Petőfi Népe, 1975. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-16 / 269. szám
M íí V E 1 Ö D É S • I R# D A L O M • \1 Ü V É S Z E T • I R O D A L () 1V1 • M V V E S Viághírű mesterek munkái vendégeskednek december elsejéig Budapesten, a Szép- művészeti Múzeumban. A szovjet kultúra napjai alkalmából a Szovjetunió négy legnagyobb múzeuma, a leningrádi Ermitázs, a moszkvai Tretyakov képtár, a leningrádi Orosz Múzeum és a moszkvai Puskin Múzeum küldte el világhírű remekei közül harmincöt darabját. A válogatás a holland, a flamand, az orosz és a francia festészet különböző korszakaiból ad ízelítőt mindazoknak, akik már láthatták, s azoknak is, akik most ismerkednek vele. A szovjet művészettörténészek a felsorolt iskolák mindegyikéből azt a korszakot választották ki, amikor a művészeti ágak közül a festészet fejlődése volt a legerőteljesebb. A holland és a flamand festészetből a XVII. századot, a franciából a XIX. és a XX. század fordulóját, az orosz festészetből pedig a XVIII. századtól a XX. század elejéig tartó időszakból mutatnak be kiemelkedő, a korra jellemző, egyébként együtt aligha látható festményeket. A kiállítás minden egyes darabját és egészét így jellemezheti ük: ' REMEKMŰ VEK a Szovjetunió múzeumaiból • Renoir - N6I fej. A kiállítóterem főfalán Rembrandt és Van Dyck művei sorakoznak. Rembrandtéi a drámai erejű Hitetlen Tamás, s a sokszor reprodukált, sokat csodált Tudós portré, Van Dycktól a büszke tartásé, méltóságteljes Lady Jane -Goodwin — s itt vannak Nico- laes Brechern, Metsu és Pieter de Hooch invenciózus alkotásai. Az orosz festők munkái közül is a porték a legerőteljesebbek, kifejezőbbek. A karakterisztikus ábrázolások, a gondolat, a lélek, a belső rezdülések hű tükrei. Szeröv képei közül az Angelo Mazzini portré, Repintől a nagyszerű Sztaszov- képmás, Szurikovtól a Szibériai szépség a legemlítésreméltóbb. Nyeszterev alkotásai közül az erőteljes Sadr-portrét hozták el erre a reprezentatív budapesti tárlatra. A festő azt a pillanatot ragadta meg ezen a művén, amikor az ábrázolt szobrász önnön alkotása mellett gondolatban szinte tovább építi a művet. A tárlat egyik igen szép színfoltja Kusztodijevnek A gazdag kereskedőnét ábrázoló figurája. Rátarti öntudat, a pompa, a gaz• A bal oldali képen: Van Dyck — Lady Jane Goodwin portréja. dagság biztonsága sugárzik a gő- gös-kevélyen modellt álló szépasszonyról. A tárlaton szereplő néhány művész a szülőföldet, a tájat mutatja be bensőséges, átszellemült lírájával. A tájképek közül talán a leghangulatosabb a XVII. század közepének Moszkváját ábrázoló életkép Vasznye- covtól, a Kreml hófödte hagyma- kupoláival, s a fal mellett békésen folydogáló Moszkva folyóval. Világhírű nevek fémjelzik a francia anyagot is: Monet, Bonnard, Cezanne, Derain, Gauguin, Sisley, Renoir és Picasso. Ezektől a mesterektől —■ ha úgy tetszik — talán kevésbé ismert alkotásokat vehetünk szemügyre a tárlaton. Ám így, s ezzel együtt is felbecsülhetetlen élményt szereznek, hiszen alapvetően gazdagítják a róluk már meglevő ismereteinket. Említettük: harmincöt festmény szerepel ezen a — mondhatni bensőséges — tárlaton. A kölcsönző négy múzeum nemcsak a nemzeti művészetnek és az egész világ művészetének leggazdagabb kincsestára a Szovjetunióban, de egyben a képzőművészet tanulmányozásának és népszerűsítésének legnagyobb központja is. Évi látogatottságukat milliós számok jelzik. A világ minden tájáról zarándokolnak falaik közé a művészetkedvelők, hogy ha csak egy pillantás erejéig is, de láthassák ezeket a rémekeket. Így most mi, magyarok, olyan ritka alkalomnak örvendhetünk, amikor helyünkbe jön a lehetőség: meglátni Rembrandt, Van Dyck, Renoir, Szeröv, Cézanne, Gauguin és a többi alkotó remekeit. A múlt esztendőben a budapesti múzeumok kincsei vendégeskedtek a Szovjetunióban. E kiállítás annak a tárlatnak a viszonzása. H. M. A