a fa­sizmustól? Tudják. Intézkedés, rendelet most már bőven van. De van tanyavilág is. És úgy van, ahogy Kiskunmajsán a házi gon­dozók mondják: — A4'községben ‘lakóknak- na­ponta kivisszük az ebédet és ab­ból rendszerint a vacsora is ki­telik. Rendbetesszük a lakásukat, kimossuk a ruhájukat. A betege­ket ápoljuk. De a tanyaiakat így gondozni lehetetlen. Egy látoga­tás sokszor egész nap lenne és 20—30 kilométer utazás. . Ha a tanya életének prolongá­lása szükséges, akkor arra is gon­dolni kell, hogy a nyugdíj és anyagi ellátottság mellett is egy­re többen lesznek magukra ma­radt tanyai öregek. És a lajosi „luxus”-otthon holnap már nem lesz luxus, hanem természetes igénye az egyre iskolázottabb, egyre emberibb körülmények kö­zött kiöregedő embereknek., És ehhez nemcsak pénz, pénz és har­madszor is pénz kell, hanem a társadalom érzékeny lelkiismere­te is. Van-e okunk félni, hogy veze­tőinkből hiányzik, vagy hiányoz­ni fog az igyekezet? A bevezető­ben idézett szavak óta nekem tettek is bizonyítják, hogy ilyen eshetőség nincs és nem is lehet! A süketszobában 9 A Magyar Tudományos Aka­démia Akusztikai Kutató Intézete új székházába, a Budaörsi útra költözött. A kutatások és kísérle­tek céljára most alakítják ki a (különféle akusztikai mérésekre alkalmas süketszobát. (MTI-fotó: Balaton József felvétele — KS.) Az egészség védelmében Néhány héttel ezelőtt adott szá­mot a múlt évben végzett mun­kájáról a Magyar Vöröskereszt Bács-Kiskun megyei vezetősége. Terjedelmes beszámolójukból — a korábbi mulasztást pótolva — most ragadunk ki néhány figye­lemre méltó részletet. Ami az egészségnevelő tevé­kenységet illeti, a megyei veze­tőség a szervezet országos elnök­sége, valamint az MSZMP me­gyei végrehajtó bizottsága népe­sedéspolitikai határozata alapján jelölte meg a feladatokat. A csa­ládvédelmi munka segítésére já­rásonként és városonként 3—4 ‘napos tanfolyamokat indítottak. A jól szerkesztett tématerv mon­dandóit szakemberek tolmácsol­ták a hallgatóknak. Az egészség- . Kfüglg^seZ k^cpofatosany^UMng- zott J4p0rnál több előadást . öt­venhétezren- hallgatták'-meg,ur- s ez a létszám csaknem tízezerrel haladja meg az előző évit. Ezzel párhuzamosan 757 tanfolyam, mintegy 19 ezer hallgatója sajá­tította el a kulturált egészségügy­gyei összefüggő tudnivalókat. Az idős korúakról való társa­dalmi gondoskodás nagy jelentő­ségű, fontos feladat. Megyénkben a lakosság egyötöd része tartozik ebbe a kategóriába. A Vöröske­reszt aktivistái tavaly ezerszáz idős, egyedül élő embert gondoz­tak. Ez a szám az előző évinek a kétszerese! Az, életkortól függet­lenül is törődnek a veszélyeztetett környezetben élő családokkal; az 1974. évi félezerrel szemben 1975- ben már csaknem 1900 — köztük 160 cigány — család gondozására vállalkoztak. Szép eredményeket mutat fel a tisztasági mozgalom is. Itt most csupán Kalocsát említjük, ahol a felszabadulás 30. évfordulójának tiszteletére hívták életre ezt az akciót, s az esztendő végére már közel ötszáz ház falára került fel a „Tiszta udvar, rendes ház" embléma! J. T. Anyanyelvűnk és nyelvművelésünk Minden tavasszal megrendez­zük a magyar nyelv hetét. Ez évben már tizedszer. Ezek a nyelvi hetek fölkeltették a nyel­vünk iránti érdeklődést. Még nem értük el ugyan, hogy mindenkit áthasson az anyanyelvűnkkel va­ló törődés nemes szándéka, de eredményeink már feltétlenül vannak. Ez alkalommal tekint­sük át nyelvművelésünk kérdé­seit a nyelvészeidtől és az írók­tól vett idézetek alapján. „Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele.” (Bárczi Géza) „Finnugor örökségében a ma- gyer nyelv becses kincsé kapott útravalóul, a fejlődésre rendkí­vül nagymértékben képes esz­közt, mellyel rugalmasan hozzá tudott igazodni a gondolkodás fejlődéséhez. Az évezredes fej­lődés folytonos színesedés, gaz­dagodás, a szükségszerű elhasz­nálódásoknak nemcsak gyors és elegendő, hanem1 sokszoros pót­lása. Ha csoda maga az, hogy ez a nyelv annyi idegen és bő vitalitásé nyelv változó, de min­dig szoros gyűrűjében meg tu­dott maradni, még sokkal cso­dálatosabb az a látvány, aho­gyan állandóan fejlődött rugal­masan idomult a gondolkodás színesedéséhez és bonyolulttá vá­lásához.” (Bárczi Géza) „A nyelvben, mint az életben is valami mindig keletkezőben s valami mindig elhalóban van, mert itt is állandó a harc a régi és az új, az elavuló és a feltö­rekvő között.” (Deme László) Az újat nem kell okvetlenül elvetni, „Egy és más tekintetben gazdagszik is nyelvünk; sok-sok új fejlemény szervesen beleil­leszkedik köznyelvünk hagyomá­nyos rendszerében. Azt látjuk helyesnek nyelvünk használatá­ban, ami a mai legegységesebb magyar nyelvváltozatnak, az iro­dalmi nyelvnek és a művelt em­berek nagyjából egységes élőbe­szédének, a köznyelvnek megfe­lel.” (Ferenczy Géza) „Az igazi nyelvművelés .tehát egyszerié (néz1 VíáSÍa éséípre; tiltakozik ;á11káétísi'-‘űj‘' éllen' és: ja­vasol jó újat; védi a hasznos ré­git és elveti az alkalmatlannak bizonyuló régit. Bármelyik irány válik egyedurakodóvá, a nyelv kárát látja. S a régi normák nem okvetlenül érvényesek a későbbi korokban, hanem körültekintő és mélyreható vizsgálat alapján esetleg módosítanunk kell őket.” (Tompa József) Az új nyelvi elemek mérlege­lésének elve csak ez lehet: „Gaz­dagodást jelentenek-e, új színt, új árnyalatot hoztak-e, esetleg romboltak-e, megsemmisítettek-e nagyobb értékekét és esztétikai szempontból mit érnek.” (Bárczi Géza) Féltő gonddal kell óvnunk nyel­vünk ősi finnugor szerkezeti fel­építését is: csak azt fogadhatjuk éli ami az ősi nyelvi hagyo­mánnyal nem ellenkezik. „Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsökének, azok romlása könnyebben pótolható; de a szókötési formák azon ne- mesb ereket, csatornákat képe­zik, amelyekben a fa éltető ned­ve kereng: dúljuk fel — és a fa nem lesz többé.” (Arany János) Hibátlanul beszélünk-e? „Ne áltassuk magunkat, egyikünk sem ismeri fel beszédének vala­mennyi hiányosságát. Figyelmez­tetésre szorulunk mindahányan. Folyamatos 'és országos figyel­meztetésre, mert az immár el- odázhatatlanul esedékes általános beszédkultúrát csak társadalmi együttműködés valósíthatja meg. Utóvégre senki számára sem le­het közömbös, hogy az anya­nyelvi műveltség milyen fokán gyakoroljuk szólásjogunkat. ^ A nyilvánosság bármely száné előtt!" (Péchy Blanka) Közügy-e a nyelv? „Sokan azt mondják, nálunk már közügy a nyelv, hiszen tíz-, sőt százez­reket érdekelnek az anyanyelv kérdései. Abban a tekíntdtben azonban, hogy mindnyájan meg. is becsülnénk anyanyelvűnket, s magyar voltunk egyik legsajáto­sabb jegyeként, legfontosabb munkaeszközünkként vigyáznánk rá, még egyáltalán nem közügy. Ha majd vállalatainkban, üze­meinkben olyan gépírókat, tit­kárnőket keresnek, akiknek nemcsak az alakjuk és a kávé­juk jó, hanem a helyesírásuk is; ha a hirdetmények, feliratok szövege nem lesz tele durva nyelvhelyességi hibákkal. Ha a különféle tárgyalásokon nem ér­demnek számít a nyelvünk rend­szerével össze nem egyeztethető,, fölösleges idegen szavakkal űzött műveltségiitogtatás; ha eltaná­csoljuk ä nyilvános szerepléstől azf," akinek ' mondatai pongyolák, semmitmondók, beszédei szür­kék, hatástalanok — akkor majd elmondhatjuk hogy már minden tekintetben közügy nálunk az anyanyelv.” (Grétsy László) Kiss István Film készül Wilhelm Pieckről Az NDK — 1960-ban elhunyt — éiső elnöke, Wilhelm Pieck szü­letésének századik évfordulójára dokumentumfilmet készített a DEFA Filmstúdió. A film stábja — szerzők, dra­maturgok, rendezők, színészek, tu­dományos tanácsadók sora — fo­tókból, dokumentumokból, bará­tok és harcostársak visszaemléke­zéseiből. eddig közre nem adott filmdokumentációkból kíván em­léket állítani a nép nagy fiának, a munkásvezérnek, az államfér­finek és az embernek. Egyéni éle­tét, sorsát a munkásmozgalom történetének keretében ábrázol­ják, hiszen Wilhelm Pieck nem­csak részese, de alkotója is volt történelmi korszakoknak. Tudósít a film Wilhelm Pieck ifjú évei­ről, a forradalmi hétköznapokról, kapcsolatáról Kari Liebknechttel és Rosa Luxemburggal, barátsá­gáról Clara Zetkinnel és Emst Thälmannal, első találkozásáról Leninnel. Az első világháború utáni események már korabeli filmfelvételekről peregnek. Az alkotó kollektíva úgy kap­csolta össze a személyes élmé­nyekét a történelemmel, hogy a film nemcsak ismereteket gyara- pít, de maradandó művészi é1- ményt is nyújt. (BUD APRESS—PANORAMA 2. Ha kitekint a bőrtető ablakán, már napok óta ugyanazt az apró fekete emberkét pillantja meg: mint a hűségéé kutya lohol a szekér közelében, a lengyel ta­vasok ingerülten kerülgetik, de ez őt nem zavarja, szinte nem is az utat figyeli, hanem tekintetét ádázul és szívósan ide vetegeti. Hogy elkaphassa a fejedelem pil­lantását. Öltözéke épp olyan, mint a többieké: kékre festett, avas, hamus zsírban beavatott durva vászongatya, ing, meg bá-1 ránybőrbőr szabott hátibőr, Ja fe­jén széles karimájú kalap, ami­nek két szélét, ha eső esik, le­hajtja, ha jó az idő, a kalap te­tejéről lecsüngő bőrszíjjal fel­köti. A fejedelem a nevét is tud­ja. Tálnok Gyuri. S azt is tudja, mi az oka, hogy a fejedelmi sze­kér közeléből nem tágít. Az az éjszaka, még lengyel földön, a hegygerincen túl, abban a Kli- móc_ nevű faluban négy héttel ezelőtt, ott a magyarázat Ez pe­dig így történt: Tulajdonképpen nem Klimóc volt a fejedelem úticélja, amikor azon az esős, szomorú napon ez­zel a három szekérrel, meg. Konszky podóliai palatínus, tü­zérségi tábornok — afféle hely­tartó és katonai parancsnok — tizenöt katonájának kíséretében lengyel földről a magyar határ, a vereckei hágó felé elindult, szí­vében szorongó elszántsággal és reményét a hazulról érkezett hí­rek igazságába ,vetve. A sűrű eső­ben, a lengyel lovasok számára is ismeretlen völgyekben, szaka­dékokban utat tévesztettek, s amikor beértek egy apró faluba, kiderült, hogy még mindig Len­gyelországban vannak — nem jutottak át a határon, pedig azon az éjszakán már magyar földön — és saját birtokának va­lamelyik falujában — akart meg­pihenni. Klimóc volt a falu ne­ve. Rájuk esteledett. Továbbin­dulni istenkísértés lett volna az esős, vaksötét éjszakában — a fejedelem átüzent a határon túl várakozóknak, kora hajnalban ők jöjjenek át ide, Klimócba. Reggelre az eső elállt — a hí­vott sereg megérkezett. A feje­delem tudta, hogy a Dolháhál szétvert jobbágy csapat maradé­kai vergődnek majd át a Besz- kidek gerincén. Tudta azt is, hogy nem valami rendes, fegyelmezett katonanéppel fog találkozni, hi­szen — tegnapelőtt értesült a részletekről — Űrnapján, estefelé gróf Károlyi Sándor egy bortól, pálinkától álomba merült, őröket nem állító, részegen hortyogő, fegyverét könnyelműen szerteha­gyó népséget lepett meg, s vert széti Dolhánál könnyedén, de ahogy a hegygerincről leereszkedőket megpillantotta, egy kicsit elszo­rult a szíve, s megakadt a lé­legzete. Ezek nem katonák: Ez söpredék: ez volt az első gondo­lata. Botokkal hadonásztak, vissza­felé szegezett kaszáikkal döfköd- ték a levegőt, kurjongattak, né­melyik agyát annyira ellepte a korpából, ki tudja, miből koty­vasztott pálinka gőze, hogy a fenekén szánkázva ért a hegy tö­vébe, s ott el is terült. A feje­delem a sztaroszta — különben folyton vakarózó lengyel paraszt — faházának díszesen faragott tornácáról nézte első katonáinak igazán látványos bevonulását. öt messziről megismerték. Ki lehetne más az ő fejedelmük, mint az a délceg, büszke tartású, szép piros orcájú, kissé ferdén metszett szemű, szépen pödrött bajszú, hullámos fürtökkel ékes hajú, talpig feketébe öltözött — aranyzsinór szegi a kalapját —, karját mellén szigorúan összefo­nó fiatal férfi? Ordítozva rohan­tak hozzá, őrülten rázták botjai­kat. Puskáikkal — már akinek volt — vadul durrogattak. a lo­vasok — mert lézengett köztük valami harminc-negyen lovas is, talyigákból kifogott szőrős hegyi lovakon — fickándozásra próbál­ták bírni kimerült állataikat. A fejedelem komor és gyanakvó te­kintettel méregette őket. Nemkü­lönben (kísérete is, a tizenöt len­gyel lovas, mint rendes, tapasz­talt katona, iszonyú idegenkedés­sel nézte ezt a kavargó, látható­an ész nélkül üvöltöző bandát: ők úgy tudták, hogy ez a fiatal férfi Magyarország törvényes fe­jedelme, s azért megy ki lengyel földről, hogy elfoglalja ősei jo­gos örökségét, élére állva a fel­kelt nemzetnek, kivívja hazája szabadságát. Ezek itt — a fel­kelt nemes magyar nemzet? Hi­szen ezektől meg kell védeni, tá­vol kell tartani ezt a fiatal feje­delmet, kinek neve — lengyele- sen meglágyítva ejtve — Ra- gotszky Ferenc. Hosszú, csontos, csüngős baju­szé közeledett a tornáchoz. A lengyel tizedes már eléje akarta tartani kardját, nehogy közelé­be érjen a fejedelemnek, ám Rá­kóczi leintette. Ezt az embert ő már ismeri. Saját jobbágya, Tar­pára való, a neve Esze Tamás. Kezet fogtak egymással. Iparko­dott kifelé a tömegből aztán a többi vezér is. Vezér — olyan­formán, ohgy ők Önmagukat ve­zérnek tartották. Köztük is a legnevezetesebb egy Kiss Albert nevű, gyilkos pilbantású, meg­vagdalt képű, gonosztevőnek in­kább, mint kurucnak nevezhető, nagy földeket, sokféle börtönöket megjárt öreg talpas, akiről .— Barvinszky Gál beszámolójából —, a fejedelem már tudta, hogy Thököly idején hadnagyságot vi­selt. Aztán egy alkalommal egy tö­rök küldöttség kísérésével és vé- delmezésével bízta meg Thököly, ez jneg a törököket meggyilkol-, ta, kirabolta, aztán a gazdag zsák­mányt elragadva, beállt labanc­nak, majd azt is megunva, erdei rabló életre' adta magát, de volt ez Szatmárban pandúr is, és most itt áll a fejedfelem előtt. Rákóczi ővele is kezet fogott. Ezek voltak hál első vezérei. Ezeres kapitá­nyai. Ezeres kapitányok! Holott ez a csődület amely a sztaroszta háza előtt tolong... — Mennyien vannak, Esze Ta­más? — kérdezte a fejedelem és szemhéjait szigorúim összezárta. — Ennyien maradtak — intett a tömegre Esze —, talán, ha két­százan. — A lovasok számát nem kérdezte, hirtelen felpillantva is számba' vehette őket. Negyvenen? ötvenen? — Le kell őket csendesíteni. Puskáikkal ne lődözzenek, ők maguk ne ordítozzanak. Akkor tekintett a lába elé. Egy öreg, csimbókokba font hajú fel­kelő feküdt előtte hason, és a csizmáját csókolgatta. A fejede­lem meghatódott, visszahúzta a lábát. A tömeg — vezéreik paran­csára elcsendesedett. A fejedelem intett: beszélni akart. Életében először állt ekkora tömeg előtt­(Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents