Petőfi Népe, 1975. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-26 / 252. szám

A Központi Sajtószolgálat szép kezdeményezést indított útjára: bemutatja a jellegzertesebb tájegységek irodalmi életét. A sort Kecskemét kezdi. Ezekben a hetekben az ország megyei lapjaiban a miénkhez hasonló összeállítások jelennek meg, csaknem egymillió példányban.

KECSKEMÉTI MŰHELY:

Alkotók a Duna-Tisza közén

Kecskeméten szerkesztik az esztendőnként' 10 alkalommal megjelenő Forrás cfmű szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóiratot, amelyre sokan odafigyelnek hazánkban és a szomszédos népeknél. Az eddigi hét évfolyam biztos alapokat teremtett. Kialakult a szerzők törzsgárdája és az olvasótábor.

A Forrás című folyóirat kezdetben minden második hónapban jelent meg. A publikációk’ azóta is. ébren tartják a tájegységre jellemző hagyományokat, kitekintenek a határainkon túli magyar szellemi életre, szinte'

oroszlánrészt vállalnak a mai valóság feltárásából, s ezzel együtt Bács-Kiskun sajátos arculatának bemutatásából. Az

utóbbi időben a hazai szociográfia fontos .fórumává vált 9Z a műhely. Két országos szociográfiai tanácskozás zajlott le Kecskeméten a Duna—Tisza közi írócsoport kezdeményezésére, ösztönző pályázatokat hirdettek. A hasábokon, következetesen feltűnnek a tanyavilág, a népesedés, az átalakuló falu, a paraszti és munkásélet, a változó életformák kérdései.

A tájegység maí irodalmát — holnapi irodalomtörténetét — az itt élő és valamiképpen a Forrás vonzáskörébe tartozó és részben a lapunk hasábjain is- rendszeresen megjelenő írók; költők formálják. Alkotásaikból mutatunk be rövid válogatást.

Halász Ferenc

ÍZES MIHÁLY GÁL FARKAS

Balladácska a madárról

Kiáltott a madár:

Nem találta anyját.

Kiáltott a madár:

Apját nem találta.

Hallgatott a madár;

Tártát nem keretit —

(Hallgatag határban Hócsillag temette.)

9 Weintrsger Adolf' rajta

Lépek csupasz földre

Derékig szelekben, bokáig a tárban tükrös mondatokkal magam cicomáztam virágos nyergében ültem az igéknek rekedt torkomból szólt tulipános ének szavaim jégvirág hajtásai voltak köztük dermedt szárnyú madarak guggoltak.

Éjjel denevérek ültek a szememre körülvett a kétség nyálkás hüllő teste örömeim fújtam papír trombitákba de az ikrát magány kését belém vágta.

A dal szárnyaslovát vásárokra vittem, hogy a kufároknak szépségről nyerítsen.

Magam gyűrt szelekben, deres réten álltam éveim gyűrűztek meddő virágzásban.

De ágaim immár növelem erősre édes gyümölcsökkel mindig viselésre gyökerem agyagba, kövekbe eresztem növekvő lombom zúg országos szelekben szavak üzérei hozzám föl nem érnek csak a megszenvedett ének igaz ének.

Csak a hűség iránt vari bennem alázat nem gyűrhet le kétség, vak félelem, bánat. Nekem a tisztaság nem üzleti társam hanem mindennapi kenyerem és ágyam hétcsillagos korbács, kékszirmú világom őseim sírjához elvezető lábnyom...

Korhadt emelvényről lépek csupasz földre fülledt üvegházból jószagú esőbe.

9 Kovács László: Noémi.

• Klossy Irén rajza.

HATVANI DÁNIEL

Vasmézben

Vasmézben fekete szivárványban milyen fullánk sebzi meg szájam ütközik dús herevifágaimnak vízroncsra hulló dongó-csillag

Dunatáj lepedékes csendje rakódik küllőkre kerekekre salak-csipkézte tornyokon túl imhol jövök a nádasokból

Kasok kohók füzeseimnek szerelemszagú nedvét szedik meg fondorlat s vakbuzgárok hatalma zöld lángot vető farkasalma

Uszály fordul megcsapolt égre szikját pattintó táncba vérbe s hordalékból jövök csirátlan vasmézben fekete■ szivárványban

GOÓR IMRE

kéregből húsból

ellipszis közepén fakad a bimbó kéken okkeren barnán arcod könyörgdn üzen harcot szerelemre keményen feszül a melled szépen állal a vállba mélyen hónaljad sós vizében testtel tested etetni réseit betemetni simulni rajtad hosszan földszelvényréteg-hosszban lenni tömören eggyé vonagló rángó heggyé akin mennykő iramlik s fölmar megőriz annyit kéregből húsból abból melyről szólván e dal szól amennyit eltehetne valami fukar elme. százakra ezredekre

LEZSÁK SÁNDOR

Idegbefont ének

Udvaroltam hold-udvarnak, kértem köves nyugodalmat, •hűvösítő nyugodalmat, vérehulló Asszonyomnak, oltalmazó Asszonyomnak,

Gabriella leányomnak, Levente-szép fiacskámnak, gyarapodó családomnak, gyönge-parázs homlokomnak, gyönge-parázs homlokomnak.

Udvaroltam hold-udvarnak, kaptam fényes riadalmat, ostorozó riadalmat:

Jaj-ereje van a dalnak, idegbefont igaz dalnak. Vesztőhelyre abroncsolnak. Bevérzem a tej-hatalmat.

Füvek, fák is megsiratnak. Szemem alján bíbor-harmat, szemem alján bíbor-harmat.

llfiMiÉMlra

A konyhaasztalnál ült, ked. vétlenül csipegette fel a szétszóródott zsemlyemorzsát a virágos abroszról, s rakosgatta őket karikára szép sorjában.

Felesége sietős léptei hallatán remegni kezdett a gyomra, teljesen váratlanul, csaknem érthetetlennek ítélte maga is a dolgot, s ösztönösen fordult el a reggeli maradványainak látványától.

— Papot akar — szökkent be a folyosóról az asszony. — Beszélj vele... mégis a te apád. Mindenáron papot követel.

— Papot?

— Azt. Megijedt? Érzi tán, hogy nem húzza soká? Ki tudja... Papot akar.

Arca elfehéredett, de percnyi töprengés után csak a vállát vonta meg, felállt, s a fürdőszoba felé tartott.

— Most mi lesz? Beszélj már — nógatta az asszony.

— Mit tudom én! Letusolok, az lesz.

— És az öreg?

— Majd elhívom a papot. Mondd neki. hogy elhívom.

— El? — ütődött meg az asz. szony.

— Mondd neki, hogy el — szótagolta. — Megnyugszik. — S hogy a másik nem mozdult, türelmetlenül szólt rá: — Hallottad, nem? Persze... előbb az orvost. No... majd meglátjuk.

— Áthúzom az ágyát, Lajcsi- kám. Most, rögtön.

ö bólintott, s kényelmesen vetkőzni kezdett.

Amint jó félóra múltán gondosan. ám szerényen öltözve a tornácra lépett, felesége éppen' az előszoba ajtaját nyitotta óvatosan — az utcai bejárat felől. Hogy őt megpillantotta, virrasztástól sápadt arca enyhén meg- színesedett.

Magához intette.

— Csak neem? — kérdezte fennen, s jelentősen hallgatott el.

— Nem, dehogy. Az a te dolgod, Lajcsikám.

, — No, azért... — sóhajtott

elégedetten, de még mirídig némi gyanakvással nézte a másikat. — Hanem... kint jártál, igaz?

Az asszony tekintete a fekete- fehéren táncoló kőkockákra meredt.

— Pizsamát vettem néki. Újat — mondta hirtelen elszánással, e fejét a betegszoba nyitott ablaka felé billentette.

ö sarkon fordult, s ment be a konyhába. Az asszony megszeppenve követte.

— Pizsamát — állt meg a helyiségbe lépve, felesége mögé hajolt, s behúzta az ajtót. Várt.

— Orvos jön... pap jön... kibeszélnek bennünket. Csupa revés minden inge... mosni is alig lehet, Lajcsikám.

igazgató! Jó... megbocsátom. Halló! Ma ne várjanak... apám rosszabbul van. Igen. Rosz-szab- bul! — Kis szünet után ingerültebben szólt: — Maga tudja, maga a főkönyvelő... vagy megkérdezzem, miért éppen maga?!... Na, ugye... Csak hiba ne legyen. Jő... nem bánom. — S hosszabb szünet után: — KöRAFFAI SAROLTA

A pizsama

(Elbeszélésrészlet)

— Mutasd — intett a szatyor felé.

Az átlátszó tasakban finom se- lyempuplin pompázott galamb- szürkén. fényes kék erezéssel.

— Nem mondom, szép darab ... — húzta félre a száját.

— Lajcsikám...

A férfi kezében tartotta a csomagot. lazán lógatta, himbálgat- ta. s ledobta a konyhaszékre.

— Na jó — sóhajtott békül^é- kenyen. — Tedd tisztába, öltöztesd fej, ha ugyan... — s legyintett. Azzal a kijáratnak fordult. s vissza sem nézett.

A szövetkezeti irodába az eladók útján már eljutott a hír — falun ne jutna el? — s várták őt. Mind a három munkatárs arca fájdalmas együttérzésről tanúskodott 0 szó nélkül szorította meg a feléje nyújtott kezeket majd az ablakhoz lépett, s a poros úttestet nézte elmélázva, percekig, csak azután mondta halkan, visszafogottan, még mindig háttal a várakozóknak:

— Köszönöm, barátaim. — Végre megfordult, intett: — Folytassátok, mintha itt se lennék —, s a telefonhoz lépett.'

Kundecsit kérte, a járási székhelyen saját hivatalát. S míg a készülék sűrű, rikoltozó jelzésekkel nem csörömpölt, újra az ablaknál álldogált.

— Halló — emelte meg, s igazította hivatalossá a hangját —, igen, én. Sittkei Lajos' elnökszönöm. Most pedig hívja nekem dicső jogászunkat, kérem. Jó, jó. Annyit várok. — Kissé oldalvást lépett, hogy látóterébe kerüljenek a külszín szerint buzgón kör- mölő, ám voltaiképpen rá. csakis rá figyelő alkalmazottak. - Doktor Kerékgyártó? Jó kérdés, szellemes kérdés. Én bizony. Ide figyelj, te agytröszt. Semmi lógás. Érted? Se dumaparti a bíróságon, vagy ügyészségen... se egyéb. — Megint szünet, megint fensőbbséges mosoly. — Ismerjük. ismerjük, ismerjük. No és. Vársz vele, a kutyamindenségit! Amíg meg nem konzultáljuk. Egyébként örvendek, ha rájöttél, hogy nélkülem... na persze. Tekintsd utasításnak. Igenis, u-ta- sí-tás-nak!.., Nem vagyok ide.

ges. csak azt ne hidd. Eszem ágában sincs. Ne áltassuk egymást. Csák azt ne. — Letette a kagylót. zsebkendőért kotorászott a zsebében, megtörölgette verejtékező homlokát. — Mert falu. ' bélim, azt hiszi, neki mindent szabad. — A lopva reá fülelőkhöz fordult, most már csendesebben. — Ti mind falubéliek vagytok, mégis tudjátok, hol a határ. Jogi doktorátus nélkül is.

A hárem közül a legkisebb, a kopasz most felnézett.

— Kávét, elnök elvtárs? Parancsolsz agy jó erős...

ö fanyalgott:

— Van is most kedvem... Magam se tudom, mit szeretnék. Pe... azért nem bánom.

A kopasz a kicsihez fordult:

— Szólj Margitkának.

Az meg szó nélkül viharzott ki. nagy buzgalommal.

— Hiába... nem mindegy — mondta ő nagyon-nagyon csendesen,

A sovány, fakószemű, eddig hallgatagon figyelő harmadik sóhajtott.

— Nem bizony.

Kínos szünet következett.

— Meddig rendel az orvos? — kérdezte ő megéledve.

— Délig. Ügy tudom, délig — mondta a kopasz.

Szenvedőn hunyta le a szemét, majd résnyire nyitotta meg, elmélázott.

— Ez a... no... hogy is hívják? Ez a... Margitka... felhívhatná a kedvemért. Beszélhetne vele. Hogy... szóljon ide, ha a többivel végzett. Nem túl sürgős. de megnézhetné az öregemet ... mégis inkább itt várakoznék. Barátok közqtt.

A sovány felugrott, kisietett.

— Nehezemre esik még a lélegzetvétel is.

A kopasz tollat forgatott tétova ujjai között, s bólogatott megértőn. A másik kettő egyszerre jött be, a kicsi hozta a tálcát

— És ti? — nézett körül a vendég, kávéját kavugatva.

— Túl vagyunk Wjta, elnök elvtárs — mondta a kopasz.

— No, persze— hol van már a reggel, ugye? Hanem... kutyafáradt vagyok. Nincs valame- lyikteknél kártya véletlenül? Ultizhatnánk egyet... gyorsabban múlnék az idő.

A három férfi kapkodva szabadította fel az asztalokat, s a három szempár tekintete legfeljebb ha véletlenül akadt össze — kínos szándékossággal kerülte egymást.

Az. öregember hat óra tájban ébredt — a kertben már megnyúltak az árnyak. Lassan eszmélt, fejét a szokottnál is nehezebbnek érezte. Félmaroknyi világa alig-alig tágult, nehézkesen úsztak belé. s rendeződtek a tárgyak: a szürkébe hajló; halványkék fal, az ablak, ajtó, kisasztal, csésze... az egyetlen szék. Takarója súlyosnak és hidegnek tűnt, paplanon nyugvó keze fázott — a kinti fény már nem bántotta szembogarát

S hogy akkurátusán, szépen elrendeződtek a dolgok körülötte, már a hangokat is érzékelni tudta újra — a folyton riszáló fűrész rekedt lihegését s azon túl valami edénycsörgést, éppen saját konyhájuk felől. Figyelt. Fia monoton beszédmódjára bárhol ráismert volna. A szavak nem jutottak el hozzá tisztán, érthetően a nyitott ajtón-ablakon át, de a fia itt van azért, itthon, elérhető közelben.

