Petőfi Népe, 1975. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-07 / 262. szám

T enin hirtelen mégi.-> • • • ■*“' meggondolta magát. A veszély, hogy elfogják, s esetleg azonnal agyonlövik, még mindig kisebbnek látszott, mint az, hogy elmulasztják az utolsó pillanatot a támadásra. Úgy döntött, nem vár tovább. Rahja írja: „A biztonság kedvéért elhatá­roztuk. hogy maszkírozni fogjuk. Amennyire lehetséges volt. kicse­réltük a ruhadarabjait, arcát be­kötöttük egy meglehetősen pisz­kos kendővel, mintha a foga fáj­na, s öreg sapkát tettünk a fejé­re. Minden eshetőségre számolva, zsebre vágtam két belépési enge­délyt a Szmolnijba. Primitív ha­misítványok voltak — a neveket kiradírozták, s helyükre a Pet- rográdi Szovjet két nem létező tagjának a nevét írták. A tinta elfolyt, úgyhogy a hamisítás szem­betűnő volt. Mivel azonban jobb nem akadt, elhatároztuk, hogy ezekkel az igazolványokkal igyek­szünk bejutni a Szmolnijba. Már este 10 óra volt, amikor elhagytuk a házat. Körülbelül 10 perc múlva utóiért bennünket a park felé menő villamos, épp a megállóban. Csaknem üres volt. A pótkocsi hátsó peronjára száll­tunk, s biztonságban megérkez­tünk a Bitkin utca sarkára, ahol a villamos elkanyarodott a park felé. Gyalog mentünk tovább. A Lityejnaja-hídon meglehetősen sok vörösgárdista álldogált. El­mentünk az őrség előtt; senki sem állított meg bennünket. Ami­kor a híd közepére értünk, észre­vettük, hogy a másik oldalon Kerenszkij-katonák állnak. Az őr­ség igazolványt követelt a járó­kelőktől. Természetesen nem voll igazolványunk. Rövidesen egy csapat munkás gyűlt össze a katonák körül, és élénken vitatkozni kezdtek. Vla­gyimir lljics látta, hogy a mun­kásokat nem engedik át a hídon, mégis elhatározta, hogy megpró­bálunk átjutni. Odaléptünk a ve- szekedőkhöz. A katonák igazol­ványt követeltek, de az emberek többségének, akárcsak nekünk, nem volt. A katonák azt mond­ták, igazolványt kellett volna kér­ni a parancsnokságon; a munká­sok felháborodottan szidták a ka­tonákat. hogy mire jó ez az egész. Kihasználtuk a veszeke­dést. elosontunk az őrök mellett a Lityejnaja proszpektre, aztán befordultunk a Spalernajára, s el­indultunk a Szmolnij felé. Már meglehetősen hosszú utat tettünk meg a Spalernaján, ami­kor két lovas tiszti iskolással ta­lálkoztunk. Amikor odaértek hoz­zánk, ránk parancsoltak: Állj! Igazolványt! — Odasúgtam Vla­gyimir Iljicsnek: — Menjen csak tovább, ezekkel elbánok magam is. — A zsebemben két pisztoly volt. Meglehetősen gorombán ve­szekedni kezdtem velük, kijelen­tettem, senkivel sem közölték, hogy igazolványt adnak ki, úgy­hogy ezért nem szerezhettünk kellő időben. Vlagyimir lljics ek­kor óvatosan elindult. A tiszti is­kolások megfenyegettek a korbá­csukkal, s követelték, hogy kö­vessem őket. Határozottan tilta­koztam. Végül is valószínűleg úgy gondolták, nem törődnek az ilyen csirkefogókkal. Valóban jellegze­tes vagányoknak látszottunk. To­vábblovagoltak. Utólértem Vlagyimir Iljicset, aki közben már előrement, s együtt folytattuk az utunkat. Odaértünk a Szmoinijhoz. Ki­derült, hogy a Petrográdi Szov­jet tagjainak fehér igazolványát pirosra cserélték ki. Ez kellemet­len akadály volt,' s szerencsétlen­ségünkre egyetlen ismerőst sem láttunk a tömegben. A várakozók dühöngtek, hogy nem engedik be őket a Szmolnijba. Én is hango­san kiabálni kezdtem, káromkod­tam. lobogtattam az igazolvá­nyainkat. s azt kiabáltam, .ho­gyan lehetséges, hogy engem, a Petrográdi Szovjet teljhatalmú tagját, nem engednek be. Oda­kiabáltam az elölállóknakt, ne törődjenek az ellenőrzéssel, men­jenek csak be, a Szroolnijban majd elintéződik minden. Egyszó­val nagy kavarodást okoztam, ahogy a zsebtolvajok szokták Az eredmény az