Petőfi Népe, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-07 / 287. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM Ű V É S Z E T RAINER MARIA RILKE * Berkes Ferenc neve nem ismeretlen a hírős város lakói előtt. A Tanácsköztársaság egykori kormányzótanácsi biztosáról, a szövetkezeti mozgalom fiatalon mártírhalált halt kitűnő harcosáról, a sokoldalúságáról ismert újságíróról és köz- gazdasági íróról utcát neveztek el Kecskeméten, s emlékét a róla elnevezett iskola és kollégium is őrzi. Életéről film és könyv készült. Vaskos tanulmánykötetek lapjain lehet olvasni harcairól, nemes törekvéseiről. Mi most egy rövid cikk keretében igyekszünk bemutatni Berkest, az újságírót. Alig húszesztendős amikor a Móra Ferenc által szerkesztett tekintélyes laphoz, a Szegedi Naplóhoz kerül. Kapóra jön ez a kapcsolat, közeli ismeretség, barátság a híres íróval: hiszen kicsi gyermekkora óta írói tervek foglalkoztatják. Egyre az munkált benne már előbb is: segíteni az elesetteken a szó, a leírt betű fegyverével, sürgetni, siettetni a haladást, az ország sorsának jobbra fordulását. Ez az, ami már régóta erőt ad neki, s kedvet a munkához. Szegeden van hát az* első világháború előestéjén, Tömörkény, Móra, Juhász Gyula, és Mikszáth városában. Abban az akkor eleven, fellendülőben levő városban, amelynek szellemi élete figyelmet érdemlő élénkülést mutatott. Az újonnan létesített üzemek, az új bankok, kereskedelmi és ipari vállalatok tették mozgalmasabbá az ottani életet. S Szeged ekkor már túl van a helyi hírlapírás igazi hőskorán. Gárdonyi, Mikszáth, Pósa Lajos és más országszerte ismert szerzők tekintélyt adtak a leírt szónak, a helybeli lapnak. Egyébként ez idő tájt a fejlődő városok: Nagyvárad, Győr stb. versengve adták a fővárosnak, az országnak a jobbnál jobb toliforgatókat. Berkes Ferenc a Szegedi Naplóban megjelentetett írásaiban a társadalmi haladás sürgetőjeként mutatkozik meg, kezdettől. Azokban az években Magyarországon a Tisza Istvánék által 1910-ben létrehozott Munkapártnak volt egyre nagyobb szava. Ennek megerősödése juttatta Tiszát az áhított miniszterelnöki székbe. S Berkes a lap hasábjain gúnyos hangon támadta a Munkapártot. Még 1900-ban életbe lépett egy törvény az esküdtszékkel kapcsolatban, amelynek alapján a nép nagyobb szerepet kapott az igaz- .', ságszolgáltatásban. 1913-ban a Tisza-kormány ennek eltüntetésére törekedett, s Berkes cikkek sorozatá tál leplezte le a mester- ‘úkedéseket. S amikor elítéltek egy icafzerb újságírót, a szegedi „es- tmuidt urakat” bírálta. Azt vetette 'szemükre, hogy nem olvasták a ■ lapokat, különben tudnák, hogy a hadvezetőség a következő évre megemelt összeget kér hadi kiadásokra. Ezt kérdezi: „Ki fogja ezeket megfizetni, esküdt urak?” Ám nem csupán az országos ügyek látója, értője és szószólója, hanem egyben szűkebb környezetének, Szeged városának bírálója is. Látja a helybeli tőkések kapzsiságát, az ügyintézés fogyatékosságát. Harcosan bírálja a közállapotokat; minden egyes cikkéből kitetszik a forradalmár tiszta látása, a hibák felismerése. S a kivezető utat a társadalom megváltoztatásában látja: „Felzúgnak bús akkordjai milliók szenvedésének, utat találnak az elnyomottak jajorkánjai, hogy elvegyüljenek a parfümös utcák illatával.” Máskor keserűséggel fakad ki belőle az igazságérzet és az aggódás a népért: „Macsak elvakult, rosszindulatú politikára gondolhatunk, amelynek tendenciája ellenünk irányul, kik tehetetlenül vergődünk egy átkos politika nyűge alatt.” így tör ki belőle az ellenszenv, leplezetlenül a Tisza-kormány ellen: „Megfojtani igyekeznek a szólásszabadságot, a gyülekezési jogot, elsimítani mindent és mindenkit, aki kritikával akarja illetni középkori működésüket.” A társadalmi átalakulásért folytatott küzdelmében erőt merített a népből, ö, aki saját bőrén is érezte a munkássorsot, itt, Szeged elhanyagolt, betegségekkel és apró emberi gyarlóságokkal teli utcáin tovább érlelhette magában a forradalmi eszméket. Mozdonyvezető, kereskedősegéd, virágáruslány, kistisztviselő, diák, egyszerű parasztemberek szerepelnek a cikkeiben ... A haza, a város, a táj, az ember szeretete süt át minden során. A szegények szószólója ő, aki különös szeretettel ír az elesettekről; s azok érdekeiért harcolni is kész. Így bírál, sürget az egyik írásában: „Szeged város tarjácsáp. nak azonban nem fontos a polgárság érdeke, azok csak lakja-, nák továbbra is piszokban, gyalázatos nedves lakásban. Mert a szegény emberek nem adófizetők, beleszólásuk nincs a közigazgatásba, csupán munkájukkal járulnak hozzá Szeged város fejlődéséhez.” Keserűség, gyűlölet és gúny vegyül össze a mondatokban. A legszebben talán az alábbi sorok beszélnek a szegények életéről: „Itt nagyon csendes emberek lakhatnak, akiknek semmi közük a városhoz, akik maguknak élnek és a város külső pompáját, fényét, csillogását a maguk lelkében élik le. Legfeljebb kiviszik fáradt kedvüket olykor a Kálvária út fapadjaira, ahol jó esténként elüldögélni és megszokásból csodálni a csillagokat.” A nép sorsának, életének, hétköznapjainak ilyen tisztánlátása egy húszéves ember részéről, s a felháborodás bátor kifejezése az alighogy férfivá lett embertől: nagyszerű. Rá is vonatkozik, amit másokról írt le: „csodálatos bátorság lakozik az emberben.” Amíg a Szegedi Napló munkatársa volt, gyakran foglalkoztatta a kulturális és művészeti élet alakulása. Irt recenziót, kritikát, jegyzetet, irodalomról, zenéről, képzőművészetről. Kezdetben inkább lelkes, sőt lelkendező sorokat vetett papírra az egyes személyekről, művekről; később azonban, ahogy egyre tisztul a látása, s növekszik fogékonysága a haladó eszmék, művészeti irányzatok iránt, úgy mélyül a hangja, válik fokozatosan kritikussá az ítélete, véleménye. A Szegedi Naplónál töltött évek tovább növelték benne a korszerű művészi ízlést és látást. Ady Endrét nagyon szerette, s érezhető is ennek a hatása írói-újságírói munkájában. Azok az esztendők voltak ezek, amikor a Nyugat, élén . Adyval, Móriczcal és Osváttgl már túljutott a legnagyobb csatáin; amikor a Huszadik Század, a Galilei Kör tovább erősítette a magyar szellemi életet. Mikor Berkes Ferenc a művészetről szólott, soha nem felejtett el utalni az életre, a valóságra. S a forradalomra. Annyira szerette az embereket, s humanizmusa oly erős volt, annyira szerette a szegényeket, a gyá- molításra szorulókat, és annyira gyűlölte az elnyomókat, mások életének megnyomorítóit, hogy rövid életének ez vált legnagyobb élményévé, központi problémájává, sőt