Petőfi Népe, 1976. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-08 / 33. szám
Simon Emil Látogatás ■ Ismer engem az ács, a jestő, I a lakatos, a kőműves. I Leszólnak három emeletről: I „Ha nem vagy normás, feljöhetszV’ Létrák emelnek magasabbra. tiadrágos lányok éneke. Fejemen hátradől a sapka, ügy bámulok az égre fel. Léptemre meghajlik a palid; Elnehezedtél, szakikáml" S magamban zsörtölődve vallom: nem lennék itt már kapitányi De hát nem számit lem a testsúly, sem a megsimult, más tenyér.' Nézek, csak rájuk, mint az elbújt napra néz, kiben hül a vér. Köznapi vallomások esnek, vitatkozni sem akarunk. S emelnek ők. Mint emeletre terhet a félkarú daruk. Milan Konjovics zombori festőművész Kétségkívül egyszerűsítés lenne, ha csupán azt mondanánk, hogy nagyon kedves vendég érkezett hozzánk Zomborból, Baja vajda, sági testvér- városából. A róla szóló kritikák ugyanis joggal utalnak a tágabb kitekintésre, nevezetesen művészete európai jellegére. A jugoszláviai magyar író, Herceg János tanúságtétele szerint Milan Konjovics emberábrázolá- sáról „Balzac ' életművének társadalma jut eszünkbe”. Oszkár Dávicso 1959-es cikke ugyanakkor kiemeli : „amikor tulipánt, napraforgót, szántóföldet és alakokat lest. ami. kor sgjjít,.élményeit., festette,_,töb-J)3 bet adptt/riGSupán az élményszés- rű festészetnél^ ,/éPPSP azzal, IjpgKoi az emberi önbizalmat táplálja ebben a szenvedéllyel teli világban." Mások Van Gogh-hoz, Vla- minckhez és Rouaulthoz hasonlí. tották. Mostani, kecskeméti kiállításán több vászna Czóbel Bélát idézi fel. S első szavai is a kiváló kortárs festő halála fölötti megrendülést fejezik ki. — Nagyon nagyon fájdalmasan érintett a hír. Közös párizsi éveink alatt igen sokszor találkozunk, hiszen a francia fővárosban a magyar művészekhez fűztek a legerősebb kapcsolatok. Czóbel Béla mellett Pór Bertalanhoz, Kernstock Károlyhoz Diener- Dénes Rudolfhoz és másokhoz. — Hogyan emlékszik vissza a pálya kezdetére? — A látvány és az olvasmány- élmény együtt jegyzett el a fes- tészéttel. Zombori gimnazista koromban Lyka Károly művészeti tárgyú könyvsorozata irányú- tóttá figyelmem a múzeumok, kiállítások kincseire. Szinte valamennyi századeleji ábrázolási irányzatot végigpróbáltam az impresszionizmustól a kubizmu- sig. 1924-től aztán Párizsban telepedtem le, ahol visszatértem a klasszikusok tanulmányozásához. A Louvre termeit járva fel kellett ismernem, hogy nincs olyan eleme a képzőművészeti kifejezésmódnak, amelyet ne lehetne megtalálni a régebbi századok alkotásaiban. Örökre bevésődött a tudatomba a rajz, a szerkezet, a festés és a modellálás alapvető szerepe. Három esztendő kellett az elhatározásig, hogy most már nem imádkozom tovább a nagyok , előtt, hanem megpróbálok a saját lábamra állni. Míg korábban szinte szándékosan fojtottam vissza az egyéniségem, ettől kezdve önmagam akartam adni, s elkövetkezett az időszak, amelyet „kék korszakként” szoktak emlegetni, amikor uralkodó szerepet kapott a kék szín használata. Felfigyelt a kritika is, nyilván azért, mert eredeti tartalmat, a balkáni világot igyekeztem közvetíteni színekben, hangulatokban, zeneiségben és drá- maiságban. — Mi történt azt követően, hogy 1932-ben visszatért zombori szülővárosába? — Ismét új szakasz vette kezdetét. Fokozatosan eltávolodtam a ,,kék korszaktól”, mert az a francia környezet, klíma eredményeként született meg. Itthon fölfedeztem a bácskai tájat és- embereket, ami kiapadhatatlan forrást jelent, művészi feldolgozást! nemcsak egy életre