volt, hogy az őröket a szó szoros értelmében félresö­pörték. Bejutottunk a Szmolnij­ba, s felmentünk a második eme­letre. A folyosó végén az ablak­nál, közvetlenül az aula előtt, Vlagyimir lljics megállt, s elkül­dött, keressem meg Sztálint és Trockijt. Mivel nem volt célszerű a fo­lyosón tartózkodni, mindnyájan bementünk az egyik szobába, mely az aulából nyílott. A köze Gyurkó László: Lenin, október pén asztal és néhány szék állt Vlagyimir lljics leült az asztal egyik végére, arccal az aulára nyíló ajtó felé. Trockij tőle jobb­ra, Sztálin meg én tőle balra ül­tünk le. Sztálin és Trockij beszá­moltak Vlagyimir Iljicsnek az eseményekről. Miközben beszélgettünk, az aulából, ahol a szovjet ülésezett, három ember lépett be a szobá­ba — a mensevikek vezérei, a párt vezetői: Dán és Liber, s velük, azt hiszem Góc. Egyikük (már nem emlékszem, melyik) a szobá­ban lógó egyik felöltő zsebéből csomagot vett elő, s meghívta a többieket, tartsanak vele. van fe­hér kenyere, vaja, kolbásza, sajt­ja. Közben beszélgettek, s ügyet sem vetettek ránk. A felöltő zse­béből előkerült csomagot az asz­tal végére tették, szemben Vla­gyimir Iljiccsel. A csomag gazdá­ja ekkor rápillantott Vlagyimir Iljicsre. s a kendő ellenére azon­nal felismerte. Nagyon megdöb­bent, gyorsan összecsomagolta az elemózsiát, mindhárman zavartan elhagyták a szobát, s visszamen­tek az aulába.” A négyhónapos bujkálás véget ért. A kivégzett Alexander Ul- janov testvére, a lázongó diák, a pétervári marxista körök szerve­zője. a szibériai száműzött, a pá­rizsi, krakkói, genfi, londoni hó­naposszobák lakója, akinek meg­szállott hitét annyit gúnyolták az ellenfelei, másnap az orosz for­radalom vezére lett. Negyvenhét éves volt ekkor. „Elvtársak! — mondta október 25-én délután 3 órakor a Petrográdi Szovjet ülé­sén. — A munkás- és parasztfor­radalom, amelynek szükségessé­gét a balsevikok mindig hangsú­lyozták, végbement.” • P. M. Karnanh grafikája: A legendás SzevaSfctopoL. A RSZENYfJ TARKO VSZKIJ: Kezek Mint valami idegen tárgyat, Megbámulom a kezemet: Göcsörtös, erős gyökere A kezem egy munkáscsaládnak. Megbízható, régi fajta, Baráti kézfogásra termett, Fészke a foszlós kenyereknek, Ráismerve az ekeszarva. S míg tartaná a föld szívét Látod, csdllagszeretők vagyunk Kezünk, ötágú csillagunk Horgával átdöfve az ég. Íme, mitől hősi a tett: Míg a kétszer öt bütykös ujj Jót munkál halhatatlanul, A föld — ősi atlaszi súly — Minden ízéhez odaforr. (Ladányi Mihály fordítása) ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ: Ésszel élj, alább sose add Ésszel élj, alább sose add! Sorsodat bátran mérd fel: Találd meg önmagadban magadat És ettől már ne térj el. Munkádba merülj el önfeledten Ez az, mi megnyugvást hoz: Magadhoz légy mindig kegyetlen, Ne oly kegyetlen máshoz. Jusson is, de maradjon is: Ne öntsön el a munka. Ha élsz, hát élj! Járhatsz akárhol is: Légy készen a nagy útra. És ne töprengj, hogy az a perc Közel van-e vagy távol — Egyszer majd úgyis útra kelsz, Kilépsz e vén világból. Ámen! És most üss rá pecsétet. Ne óvatoskodj, az csak árt. S ha még talán bánat is eget: örülj. Így egész a világ. (Képes Géza fordítása) TASNÁDI VARGA ÉVA: Szabó Péter története ötvennyolc éve, hogy köztük jártam, vállamon kattogott a fegyver. Téli palota ... barrikádok ... s ott harcoltam én Szabó Péter a bolsevista hadsereggel. Vaskerítés ropogva omlott, százezer narancsszínű fáklya világított a véres utcán a hó-köpenyes asszonyokra, s a konok cári palotára. És meghalt Kecze Józsi bácsi, és meghalt a húszéves Gyurka, alig maradtunk már estére s komisszár Petrov szavát hittük: — Nem térünk vissza már a múltba! öreg zubbonyom máig őrzöm, ez adott erőt itthon élni, szervezkedés ... sztrájkok és börtön ... mert sokan mondtuk itt a gyárban: — Nem maradhat tovább a régi! S megtalált a szebb világ napja, tovább dolgoztam hát a gépen, munkás órák — sikerek — kudarcok, s a közöny számos útvesztőjén kellett oly sokszor visszanéznem. Hajam fehér — hitem a régi, itt is munkásoké a fegyver ... — ötvennyolc éve, hogy ifjú szívvel ott harcoltam én Szabó Péter a bolsevista hadsereggel. KÖNYVESPOLC Munkásokról Hasonlóan fontos dolog a mun­ka ábrázolása, mint maga a munka. Az ember idejének jó részét mindennapi létfenntartó és a szép lehetőségeit újraterme­lő tevékenységgel tölti el, ami korántsem feltétlenül unalmas valami. Esetleg csak a tükörké­pe óz, mert nem könnyű a kü­lönöset megragadni egy végte­lennek látszó folyamatban. A munka állandó művészeti téma a vadászatok ősi, varázsla­tos erejű falfestményeitől napja­inkig. Az ilyen jellegű alkotá­sok a világ minden múzeumá­ban, képtárában fellelhetők. Íme, egy szándékosan nyugati példa. 'A müncheni Művészetek Házá­ban Giovanni Segantini földmű­velést ábrázoló, Pierre Bonard szállítást megjelenítő, Xaver Fuhr kikötőt fölvázoló vagy Van Gogh és Edgard Degas hasonló képei mellett Theodor Werner abszt­rakt Építkezése is ilyen irányba mutat. Hát miért is ne kapná­nak hangsúlyosabb szerepet ná­lunk a munkát fölvillantó mű­vészi alkotások, amikor társadal­munk épp a munka által létre­hozott javak mind igazságosabb elosztásának és boldogítóbb fel- használásának a kerete. A Kép­csarnok rendezésében tegnap nyílt meg egy kiállítás a fővárosi Csontváry-teremben Munkásélet 1975 címmel, 30 festőművész részvételével. A filmrendezők is mind gyakrabban fordulnak az életnek ehhez a területéhez, s nem csupán a dokumentumalko­tásokban, vagy híradójelenetek­ben. Sajnos, rájuk is érvényes, ami a képzőművészek jó részére: egy-egy fölfedezett valóságele­met és stílusvívmányt addig is­mételnek, amíg fárasztóvá válik, mint például legújabban Csányi Tv ;- hitelesen Miklós műve, a Kenyér és ciga­retta esetében történt. Részered­ményei mégis érdekesek. A munkás- és munkaábrázo­lás első számú úttörője aligha­nem az irodalom volt. S ez a szerepe érthető módon fokozot­tabban nyilvánul meg a felsza­badulás után. * _ Annyit lehet olvasni és hallani az 50-évek elejének torz politi­kai légköréből adódott sematiz­musról, hogy nem lenne csoda, ha valaki előítélettel nyúlna a Kossuth Könyvkiadó újdonsága: az Órák, napok, évek című kötet után, amelynek az alcíme közli, hogy munkásokról szóló elbeszé­lések következnek. Az egysíkú­ságtól, így utólag, nem kell tar­tani. Erki Edit válogatása idő­ben jóval nagyvonalúbb, a 40-es évek második felétől, a seftelé- sek és batyuzások éveitől szinte napjainkig ér el. Vagyis a kímé­letlenül élesszemű Nagy Lajos Mindennapi utazásától a fiata­labb nemzedéket képviselő Mó­dos Péter Krónikájáig. Közben pedig Karinthy Ferenc, Moldova György, Déry Tibor, Sarkadi Imre műveit olvashatjuk újra, amelyek nem kis feltűnést kel­tettek megjelenésük idején. S újra beigazolják, hogy az igazán nagy tehetségek nem írnak a sa­ját színvonaluk alatt, legyen szó bármilyen témáról. Leggyakrabban az utazások, költözések képei tűnnek fel, mintha arra utalnának, hogy sen­kinek sem könnyű megtalálnia a helyét. S közben elvonulnak egy­más után a földosztás segítői, a puszták villamosítói, a belső em­beri átalakulások közösségi moz­gatói, akik újfajta cselekvések­ben fedezik fel az értelmet. Halász Ferenc ILJA LAVROV: Reggel Minden napom kenyérvásár­lással kezdődik. Az én házamban senki sem mondja: „Ma hadd én menjek el a boltba!” Már min­denki tudja, hogy ez az én és csakis az én dolgom. Akár októberi eső suhog az aszfalton, akár lágy meleget le­hel a földre a korai nap. akár havat vág arcomba a viharos februári szél, akár áttetsző kis patakok kígyóznak a nedves hó­buckák alól, én — megyek a boltomba. Úgy örülök, mintha egy kedves emberhez sietnék találkozóra. Az „Orosz Kenyér” nevű bolt egy nagy ház földszintjén van. A bolt egyik fala — csupa üveg. Alig érek oda az ajtóhoz, már­is kitágul az orrlyukam: micsoda illata van a friss kenyérnek! És eszembe jut a háborús évekből egy jéghideg szibériai éjszaka. Történetesen egy pékség mellett haladtam el. És hirtelen megcsapott a meleg kenyér illa­ta. Szédülni kezdtem, úgyhogy megálltam. Már három napja nem volt a számban egyetlen morzsa sem: elvesztettem a ke­nyérjegyemet. Megfogóztam egy léckerítésben, hogy el ne essek, és ettől a csodálatos illattól meg- részegülve sokáig álltam ott. Zú: gott, fütyült a szél a csupasz nyírfák között. Zúgott a borzon­gatóan sivár, fagyos, fekete éj­szaka. Csak ez a szélben gomoly- gó illat öntött életet belém... És eszembe jutnak a harmin­cas évek is, amikor mint kisfiú órákig álltam sorba egy falatnyi barna kenyérért, amely csípős volt valami keveréktől. Elvisel­hetetlen sorba állni egy kisfiú­nak, de kellett, hát én álltam is. Csak a „Tom Sawyer kalandjai” adott erőt. Álltam és olvastam, olvastam és álltam... Eszembe jutnak a háborús évek sorállásai is. A sületlen, ne­héz kenyérszeletek is. a kukorica­kenyér szétmorzsálódó fehér da­rabkái is. De bármilyen volt a kenyér, mindig felséges ízűnek éreztük, öt ember kapott any- nyit, amennyit egy is rögtön meg tudott volna enni. Szent és keserű volt az a ke­nyér, amelyet katonafelesé fjek, serdülők és öregek teremtettek elő. Most belépek a boltba. És rám hömpölyög a meleg kenyér illa­tának anyaian simogató hulláma. A tágas üzlet fényárban úszik. Az üvegfal miatt még terjedel­mesebbnek hat: az utca a járó­kelőkkel mintegy a részévé vá­lik. önkiszolgáló üzlet. Csak két pénztároshő ül a bejáratnál. Én a sarokban állok, és megilletődve nézem a kenyérrel telezsúfolt polcokat. Domború, kerek fehér kenyér, mákos fonott sütemény, orosz kalács, aranyszínű zsúrke- nyér, mandula- és fahéjillatú zsemle, ropogós kétszersült, lak­tató, jó szagú rozscipó... Valósá­gos kenyérparádé! Megnedvesedő szemem káprázik, és ezeknek a kenyereknek a helyén egy pilla­natra a paraszt nagy, nehéz, barna keze tetszik fel előttem. Úristen! Mennyi különféle ke­nyér! Jegy nélkül. Vedd, vidd! És micsoda illat! Sok pompás szag van a vilá­gon. Milyen csodás csupán a gomba illata! Hát még a szamó­cáé! Meg az almáé! És mivel le- hetne összehasonlítani a görög­dinnye szagát? A virágokról már nem is beszélek. De milyen re­mek szaga van a parthoz kikö­\ 4 tött tutajnak, a beszurkozott la- diknak. Meg a frissen kaszált fű­nek a fejünk alatt! Vagy a sza­badtűz füstjének! De a kenyér illata! Az az élet szaga... Arcomat és torkomat erősen dörzsölve, attól tartva, hogy elbő­göm magam, esetlenül megyek g polcokhoz a nyugodt, gyakorla­tias emberek között, leveszek egy lisztporos, pufók, fehér cipót, óvatosan, mint kiscsirkéket, ha­suknál fogva felemelek néhány pehelykönnyű sárga zsemlét, mindezért pár kopejkát fizetek, és kifelé indulok: igyekszem el­fordítani a szememet az embe­rekről, akik közömbösen szurkál- ják a kenyeret valami ostoba villával, hogy ellenőrizzék: friss-e. Kimegyek az esőbe, vagy a. napsütésbe, vagy a hóviharba, és hazafelé lépkedve valahogy res- tellkedek, amiért a kenyér temp->- loméban járva én, pogány nem vetettem le a sapkámat... Hát így kezdődik minden egye« reggelem. Azután pedig nekigyűrkőzve» munkához látok, hogy holnapra! is megkeressem mindennapi keJ nyerőnket... Makai Imre fordítása I Kerekes Ferenc fafaragásai.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents