Petőfi Népe, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-31 / 305. szám

1975. december 31. • PETŐFI NÉPE • 5

„JÁTSZANI IS ENGEDD, FIAIDAT!..

A televízió jövő

Ügy helyes, hogy amikor minden ember számvetést készít egy esztendő munkájáról és terveket készít a következő évre, a televízió is levonja a következtetést és kiterítse a kártyáit. Ez meg is történt. Szinetár Miklós, az MTV művészeti igazgatója a sajtó képviselőinek beszámolt az újjászervezett és önálló intézmény rangjára emelt televízió idei tevékenységéről és ismertette az 1976-os év műsorterveit.

Elmondta, hogy az átállás a „kisüzemi” formákról, a „nagyüzemi”, vagyis nemzetközileg is versenyképes televíziózásra nem volt könnyű. A zökkenőket a nézők is érezhették: elmaradt egy csomó megszokott inűsoríorma, eltolódtak a szerkesztési arányok, helyenként feltűnen felhígult a tartalom, máskor torlódtak a súlyos, úgynevezett „művészi” műsorok.

Az ígéretek szerint jövőre,, hasonló bosszúságoktól nem kell tartani a nézőknek, mivel a szerkesztés kiegyensúlyozottságát, egy év távlatában előre kidolgozott tervek alapján kívánják rnegte remteni. Mit helyeznek kilátásba ezek a tervek? Bejelentették, hogy a televízió folytatni kívánja azt a törekvést, hogy minél több klasszikust tegyen vizuálisan is hozzáférhetővé. Ennek érdekében nem kisebb szerzők műveit emelték le a könyvespolcról, mint például Szophoklész, Racina Shakespeare, Moliére, Shaw, Tolsztoj, Csehov, Visnyevszkij és Hemingway.

A klasszikus magyar irodalom képviselői között találjuk Kassák Lajos, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Karácsony Benő, Karinthy Frigyes műveit. Elkészül Jókai: Lőcsei fehér asszony, és a Szerelem bclondjai — című műveinek televíziós változata, Mikszáth híres regényét, a Beszterce ostromát három folytatásban tűzik műsorra.

A mai szerzők közül megemlítenénk Fejes Endre, Csurka István, Palotai Boris, Végh Antal, Sarkadi Imre, Somogyi Tóth Sándor, Szabó Pál, Dobozy Imre és Mesterházi Lajos nevét.

A szórakoztató műsorok között szerepel Szamos Rudolf népszerű regényéből, a Kántor nyomozból készülő sorozat'; a Harmadik határ — című lengyel—magyar nyolcrészes kooprodukciós film, és egy szintén 8 folytatásból álló íilmbohózat, Alfonzéval, a címe: Gurul az úthenger. A karmesterverseny sikerén felbuzdulva, jövőre megszervezik a zenei rendezők nemzetközi versenyét. Űj változatban jelentkezik a képernyőn a Röpülj páva! című népzenei sorozat, a krimi kedvelői Columbo felügyelő eseteit láthatják majd, amerikai tévéfilmsorozatban.

Újdonság, a minden második hét keddjén főműsoridőben sugárzásra kerülő tévémagazin, amelyben színvonalas és érdekes

évi terveiről

természet- és tájfilmek, valamint csemegének számító kisfilmek kerülnek a programba.

Ennyit a jövő évi tervekről főbb vonalakban. Ezek a tervek valóban gondos előrelátást, lelki- ismeretes felkészülést tükröznek, egy kicsit mégis, vagy éppen ezért az volt az érzésünk, hogy a televízió túl sokat kíván markolni. Túl sok a verejtékes nagyot akarásra, a rosszul értelmezett „művészi” nekirugaszkodásokra csábító alkalmat termető klasszikus. Jó néhány veretes műnél érezhettük eddig is, hogy az alkotók nagyot akartak „dobbantani” és túllőtték a célon. A tévéfilmváltozat unalmas lett, vagy érthetetlenül zavaros, ez ugyan nem . csökkentette a rendezők szakmai elismerését, legfeljebb a közönség érdeklődését, ami két és fél millió tévéelőfizetőt véve alapul, nem csekélység.

Tévedés ne essék, nem a művészi igényesség ellen beszélünk, de a televízió, mint a tömegkommunikáció egyik legfontosabb eszköze, talán még sem engedheti meg magának, hogy az egyik oldalon válogatás nélkül ereszti át a legsilányabb ' szórakoztató műsorokat, a másikon meg olyan magasra állítja a mércét, hogy azon sem ők maguk, sem a közönség nem tudnak átugrani. Hiányzik nagyon az alkotói felelősség, sok esetben a méltatlanul alábecsült televíziós „mesterség” szakmai biztonsága, a változatosság, amely , lehetővé tenné, hogy a tévés-palettán ne csak élettelen pasztell, vagy gyászosan komor, sötét színeket keverjenek ki, hanem minden árnyalatot, ami árskálába belefér, és amire mód is lenne, ha jobban kihasználnák a saját, belső erőiket.

Nem akafunk ünneprontók lenni, de vajon, amikor a terveket összeállították, gondoltak-e arra, hogy a néző igazán minek örülne, és hogy ezek a tervek valóban lehetőséget teremtenek-e a belső munkatársak eddiginél jobb foglalkoztatására? Hogy nemcsak a szerkesztésben észlelhetők aránytalanságok, hanem a munkák elosztásában is? Ahogy darabról darabra szinte mindig ugyanazok az elfáradt, „agyonhasznált” színészarcok tekintenek ránk, ugyanúgy a stáblistán is mindig ugyanazok a nevek olvashatók, holott az eltelt 15 évben felnőtt néhány tévés generáció, akiknek nemhogy látványos, nagy „rnűvészi” produkció nem jut, de a valódi képességüket is alig-alig tudják megmutatni, mert nem kapnak rá lehetőséget.

„Játszani is engedd szép, komoly fiadat!” — kérlelt a költő és ezt a televízióra alkalmazva, így lehetne átírni: „Játszani is engedd, fiaidat.” Vagyis kapjon mindenki annyi munkát, ameny- nyit elbír, akkora feladatot, amekkorával képes megbirkózni és ne azzal kelljen bizonyítani a tévé eredményességét, hogy sok volt a komoly, klasszikus, hanem azzal, hogy jó, változatos, érdekes, friss, hasznos volt minden műsor. Azt nyújtotta, amit a maga műfajában várni lehetett tőle , és úgy adott többet minden néző- ' nek, hogy néha betegedtek bele, a „művészi élvezetbe.”

Vadas Zsuzsa

A magyar irodalom nagyjai közül kétségkívül Petőfi Sándor nevéhez fűződik a legtöbb monda és emlékezés. Nagy népszerűségét mindenekelőtt a szabadságharcban betöltött szerepének köszönheti. 1948 ugyanis az a történelmi esemény, amely az íratlan szóhagyományban máig is a legelevenebben él.

Ez a hagyománykor a múlt század közepe óta száll nemzedékről nemzedékre, bővül, terebélyesedik. A napi- és hetilapok tanúsága szerint a költő „szibériai utóéletéről” még napjainkban is születnek új változatok. „

A hagyománykörben műfajilag mondák és emlékezések váltják egymást. A mondák között akadnak szépen megformáltak és sután, vázlatosan odavetettek. Az emlékezések a valóságot csak nagyon elnagyoltan érintik. A mondabeli Petőfinek kevés köze van az élőhöz.

A halhatatlan Petőfi

A legtöbb monda — az európai hagyománykörbe illően a költő születésével, halálával és álruhás megjelenésével foglalkozik.

Petőfi halálhírét nemcsak a magyarok, de a szomszéd népek is elutasították.

A szlovákoknál mondák terjengtek álruhás megjelenéséről, szibériai fogságáról. A szerb Vreme c. belgrádi lapban megjelent egy cikk, amely szerint Petőfi nem halt meg, hanem Románián keresztül Törökországba, majd Szerbiába menekült. Petrus álnéven sekrestyésként évtizedekig élt Crna Travában. Verseket is írt, amelyeket maga fordított le szerb nyelvre.

