Petőfi Népe, 1975. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-05 / 260. szám
1975. november 5. • PETŐFI NEPE • ■ Könyv a csávolyi iskoláról A pedagógia időszerű kérdései sorozatban látott napvilágot nemrégiben Mándics Mihály: A csávolyi iskola című kötete. A Tankönyvkiadó Vállalat ezerhétszáz példányban juttatta el a művet azokhoz, akiket iskolaügyünk közelebbről is érdekel. Ez esetben nem egyszerűen csak egy oktatási intézmény jellemzéséről, megszokott bemutatásáról van szó, hanem ennél sokkal többről; alapvetően másról. A kötet színesen megírt, izgalmas krónikája annak az erőfeszítésnek, amelynek segítségével sikerült egy nemzetiségi községben teljes egészében társadalmi üggyé, az összlakosságot foglalkoztató kérdéssé tenni az iskolát. Az első fejezetben, amely A pedagógusok és a közélet címet viseli, a szerző önmagáról vall rokonszenves egyszerűséggel. Meggyőzően szól arról a kötődésről, amely szeretett falujával eggyé forrasztja őt, kezdettől. Megragadó az a rész, ahol a kiépített kapcsolatokat taglalja. Szegedtől Budapestig és Győrtől Kecskemétig, Bajáig nyúlnak e sokirányú es tudatosan szervezett kapcsolat szálai. Hány és hány szerv, intézmény, vállalat nyújtott támogatást a kérő szóra az elmúlt evek alatt! Egyre azt kérdezi önmagától az ember: miért nem lehet ez másutt is, mindenütt így, vagy legalább hasonlóan? Miért várják sok helyütt á „sült galambot , amikor a munkahelyük, szőkébb környezetük gazdagításáról, szépítéséről van szó? Miért alussza csipkerózsika-álmát az aktív cselekvés, a kezdeményezés oly sok intézmény falai között? Aki az ellenkezőjét akarja látni, lapozza fel a csávolyi krónikát! □ □ □ A megváltozott falu és az iskola a témája a következő fejezetnek. Az a helység, amelynek korai létezéséről egy fennmaradt 1198-as okirat tanúskodik, a történelmi századok alatt sokat szenvedett. Am a tengernyi kín, fájdalom, nehéz küzdelem közben az itt élők mindenkor igyekeztek megállni a helyüket. Tették a dolgukat becsületesen, elszántan és keményen. Mándics Minály a történész alaposságával rajzolta meg a fejlődés útját szükebb hazájában. Annál is inkább tehette, mivel ezt megelőzően már megjelentetett egy könyvet falujáról. Megtudjuk, hogy a helybeli oktatás a tizennyolcadik század közepén elkezdődött. Az első tanító, Laub Antal nevét is megőrizte az emlékezet. S hogy az azóta megtett út nagyságát látni tudjuk, a fejezet. végén beszédes számokat, adatokat találunk a mai szülőkről, családokról. □ □ □ Külön részben foglalkozik a kötet az új rendszerű, megváltozott tartalmú és törekvésű csávolyi iskola történetével. Túlzás nélkül nevezhetjük hősi korszaknak azokat az eszténdőket, amikor a nehéz anyagi körülményeket sok-sok kezdeményezéssel, kitűnő ötlettel próbálták legyőzni, nem is eredménytelenül. Értékes, s csak milliós értékekkel mérhető társadalmi munkával, a helybeli gazdasági szervek támogatásával bővítették, korszerűsítették az iskolát, az —oktatást. Szertárak, műhelyek, konyha, sportpálya, gyakorló kert, napközi otthon, iskolai park állt a fiatalok rendelkezésére ezentúl. Ennek hátteréről így vall utólag a szerző, aki a csávolyi iskola igazgatójaként tette országosan is ismertté a nevét: „Sok álmatlan éjszaka és roncsolt idegszál beépült abba, ami körülvesz bennünket”. S íme, egy számadat: csupán 1973- ban a falu lakossága összesen csaknem kétmillió forint értékű társadalmi munkával járult hozzá az iskola korszerűsítéséhez! □ □ □ De ez még nem minden! Az első esztendők sikerein felbuzdulva, az egész tantestületet megnyerve, a szülői munkaközösségekkel szorosan együttműködve tovább akartak lepni. És sikerült! Mázzuk a példákat:játszótér meiegnázzal, díszkerttel, szökőkút tar, pinenőpadokkal, földrajzi gyakorló tereppel, ruhatárral, njusági pinceklubbal, térképtárral es szaktantermekkel gazdagodott az egyre tekintélyesebbé váló intézmény. Mi- kozDen az Országos Pedagógiai Intézet jóvoltából elkezdődött e falak között az országos pedagógiai kísérlet, amelyről már lapunkban is többször beszámoltunk. Am talán az eddigieknél is beszédesebb a csávolyiak honismereti munkája és krónikaíró tevékenysége, amely Zalától Békésig és Szabolcstól a fővárosig vitte esi ennek a falunak, ennek az iskolának, s az igazgatóinak a hírét. Országos tanácskozásokon, különféle kiadványokban emlegették a csávolyi példát az elmúlt években. Bármennyire hihetetlennek tűnhet: ebben a faluban a lakosság apraját-nagy- ját, gyerekeket és öregeket, férfiakat és nőket, szülőket és tanulókat bekapcsoltak valamilyen formában a hagyományok, ősi értékek megmentéséért folytatott munkába. Az eredmény eléggé közismert. A falumonográfia és a falumúzeum önmagáért beszél. □ □ □ Végezetül még arra utalunk, hogy a csávolyi tantestület több tagja foglalkozik helytörténetírással és néprajzi gyűjtőmunkával. Tevékenységük eredményét egyebek között értékes díjak is mutatják. Ügy látszik, valamennyien a róluk szóló könyv szerzőjének szavai szerint élnek, aki így fogalmazott e művében: „Arra törekszünk, hogy a művelődés ne szakadjon meg az iskolaköteles kor határán, hanem az élet végéig tartson.” Varga Mihály • A Magyar Tudományos Akadémia székházának távlati képe. • Az alsó képen: a dísztermi freskó részletei. A tudós társaság székháza Az alapításának 150. évfordulóját ünneplő Magyar Tudományos Akadémiának a mai Roosevelt térre tekintő székházát 1862—1865. között építették meg egy berlini építész, bizonyos Friedrich August Stüler tervei alapján. Sokan helytelenítették a reneszánsz elemeket is felhasználó, poroszos jellegű terv elfogadását, hiszen ugyanakkor egy neves magyar tudós, Henszlmann Imre is benyújtott egy, a magyar gótika stílusában fogant tervjavaslatot, amit azonban elvetettek. Az ország legfontosabb művelődési intézményének építkezéséhez adományaikkal a kézművesek, parasztok, kisemberek éppúgy hozzájárultak, mint az arisztokrácia és a polgárság. Az építkezési anyagok és berendezési tárgyak túlnyomó része hazai eredetű volt, csupán a kályhákat és a kandallókat, a bronz díszítéseket szerezték be Porosz- országból, illetve Bécsből. A nagyterem freskókkal való díszítésével 1802-ben készült el a kor neves művésze, Lotz Károly. Ha az épület stílusával kapcsolatban voltak is nézeteltérések, az építés helyének megválasztását mindenki szerencsésnek találta. A Tu. dós Társaság székházának a Dunára, a Várra, a Lánchídra nyíló ab la. kain kitekintve Széchenyi álmának a színterén érezhetjük magunkat. 9 A díszterem. • Az akadémia könyvtára. 9 Balra: lépcsőházi részlet. Ásatások Rómában A Colle Oppio és a San Giovanni in Laterano környékén végzett kutatások során az ókori Róma számos régi épülete került felszínre. A Colle Oppión a városi tanács elrendelte az úgynevezett Sette Sale ciszterna kitisztítását. Amikor az épíményt beborító földréteget elmozdították, egy IV. századból származó hatalmas palota romjaira bukkantak. A palota számos kisebb-nagyobb termét színes márványburkolat borította. A munkálatok során fény derült arra is, hogy a ciszterna vize szolgáltatta Traianus közelben levő fürdőjéhez is a vizet. A San Giovanni in Laterano templom közelében ásatások során felszínre került egy épület, amely Marcus Aurelius családjának lakhelye volt, s amelyet később keresztény közösségek laktak. Chaplin képe a cigarettán Chaplin beleegyezett abba, hogy egy amerikai cigarettagyár új Tramps elnevezésű gyártmányát az ő fényképével reklámozza. Charlie Chaplin egyik szóvivője elismerte, hogy „természetesen ez az engedmény anyagi haszonnal is jár”. Ügy látszik, hogy a bárói cím és a svájci birtok mellett Chaplin nem veti meg a reklámmal járó kis „jövedelemkiegészítést” sem. BAJÁTÓL BUKARESTIG Hivatása volt a gyógyítás Fialla Lajos doktor életútja Az utóbbi évtizedekben, felszabadulásunkat követően bontakozott ki, fejlődött és szélesedett a helytörténeti kutatómunka, mint a honismereti mozgalom legfontosabb tevékenységi formája. Különösen izgalmas a helytörténeti kutatásban. ha olyan személlyel találkozunk, aki más országban lett híres, és tevékenységével kivívta annak a népnek szeretetét, tiszteletét, becsületét, jóllehet hazájában kevésbé, szülőhelyén még any- nyira sem ismerik. „Büszke vagyok arra, hogy megtettem, amit megtehettem” — írta emlékirataiban dr. Fialla Lajos, az 1877—1878-as román függetlenségi háború egyik leg- odaadóbb és legönzetlenebb orvosa. Magyarságát soha meg nem tagadván, fáradhatatlanul, becsületes munkájával méltán írta be nevét az ottani orvostudomány történetébe. Fialla Lajos Baján született 1831-ben; Fialla Gyula bajai városi orvos hatodik gyermeke volt. Tanulmányait szülővárosában kezdte el, majd Budapesten folytatta. Apja nehéz anyagi helyzetben, élt, sokféle családi elkötelezettség terhelte, jövedelme kevés volt. Így az ifjú Fialla Lajos korán megismerte a nélkülözést. 1848-ban tanulmányait megszakítva Bajára jön szüleihez. A szabadságharc eszméitől fellelkesítve 17 éves korában önkéntesnek áll a forradalmi hadseregbe, s jónéhány csatát harcolt végig, egészen a világosi fegyverletételig. Sebesülten, kimerültén, szervezetileg legyöngülve került Aradra, ahol a császáriak katonai szolgálatra alkalmatlannak találták, és így el kerülte a büntetésből való be- sorozását. Ahogy valamennyire összeszedte magát, Bécsbe utazott és beiratkozott, az orvosi egyetemre. A nélkülözések érzékennyé tették mások szenvedései és megpróbáltatásai iránt, ugyanakkor megedzették akaraterejét. Ez lett később is egyik jellemző vonása. Bécsben a Presse című lapnak fordít németre a magyar lapokból, ebből tartva fenn magát. Később egy ügyvédi irodában vállalt tisztviselői munkát. Orvosi tanulmányainak befejezése után hazatér Magyarországra, rövid ideig Baján él,- majd Pesten próbál szerencsét. Az önkényuralmi rendszer terrorját képtelen elviselni, 1857-ben Havasföldre költözött és ott telepedett le. Gyorsan beilleszkedett új környezetébe. Szakmailag igen jól képzett, becsületes orvos volt. megértő ember, aki hamarosan Bukarest egyik legismertebb orvosa lett. Az orvosi szolgálatot nem csupán megélhetésnek tartotta, hanem a szó legnemesebb értelmében vett hivatásnak, ez volt életének igazi értelme, ahogyan emlékiratában is megvallotta. Ebben az emlékiratban mondja Fialla, hogy az orvostudomány lenne képes leginkább felemelni az embert, ha nem alacsonyítaná le az orvos és a beteg kapcsolatait a pénz. Fialla mindig kész volt a szokásos orvosi kötelezettségeken messze túlmenően segíteni betegeit. Igen nagy gondot fordított a szegény, nélkülöző emberekre. Számtalanszor bejárta a főváros külső negyedeit és ingyen osztott gyógyszert a betegeknek. Népszerűsége különösen megnövekedett az 1864-es bukaresti árvíz idején tanúsított orvosi és emberbaráti tevékenysége nyö- mán. Amikor 1859-ben kinevezték a bukaresti Nemzeti Orvosi és Gyógyszerészeti Iskola professzorának. az anatómia és a szövettan tanárának, lendülettel fogott munkához. Az 1860—1861-es tanévben tanári munkája kibővült, megbízták, hogy tartson szemészeti előadásokat is. (Ugyanis eredetileg szemorvos volt.) Ily- képpen Fialla professzor két tanszéket irányított; a téli kurzuson anatómiai előadásokat tartott. a nyáriakon szemészeti elő-, adásokat. A következő tanévben elhagyta a szemészeti tanszéket, s az anatómia és a szövettan mellett fiziológiát adott elő. Fialla jelentős szerepet játszott Románia orvosi életében. Munkatársa volt az Orvostudományi Társaságnak, ahol előadásokat tartott a sebészetről, majd tagja lett az 1867-ben alakult Orvosisebészeti Társaságnak, két ízben pedig e társaság alelnökévé választották. Ragyogó eredménnyel — 1867-ben — „versenyvizsgát” tett és a legnagyobb kórház — a Coltea — főorvosának nevezték ki. Egy évvel később már a Filantrópia kórház főorvosa, ahol szemoperációt hajtott végre. Többek között hat született vakot operált meg. Ezeknek a műtéteknek a tapasztalatait dolgozta fel 1872-ben. Bukarestben megjelent „Guérison de six aveugles”-nés (Hat született vak meggyógyítá- sa) című tanulmányában. Ezek a műtétek mély hatást tettek rá és további tudományos tevékenységét ismertető jelenségek, szak- dolgozatok készítésére inspirálták. 1875-ben több doktor társával együtt kiadta a „Románia Medicalá” című folyóiratot, amely — ha nem is rendszeresen — 1877-ig maradt fenn. amikor az orosz—román—török háború kitörésekor megszűnt. Sók nemzetközi orvosi kongresszuson képviselte Romániát. Hajlott kora ellenére élénk érdeklődéssel kísérte az orvostudomány új felfedezéseit és tollát is a közegészségügy szolgálatába állította. 1903-ban Bukarestben kiadta élete magyar nyelvű krónikáját „Letűnt napjaimból” címmel. 1911-ben halt meg, 80 esztendős korában. „Letűnt napjaimból” cimű önéletírásában is többször felidézte az 1877-es függetlenségi háborút, s egy helyen ezt írta: „Milyen sokat is törtük magunkat mi, orvosok a sebesültek gyógyításáért, és milyen elégtételt éreztünk, ha egy-egy ember életét megmenthettük, de alig örvendhettünk tudományunk sikerének, jön az újabb csata és a seregek pusztító fegyverei újra megsemmisítik a nemzetek virá-- gát, az ifjúságot. Egy perc alatt olyan pusztítás támad, amit mi orvosok nem íúdunk többé helyrehozni!... Meg vagyok győződve arról, hogy eljön majd az az idő, amikor... a kölcsönös tisztelet biztosítani fogja minden nép létét; a fegyvereket csak a vadállatok ellen fogják kézbe venni.” Születhetett volna-e egy orvos, egy harcoló orvos tollán szebb vallomás ennél a méltányos, igazságos békéről és a világ népeinek szabadságáról. Br. Nagy István
