Petőfi Népe, 1976. február (31. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-24 / 46. szám

1974. február 24. • PETŐFI NEPE • 5 A valóság igézetében Nagy Imre festőművész kiállítása, a Magyar Nemzeti Galériában Sodor magával, mint a tüneményes tollal, hatalmas meséi lőkedvvel megírt regények. Minden kép, egy fénylő és mes­terien kimunkált, fejezet a hatalmas alkotói erőktől duzzadó életműben, amely töredékében is teljes, részeiben is szer­vesen egymásragpülő. Alig hihető, hogy a Budavári Palota termeit, megtöltő képek csupán egy részét ölelik fel, Nagy Imre festőművész hat évtizedes pályafutásának. A most 83 esztendős művész, a Román Szocialista Köztársaság érdemes mestere olyan gazdagsággal, a kimeríthetetlen teremtőerő akkora élményével ajándékozza meg a kiállítás látogatóit, amely igazi ünneppé avatja a vele való találkozást. Napjainkban, amikor a képző­művészet megjelenítési formái­ban, időnként a kifáradás jelei figyelhetők meg, vagy vérsze­gény témák sáp'adoznak a mond­vacsinált modernkedés mesier­kélt köntösében és az alkotók abbeli nagy igyekezete, hogy mindenáron újat mondjanak ar­ról, amiről nincs mondanivaló­juk. bizalmatlanná-., .‘teszi a kö­zönséget —, valóbán.'ünnepi aján­dék Nagy Imre festészetének ma gátol értetődő természetessége, sok színűén megfogalmazol!, érett bölcsessége. Képeinek lá­tása S ugyanazzal a gyönyörűség­gel tölt el, amit a régi korok legjobbjainak művei előtt érez­hetünk. Festészete mégsem visszatérő., a régi stílusokhoz, nem másol és nem ismétel senkit: újjáte- remti a klasszikus örökség mara­dandó értékeit, saj.it kezével te­remt és a saját tehetségéből hív­ja életre azt az életerős, ember­séges világot, amelyben ez a kor lüktet, ennek a kornak az élet. érzései tükröződnek, a magunk örömeire,1 gondjaira, vágyaira, eszméire ismerhetünk. Mennyire ismerős a horgászó gyerekek várakozásiéit izgalma a falusi patakparlon, vagy az al- maszüretelők, a krumpliszedők mozgalmas sürgölődése, á csibéit etelő öregasszony szertartásos mozdulata, a szalmakazal tövé­ben hűsölő pár nyájas nyugal­ma, a nyár lángolása a sörivó lány égősárga ruhájában.. Pedig Nagy Imre azt festi ami körül­veszi: •szülőfaluja, Zsógöd színe­it, havasait, fenyveseit. Ezt a méltóságteljes, mégis egyszerű természeti keretet tölti meg a cselekvés, dinamizmusával, derűs humánummal, a sorsát maga­biztosan formáló ember erkölcsi elkötelezettségével, ■ az élet szín- játékának áradó meseszöyésével. Ügy írja le ezt a tájat, mintha nem is ecsetet, hanem tollat forgatna. Mindent elmond, sem­mit sem hagy ki a képből a pú­posra rakott szénásszekértől kezdve a mókásan torzonborz madárijesztőkig. Megkapó közel­ségben él a természettel. A víz­hordó lány feje fölött zöld lom­bok .susognak, szoknyája Kőiül libák lépegetnek gágogó menet­ben. A látvány békés, megnyug­tató. A szamaras pásztor tarisz­nyájából medvebocs líandikál ki a világba, a téli falu dermedt­ségét hóbán hempergődző gye­rekek oldják fel, villámlástól nine,vadult lovak vágtatnak ,.,az eget-föMet megrázó, hatalmas erejű viharban, szelíd özek keié. tetőznek a napfény mézével még. locsolt tisztáson, gonbák, lep­kék, virágok, pisztrángos tavak kristálytisztái tükre teríti ámu- ló szemünk elé a természet ün­nepélyes szépségét, megismerés­re szomjaztató valóságát. Az egyik látogató ezt írta.' a kiállítás emlékkönyvébe: „Kö­szönjük a pisztrángos tavak hű­vösét. mezők üdeségét-, a májusi eső tisztára fürdető