Az európai folklórban a „jó királyok” álruhában győződnél: meg arról, hogyan bánnak az urak alattvalóikkal. A felismerés leggyakoribb formája: a hős írást hagv hátra, ebből tudják meg kilétét. Köztudomású, hogy nálunk ez a mondakör elsősorban Mátyás király alakját övezi, de rajta kivül is sok más hőst felruháznak e cselekménytípussal.

A Petőfi-mondakör egyik leggyakoribb motívuma is az álruhás megjelenése. Ezeknek a mondáknak az alapgondolata: a költő egy a néppel, együtt eszik-iszik velük, gondjaikkal azonosul. A

felismerés formája a hátrahagyott írás.

Hogy ez a monda a múlt század második felében mennyire elterjedt volt, bizonyítja az, hogy szélhámosok Petőfinek adták ki magukat, s hetekig élősködtek a hiszékeny emberek nyakán. Az egyik változat a bécsi besúgók füléhez is eljutott. 1850 júliusában jelentik Bachnak, hogy Kossuth ügynököket küldött Magyar- országra. köztük a költőt: „Petőfi Sándor, az ismert magyar költő nincs Párizsban, hanem juhásznak maszkírozva a Muraközben, éspedig annak horvátországi részén tartózkodik.”

A számtalan változat közül, amely máig fennmaradt, egyet közölnék csupán: „Petőfi nem esett el a segesvári csatában... megmenekült, aztán álruhában bújdosott az országban, és a pajták, meg a pincék ajtajára írt verseket, hogy tudják az embe rek. hogy él még Petőfi Sándor." (Hajdú megye)

A szabadságharc hőse

Gyakoriak az olyan emlékezések is, amelyek a költő életének valóságos eseményeiből nyernek inspirációt, a valóságos kiindulópont azonban többnyire a felis- merhetetlenségig kiszínezve, eltúlozva ölt testet. Az ilyen emlékezések legnagyobb csoportja Petőfit a szabadságharc kiemelkedő hősének, vezéregyéniségének ábrázolja. Ezekben az emlékekben legszembetűnőbb a valóságban bonyolult események egyszerűsítése.

A legtöbb emlékezés Petőfi és Kossuth barátságáról szól. Lelkes szónoklatokkal, versekkel megindítva a harcot eltörölték a nemesi kiváltságokat, kivívták az egyenlőséget, kiverték az osztrákokat. „Petőfi Sándor barátja volt Kossuthnak. Együtt csinálták a szabadságharcot, Kossuth szóval, Petőfi írással.” — „Kossuthnak a katonák önként álltak be. Az elnyomók ellen mindenki állt be, lóháton. Petőfi járt faluról falura, lelkesítette a népet.”

Az emlékezések másik nagy csoportja Bem tábornokhoz fűződő bensőséges kapcsolatról szól: „Bem apó igen féltette, egy kicsinyt gyöngébb egészsége vót. Mondta neki: „Fiam, neked csak a szüved nagy, ám úgy gyönge vagy!” De szavaival úgy fellelke_ sítette a csapatot, hogy erősebb volt. mint akármilyen vezérlet alatt... Petőfi őrnagy volt. Amerre ment, mindenfelől elhajtották az ellenséget.”

felesége, Szendrei Júlia elhagyta, bánatában visszament Oroszországba.”

A Petőfi-mondakör kialakulására nagy hatással voltak legnépszerűbb versei. A „feleségek felesége” hűtlenségéről szóló mondákra a „Szeptember végén” című költemény. Az ilyen közismert sorok: „Talpra magyar, hí a haza!” — „Rabok legyünk vagy szabadok!” — „Ott essem el én a harc mezején” — ha csak egy- egy kifejezés erejéig, de minduntalan visszatérnek.