elegendő, hanem többre is. Brre a talajra nyúlnak vissza a gyökereim, innen merítem az ábrázolás motívumait. Búr lehet, hogy az idegen látoga- , ló számára, horizontálisan, .,nyú- godtnak mutatkozik a bácskai sík Vidék, én mégis mindenben , drár mai feszültséget, a kezdet és a folytatódás mozgását érzem, színek zengenek, ritmusok vonza. nak. Világosabbá és valahogy rob- banóbbá váltak a képeim. — Milyen 'tervek foglalkoztatják jelenleg? — Sok elképzelésem van, s nem kötnek a műfajok. A nyolcvanadik év felé közeledve is igyekszem megmaradni olyan fiatalos festőnek, hogy az élet változásai mindig uj feladványt jelentsenek számomra. Továbbra is megpróbálom újrateremteni magamban és kifejezni a látványt, amely hullámzóan és állandóan körülvesz. Milán Konjovicsot régi magyar- országi barátai és újdonsült ismerősei fogják körül a vasárnap délelőtti megnyitón. Éppen Bálint Sándorral, a szegedi néprajzkutató processzorral beszélget, akivel 1942 óta tartja a kapcsolatot. Már elharnngozták a delet, de a mester még nem jutott hozzá, hogy alaposan megnézze a kecskeméti kiállítás elhelyezését. A rendezővel. Aszalós Endre művészettörténésszel együtt indul a termekbe. A bejárat két oldalán erős hatású, expresszív festmények függnek. — Mindig napfényben festem a képeim, ezért is világítanak eny- nyire. Ez pedig a család — mutat a szembenlovő, nyugodt színvilága, Emmát és Verocskát ábrázoló műre. Jobbra időrendi sorban követik egymást az alkotások, mintegy áttekintést nyújtanak a rendkívül gazdag, egységes életműről, felvázolják a végleges zombori letelepedés utáni,' a fiatalkori éveket követő eredmények belső időrendjét. A bal oldalt teremben a teljes emberlátásról valló tanulmányfejek, szabadabb képzettársításokra épülő, mégis szigorúan szerkesztett drámai festmények követik egymást. Érzelem, zene, szenvedély, színharmóniák. — Nem hiszek a divatossá vált, kompjuterszerű* az embert figyelmen kívül hagyó művészetben —- jegyzi meg, utalva az emberközpontú hitvallására. Milan Konjovics mindössze egy riapra érkezett a kiállításának otthont adó hírős városba, Kecskemétre. Nagyon fontosnak tartja a kialakult, egymást közelebb hozó kapcsolatokat; és sokat vár azoktól, akik az itt működd alkor tóházban dolgoznak. Délután már elutazott, s távollétében, egy hónapon át a képei képviselik a Katona József Múzeumban, Halász Ferenc Rideg Sándor (1903—1966) Éppen ma ti? esztendeje, hogy a felszabadulásunk utáni magyar irodalom egyik egyéni hangú, sajátos látású alakja eltávozott az élők sorából. Rideg Sándor regényíró és novellista 1903-ban született Törteién, c lVG6-ban halt meg Budapesten. A 'háromszoros József Attila-dijas és Kossuth-dijas alkotó mindvégig az egyszerű, dolgos emberek szószólója volt. Művészien ábrázolta életüket, sorsukat. Aki gyermekkorának nehéz éveit a pusztán töltötte, aki az ura. sági földeken, a vérrel-veiejtúkkel áztatott mezőkön szerezte első igazi és mély nyomokat hagyó élményeit, az méltán válhatott a dolgozó emberek írójává. Különösen ha — mint ó is — vörös- katonaként, majd a mozgalomban harcolt a szocialista észtnek valóra váltásáért. Irodalmi pályafutását 1931-ben kezdte. Ekkor jelentek meg először Írásai a Népszavában, a Korunkban és a Hídban. S később 1939-ben a Népszava folytatásokban közölte első regényét Indul a bekterház címmel. Ezt követték az olyan sikeres műinek, mint a Daruszegi vasárnapok, a Csongrádi hun király és a Kristóf rozsa- fái, _ Az egy évtizeddel ezelőtt elhunyt írót szoros szálak fűzték