örömét.” fis tegyük hozzá, hogy azt a szem­léletet is, amely megtanít arra, hogy értőn nézzük a napfény já­tékát a víz tükrén és az ember kezenvomát, építő jelenlétét a tájban. Ez. a felismerés érlelte meg, teljesítette ki Nagy Imre* formai nyelvezetét is, amely a korai évek szögletes vonalaiból sötét, drámaian komor tónusai­ból, ível át egy tisztultabb, meggyőzőbb világkép gazdagon árnyalt, életerős színeibe. Ez a művészet feltétlenül ér­demes arra. hogy minél többen megismerjék. A kíváncsiságban közrejátszhat az is. hngv a jo­• Bundás akt. lenkori román festészet kima­gasló képviselője, budapesti mű­termekben kezdte meg képzőmű­vészeti tanulmányait, 1920—22-ig pedig a kecskeméti művésztelep ösztöndíjasaként, itt élt és alko-- tott a megyeszékhelyen. Részt vett a művésztelep kiállításán is. Most pedig elszámolt ezekkel az évekkel is, meg az utána követ­kezőkkel. Fenyvesek vonulnak előtte, kincseket rejt a tarisz­nyája. Hat évtized súlyos fogla­latában, a valóság igézetét. Vadas Zsuzsa GERLEI JÓZSEF: Puff! Ezt jól becsapta. Dzseki az ajtóra szegez- te tapasztalatokban elmé­lyült, öreg szemét. Nem nyüszített, nem kapart —- tizenöt év megtanította, ha Bella becsapja nagymami mö­gött az ajtót, jobb hallgatni. Nagymami is ezt teszi. Az ajtó mögött táv ilodtak nagymami léptei, előbb a folyo­són, majd a lépcsőházban. Dzse­ki nagyothallott, mégis úgy tett, mintha követni tudná ezeket az édes, csoszogó hangokat a lép­csőn lefelé. S látta is nagyma­mit — akár egy perccel előbb —, látta régi tollas kalapjában, amelyet kedve lett volna meg- ugatni, "de sosem tette; látta olyan színű kabátjában, amilyen az ö szőre; makacs kis botjával reszkető sírása ütemére vereget­te a folyosó kövét, a szél pedig, ez a láthatatlan goromba isme. rétién,,, aki az őszi levegőben la­kik, már az ajtóban rátört, és a folyosón té s tova döntögette. — Csak menjen! — kiáltotta dühösen Bella. — Ilyen idő­ben !... Dzseki nem értette, mit mond, de látta Bella arcát: akár egy tál. hirtelen magába gyűjtötte mindazt a haragot, fölényt és megvetést, ami egy lupirozctt hajú tizenhárom éves lány tes­tében szunnyad, s most szája vonalából és szeme gödréből elő­törve haja tövéig íelismerhetet- lenné tette. Dzseki nagymami szoknyája, szagán, akár egy ódon kis utcán végiglépdelt, .lógó orral nagyma­mi karosszéke alá bújt, karikába csavarodott, állát lábára fektet­te, s lapos, neheztelő pillantáso­kat küldött Bella fel’é._ Bella máskor már odamenne hozzá, simogatná és faggatná: „Mi bánt, bzsekikém, mondd meg Bellának!”; — most azon­ban azért sem szólt neki —tud. ta jól, miért szomorú. Még egy csattanás! Ez a szobaajtó volt. Aztán: „Pim. pam-pam, pam-pim-pim ..." — Bella zongorázni kezdett. Dzseki füle rándult egyet,; mintha legyet rázna le '’óla. Bel­la azt hiszi, ezekkel a fényes, ke­rek dolgokkal kiveri fejéből nagymamit. De téved! Mikor kisvártatva Bella kijött a konyhába, hogy kenyeret ken­jen magának, Dzseki ugyanúgy fogadta Sőt', úgyabbul — most már rá sem nézett. Nagymami megsértése után ezzel a vihogó pimpegéssel — kezében vajas kenyérrel . —, Bella testetlen tárggyá váltpzott. Dzseki előtt. De Dzseki a testetlenség résein a vajas ke­nyér illata szállt. Dzseki felé; le­hunyta hát szenvedő szemét, hogy ne is tudjon róla; orrát’ azonban nem hunyhatta le, szu­szogni mégiscsák kellett. Van mélyebb pokol az éhség ' poklánál?. Az emberek mással is foglal­kozhatnak, de egy állatnak még­is az evés a legfőbb