„Az úr jó dóga akkor szűnt meg, mikor Petőfi azt mondta, hogy „Talpra magyar!” — „Jött Petőfi, akkor felszabadult a nép, és attól kezdve nem vitték el tőle azt, amit termelt. Attól kezdve jobban mertek beszélni az uraikkal, azok is jobban bántak a cselédekkel. attól kezdve kommen- ciót mértek. Petőfi fain gyerek volt, úgv tudott az beszélni, hogy az egész magyar népet mind fel- rázta. A Talpra magyar-t Petőfi tanáta ki, a maga eszitől” — Pet_ tófi is de marha egy ember volt, mikor erővel kiment a frontra. Mondta is neki egy tábornok, hogy „poétának nincs itt semmi helye” — „Ott essem el, a harc mezején”.

Az „özvegyi fátyol” eldobása

Számtalan variációban maradt fenn a múlt század második felének nagy pletykája Szendrey Júlia hűtlenségéről. Ez a monda különösen az Alföldön és Erdélyben terjedt el.

A monda a társadalom különböző szintjein más-más formában fogalmazódott meg: „Én úgy tudom, hogy Petőfi nem jól élt a feleségével, aztán elterjedt a híre, hogy ő meghalt volna, az asz- szony meg nem gyászol, hanem elment a bálba. A tisztekkel még táncolt is. No. már most, akárhol t is volt Petőfi, megtudhatta ezt és ezért nem jött vissza.” — „Petőfiről azt mondják, meghalt a segesvári csatában. De nem halt ám meg, csak megsebesült. Az oroszok elvitték és felápolták. Hazajött, de meghallotta, hogy

* A ponyvák és olajnyomatok hatása is érezhető bizonyos fokig különösen az Alföldön a parasztság felső rétegének emlékezeteiben: „Petőfi? Talpig magyar (!) volt. Híres költő korában halt meg Segesvárnál. Volt egy kép a községházán, rajta volt félig fekve Petőfi, megsebesülve és a saját vérével írta egy kőre, vagy mire. hogy .Hazám!”

Mindmáig Petőfi az a költő, akinek emléke a néphagyományban a legerősebben él. Rajta kívül Csokonaihoz fűződnek még Debrecen környékén anekdoták és mondák. Mivel az iskolai, írásos műveltségtől viszonylag független szóhagyomány egyre jobbban elhalványul, beleolvad a közkultúrába, lehetséges, hogy Petőfi az utolsó költőnk, akinek emlékét országszerte népmondák őrzik.

Dobos Ilona

Petőfi SÍndm zBmm »

Kakasszóra hajnal ébred

Kakasszóra hajnal ébred,

En lányokkal nem beszélek,

Mert ha szólok öhozzájok,

Hajnal lesz a két orcájuk.

■, .Wli/.J „U, j N.UsU b J »<-qamirf e.u rluí e ii<> JÍóiiiü iebsil lies

Disznótorban

•■irryoif*

m nerl

Nyelvek és fülek. . . csend, Figyelem 1

Szóm fontos beszédre Emelem.

Valamint e sültre A mi szánk: Mosolyogjon a sors Szája ránk;

Így valaki azt gondolná,

En is kakas vagyok talán;

S hej, a kakas hamis madár,

Untalan más fészekhez jár.

Pedig én kakas nem vagyok,

Hanem filemile vagyok,

Egy a fészkem, egy a párom Egyért élek a világon.

Kecskemét, 1S43. március 14-e előtt

Halljátok, mit ajkim zengenek;

Egyszersmind az ég is Hallja meg.

Hoszan nyúljon, mint e Hurkaszál,

Életünk rokkáján A fonál.

S pályánk áldásával öntse le,

Mint e kását a zsír özöne.

S életünk fölé ha A halál

Romboló tokát meg- Olni száll:

Egy gömböc legyen a Magas ég,

Es mi a gömböcben Töltelék!

(34.) — Artúr bácsi hiába tehetséges, nélküled semmire se ment volna

— Ezt honnan veszed?

— ö maga nyilatkoztatta ki egyszer, a strandon, ott kagylóztam mellettetek. Te verekedted ki, hogy önálló bulinak ismerjék el a laboratóriumát. Azóta valóságos intézet lett belőle. Mindig te támogattad.