legfőbb programjává. Szegeden bontakozott ki leginkább internacionalizmusa is. Zsidó, szerb, magyar, orosz a számára mindig ugyanaz. Nem faji, nem nemzetiségi hovatartozás, hanem az osztályhelyzet az, ami számára az emberek megítélésénél a legfőbb szerepet játssza. Nehéz lenne nagyon tömören ’ összefoglalni Berkes Ferenc újságírói tevékenységének jelentőségét, hatását. Ez alkalommal inkább arra szorítkozunk, hogy ismételten kijelentjük: ez a fiatalon elhunyt, kevés évei ellenére is figyelmet érdemlő alkotó forradalmár példát mutatott emberségben, bátorságban, kitartásban. Újságírói ténykedésére is mindvégig ez volt a jellemző. Erre gondolni, erre utalni a sajtónapon nemcsak nem felesleges, de egyenesen szükségszerű is. Varga Mihály Közel volt a kormos tűzhely. Boszorkányos nevetéssel lobogtak benne fekete lángok. Ha a zúzmarás alkonyatok tündérekei-szülö csendjében anyám falra vetődő árnyát néztem hátam a kemencének vetve, a púi ablakon, nyikorgó ajtón túl elérhetetlenek voltak a csillagok. Aztán sugár-utákon lépegettem a kinyíló élet érdes tájain, s barátom lett a titok, a távol — s távoli az egykori közel... Ha megállók olykor hirtelen, vibráló fényben, áradatban, a kirakatok csillag-üvegéből, a szökőkutak táncoló vizéből és a fényes mosolyokból építek magamnak kicsi kuckót, fekete-lángú tűzhelyet. És anyámat mellé képzelem. • Stotz Mihály; öreg város. Olyan szeretnék lenni, mint azok, kik vad lovakkal vágtatnak az éjben; fáklyák, sörények lobognak kevélyen a szélben, amit hajszáluk csapott. Allnék az élen, mintha csónak orrán, hatalmasan, zászlóként felcsavartan, sötét mezben s fejem arany sisakban, mely izgatottan csillog, és mögöttem tíz férfi zord sötétbe öltözötten, sisakjuk villog, akár az enyém, üvegként cseng, de vaksötét, kemény... S ki mellettem áll, tág tért fúj nekünk, a harsonája villog és kiált, és kerít körének fekete magányt; de rajta bátran általcsörtetünk, mint az álom: a házak térdre esnek, az utcák görbén felénk kanyarodnak, terek térnek ki és foglyaink lesznek, és paripáink záporként dobognak. Garai Gábor fordítása •A héten volt a költő születésének 100. évfordulója. TAKÁTSGYULA Ballag nyolc lábon Két angyali tehén szuszog s a galagonyák fahéj illatába őröl két rózsás állkapocs:.. Ballag nyolc lábon a világ s a május biztosan napos ... Egy pillangó szarvára száll: az évszak fején a koszorúra, s együtt ballag és biztosan őröl velük a nem is látható ... A lomb közül kis borjú bőg. Fölissza hangját... Szopni hagyja. Es szárnnyal, galagonyával ballag tovább a kék idő. FAZEKAS LAJOS Erőm, ifjúságom Erőm, ifjúságom, tüzem, lobogásom, igazam, haragom, parittyázó karom, fagy-szítta, láz-meleg, kenyéradó kezek, gyászom, árvaságom, szepegő sírásom, vágyam, repülésem, álmaimban, fényben, szívem zuhanása, szerelmem fű-ágya, füttyöm, dalom, kedvem, szöktem rózsakertbe, megjártam boldogan, csillagágú utam, virágom, szerelmem, igazam, győzelmem, örömöm és gyászom, erőm, ifjúságom. KOÍ9}9S9>i ddsyn GÁL FARKAS Tudósítás apámnak a túlvilágra az 1896-osokról Néhány bajtársad még itt él közöttünk a vedlő házak árnyékában, az örökké sóhajtozó fák alatt, a mindig harangot rázó tornyok tövében. Reggel tejért küldik őket, kezük remeg hiába dugják zsebbe, hiába fognak görbebotot, gyámolító léckerítést. Idegeikben még most is Doberdó szuronyrohama rombol... Alinak kirakatok előtt, tolongnak piacon, sorszámot szorongatnak az SZTK folyosóján: — Doktor úr! vagy egészség, vagy halál. De egyiket sem írják fél receptre. Marad a pakli dohány, korai felkelés éjjeliörség, söprögetés a tsz-udvaron. Éjszaka álmodnak lánydervkat roppantó ifjúságot, pántlikás ünnepet, napszámot, tsz-szervezést. Ébrednek verejtékben, asszony-nélküli ágyon. Őrzik a siető zsebórát, dóznit, pipaszurkálót barnára fakult fényképeket... Néhány bajtársad még itt él közöttünk apám. Ülnek piros padokon, várnak valamit, de csak a csontfájdító őszi szelek fújnak csak a imdlibák krugatásával üzen az irdatlan messzeség. Még elfüstölnek egy pakli dohányt, aztán kalapjukat fölakasztják az útmenti fára mielőtt fölhangzik a könnytelen siratóének, RADNAI ISTVÁN ■ Másodév tűz szeretője vagyok a láng fák között osonó falánk nagy didergető ölelő pára magba szökkenő vetemény szára kétnyári növény termő másodéve ablakon jégvirág tűztöl körülvéve tűz szeretője tűz tűzzel oltalak karod szemfedője tár fölem oltalmat. ASPERJÁN GYÖRGY Ballada az öregemberről és az eperfáról A látóhatárig tóduló földek súlyosan hallgatnak az őszi. kora esti szürkületben. A megbicsakló barázdákból varjak lebben- nek sötéten, esetlenül. Nehéz, egyenetlen köröket írva közelednek a táj egyetlen magasló pontjához: a tanyaudvarban terebélyesedő hatalmas eperfához. Itt éjszakáznak. Koromtestük a levegőt befonó ágak közt tömörül. A faleveleket elterítette a tanya körül forgó szél, mely félve támadt valahol messze, s a vékonyabb gallyakat már himbálja. A párolgó sötétben csak a tanya világlik: kegyetlenül fehéren, magányosan. És egyre közeledtek . károgva a varjak. Bent öregember haldokol... Harmadik napja haldoklik, de nem jön a békítő nyugalom. A nyolcvanhárom éves Kohan János nem tud meghalni — nem akar meghalni. Fekszik az ágyban. Nyakán a csíkos ing — csak legfelül — kigombolva. Arca vékony — áttű- nővé szíttá a szenvedés. Kevés haja csapzottan tapad óriási, du- doros koponyájára, Csontos teste végigfekszi az ágyat. Néha kinyitja a szemét, körülhordozza pillantását. Gyerekei felváltva állják körül. Már a maguk megpihenésére várják az öreg elsz,enderülését. Harmadik napja tart a halálharc. A harmadik alkony gyűjti már a sötétet — az örök sötétet. De Kohan János, nyolcvanhárom éves öregember nem adja még a lelkét. Születésétől él itt a tanyán. Itt zárta le apja. anyja, két testvére szemét. Négy eperfát vágott ki a tanyaudvaron — fejfának. Már csak az övé él — készül a téli szenderületre. Még az apja ültette, azon az őszön, hogy ő megszületett. Ültette — legyen majd fejfának. Ez élt legtovább, majdnem annyi idős. mint akinek porait jelzi majd 50—60 évig mindkettőjük örökös elmúlásáig. Az eperfát már megszállták a varjak. ‘ A fehéren fekvő, kifehéredő haldokló nehezen lélegzik. Felesége, az öregasszony, töpörödve ül mellette a széken, már három napja, kicsikén, feketén —, feketéllve a szótlanságtól, a szomorú, költözni akaró vágytól, gyásztól. Orvost nem hívtak. Messze van ide az orvos. A legközelebbi község is 8 kilométerre, de orvos ott sincs. De liát mit is tehetne ott az ember, ahol a természet már szólt és intézi dolgát? S ha jönne is az orvos?! Ide találna-e? ök alig találnak ide. A tanyához nem vezet út. A gépek, mert így egyszerűbb: elszántották, bevetették. A tanyától már nem vezet út. Hófehéren áll a mezsgyéden, fekete földek közepén. Hányszor mondták a gyerekek apjuknak, menjen velük a faluba — ott a nagy új ház. Ha a magáéban akar élni, építtetnek neki. De az öreg ilyenkor csak hallgatott. Hosszan, sokáig, S ha unta már a kérlelést. csak annyit mondott: — Itt születtem, itt halok meg. Élete során csak rövid időre ment el a tanyából: katonának és háborúzni. Megjárta a világot és aztán sorsa: megkötözött, elfogadott sorsa szerint élt tovább a tanyán. Nem is tudott volna máshol. Ügy szerette a földet, hogy meg tudta volna enni: két kézzel tömni magába és nyelni, rágni. Csak ez volt neki a világ — ez a világ! Felnyög. nyugtalanul forgolódni kezd. Szeme riadtan mered a mestergerendára. Kínlódva két könyékre küzdi magát, de visz- szahan.vatlik. Behunyja szemét, s hirtelen könnyűnek érzi magát. Valami vonulni kezd a szeme előtt. Jobban odafigyel: q vágtat a lovon, nyalkán, huszárosán, ő. a vorreiter, az előlovas. utána a többiek. A kép elmosódik, de gyorsan újabb színeződik. Apját látja, fiatalon, anyját, nagyon öregen. És újra magát. Fehér ingben áll a tanya végén; messzibámul és a semmiből előszivár- ványlik a felesége, fiatalon, tarkán, mellette a hat gyerek. Hirtelen csupa fekete-fehér lesz a kép: a megszakasztó munka, a megalázás. Fekete-fehér a kín, a kínlódás. Mindent jól lát, pontosan, élesen. Kint már sötét van. — De ő nem tévedne el: a göröngyöt is ismeri, a gödröt is ismeri, a szelet is ismeri, az esőt is ismeri, a füveket is ismeri. Ismer itt mindent, ismeri itt minden. Ami az életben nem itt történt, az álom volt. Ide köti nyolcvanhárom év, ide köti egy hosz- szú emberélet. Máshol csak gurulna értelmetlenül, céltalanul, mint a szelet kergető ördögszekér. Itt van az ő gyökere, mélyen, mint az utolsó leveleit szélbefektető eperfáé. Az ő gyökerei még mélyebben vannak, mert ember, aki érez és emlékszik. Ezért nem ment innen. Csak -örökre akar innen menni, de úgyis nehezen, mert nem akar megválni a világtól, ettől a világtól: a háztól, a kétágastól. « tanyaudvartól, a csillagoktól, a földektől, a fáktól, az állatoktól — és az eperfától. Megvan-e minden? — jut hirtelen eszébe. Világos elmével ül fel. Köny- nyen, segítség nélkül. Kiszáll, indul az udvarra. A gyerekei nem mernek szólni, csak követik. Hatalmas, csontos termetét most is meghajlítja, hogy kiléphessen az udvarra. Kicsit megáll. Nézi a sötétet. Megindul. Szinte lebegve körüljárja a tanyát. S ekkor zúgva szólítja az eperfa. Megrezzen. A fa zúg, zúg, zúg. S ő megy, megy, megy. Odamegy a zúgó fához. Reszketni kezd. Mindketten reszketnek. Fél, hogy összeesik. Átkarolja, átöleli a fát. Nem éri a vastag törzset, de öleli, erősen, szorosan, s úgy érzi, a fa visszaölel, de annyira, .hogy ropog bele a csontja. Lassan ereszkedik le a földre. Gyerekei felemelik. Az ágyba halottat fektetnek vissza. Két óra múlva fejszék erős csapásaitól meginog a hatalmas eperfa. Recsegve, ropogva dől. Menekülnek károgva a varjak, szétszóródnak a sötétbe ... Berkes Ferenc, az újságíró VARGA MIHÁLY A messze-Iett közel A fiú