mecénás telelőssége Aligha éi ma már Magyarországon abban a hitben tanácsi testület, vagy tanácsi vezető, hogy a művészetpártolási tevékenység kimerülhet évente tegy- két szobor, festmény megvásárlásában, a könyvtár fenntartásában, műsorost est rendezésében. Másfél-két évtizeddel ezelőtt nem volt ritka az ilyen tévhit. A tanácsoknak — kivált a városi, még inkább a megyei tanácsoknak, de a kisebbéknek is bizonyos értelemben — meg kel. lett tanulniok a távlatokban való gondolkodást. Mindenekelőtt azt, hogy tartalmas művészeti közéletet nem lehet létrehozni rendeletekkel, sőt pusztán anyagi eszközökkel sem. Ahhoz kell egy oizonyos többlet: a kultúra iránti fogékonyság, az alkotást tisztelő légkör, s kell — nem utolsósorban — biztos világnézet, ítélet és ízlés. S kell iskolázottság, konkrét ismeret, szakmai tudás. Tatabányán a Bányász Szak- szervezet és a Szénbányászati Tröszt áldozatkészségéből, ösztönzéséből jött létre az évek óta ismert, gyakori vendégszereplésein külföldön is megbecsüléssel fogadott Bányász Színpad együttese. De már a megszületésénél is ott bábáskodott a helyi tanács, s azóta is folyamatosan segíti a munkáját, mert világos előtte, hogy ez az együttes Komárom megyének egyik fontos, közvéleményt, közgondolkodást alakító fóruma. Veszprém vár os szimfonikus zenekara a hasonló „súlycsoporíú” európai együttesek élvonalába, tartozik. Minden egyes produkciójának előkészítésében — a maga eszközeivel —, részt vesz a városi tanács. Hódmezővásárhely művésztelepe — de említhetnénk itt Szolnokot, Sárospatakot, Debrecent vagy Kecskemétet is — a helyi tanács áldozatkészségéből fejlődik. Változatos és végeérhetetlen lista lenne egymás után sorolni a városneveket, me. gyéket, s az országszerte ismert művészi együtteseket, képzőművészeti alkotó közösségeket, könyvtárakat, zenekarokat — megkérdezvén, hogy vajon mi lett volna a sorsuk a tanácsok áldozatvállalása, az alkotó közösségek szerepének megértése nélkül. Ezek az eredmények aligha jöhettek volna létre a tanácsi apparátusok — itt elsősorban a művelődési osztályokra gondolunk —, szakembereinek mirid magasabb felkészültsége nélkül. Ez a minőségbeli változás az elmúlt egy-másfél évtized vívmánya. A tanácsok művelődési ágazataiban dolgozó előadók jól tudják ma már, hogy egy-egy táj, város szellemi arca nem alakítható ki művészet nélkül —, s tudják azt is, hogy itt az eredmények nem máról holnapra születnek. Áldozatkészséget, támogatást is említettünk az imént. Igen, a tanácsokra ma már valóban jellemző, hogy művelődési terveket hatalmas — örömmel vállalt — áldozatok árán valósítanak meg gyakran; nem kímélnek pénzt, energiát. Ez az áldozatkészség azonban nem tévesztendő össze a nagylelkűséggel. Ez az áldozatkészség ugyanis: kötelező. Kötelező — mert amióta a tanácsok a területükön működő valamennyi kulturális intézmény gazdái lettek, egészséges működésükért felelősek. S ez nemcsak költségvetési tétel: ez a felelősség más — magasabb — erkölcsi, politikai kategória. Felelősek az alkotó légkör, a művészi alkotómunka feltételeinek megteremtéséért. Ez utóbbi meghatározás körül az elmúlt esztendőkben volt vita is: vajon. ez művészlakásokat, alkotóházak fenntartását, rendszeres vásárlásokat jelent-e pusztán, vagy más, nehezebben meghatározható tevékenységet is? Jelenti — s talán mindenek előtt — azt a bizonyos „mást” is. Ami egyébként korántsem valami titokzatos dolog. Figyelem, odaadás, megértés —, talán így összegezhetnénk. Tudvalevő ugyanis, hogy a művészi alkotómunka természete bonyolult, matematikai eszközökkel, költségvetési tételekkel nem mérhető. Nem véletlen, hogy egészséges alkotó légkör ott bontakozott ki — sok példát mondhatnánk erre —, ahol a tanács figyelemmel kíséri az alkotók életét, sorsának alakulását is. Ahol érdeklődnek a munkájuk iránt. Nemcsak úgy — képzőművész esetében például —, hogy kiállítási fórumot és megbízásokat adnak számára, hanem úgy is, hogy a művészi tevékenység iránt igyekeznek felébreszteni a közösség figyelmét. A művészetpártolás a gyakorlatban is tágabb értelmet nyert. Nem egy-egy művész pártolásáról, egy-egy alkotással való foglalkozásról van már szó. Hanem arról, hogy e művészetpártoló tevékenység száz és százezrek gondolkodásának formálója, ízlésének emelője lett azáltal, hogy a művészet értékes alkotásait közvetíti. A tanácsok mecénási, művészetpártoló szerepének ez a társadalmi célja, értelme. T. I. GOŐR IMRE:tjjng ma(J£r • Jobboldalt: Kusztodijev — A gazdag kereskedőné. rajzoltam, volna szívesen madarat testet tollat rakétaként suhogva mint röpül de csak hiánya lebeg itt sehol se csőr se szárny se test se toll faragtam, volna, szívesen negatív testet tollat vaskos formákkal bástyázván körül emlékezetes legyen majd a hely hol a suhanás lelke tűnik el leírtam volna szívesen a fényes testet tollat az időt melyben árnyként tűnik el de hol van itt volt s ím már nincs sehol a csőr a szárny a test a ‘toll ' • • j i '< Esetem a másodhegedűssel Kinos volt, fölöttébb kínos, akkor különösen, de - így utólag sem kevésbé. Az eset az egyéni, mondhatni partizánkodó módra elkövetett műpártolások érzékletes kudarcaként vonult be az életembe. Ráadásul az eső is zuhogott. Álmosan kezdtem, aztán szinte egybefolytak a nehéz őszi felhők, s egy halvány fénycsíkot sem hagytak a magasban. Az utak sárosak, csúszósak, mintha valami égi mosógép öntötte volna magából a vizet. Szerkesztőségi vendégünket, aki a városka Vtűvészéti életéről gyűjtött anyagot, taxival kísértem ki az állomásra. Bár ne sietett volna any- nyira, hogy elérje a vonatot! Alighogy elköszöntünk, ültem volna vissz a kocsiba, de a váróteremből váratlanul előlépett hajlott tartásával, előreugró állkapcsával Morgala Bálint, aki másfél esztendeje úgy mutatkozott be, hogy ő az ismert másodhegedűs. A szereplések után másnap délelőtt mindig felkeresett, hogy benne lesz-e a neve a i tudósításban. Szeressétek szegény Morgalát — szokta ilyenkór mondani, és sohasem mulasztotta el, hogy beszámoljon azokról a nagyívű elképzeléseiről, amelyeket a vokális hangzás megújítására dolgozott ki, és természetesen panaszkodott, hogy falakba ütközik, nem értik meg a törekvéseit. Nemrég egy jobban fizető állást sikerült szereznie, és idővel elérte, hogy egyre többekkel került köszönő viszonyba az utcán. Amikor úgy érezhette, hogy révbe és lakáshoz jut, fokozatosan elmaradoztak a látogatásai, és már azokra a találkozókra sem jött el, amelyeket megbeszéltünk. Éreztem, hogy valami rendkívülinek kellett történnie, ha észrevesz. — Vigyél vissza a központba, föltétlenül beszélnünk kell egymással — szólított meg. Testvériesen átölelt. Elemi erővel tört rám a vágy, hogy kitérjek a diskurzus elől. De az eső zuhogott, a taxióra ketyegett. — Nem tehetem, haver, utazom — mentegetőztem egy gyors elhatározással közvetlen művészi modorban, és inkább három papírpénzzel kifizettem a 25 forintos számlát. Eltökélten indultam a peron felé, hátha kisegít valaki. — Akkor én sem megyek — és szomorúan nézett a taxi után. — Mindjárt itt lesz a busz — ajánlottam neki. — Hallgass meg addig is, nagyon kérlek — és belém karolt, hogy biztonságosnak tűnjék a járása. Valami ösztönös céltudatossággal a resti felé vette az irányt. — Legalább te szeresd szegény Morgalát — indítványozta az egyik sarokasztal mellett. — Senki sem ért meg. Pedig jót akarok. Valami mást. Egy kicsit megkavarni az állóvizet a fülekben — fogalmazott némi képzavarral, ami a hosszú feketehajú, barnabőrű, égő szemű szomszédunknak is feltűnhetett, mert ettől a pillanattól kezdve mereven figyelt bennünket, s egy lélegzetvételnyi szünetben fennhangon átszólt a pincér elő- rehajló válla fölött: — Hiába jó zenész valaki, ha nem tud nyelveket. Nem értik meg. Kava du Lángol — kiáltott fel hirtelen. Morgala rá se hederitett: — De ez még nem minden. Hanem otthonról is kirúgtak. Hát szabad ezt csinálni velem? Már-már azon a határon_ álltam, hogy no most, rögtön megesik rajta a szívem. — Ismerlek én téged, Janó — mondta a feketehajú. Az asztal alól elővett egy ütött-kopott, feketés-színű hegedűtokot, és bizonytalanul bontogatni kezdte. Az ujjait ökölbe szorította, s aztán felénk lendítve g, kezét, szét- ugrasztotta őket. Néhány ízülete keservesen csikofgott. — Nem vagyok Janó. De nem baj, csak ne muzsikálj — ismerte fel a veszélyt jó érzékkel Morgala. — Képzeld csak *— hajolt közelebb — miközben rángatta a kabátujjam. Ügy nézeti ki, mintha felnőtt létünkre kispajtások lennénk. — A feleségem az este, úgy éjfél tájban mehettem haza; kihívta a rendőrséget. Arra ébredtem, hogy két rendőr áll az ágy mellett. Jöjjön velünk, és kész. Ezt a mesét persze nem akartam elhinni. — No jó. Akkor elmondom úgy, ahogy volt. Előtte egy kicsit fölöntöttem, tudod, ünnepeltünk. Aluszkálok, amikor egyszer csak fölráznak. Ki a fene van' itt? — kérdezeti. Ne haragudjon, bennünket kihívtak ide, hogy maga üti a feleségét és a gyereket. De azt már látjuk, hogy rosszindulatú bejelentés volt, megyünk is. Elnézést kérünk, művész úr — mondták mind a ketten, és sarkon fordultaié. Hohő, várjanak csak! Most már én ragaszkodom hozzá, hogy menjünk. A feketehajú eddig mereven nézett, de most elkezdett szaporán pislogni. Pontosán úgy, mint azok, akiknek meghibbant a szomszédjuk. — Útközben megmagyaráztam nekik a helyzetet, hogy az asz- szony engem minden áron tönkre akar tenni, és lám, már idáig vetemedett. A kapitányságon leültettek. Behoztak egy éjjeli pillangói is, először sirt, aztán dúdolgatott, de én állandóan a feleségemre gondoltam. Megfogadtam, hogy ezt még megkeserüli. Nyílik az ajtó, kilép maga a kapitány. Nyújtja a kezét. Nagyon-nagyon örülök — így fejezte ki magát —, hogy személyesen is megismerkedhettünk. Az incidenssel meg ne törődjék semmit, félreértés volt. Első a művészet. De hogy menjek haza? Nincs nálam a kapukulcs. Hát ha ez a helyzet, akkor kivételesen itt maradhat reggelig, válaszolta. Így történt. A szomszéd asztalnál a fekete fiú előbányászta a fekete tokból a hegedűjét, és hangolni kezdett. — Hallgass, te álzenész —fél- tékenykedett Morgala. — Kava du? — kontrázott kérdő hangsúllyal a megbántott muzsikus. — No ugye, hogy nem tudod, mit jelent. Mert ez amerikaiul van mondva. Én értem. Hát hova menjen az ember, ha nem tudják, hogy mit akar mondani. Még ha akkora tehetsége is vart, hogy első vadászkürtös lehetet volna. A pincér leakasztotta a telefonkagylót és felénk nezve tárcsázta a 007-et. A hangosbemoa*- dó közölte, hogy mentesítő ssxr mélyvonat indul. Itt volt az utolsó pillanat. De Morgala be- lémmarkolt, s aki öt Janónak nevezte, az húzta, egyre húzta, majd fürge mozdulatokat téve cincogott a húrokon. Az utolsó fáradtságtól elgyötört arcán némi érdeklődés tükröződött a látványra. A mozgó Lépesekre tudtam felugrani. Hosszan integettek, aztán a raktár jelé indultak. A kalauz persze rögtön Kecskemét után megbüntetett, mert nem volt semmiféle jegyem. Hogy is lett volna? Ekkor utolért egy hang. A félig nyitott ablakon át távoli, furcsa, kísérteties hegedűszót sodort a szél az esőcseppekkel. A kalauz pirospozsgás és húsos arcán megrebbent egy mélyen ülő ideg. Mérgesen szétnézett, s arra való hivatkozással, hogy huzat van, az utasok nem kis megdöbbenésére felhúzott minden ablakot az egész szerelvényen. Akik az utolsó, nyitott peronra szorultak, látták, hogy egy sínautó gördül utánunk. S a döcögve guruló, öreg szolgálati járművön — hogyan szerezhették? —, vadul dulakodtak egymással ők ketten, a meg-nem-értett művész és a zug-zenész, egy védtelen hegedűért, amelyik mintha magától szólt volna a végtelen sínpályák fölött. Halász Ferenc