Kecskeméthez is. Sokszor megfordult a városban, s több barátja, jó ismerőse élt itt, akik tisztelettel emlékeznek reá. A táj éjszakába süppedt ar- ca fölismerhetetlenül fehér volt, szinte világított szegényes fényével, mint valami koldusravatal. A messzeségben elterülő erdőség szegélyénél égig érő fehér hókísértetek ropták zagyva táncukat, fölkapaszkodtak a magasságban kavargó szél hátára, sír. va és röhögve lezúdultak a földre, s elrohantak. A dermedt földön az éhség és a hideg reménytelen fehér éjszakája uralkodott. A havas föld tompa ütésektől rengett, mintha megőrült rémek birkóztak volna rajta, s orgonázó sikoltással bőgött a szél. Az erdő recsegő ágai szörnyűséges éhségriadót doboltak. A távolság bugása úgy hangzott, mint valami hajrázó csatakiáltás: hu, hu, hú, hu,- hu, hu, hu!.., .= . M A dühöngő hóvihar útjain farkascsorda rohant a völgy felé: orrukban emberszagot éreztek. Szemükben, s a torkukban a száznapos éhség és a hideg kettős kínja kavart lebírhatatlan haragot. A rémület útján egymást marcangolták rohanásuk közben: a nőstények bírókra keltek párjaikkal, eldönteni, hogy melyik lakjon jól előbb a másikból. Rágták, harapták egymást, majd elgyengülten, tehetetlenül bámultak bele a fehér világba, s mintha mi sem történt volna, egy falkában futót, tak tovább a csorda után, amely hatalmas köröket ívelve rohangált a völgyben. A kör közepén puskás emberek haladtak egymás mögött hárman, s hallgatták a csorda énekét. A farkasok mint fekete borsszemek gurultak széjjel a • téli éj fehér lepedőjén és a kör ■egyre szorosabbá, s szűkebbé1 vált. A falkavezető kanok,- mint-í *fta parancsokat-‘osztották volna,” éhes üvöltéssel ágaskodtak a csorda vonala előtt. A fellegek földig csapódtak, csillagok fénye villant, a farkasók futása sebes rohanássá vált. a süppedő buckákon átfúródtak, mint a kilőtt ágyúgolyó. A kör közepén megálltak a puskás emberek, vállukra szí jazott terhüket lerakták a hóba, egyikük fejére húzta vastag bundája szélét, és pipára gyújtott, a nyaka rövid és vastag volt, otromba ujjai között valórövid vakkanásokkal tolakodtak puskacső elé. A vezérkan -havat és sarat rugót hátsó lábával a puskások arcába, a tűztartók kuncogva nevettek, mint a rabvallatók, és eldörrent az első lövés. A falka egymást taposva zúdult előre, a tűz lobogott, a puskák dörög. őket. Forrót leheltek egymás szájába, s kilógó nyelvvel rohantak a cél felé. A puskások vállukra emelték terhüket és hátráltak. Valahol a láthatatlan messzeségben a sötétbe szúrva apró fényesség lobogott, s azt el kellett érniök, mielőtt kilőtték volna az utolsó töltényt. S a_ íalka, mely egy perccel előbb még messze körözött a hóban, újra a lábuk előtt termett. Vicsorgó fogak és éhes szájak karéja hörgött türelmetlenül. A fekete bundás vezérkanok elnyújtott üvöltéssel litániáz- tak. A falka csapatba gyűlve, harcirend nélkül morgott, szinte könyörgött: feküdj le, ember! . |. A puskások egyike magasra emelte a kezében a lángoló szentséget, a másik sűrű lövésekkel csapott a csorda szeme közé. A sötét bundás vezérkanok haldokolva térdeltek a hóba, társaik egymás hegyén-hátán dulakodva tépték cafatokra. Vérét is fölnyalták percek alatt __ S e gyre éhesebben tántorogtak, hörögtek és vinnyogtak a puskások előtt, és a szájuk szélét nyalták. Már nem akarták megkapni a puskásokat, és azok is tudták,, hogy megmenekültek. De a csorda különös módon nem tágított, mintha csodára vártak volna, sértődöt morgással követték a puskásokat. Enni akartak, és'lff- vésre vártak. A puskásokat untatta a hosz- szadalmas játék. Egyikük két- kézre fogta nehéz fegyverét, közéjük taposott és káromkodott: — Olyanok, mint az emberek! Dögöljetek meg!... A legközelebb állókat lövésekkel fektette a hóba, a lábnyoma véres volt, ahová lépett. Aztán •ismét«.társai.,mögé-hátrált, akik égő fáklyát lóbáltak kezükben, ■mint a- [pap a misék füstölőjét Hátuk mögött alázatosra verve morgott a falka, s a szél ezerhangú sípon orgonáit__ ( •Megjelent a Csoneorádi hun ki- rály című kötetben, 1957-ben.) RIDEG SÁNDOR F arkasok ságos -tűz világított: a félelme, les törvény... A tűz igézeté alatt félelem verten megállt a felbőszült csorda. Torkukból fájdalmas üvöltés szakadt föl, mint féktelen káromkodás, kemény inakból szőtt lábukon egymásra dőltek. Valami ősi emlékezés merevítette meg tagjaikat, torkukban hörgő könyörgéssé vált az üvöltés, vinnyogó haraggal egymás szájába martak. A csordát iszonyú gyűlölet szállta meg fajtája iránt, mert megtorpantak a legnevetségesebb zsákmány előtt, mely két lábon jár... De erejük megingott a törvény iszonyú fénye előtt, s amíg a láng ellobbant, reszketve tántorogtak. Rettenetes pillanatok voltak ezek... A puskás emberek megtapogatták fegyvereiket, azután fáklyát gyújtottak. A falka felüvöl- tött, mint a megkínzott rab. Néhány percig _ a tüzet , bámulták ‘elVakilÖtt' szemükkel, 's ' csendesük morgással, fógyő, bátorság- ’iái elíridültak á' tűí'Teíé'. ' Sötét bundás kanok vezetésével ék-alakban támadtak, egyik tömött sor a másikat takarta há. tavai, szájukban meleg vér ízét érezték, fürkésző morgással, s tek, a legbátrabbnak égő fáklyával vertek a szájába, lelőtték és döglötten rúgták odább. Minőén dörrenés után kevesebben lettek, minden moccanásukra tüzes lobbanás és dörrenés felelt. Az első roham után vinnyogva hátrált a tökéletes harcirendbe sorakozott falka. Szerteszóródtak a szél zagyva útjain, és fájdalmas üvöltéssel hívták seregbe fajtájukat. A . fehér mezőn falka fáikéhoz csatlakozott. Nagy köröket rajzolva rohantak mindegyre közelebb a puskásokhoz. Haragjuk ezerszeresre növekedett félelmük és éhségük fölött. Erezték, hogy el kell pusztitaniok a rettentő tüzet... Éhségüket csillapítani kell... Minden irányból egyszerre zúdultak le a völgybe, és a tűz csodálatos erejű rettenete előtt újra megtorpantak. Az ordasok szemében hosszú percekre kihunyt az anyatejjel szívott ha- rajg, s gyűlöletük alázattá változott ... Az éhes kutyák hangját utánozva, ájtatosan vinnyogtak, es csodálták ä "tüzet, ' alattomos morgásuk úgy hallatszott, mintha imádkoztak volna. De a télnek foga van... Az erősek szívében soha ki nem alvó bátorság, és a belük csikorgása hajszolta Tárnái László kóló szelíd lámpafényben is elszántan-vadul ledobva inget cipót kilép a ritmus enyém-tied tied-övé' ördögi kör boldogító örömitö ördögi kör öt ujjban öt ujj tenyérben tenyér lábak dobolnak szelíd lámpafényben is értem érzem ma este befogadnak ma este testvéri ágyba fektetnek (Gradac 1975) V Bodri Ferenc grafikája. Bálint Sándor neve évtizedek óta elválaszthatatlanul összeforrott a magyar néprajztudománynyal. A ma is Szegeden élő nyugdíjas professzort kezdettől fogva szoros szálak fűzik szűkebb hazánkhoz, Bács-Kiskunhoz. Lepel- első könyvét a kiskunhalasi Szi- lády Áronról irta; előadást tartott Kecskeméten országos tudományos tanácskozáson: ismeri és támogatja napjainkban is a népművészeket, az itteni folklórkutatást. Éppen ezért különös érdeklődéssel vettük kezünkbe legutóbbi kötetét, melyet a Magyar Tudományos Akadémia kiadója segített napvilágra. □ I □ Az impozáns külsejű mú címe: Szeged reneszánsz kori műveltsége. A kötet az Akadémia Kiadó Humanizmus és Reformáció című sorozatát gazdagítja. Jó érzékkel írja a szerző az előszavában, hogy „A végső tanulság: egy alföldi törzsökös magyar város életének, hajdani műveltségének nem sejtett elevensége és gazdagsága majd bizonyára sokakat meglep, de hihetőleg meg is győz." Igaza lett a néprajztudósnak: a könyv meggyőzi az olvasót arról, hogy Szeged tizenötödik-tizenhatodik századi élete eleven volt, és az akkori műveltség szokatlanul elterjedt, széles körű Bálint Sándor a bevezető részben szemléletes képet fest a középkori város társadalmi-gazdasági életéröl. Kifejti, hogy mennyire a városiasodás jellemezte Szegedet azokban az évtizedekben. Az Erdélyből érkező sószállitmányok hazai elterjesztésének egyik fő állomása volt akkor ez a dinamikusan erősödő város. A halászata, szőlészete-bo- rászata és a posztókereskedelme egyaránt tekintélyessé, tette. □ □ □ A reneszánsz kori Szeged műveltségi viszonyait a szerző húrom külön részben mutatja be. A kolostori, majd az egyetemi-lite. rátus műveltség taglalása után beszédes képet sikerült festenie a „szegedi veszedelem” — a ráros törökök általi elfoglalása — utáni reformációs törekvésekről. S a lakosság szomorú szétszóródásá- sáról, ami törvényszerűen követte a város elvesztését. Bálint Sándor meggyőzően bizonyítja, hogy az akkori kolostorok — három is volt Szegeden egyidőben — „páratlan anyanyelvi és népéleti missziót töltöttek be". Az imádságok már szegedi magyar nyelvjárásban születtek, és népköltészeti jellegük jól kitapintható. A könyvtárban ott voltak Seneca, Cicero, és Suetonius művei épp úgy, mint például a magyar Komjáth Benedeké. Ebben az időben az összes magyar városok közül Szeged küldte a legnagyobb számban fiait a külföldi egyetemekre. □ cm Megtudjuk a kötet lapjairól, hogy a „szegedi veszedelem” utáni években, évtizedekben milyen sokan telepedtek le, városuknak végleg hátat fordítva Debrecenben, Nagyszombaton, Kassán és Kolozsváron. S ekkor „az anyanyelv élménye és programja ad erőt Szeged elvándorolt fiainak”. Annyira, hogy hatással is tudtak lenni az ottani őslakosokra. S elsősorban éppen irodalmi tájékozottságukkal, műveltségükkel és az átlagosnál erőteljesebben kifejlesztett nyelvükkel. Egyik bizonyíték arre, hogy az időtájt Debrecenben széles körben elterjedt a szegedi ö-ző nyelvjárás. □ □ □ A könyvben tucatnyi olyan adalékot, tényt találunk, mely SHUMANIZMUSI 1 REFORMÁCIÓ I fs 1 s s s s & & X X X kapcsolatban áll megyénkkel, il-. letvé annak mostani területével. Megismerjük például Kalocsa és Esztergom versengését, a bácsi érsekség bizánci orientációját s annak jellegét, a szegedi és bácskai nép kapcsolatát stb. Szó esik többek közt a kalocsai érsekség 1522-es dézsmajegyzékéről, amely ugyancsak becses emléknek számít ma már. Olvashatunk a kötet lapjain a híres „Kecskeméti Graduálról", erről a még mindig kiadatlan érdekes kéziratról: s Kecskeméti W. Péter különös ötvöskönyvéről. Ez utóbbi a céhes ötvösök egyedülálló emléke hazánkban. V D □ □ ■ A tanulmánykötet a szegedi és hazai történések alapos leírása mellett kitekintést nyújt Európára. Az országos összehasonlító-’ sokkal ét a kölcsönhatások bemutatásával igyekszik még jobban megértetni az olvasókkal a jelzett időszakot. Nyelvezete, stílusa mindvégig élvezetes, példái szemléletesek, érvelései meggyőzőek. Varga Mihály LÁTÓHATÁR Képek a régi Szegedről