foglalkozá­sa. Dzseki nyögve meghempere- dett a vajas kenyér szagának lángjain, meg sem mozdult — erőt adott neki az a valami, amit állat létére csak pedzett, a nagy­mamihoz- való hűség és ragasz- kodás, az érte kiállt aggódás • és szomorúság; nem' merte még sze­retetnek nevezni, mint az embe­rek. akik azt hiszik, csak ők ké­pesek rá, de tudta már, közele­dik hozzá, s fölemeli a vajas ke­nyér lángjairól, Hogy boldoggá tegye. — Dzseki, gyere ide! Erőlködnie kellett, hogy ne halljon semmit, s ne lássa a va­jas kenyeret, csak nagymamit: nagymamit a lépcsőn, nagymamit az Utcán —- de aztán már köny- nyen ment az egész... Akkor j’elent meg nagymami első ízben, mikör Bella egyéves volt. — Jaj, de jó, nagymami, hogy hozzánk költözik! — mondta az asszonyka. Gazdi pedig azt dörmögte: — Meglesz mindene, mama! Csak a gyerekre kell vigyáznia, mert mi este járunk háza. És főzni... fis takarítani...- Persze, mosni is ... Vasaljon is, mama, mert ma moziba me­gyünk, holnap pedig értekezlet van!... Bevásárolhat, amikor Bellát az óvodába viszi!... Fél- egyre legyen az iskola előtt, hogy Bellát átvezesse az úton!... Jaj, nagymami, eltörte, a készle­tem második poharat is. n má­sikát két hete ejtette le!... Ha ez így megy!... Ne idegesíts, nagymami, látod,, hogy tanulok, nem érek rá neked lejárni a bolt­ba!... Jól nézünk ki, most meg beteg!... o Dzseki, akár a szagok és illa­tok virágát, ezeket a hangokat is magába zárta, emlékezett min­den hangsúlyra, amint kérésből követelőzésbe, lelkendezésből tü­relmetlenségbe és veszekedésbe hajoltak, végül pedig ... Lehunyt szemhéjára rásétált nagymami, amint a gyerekkocsi­ból kiveszi a Bellának nevezett ostoba kis teremtést, aki se ugat­ni, «é‘; beszélni - nem tudott, de Dzseki nagy csodálkozására két lábón akart járni. Később nagy­mami ráültette Dzseki alacsony, hosszú hátára, persze csak ‘ já­tékból, de Bella aztán kompivan folytatta-. Dzseki egy ideig tűrte, majd lehasalt — egyre kevésbe bírta Bella súlyát. De, hogy a hátát verje, fülét cibálja és a száját összefogja, ezt bírnia kel­leli. Melyik Kutya szereti, ha két kézzel összeszorítják a száját? Dzseki azonban ilyenkor nagy­mamira nézeti, és Bella minden szeszélyét elviselte. Azt is, ha igazán, verni kezdte. Most már késő. Akkor kellett volna morognia, mikor Bella nagymamit kicsi korában először Visszaütötte. Akkor most nein csapta volna be nagymami mö­gött az ajtót, nem kiabált volna vele s Dzsekihez egy érzés sonipoly- gott, a bűntudathoz hasonló, csak hát nem ismerte, s megne­vezni sem tudta. Mintha valamit elmulasztott volna, mintha fi­zetnie kellene érte ... Észrevét­len gyűlt benne az elmúlt évek tétlensége, s valami ellenkező tettre készült. Felugrott, az ajtóhoz futott, fakón felvakkantott, mintha vár­na is. ugatna is valakit, majd dolgavégezetten visszafeküdt nagymami széke alá. I-Iányszor figyelmeztette nagymamit, ász-! szonykát, vagy Bellát,- hogy jön valaki, ellenség, tolvaj, idegen —. mert mindenki ellenség volt egy kicsit, aki nem laripzott ide. Előbb figyelmeztette őket. mint a csengő — valami fontosat mé'gis elfelejtett: figyelmeztetni őket egy egészen nagy ellenség­re! Mert az -utóbbi években, ame­lyek szokás szerint tavaszi, .nyá­ri, majd őszi és téli szagokkal váltak el egymástól, g felváltva más-más szelek ficánkoltak ben,-, nük, ilyen szavakat hallott;. — Nem tud vigyázni a sző­nyegre? Máskor meg: — Mi mossuk már a zsebken­dőjét is! Utoljára pedig Bella: — Maga