— Nem csak én támogattam. Egyébként volt értelme, hogy segítsük. Az egész iparág nyert ve- *e. Ha nem a barátom, akkor is mellette álltam volna, mert fantázia volt mindig abban, amit

Artúr csinált... Vigyázz a kezedre, forró még az a tojás.

— Már nem is egy nagy farmakológus. Tudom. Illetékes helyről. Kiszáradt belőle a fantáziája. Már csak a dohány érdekli. Meg a festmények. Hogy még nagyobb legyen a vagyon.

— Mondtam, hogy vigyázz a kezedre. Megégette?

— Nem érdekes! Utálom, akinek vagyona van! Űgv nézni mindenki mást, hogy van-e akkora vagyona, mint őneki! Akinek nincs, az nem is rúghat labdába... Közben meg szocializmus van, amit te akartál.

— Bizonyos túlzást kell észlelnem ebben a kategorikus megállapításodban.

— Hiába mosolyogsz ilyen elnézően. apu. Artúr bácsinak, az aranyosnak, és Anna néninek, az aranyosnak, nekik már szocializmus van. Mennél több pénz, annál inkább szocializmus. Tessék reggelizni... A szalvétát meg elfelejtettem. Tessék, egyél apu ... Közben rendet csinálok odabent.

o

Nem is igaz, amit mondtam. Nem érdekel Adorjánék vagyona. Tamás se érdekel Csak az érdekel, hogy én ... Sohase mondtam neki. hogy egyszer majd vegyen feleségül. Soha! Eleinte azért nem, mert röhögni valónak tartottam, hogy házasságról tervezgessünk. közös fészekről, kulturált lakberendezésről, remek utó_ dókról, idétlenül, mint azokban

az őslénytani regényekben, amiket az anyu lánykorából visszamaradva találtam a szekrény aljában. Házasság ... Ha eszembe jutott ez a kétes értékű fogalom, sohase az apu és az anyu házassága jutott eszembe, mert az ő házasságuk nekem nem tipikus, ők mindig vigyáztak, hogy a gyerekeik csak a jót lássák a kettejük kapcsolatából, és még azt se merem kizárni, hogy esetleg frankón rendes házasság volt, amíg az anyu meg nem halt. Nekem az a tipikus házasság, a másoké, ahogy a suliban elemezték a lányok, az ottani vegetációt, a kedves szülők házasságnak nevezett életformáját. Hazugság mélyhűtve mindenütt, nekem mindig ezek a megrohadt kapcsolatok jutottak eszembe a szóról, hogy házasság, és libabőrös lettem, mintha villa csikorgott volna a tányéron, hogy csak ez a lepra kerüljön el engem életfogytiglan, a házasság, mert nincs undorítóbb, mint amikor két különnemű ember már nem tud becsavarodni egymástól, mégis össze vannak drótozva, mert házasságlevelük van, közös lakásuk van, közös szerzeményeik vannak. Az én életemben ilyen kényszerhelyzet ne legyen, sohase legyen! Mindig gáncsot vetettem a gondolatmenetemnek, mielőtt odáig jutottam volna, hogy majd egyszer hogyan is lesz velünk, Tamással és velem. Sohase akartam arra gondolni, hogy egyszer, amikor feleségül vesz ... Nem fogalmaztam meg gondolatban se, de nem akartam, hogy feleségül vegyen. És amikor Anna néni bejelentette, hogy Tamás megnősül, akkor én, első Kozári Katalin a történelemben, mégis jogaimban megtámadott Médeának éreztem magam ... Amint a kártyaasztalnál befejeződött az utolsó robber, Anna néni azonnal vacsorához parancsolt mindenkit, mert már késő volt, háromnegyed tíz, és azon a héten őt nem tudta pénteken fogadni a masszőr, tehát szombaton reggel volt hivatalos a kozmetikai szalonba. A nagy ebédlőasztalon szokásos volt a teríték, rengeteg kékmintás porcelán és rengeteg ezüst, semmivel se kevésbé előkelő és semmivel sem előkelőbb szerviz, mint máskor, a fogások is megszokott színvonalúak, hideg gyümölcsleves és percekkel előbb kisütött fogasfiié zöldmártással, nem ünnepélyesebb és nem kevésbé ünnepélyes vacsora .mint máskor, hagyományos Adorján-féle péntek este, amikor ugyancsak hagyományosan lényegtelen beszélgetés folyik vacsora közben, elismerő megjegyzések a feltálalt fogásokról, elviselhető unalom a péntek esték sokévi átlagának megfelelő szinten. Nem voltam éhes, de ízlett a leves is, a hal is, illedelmesen megettem mindent, amit kiszedtem, és közben legyőztem két erőteljes ásítási ingert. Az eperkocsonyából nem akartam enni, de Anna néni figyelmeztetett, hogy az 'én kedvemért csináltatta, hát vettem belőle. ízlett, mintha igaz lett volna, hogy az én kedvemért készült, nem volt nagyon édes. Amíg aprókat vágtam belőle a villával, lopva ránéztem a karórámra, hogy vacsora után még hány percig kell maradnunk a comme il faut miatt, de nemcsak a hazamehetné- kem miatt nem figyeltem a szövegre, hanem már előbb se, hogy miről csevegnek az asztal körül. A fülem hallotta, amit Anna néni mondott, de a szavak értelme csak akkor jutott el az agyamig, amikor egyszerre csend lett. Csend volt már, én* még is tisztán hallottam, hogy a levegőben ott lebeg, amit Anna néni mondott:

— Nos, most már biztos, hogy július utolsó vasárnapján tartjuk Tamás és Aliz esküvőjét.

Betettem a számba a kis kocka eperkocsonyát, ami a villámon volt és mintha észrevettem volna, hogy az apu gyorsan rám pillant, db aztán rögtön megint nem engsjm néz már. És Anna néni is megint beszélt, ezek szerint a csend nem tarthatott tovább egy másodpercnél vagy még addig se.

— Artúr úgyis csak augusztus tizedikén utazóképes, a repülőjegyeket is így időzítettem, bár jobban szeretném, ha mégis kocsival mennénk, és addig Artúr háromszor is meggondolhatja magát, hogy mégis kocsival...

Hallottam a szavakat, a számban szétolvadt az eperkocsonya. Lenyeltem. Űj falatot vágtam a villámmal és azt is a számba vettem. És éreztem, hogy nem pirultam el és nem sápadtam el, mert a füleim közé szorult fejemnek nem volt hőmérséklete, ahol pedig nincs hőmérséklet, ott nincs hőmérsékletingadozás se, ez így igaz, bármennyire is

fogalmi képtelenség a klasszikus fizikai gondolkodás értelmében. Nem néztem Tamásra, nem néztem senkire, de nem is sütöttem le a szemem a tányéromra, egyenes derékkal ültem, ahogy az anyu gyerekkoromban megszok- tatta velem, és apró falatokat vágtam a villámmal az eperkocsonyából, a szájamat is megtaláltam a villával, és mindig lenyeltem, amit a számba vettem. Szabályosan fejeződött be a vacsora és utána azt is megvártam, hogy az apu és Anna néni elszívjon egy cigarettát a konyakhoz. Kétszer vagy háromszor futólag Tamást is láttam és észrevettem, hogy ő a sápadt, és azt is láttam, hogy hosszúra nőtt a cigarettáján a hamu. Le is esett a szőnyegre. Később ő kísért le engem meg az aput a kocsihoz. Az apu szállt be előbb. És átmentem a kocsi másik oldalára. Tamás kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszállhassak, de mielőtt kinyitotta volna, azt mondta a szája a fülem mellett:

— Holnap beszélni akarok veled. Semmi se igaz, higgy nekem.

Nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna.

— Várnod kell, apu, Imre tombol a fürdőszobában.

— Minimum fél óra. Te viszont rekordot javítottál, Bogár.

(Folytatjuk.)