Hunyorgott. S mintha kamyúj-. tásnyira állott volna előtte az egyetlen, számára még megmaradt emberi lény fiatalon, karcsún, gyermekien tiszta arcán a régi. huncutkás mosoly uralkodott, összecsippentve mindkét szeme sarkát, s a szemek egy- gyéolvadtak, nőttek, egyre nőttek, míg a dióbarna írisz betöltötte az ablak világító négyszögét, s kitartóan sugárzott.

É

jfélre járt már, amikor az öregember a fűrész hangját halkulni, majd távolodni hallotta. Nekik is kell a pihenés — gondolta engedékenyen, megbékélt mosolyra húzta még az ajkát, azután minden elcsendesedett.

Fia elfordult, hogy ne lássa megfakulni az előbb még eleven aroot. Zsebkendőjét ajkára szorította. s' a szélesre tárt ablakhoz lépett.

A kert fái sötét, fenyegető tömeggé álltak össze — percekre minden eggyémosódott, azután a holdfény erőszakosan szabdalta föl a világot újra.

Az ágy mellett üldögélő feleségéhez fordult:

— És napi?

— Áthlvom ángyikát — hüp- pögte az. — Felöltöztetjük. Án- gyika érti... akár egyedül is elbajlódik vele.

A férfi a tetemet nézte, az ágyat, a takarót, a csenevész karokat. s maga is elfehéredett.

— Majd mi levetkőztetjük... inkább csak mi magunk —mondta csendesen.

. Az asszony ajka reszketni kezdett.

— Ne haragudj... nem is tudom. Félek.

A gömbölyded arc megkövült. — Áldott jó ember! volt... életében se bántott soha.

— Jaj. nem is úgy értettem én..

De ő már az összeesett mellkas fölött matatott, a gombokat kereste,

— Nedves szivacsot hozz legalább — mondta összeszorltott fogakkal, alig hallhatóan. — Szivacsot!

A

z öregember szobája sötét volt már, az ég éppen, csak világosodott. A tornácon le-föl sétálgatott sokáig, sehogyan sem akarózott lefeküdnie. Felesége a konyhaszéken ült bóbiskolva. kimerültén, arcát a villanyfény kegyetlenül toppedtté nyomorította, testét fázósan fogta össze.

— Hol az a pizsama? — állt meg a küszöbön.

'— Odabe — intett az asszony a fürdőszoba felé.

— Hozd csak ki.

— De Lajcsikám... itt virrad ránk... ’

— Hozzad, ha mondom. .

Az asszony kelletlenül tápásat- kodott fel, s kínlódva indult. Szédült, az ajtófélfába kapaszkodott, csaknem elbotlott a küszöbön.

Az ura a puplinhalomra pillantott.

— Vasald ki szépen. Gondosan — mondta.

— Most? Hisz ki se mostam még...- ; T í

— Kimosni? — mosoly odott el Bágyadtan, finoman, fennsőbb- séggel. — Hogy elveszítse a tartását? Különben is... a forró vas biztosabban fertőtlenít. Azután meg... alig használta szegény.

— Mit... mit akarsz vele?

— Na faggass. Tedd, amit mondtam. Azután majd én ösz- szehajtogatom, becsomagolom. Az már az én szakmám.

Az asszony még mindig értetlenül állott, mint a bálvány, megvastagodott szemhéja nehézkesen emelkedett.

A férfi elhúzta a száját. A délelőtti kártyapartnerekre gondolt, no meg a hatalmas üzlethálózat képzeletbeli nyilaira, amint összekötik a járás egész területét, s a láthatatlan bogot tenyerében érezve behajlította gondozott, rózsaszín körmű ujjait.

— Becserélik, ne félj semmit. Vagy visszaváltják — mondta. Karjait széttárta lazán, föld feló lóbálva. tehetetlenül: — Fájdalom, szükség már nem volt rá —* mórikálta magát, arca megnyúlt; szemében fájdalom sötétlett. Azután újra feleségére nézett, ásított. — Mozdulj már. A végén valóban itt virrad ránk a reggel. Neki meg — intett a sötét kis- szoba felé — neki úgyis mindegy már. Csak minékünk kell ügyeskednünk ebben a nyomorult világban.