hallgasson! Nem kér­dezte senki! És hallotta nagymami reszke- teg hangját: — | Elmegyek, elmegyek... Dzsekinek egyszerre úgy rém­lelt. nagymami újra a széken Cl, is ismétli ezeket a szavakat, ő pedig fölkek nagymami térdére teszi fejét, s érzi, hogy a ráncos kéz megkeresi sima homlokát, végigsiklik öreg nyakán, és a ráncok közt megpihen: ő óvato­san megmozdítja örökké nedves állát, megnyalja a nagymami ke­zét, aztán nézik egymást hosz­szán; -nagymami szeméből fényes kis gömbök gurultak elő; Dzseki nézi őket. de sehogy sem tudja megkülönböztetni azoktól, ame­lyek most már orra hegyén is megjelentek; aztán hirtelen hát­rakap, egyenesen oda, ahol a csípést érzi; átadja magát az ül­dözés ádáz gyönyörének, s mire foga közt roppan* valami, és magához tér, nagymami már az ajtó felé tart kabátban, tollas kalapban. Újra felugrott, hallani vélte az ajtnesapódást. Most már ugatott, bolondul, céltalanul. Pedig az ajtó üvegén egyetlen árnyék sem mozdult, ö azonban más árnyakat látott. Képek boHultak rá, nagymami képei, sűrű egymásutánban. Alig hagyta ott az ajtót, újra vissza kellett térnie — minden percben nagymami állt az ajtó előtt, nagymami kért bebocsátást, s ő ment el ismét messze valahová, Végül, már be sem akart jönni, csak Dzsekit hívta arra az is­meretlen helyre. Bella rákiáltott: — Dzseki, mész helyre! Dzseki morgott, ugatott, az aj­tót kaparta. Bella megragadta a fülét, s a konyha felé vor.szulia. Ekkor Dzseki — igen, ez volt az elégtétel pillanata! — a' kétség- beesés, fájdalom és megaláztatás aljáról feldobta magát, s kémé. nyeri, hosszan belamart Bellába kezébe.­— Veszett dög! — ordította Bella. Előkapta nagymami másik botját, s verni kezdte Dzsekit. Dzseki a szék alá bújt — más­kor is b'űjt ide Bella elöl; akkor azonban nagymami mindig meg­védte. Most csak a szék két lá­ba fogta fel I Bella ütlegeit. Az ütésektől mintha egész ősi ter­mészete fölébredt volna, szeme vérben forgott, körmei megfe­szültek, s fogai végre készek vol­tak a harapásra. Elsőként a botot marta meg, aztán kirohant a szék alól, Bella lábába kapott, s az ajtóig kerget­te. Puff! Az ajtócsapás kijózanította. Kívülről Bella sírását hallotta, és embereket, amint azt mond­ták: . — Megveszett! Dzseki megve­szett ! Dzsekit ez már nem érdekelte. Véres száját nyalogatva vissza­feküdt a szék alá, orrát nagyma­mi szoknyája tegnapi ráncaiba dugta. Váratlanul gyöngeség szállt rá. álomhoz hasonló. Mire a sintérautó kijött, a szür­külettel fáradtan és elégedetten Dzseki is elballagott arra, amer­re nagymamit sejtette. Mikor rányitottak, már kinyúlt. Szóalkotás téves olvasásból Sokszor vitatkoznak rajta, hogy mi volt előbb: a iyúk vagy a tojás? Logikailag eldönthetetlen kérdés. De ha azt kérdezzük: mi volt előbb, a beszéd vagy az írás, könnyen felelhetünk, rá: ter­mészetesen a beszéd, hiszen az írás a beszélt nyelvet rögzíti. Tehát előbb volt a szó, mint az írás. Néha azonban megtörténik, hogy az íráskép rosszul lejegyez­ve, vagy olvasva alkot új szót. Ez a szóalkotási mód elég ritka, mert hiszen a véletlennek van benne nagy szerepe. Ezért mind­össze hat szót tudunk példának felhozni. 1505-ben Lyonban jelent meg Culepinus tíznyelvű szótára, amelyben magyar szavak is sze­repelitek. A magyar szóanyag összeállítója Laskai Péter volt. E szótárból1 valói föveg és nem tő szavunk. A kalap magyar megfe­lelője volt a süveg régies süveg alakja. A lyoni nyomdász a sö- veg s betűjét olvasta f-nek, az s gót betűkkel írva függőleges vo­nás. mint a magvar f, csak nincs áthúzva. Így lett a söveg föveg. Ez a Calepinus-szótár sokáig na­gyon híres és ismert volt. A ma­gyar szótárírók is merítettek be­lőle, és nem tűnt fel nekik a sajtóhibából lett új magyar szó, a föveg, mivel a kalapot fejre, vagy főre tesszük. Nem lett nagy cllerjedlségü szó, csak az iro­dalmi nyelv használta. A latin genius (szellem, védő­szellem) magyar megfelelőjeként Laskai a nemző szót alkotta meg. Ebben a szóban a z betűt olvas­ta tévesen a nyomdász t-riek. A szótár magyar használói a nem (nemzetség) és a tő (eredet) ösz- szetételét vélték benne. Ez a szó is csak az irodalomban tengett- lengett égy darabig. Egy időben nagyon használták a notesz szót, és magát a füzetet is, amely mindennapi és minden­féle feljegyzésekre szolgált. A külföldről behozptt ‘ jegyzetfüzet­re rá volt nyomtatva franciául, vagy angolul a NOTES szó, amely mindkét nyelvben jegyzeteket je. lent. Ugyanilyen notesz hang­alakkal megvan ez a szó a szerb- horvátban, a cseh ben és a len­gyelben is. A ma már nagyon elterjedt minlv, szó kialakulása is érdekes volt. Ezt a szót Sajnovics János, a lapp—magyar rokonság felfe­dezője olvasta félre. Ősi finn­ugor szónak vélte, mivel magyar megfelelőjének a mint a szókap­csolatot gondolta (olyan, mint a,. I) így jött létre a magyar mustra jelentésű minta szó, pe­dig ez a lapp szó tulajdonkép­pen norvég szó átvétele, tehát jövevényszó volt. Még két nevet említsünk a hi­bás olvasatra, a Petur és a Géza nevet. Az elsőt Katona József Bánk bánjából ismerjük. A tra­gédia régies neveit Katona így magyarázta: „Ami a neveket il­leti, minthogy BánknaK. meg kell maradnia, és nem lehet Benedek, ezért a többit is a régi mód sze­rint ejteni: Endre, Soma, Mikhal, Solom, sat, és nem András, Sá­muel, Mi hál. Salamon, sst.” Ezért használja a régies Peíur nevet. Petur volt az írott alak, ezt ré­gen Pétiirneh ejtették, ebből lett később Pétör, majd mai alakjá- jában Péter. A Géza név eredetije pogány- kori török méltóságnév volt, a nevet a múlt században kapták fel. írott alakjai ‘ Gesz. Gsysa volt. Ennek az olvasata Gyeacsa, Gyécsa. majd Gyécse, Dccse le­heteti. Megtartották a név neméi tesen ejtett szóképét, így kelet­kezett a Géza név. Egy időben Gejza alakban is használták, de ma csak a Géza használatos Kiss István Hazatért szövegek Könyv az antifasiszta emigráció irodalmáról Tíz magyar közüj három-négy,^ külföldön él.-' Égy' idéje Hyen- ölyan rdkonszériv, elfogultság^ előítélet' riélkíííAszóíühk' ’fölük. Általánosan elfogadott véle­mény szerint többségük ismeri és lényegében helyesli a hazai változásokat. Külföldi útjaimon magam is találkoztam honi vi­szonyainkról érdeklődő magya­rokkal. Meggyőződtem arról, hogy milyen veszélyes lenne bármilyen summás csoportosí­tás. Ahányan vannak annyiféle okból élnek határainkon kívül, egyénenként eltérő a törté­nelmi események, változások hatása szemléletükre. Tapasztal­hattam, hogy nem az a döntő: miért hagyta el valaki hazáját, hanem az. hogy él, gondolkodik, s cselekszik ma. Magatartásukat a’ régebbi ma­gyar emigráció haladó hagyo­mányai mintha az eddig ielieie- lezettnél erősebben befolyásol­nák. (A történelemben, iroda­lomban jártas hazai szakembe­rek sem érzékelték az antifa­siszta, baloldali emigrációd te­vékenység valódi méreteit, je­lentőségét.) A Gondolat Kiadó gondozásá­ban megjelent Hazatért szöve­gek című öszeállítás indította el töprengéseimet. Markovits Györgyit, az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetőjét illeti elsősorban elismerés a fontos antológiái közreadásáért. A szerzd évtizedek óta foglakozik a határainkon kívül megjelent magyar nyelvű publikációk elemzésével, összegyűjtésével és a magyarországi cenzúrával, a törvénytelenül az elnyomók ki­játszásával kiadott osztályhar­cos röplapokkal, újságokkal, kö­tetekkel. A magyar emigráns antifasisz­ták válogatott írásait tartalmazó könyv meggyőzően tanúsítja, hogy — mint a bevezetőben ol­vasható —I „az 1919—1915-ig tar­tó nehéz években Magyarorszá­gon kívül is voltak magyar mun­kások, parasztok és értelmiségiek, írók, művészek, politikusok, akik a haladás mellett, a fasizmus el­leni harc barikádján állottak”. A 340 oldalas kiadvány négy fe­jezetben csoportosítja az összege­reblyézett dokumentumokat. Mert ma már ennek tekinthetők a változó színvonalú irodalmi al­kotások. Balázs Béla Legenda ké­szül című költeménye kezdi és Havas Endre Hazatérés című verse zárja a kötetet. Az előbbi 1920-ban Kassán, a második ne­gyedszázaddal később, az Egye­sült Államokban jelent meg. Köz­tük iga/.abb világért, értelmesebb politikáért, emberségért kiáltó írások tucatjai. Küszködtek a hontalanság gyötrelmeivel, gyakran a megél­hetés, a fennmaradás, a minden­napi kenyér is szomorít» gondo­kat - okozott, i tévedtek, csalódtak, hittek száz élétre elegendőt. Soha neró. adták föl a reményt: ez az ország nem lehet német gyar­mat, ennek a népnek előbb- utóbb meg kell találni hazáját. Tanulságos könyv. Negyvenen túliak emlékezhetünk a volt re­zsim bt/ító sötétségére, a mes­terséges homályra. Mennyi min­dent másként, jobban, világo­sabban láttak, kik. messziről fi­gyelték a szakadékba zuhanó utat. Olvasható a Demokratikus Magyarok Amerikai Szövetsége vezetői által jegyzett 1941 októ­berében megfogalmazott kiált, vány. „Minden tekintetben tá­mogatjuk Roosevelt elnök politi­káját, mely minden segítséget meg kíván adni Nagy-Britanniá- nak, a Szovjetuniónak, Kínának és a többi népeknek, akik a ten­gelyhatalmak ellen küzdenek.” Az aláírók között ott találjuk a bácsborsódi származású Moholy- Nagy László nevét Közli a ki­váló tudós, művész ás pedagógus Nemzedékünk hivatása című, 1942 júliusában keltezett, fontos cikkét is. „A kívánatosabb élet­formában az ember jóléte és egészsége, szellemi és testi léte lesz. a társadalmi szervezet első következménye, társadalombioló­giai szerepének megértő és józan megtervezése.” A kecskeméti eredetű Hollós József Ady ürügyén mondott el a nehéz időkben is biztató .gon­dolatokat. Méltó helyet kapnak a Szovjet­unióban menedéket kereső ma­gyar politikusok, írók alkotásai, nem egy publikáció most olvas­ható először itthon kiadott kö­tetben. A Hazatért szövegek olykor félreértéseket is oszlat., a náci propaganda hatására néhányan azt gondolták — például — hogy a V betű a német győze­lem bizonyosságának a szimbó­luma. Ellenkezőleg. A nyugat­európai ellenállók a Győzelem (Victoire) szavával, jelével bix- tatták egymást a katakombás id&ben és amikor a milliónyi fegyveres hódító tehetetlennek bizonyult a néma és hathatós tüntetéssel szemben, akkor sajá­tította ki a göbbelsi propaganda ezt a jelképet. A hazájukból elűzöttek több­sége nem várta tétlenül az or­szág sorsának jobbrafordulását: ez ennek a hasznos, érdekes kö­tetnek fontos tanulsága. Heltai Nándor 0 Falusi uica télen. • Önarckép,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents