Petőfi Népe, 1976. március (31. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-21 / 69. szám
NAGY LÁSZLÓ Tavaszi dal Pártom te kar.dos angyalom öledben ' én sem alkatom tüzes csikódat ellopom kényesek kertjét tipratom Nem kötöztök le gazdagok Joszló aranyos • madzagok szegények fejét emelem ballagj utánam szerelem Oly undok ma a búsulás mint sötét csuha- hurcolás és oly szép ma az öröm mint leányokon a piros ing 9 Stotz Mihály grafikája: „1919”. KAJSZIN KULIJEV A párthoz Te szólsz — s mi érző szívvel jól megértve élő szavakkal hallhatjuk Lenint. Igazság, zászló, lelkünk büszkesége, győztesen járunk lépteid szerint. Te, mesterünk, vezérünk, jóbarátunk, hű támaszunk munkában és csatán. Örökre egy, kemény egység a pártunk: népnek és pártnak egy sors jut csupán. Közös veled, az öröm és a gond, mert egy a cél, az eszme és az álom. Magasztos eszmény, mit a szó kimond: ahogy tanítsz — úgy éljünk e világon. (Hegedűs Géza fordítása) KRÚDY GYULA Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a „kastélyban” . a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtódörömbö- zését, a kályhák korgását, az ök- lendező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn félszuszog és benéz az ablakon. A szomorgók, maguknak élők, elbújt érzésűek, a lemondók háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhangos, szomorú szobákban a maguk bánatával foglalatoskodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. vaszi eső nyomán, mint a réteken a virágok, a fákon a csodálatos győngédségű levelek, a lehelet- üdeségű orgonák. Valamely varázslat történt itt a meséskönyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék s zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, megállott; a farkas-szakállú hídőr. aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult az örházikójába; a partokról és a messziségekből látott szoknyás nagy fák, fénylő kertek felett borongó vén házak, visszhangot, hajókurtöt. városi lármát gurgulázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sétaSzegény gyerekek a szigeten A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is 'Kastélynak neveznek, mert egykor őbenne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastélyi nevét árván viseli az Udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, a szél bújósdit játszik, az ablakok és ajtók rég elkívánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemi- lét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét -.. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, varjúkárogástól életunt kémény felfigyelt, a Szomorkásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a'vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anya-varjú üldözné a fészekrablás után, még tán a romfal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyulakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket... Víg gyermekcsapat özönlötte el az udvarház környékét. Mindennap ví- gabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tautak, a fehér lovacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák, és székek: megindultak ... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unatr kozó angol-park, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyík- gyorsan siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyerekek felé. A gyermek álmodott valamely ked-s veset éjszaka, amely után. kinyújtotta kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündérkertben járt és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt. A leányocskák körbe állnak és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben. A fiúk szétszaladnak mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszemű pázsit, ezer kedvű élet fakadt a szigeten a régi varjúkárogásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér. amely már kora délután elindult nesztelen útjára a romla- dékokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak mesz- sziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a le- mondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult megá- nyosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk, egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast. (1919.) ADY ENDRE Itt a nagy harc Tavasz van és a lázadókat Imádta mindig az élet, a láz, Jaj annak a magyar hajónak, Mely olcsón és mindent elmagyaráz: Jaj százszor a megbocsátónak. Engesztelhetetlenül úgy fusson , Minden megbilincselt, bántott, bús magyar Hajója, hogy büszkén eljusson Víg partra, melyet tört szive javait, Perlőinket perlő nagy jusson. Hiszen ők már úgy is inognak, Már küldik a kegyes üzenetet, Nagy harcba fogni úgy se fognak Ezek a zagyva úri seregek, Rablói száz elrablóit jognak. Trónjukon már vitázva ülnek S már nem kacagják gőggel a tavaszt. Persze, hogy meg nem szelídülnek, Verbőczy fajától ki várja azt? Eddig csak zsandárokat küldtek. De vér serkedt bőrük-alatta, Itt a tavasz, hol panaszkodnak is, Jön az úri, bosszús „ebadta”, Jön a prédikáció, mely hamis S jön a mi bosszús vágyunk-adtx. No, végre hát, ők védekeznek, A hóhérok, akiknek lelke sincs, Adván módját amaznak s eznek, Lóg hangosan róluk a vén bilincs: Ok, félők, legtöbbet vétkeznék. tavasz van, ezerszer pusztuljon Minden alkuvás, minden habozás És ezerszer egymásra hulljon Minden régiség és minden szokás: Most már nincs, hogy ki elől bújjon. Ez a magyar teljesedettség: lit a tavasz és itt a diadal, •Minden hitetlenség betegség, És magyarul sokszor szent az a dal: Itt a nagy harc, hát tessék, tessék.------J--------I mre Gábor portréjához Március 2-án érkezett a szomorú hír, hogy Imre Gábor, a magyar munkásmozgalom régi harcosa meghalt. Azt a tizenkilenc napot sem érhette meg, hogy 1919. március 21-re emlékezzen ismét. S így csak a nekrológba kerülhetett ez a mondat: „A Tanácsköztársaság kikiáltása után a kecskeméti Vörösőrséget parancsnokolta.” Tavaly ősszel kerestem fel, már nagybeteg volt. A portréját szerettem volna fölvázolni a tervezett/ a testvér- megyei kapcsolatokat dokumentáló Krím—Bács-Kiskun című könyy szerkesztőségének megbízásából. A megjelenést már nem láthatja, s az akkori jelenidő is múltidővé vált azóta. Álljanak itt az alábbi sorok, hát az emlékezet tanulságaként. Elsősorban úgy ismerték az emberek, mint kommunista veteránt. Ezt indokolja a tizenegy esztendeje kapott, Szimferopoli díszpolgárságát tanúsító oklevél is, amelyen egyebek között ez szerepel: „A Kecskemét testvérvárosban élő Imre Gábornak, a város köztiszteletben álló és idős tagjának, aki egész életét az emberiség legfényesebb ideájának megvalósításáért folyó harcnak áldozta.” □ □ □ Aki látta a drámaíró Katona Józsefről és a színházalapító Kelemen Lászlóról készített portréit a kecskeméti színház épületében, a 30-as évekből való munkás és műszáki értelmiségi ábrázolását a régi „Otthon” mozi homlokzatán, a jóbarátot, Tóth Lászlót idéző mellszobrot a vasútkertben, Kodály-dom- bormúvét a szülőház falán; a modem Kecskemét címerét megjelenítő plakettjét, vagy a mozgósító erejű plakátokat — az joggal tisztelheti a művészi elhivatottságot is. Mindezeket ugyanaz az ember alkotta, aki a Tar. ácsköztársaság kikiáltása után megszervezte a Vörösőrséget, majd zászlóaljparancsnokként harcolt, s aki a felszabadított Kecskeméten a szovjet városparancsnok és a város vezetősége megbízásából létrehozta a demokratikus rendőrség szervezetét. És miért választanánk el a közéleti tevékenységtől a szintén emberekhez — csak más módon — szóló szobrászati, festészeti munkáit. Az iparművészet és szobrászat eszközeihez nyúlt, amikor csak áttételesebben szolgálhatta a‘ mozgalmat, hiszen a Horthy-rendszer rendőrhatósága „az állami és társadalmi rend szempontjából veszélyes elemként” kezelte, és megfigyelés alatt állt. Neve az egyik ilyén „Figyelő lap” külön kartotékján szerepelt, s így csak nagynehezen jutott • hozzá rajztanári állásához. Az iparitanuló iskolában a lendő munkások ezr.eit oktatta és nevelte több mint egy évtizeden át, akik közül ma számosán vezető posztokat töltenek be. Egyik méltatója jegyezte fel a két világháború közti éveiről: „amennyire szűkös anyagi helyzete megengedi, fest, rajzol, domborműveket alkot. Sok műve őrzi 1919 emlékét.” □ □ □ És egy egészen más társadalomban, immár az új Magyarországon ismét a 'művészi kifejezés tűnik fel további erőt adó forrásként az életében. Addig is, amíg időt tud szakítani az önálló alkotásra, az ő irányításával helyezik el 1945—46-ban Kecskeméten a három szovjet hősi emlékművet, amelyekről a következőket írja levélben egyik szovjet barátjának: „az emlékművek állnak, és szépen illeszkednek bele a gyorsan fejlődő város összképébe, mint a két nép barátságának szimbólumai”. A városban és közvetlen környezetében egyaránt jelen voltak — mintha gazdag élete tanúiként szerepelnének — a műalkotásai. Régi, század- eleji kiállításokon bemutatott festményei vették körül az otthonában. Jellegzetes emberi tulajdonságokat Mvillantó bábfigurák néznek le a szekrényről. Az öreg városrész egyik földszintes házának udvarában, lakása előtt erőtől duzzadó „Sportoló”-ja fogadja a látogatót, amely egykori önmagát jeleníti meg. A szomszédos műteremben kész és féligkész munkák sorakoznak: egy tanulmányfej, mellette a nagy szovjet-orosz írót, Gorkijt és a Magyar Tanácsköztársaság kecskeméti kormányzótanácsi biztosát, Berkesi Ferencet Ábrázoló plakettek, a zászlóbontás lendületét sugárzó plakát, a testvéri Szimfero- polnak küldött kecskeméti címer. A társadalmi haladást és a szovjet—magyar barátságot szolgáló megannyi művészi dokumentum jelzi az alkotóéletpálya állomáshelyeit az Országos Iparművészeti Főiskolának 1911-ben benyújtott diplomamunkái és a legutóbbi rajzok, vázlatok között. □ □ □ Itt, a régi házban levő műhely-teremben, ahová mohától zöldellő udvari kövezeten vezet az út, a nyolcvanhat éves, betegségekben lefogyott Imre Gábor mindennap eltöltött néhány órát. a meghitt elmélyedést és az emlékezést hívta ilyenkor találkozóra. Az ifjúkori, küzdelmes emlékképek olyan világosan tűntek elő, mintha megtestesült valóságuk modellt állna a festőállvány előtt. Csöndesen szólalt meg: — Azt hiszem, hogy a környezetemnek egy kicsit mindig gondot okozott, amikor el akarták dönteni, hogy minek tekintsenek: vörösőr parancsnoknak, majd városi és megyei rendőkapitánynak, avagy szobrásznak. Ügy vélem, hogy nem szabad ilyen különbséget tenni, mert egész életemben a legkisebb ellentmondást sem vettem észre a kettő között. Hiszen nem arról van szó, hogy feláldoztam volna a művészetemet, hanem szolgálni igyekeztem vele a mozgalmat, azt az eszmét, amely az emberibb élethez vezeti az embereket. A főiskolán nagy reményektől eltelve, többet koplalva, mint jóllakva gyúrtam az agyagot. Azt hittem, hogy a siker és a dicsőség után csak ki kell nyújtani a kezem.' Aztán az első világháború, az orosz katonákkal való találkozások és barátkozások, a forradalom és a Tanácsköztársaság leverését követő meg- hurcolások tanítottak meg igazán arra: miként is kell felhasználni a művészet eszközeit, hogy minél többen megértsék azt, amit akarok, amiért érdemes volt és érdemes- küzdeni. □ fl □ ^Szobrait és képeit a korszerű realizmushoz sorolja számos híve és tisztelője. Művészi hitvallását így fogalmazta: meg: — Fontos, hogy a művész emberi magatartását, élet- szemléletét világosán, érthetően tolmácsolja. Érteni, érezni kell a dolgozó emberek életét, érzésvilágát és szem előtt kell tartani, hogy a közönség érzésvilága a szocializmussal egyértelmű. A művészetben — akár elvont, akár nem — az őszinteség a legfontosabb. A művész aktívan vegyen részt a kor átalakító sáért folyó küzdelemben. Jó az igazságot 'hangoztatni, s. bármilyen szerény életművel is meg lehet azt közelíteni, ha — a valóság talaján állva! — egyéni formanyelven fejezzük ki az általunk vallott elvet. Ez akkor hat meggyőzően, ha az elveinkben és céljainkban megnyilvánuló realizmus egybeforr a humanizmus fogalmával, s kifejezés- módunk a tárgyi és természeti világot a társadalmi léttel való összefüggésében, emberi vonatkozásiában ragadja meg. □ □ □ Igen, Imre Gábor, a nagy sorsfordulók részese, alkotásaival is ugyanazért a célért küzdött, mint a kecskeméti munkásmozgalom közismert harcosa. A különbség csak annyi, hogy egyszer vésőt és ecsetet vett a kezébe, máskor — ha a helyzet úgy kívánta —, fegyvert fogott a forradalomért, vagy szervezte a közrend helyreállítását. Művészet és társadalmi szerep el- választhatatlanságát példázza az életútja. Halász Ferenc • Bíró Mihály: Emléklap.
