Petőfi Népe, 1975. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-02 / 258. szám

M V V E LŐDÉS • I R O l) A L O M • MŰVÉSZET • IRODAL O M • M í V É S Z E 1 Az elkötelezett alkotói munka elismeréseként évente művészeti díjakat adományoz a Bács-Kiskun megyei tanács azoknak, akik munkásságukkal rászolgállak. Az idén hatan részesültek ebben a ki­tüntetésben. Hagyományainkhoz híven most is portrévázlatokkal igyekszünk őket bemutatni olvasóinknak. Az új megyei művészeti díjasokkal beszélgettek munkatársaink: Halász Ferenc, Pavlovits Miklós és Varga Mihály. A megyei művészeti díjasbeszélgettünk Báron László Hatvani Dániel Kardos Pál B. Mikii Ferenc Pécsi Ildikó Raffai Sarolta Az óvónőképző intézet tanára. Negyvenöt esztendős. Immár csaknem két évtizede szorosan hozzánőtt a hírős városhoz, a me­gyéhez sokoldalú és aktív mun­kájával. Az eleven kulturális élet mindenkor egyik alapvető eszméje volt — s amint mondja, az is marad. A Ciróka Bábegyüt­tes művészeti vezetője. Ez a há­romszorosan kiváló együttes so­kat hallatott magáról. — Hogyan kezdődött? — kér­dezzük Báron Lászlótól. — A kezdetre mindig szívesen emlékszem vissza. Leendő szak­munkásokkal alakítottunk egy bábcsoportot. A fiatalok lelkese­dése erőt adott. Egyre szebb si­kereket értünk el. Később, ami­kor az óvónőket és óvónőjelölte­ket is sikerült bekapcsolni, to­vább erősödött a csoportunk. — Akkoriban egymás után szü­lettek a sikerek. A Ciróka név széles körben ismert lett. Sokfelé szerepeltek, ugye? — Igen. De főként a pécsi és békéscsabai nemzetközi fesztivá­lokra emlékszünk vissza. Hiszen első és második díjakat hozhat­tunk haza magunkkal. Tavaly például Békéscsabán „A nyulacs­ka házikója” című fényfüggönyös játékunkkal léptünk közönségeié. Ezek az alkalmak arra is nagyon jók, hogy az együttes tagjai fej­lődjenek. — Sokan emlékszünk még rá, hogy amikor annak idején gyer­mekkorát élte a báb játszás me­gyénkben, csak nagyon kevés cso­port volt a színen. Ez a kép meg­lehetősen megváltozott napjaink­ra. — Hogyne; hiszen ma már mintegy nyolcvan bábegyüttes, csoport található Bács-Kiskun te­rületén. Ezek közt két kiváló cí­met elért együttes is van. Jó do­lognak tartom, hogy ennyire el­terjedt a művészetnek ez az ága. — Mit tart ön a bábművészet­ről? Miben látja a fontosságát, jelentőségét? — Meggyőződésem, hogy leg­alább annyira a felnőttek részé­re van. mint a gyermekeknek, összetettségénél fogva — hiszen zenei, képzőművészeti elemekkel gazdag — nagy a nevelő hatása. Üvegcserepek és Koronaakác címmel két vereskönyv, egy bő­séges kötetre való szociográfiai válogatás, újságcikkek sokasága, a Forrás folyóirat gyarapodó számaiba fektetett szerkesztői munka, a Forrás-könyvek gon­dozása — ennyit, de inkább még többet tett eddig a mérlegre Hatvani Dániel. Aki egy kicsit is belekóstolt —1 kölcsön véve egyik kifejezését —, „az írás ke­serves mesterségébe”, az tudja, hogy mit jelent ez. — Az első versem 18 éves ko­romban jelent meg az akkori Vásárhelyi Szó című folyóirat­ban — emlékezik vissza a két évtizedet átfogó publikálások kezdetére. — Utána a szegedi joghallgatói évek következtek. Így, visszapillantva érdekes, hogy az első másfél évben nem foly­tattam az írást. 1957-ben jelent­keztem ismét az éppen újjászer­veződött Tiszatájnál. Egyike le­hettem a szegedi folyóirat több „fölfedezett fiataljának.” Aj első verseskötet akkor látott napvi­lágot, amikor már a Petőfi Né­pe újságírója voltam. Azóta is sajátomnak érzem Bács-Kiskun megye gondjait, törekvéseit, s bőven adódnak olyan témák, amelyek szinte kínálják magu­kat az általánosításra azzal, hogy kiragadja őket az ember egyediségükből. — De itt már a szociográfia kezdődik... — Igen, s ez a műfaj egy kis­sé el is térített a költészettől. A falusi-paraszti élet változásairól igyekeztem szólni, ami bizony többször és többféle szinten vál­tott ki vitákat. — Milyen tanulságokat adtak a viták? — Nagyon sokfélét. A leglé­nyegesebb az volt számomra, hogy a legkisebb pontatlanság is sokszorosan visszaüt, s annak a hitelét is rontja, ami egyébként igaz az írásban. — Mintha megfogyatkoztak volna az ilyen, valóságfeltáró ri­portjai, elemzései... — Az utóbbi fél évben inkább versek születnek. No meg a lap­szerkesztés gondjai sem keve­sek, sok energiát vonnak el. A kecskeméti Kodály-iskola ta-; nára; karnagy, megyei szakfel­ügyelő. A szegedi tanárképző fő­iskoláról jött Kecskemétre. Liszt; díjas. Hazai és külföldi találko­zókon, versenyeken szerzett si­kereket kórusaival. Kiváló nép­művelő és a Szocialista kultú­ráért kitüntetés tulajdonosa. Há­rom esztendő óta él a megye- székhelyen. Neve ma már elvá­laszthatatlan a hírős város mű­vészeti életétől. Jelenleg tanköny­vet ír; ez lesz a második kötete. — Melyik sikerének örül leg­jobban? — Nehéz erre válaszolni. Mind­egyik eredményes szereplés, be­mutatkozás Szép és emlékezetes valamiért. Azt mondanám in­kább, hogy a mi munkánkban a nagy élményt az jelenti, hogy közösségi eredetű a siker háttere; előzménye. — Minden jel szerint immár igazán kecskemétinek érzi magát. Mi okozza a szorosabb kötődést? — Nemesszeghyné hívott, egy szép és nemes ügy érdekében. Ez az ügy ma is fontos. Ez tart itt. S ebben a legnagyobb szerep a Kodály-iskolának jutott; s ez ez­után is így lesz már. — Szeretnénk hallani valamit a mostani munkájáról. — Fő működési területem volt és marad a nevelés. Ez pedig az én szempontomból nagyon szo­rosan összefügg azzal, hogyan ala­kul a Kodály-iskola élete, sorsa ezután. Szeretném hinni, hogy sok gyönyörű eredményt sikerül még elérnie ennek az intézmény­nek. Másik nagy ügyem —■ s Kecskemété is természetesen — a Városi Énekkar. A közeli jö­vőben egy filharmóniai hangver­senyre készülünk. Szeretnénk örömet okozni a közönségnek. Legvégül: ihilyennek látja ön a karnagyi munkát? S miben áll a siker titka ebben az elfoglalt- sági körben? — Helyesen mondta valaki egyszer: erre egy mondattal is, de egy disszertációval felérő ta­nulmánnyal is lehet válaszolni. Én itt csak azt mondom: a legJ fontosabb, hogy az énekkar tag­jait és a karnagyot egyaránt a ze­ne szeretete hassa át. Akkor a si­ker sem marad el. A bajai születésű festőművész ötvennégy éves. Évtizedek óta cselekvő részese, sajátos eszkö­zeivel formálója városa művelő­dési életének. Alkotásaival külön, féle pályázatokon, tárlatokon nyert díjakat. A Szocialista kul­túráért kitüntetés tulajdonosa. Rudnay Gyula halála óta vezeti a klasszikus festőről elnevezett amatőr művészeti kört. — Eléggé köztudomású, hogy Rudnay mester befolyással volt az életére. Közelebbről mit kö­szönhet neki? — örömmel mondhatom el, hogy sokáig mellete dolgozhat­tam; s talán nem dicsekvés, de megtisztelt a barátságával is. Mélyen hatott rám nem csak a művészetével, de emberi tartá­sával is. S ' azzal, hogy alkotói munkáját össze tudta egyeztetni a neveléssel, a művészet szé­les körű elterjesztésére irányuló törekvésekkel. — Az elmúlt évtizedekben az ország különböző részein, sőt külföldi tárlaton is szerepeltek az alkotásai. Képei megszületé­séhez milyen források, élmények szükségesek? — Szeretném, ha nem tűnne közhelynek, de engem régóta el­sősorban a dolgozó ember élete- sorsa érdekel. Sokszor megpró­bálom képben kifejezni a mun­kavégzés közben feltáruló lát­ványt, ami az élmény erejével hat rám. — Ezek szerint nagy szeretet­tel és érdeklődéssel fordul a munkások élete felé. — Igen; a Bajai Finomposztó Vállalatnál már hosszú évek óta otthon érzem magam. Sok bará­tom, közeli ismerősöm van a szakmunkások között is. Nem tudnám eltúlozni, hogy mit kö­szönhetek nekik. S a barátság­ért. az élményekért mit adha­tok cserébe? Megfestek mindent, ami hat rám. — Szeretnénk, ha szólna va­lamit a terveiről. — A sikeres kiskunfélegyházi bemutatkozás után előkészítem munkáimat a kalocsai és halasi kiállításra, majd az egészen új képeimből a megyeszékhelyen láthat a közönség egy jókora csokorra valót. Pécsi Ildikó művészi hitvallá­sa a színjátszás ősi, mély igaz­ságaira épül. Amikor pályájának kezdetéről érdeklődöm, nem ki­sebb komolysággal fogalmaz. — Josie szerepe életem egyik új szakaszának nyitányát je­lenti. Hát miért ne keltezném jelenemet O’Neill Boldogtalan holdjának bemutatójával?... Mintha erre az alakításra vár­tam volna életem kezdetétől... Elmondja azt is, hogy sok szál köti Kecskeméthez: a hivatás kapcsolatai. Ügy érzi, itt érett be tehetsége és szakmai tudása. A Vasderes című darabban nyújtott alakítására mosolyogva emlékezik: — Szeretem a „tanácséinök_ nét”, Raffai Sarolta vér bő ter­mészetességgel és igazi humorral megírt szerepét. Az az igazság, hogy otthon érzem magam sok­féle színpadi stílusban —, az ének, a bohóckodás, a könnyű műfaj éppen úgy érdekel, mint a tragédia. Különösen szívesen játszom a mai szerzők darabjai­ban. Emlékezetes sikert hozott a „Szerelem, szerelem” című ön­álló estje a Kelemen László szín­padon. — Ezzel az összeállítással sok­felé megfordulok az országban — magyarázza. — Az önálló es­tekben az a legizgalmasabb, hogy rögtönzésre késztetnek. Üzemekben, kis falvakban, vagy nagyvárosi művelődési házak­ban egészen másként reagálnak az emberek. Van ahol Arany János balladáinak, másutt a könnyebb fajsúlyú verseknek van sikerük. Minden fellépésem kezdetén tulajdonképpen ki kell találnom, mit is adjak elő a kö­zönségnek. — Milyen kötelezettségeket vállal a közeljövőben? — Bacsó Péter „Verjétek szét a zongorát” című filmjében sze­repeltem a legutóbb. A televízió számára készült Szász Péter Du­da Gyuri című, Moliére szövegé­ből átírt vígjátékában ugyancsak most fejezem be a forgatásokat. De, hogy Kecskeméten mit ját­szom legközelebb, arra én is kí­váncsi vagyok. A magyar irodalomban nemes hagyomány, hogy az írók. költők egyúttal közéleti fórumokon is hallatták a hangjukat., A Kalo­csán élő Raffai Sarolta is ezt az utat járja. Drámáit idehaza és külföldön egyaránt bemutatták, verseskönyve és kisregénye mel­lett novellás kötetei jelentek meg. Ugyanakkor Raffai Saroltához, az országgyűlési képviselőhöz, az or­szággyűlés alelnökéhez hetente hatvan-nyolcvan levél érkezik ha­zánk minden részéből. A feladók támogatást, tanácsot, valamilyen ügy elintézését kérik. Emellett természetesen más fontos felada­toknak is eleget tesz. \ — Vajon hogyan képes össze­egyeztetni a kétféle — teljes em­bert követelő — tevékenységet? — A közéleti munka nagyon sokat jelent számomra. S az írás­ban is kamatozódik, mivel újabb és újabb embersorsokat ismerhe­tek meg közelről. Az idő viszont, sajnos, nagyon kevés. — Mégis, az alkotói pálya ki- teljesedésének lehetünk tanúi. — Annyiben valóban, hogy a Forrás-könyvek sorozatában el­hagyta a nyomdát az Egyszeri kaland című elbeszéléskötet, könyvalakban is megjelenik a Vasderes című színművem, az év végére üzletekbe kerül az újabb verseskötetem, s várható egy no­vellaválogatás is. — Min dolgozik jelenleg? — Egy regénybe kezdtem. Az első fejezettel készültem el ed­dig. — Milyen témát választott? — Nem tudok és nem is aka­rok elszakadni a korunkban vég­bemenő életforma-változásoktól. A hősnő tanyáról kerül a kisvá­rosba. Továbbra is azok a pilla­natok izgatnak, amikor az ember rádöbben arra. hogy félreismerte a környezetét, vagy saját magát, többre, vagy kevesebbre képes, mint hitte volna. A felismerés­nek ezekben a helyzeteikben vizs­gázik igazán a jellem. S mivel a közéleti munka is az élet sűrűjé­be visz. itt találkozik a kétféle elkötelezettség. DEMENY OTTÓ Emlékek anyámról Gyönyörűen pontos, kerek me­séi voltak anyámnak, például a zebegényi házról is, ahol nevel­kedett. Megvan még, a vasútál­lomás 'mellett, s kocsma van benne most is, mint akkor, csak a , hentesüzletből lett időközben cukrászda, presszó, ö valamikor így mesélt róla: „Kétéves koromban már árva voltam. Édesanyám bátyja. Pali bácsi nevelt föl; övé volt a ze­begényi nagykocsma és a mé­szárszék is. Volt egy kutyánk és egy' mátyásmadarunk. A kutya őrizte a házat és az udvart, a madár meg a verandára kitett nag-, i süteményes kosarat. Ha valaki az iddogáló legények kö­zül belenyúlt a kosárba, hogy egy1 kiflit kivegyen, Matyi kia­bálni kezdett: — Lopik, lopikt! Kitűnően tudta utánozni a bá­csikéra hangját, s ha látta, hogy a kutya a nagy melegben elbó­biskol, ravaszul becsapta: — Sa­jó ne, gyere idei Végül Is a ku­tya megunta a heccet, s már csak akkor mozdult, ha Pali bá­csit is látta közeledni. Egyszer meg fejbevágtak egy szódásüveggel. Mert eleven vol­tam nagyon, s játékot csináltam abból, hogy a részegen verekedő legények háta mögé lopakodva kikapjam kezükből az ütésre lendített szódásüveget. Akkor láttam csak, hogy milyen erős ember az én bácsikám. Egy perc alatt minden legényt kidobált a kocsmából.” Gondolom — tőle örököltem a mesélő kedvemet, bár nem hi­szem, hogy íróvá válásom külö­nösebb örömöt szerzett neki. Egyszer ugyanis hallani véltem, amikor a szomszédasszonyának panaszkodott: „Taníttatni nem tudtam, s még csak egy becsületes szak­mát sem adhattam a kezébe. Va­lamiből csak élni kell szegény­kémnek!!” 0 mindig nagyon korán kelt, pedig későn feküdt. Orosházán, ahol Éliásék kertes házában lak­tunk, soha nem tudtam olyan hamar kinyitni a szemem, hogy őt a szobában találtam volna. Hajnalban rendszerint gyomlálni szokott, mert a harmatos föld­től még könnyen elválik a gaz. Fölkeltem hát és utánamentem a kertbe. Egyszer meg éppen a dróttal elkerített baromfiudvarban ta­láltam őt. Sírva hajolt le a még nedves göröngyökért, s egy ha­talmas, vörös kakast akart elza­varni az udvarunkból. — Miféle kakasok ezek? — kérdeztem, mert én két idegen kakast láttam az udvarunkban, de ő megmagyarázta, hogy a másik vörös kakas a mi külön­ben hófehér Gyurikánk, s csak a szomszéddal való verekedés­ben, a saját vérétől lett ilyen. Később átjött a szomszédasz- szony is, és veszekedés nélkül megállapították, hogy a kóka- dozó kakasokat le kell vágni, mert úgyis megdöylenének. — Látod... nem bírtak egy­mással, s most mind a kettő odavan — mondta szepegve anyám a vacsoránál, és nem evett egy falatot sem. Nagyon szerette azt a Gyurit. * Gyakran kívánunk valamit, kivált gyerekkorunkban, aztán, ha megkapjuk, már nem is örü­lünk néki annyira. Máig emlékszem egy hasonló dologra, s már nem is fogom elfelejteni, amíg csak élek. Fagylaltot vett anyám, nekünk gyerekeknek, s akkor kivétele­sen magának is. De épp, hogy csak belekóstolt, máris odaadta egy szembejövő szegény gyerek­nek. Én nem értettem, hogy miért adta oda. Kánikula volt, járt-kelt a nép a korzón, ám én csak kétféle embert láttam. A boldogokat, akik fagylaltot nya­logatták, s a boldogtalanokat, akiknek erre nem tellett. Anyám boldog lehetett volna, de ő — úgy látszott — nem akart bol­dog lenni. S attól a naptól kezd­ve én, aki addig majd megvesz­tem a fagylaltért, már soha töb­bé nem sóvárogtam utána. S nem tudom megmagyarázni, miért, de ha mégis fagylaltot eszem, kínlódva bámulok, mint­ha egy szembejövő kóborló gye­reket keresnék, akinek odaad­jam. Különben legtöbb dologban anyámra hasonlítok. PARDI ANNA ŐSZ Bizonytalan boldogságot ölelt magához a kert, elereszti hát most színeit, virágait. Nagy körökben, nagy közökben, \ s kis visszhanggal száll a szél az örökké tűnő, s jövő alkony felett. Szimbolista árnyak nőnek. Szemedfénye is már szürkület. Ősz és vonatfütty. Ellentét és egyértelműség száll a kertben valami bizonyossághoz egyre közelébb. TAKATS GYULA Egyre sűrítőbb Úgy élek, mint a tuskógomba, vadonban, kiszáradt tönk ölén. Barnán szikrázó magányomban egyre sűrítőbb messze élek én. Nem itt... Es ott sem az ragyog!... A tér... Az izzik, merre gyorsul napjából kitépett csillagom.

Next

/
Thumbnails
Contents