Petőfi Népe, 1975. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-23 / 249. szám

Xyih. október 23. • PETŐFI TI3FE • E

Vita a munkásművelődésről

Színhely: a Megyei Művelődési Központ földszinti klubja. Jelen vannak: azok a szocialistabrigád-tagok, akik eljöttek a meghívásra. A meghívón az állt, hogy a szocialista brigádok klubjának soron következő foglalkozásán megvitatják a munkahelyi művelődés kérdéseit. Negyvenkilencen vannak a teremben. Közülük tizenhét az úgynevezett „hivatalos” személy, akinek munkaköréből adódó feladata a műveltség terjesztése. Mielőtt a megbeszélés elkezdődött volna, a házigazdák panaszkodtak: kilencszáz meghívót küldtek ki, de csak ennyien jöttek el. A klub jó fél évvel ezelőtt alakult meg. S Karácsonyi Mária klubvezető * véleménye szerint is döcög még. A baj, hogy nem találták meg ez ideig a legcélravezetőbb formákat, még nem sikerült sokakat vonzó programokat szervezni.

Először a közművelődési intézmények képviselői kapnak szót, hogy ismertessék sajátos terveiket, elképzeléseiket. A havi vagy évi programot sorolják fel. Kezd unalmassá válni, már a kezdet kezdetén. De szerencsére hamar megszólalnak azok a munkások, akik „életszagot” hoznak a találkozó légkörébe. A mindennapi valóságból, a reális tapasztalatokból kiindulva tesznek fel kérdéseket, mondanak véleményt, kritikái. És többen javaslatokat is tesznek. S furcsamód, akik elő. zőleg „papírízűen” beszéltek, akik a beszámolók szürke, jellegtelen hangnemében próbáltak másokra hatni, kezdenek másképp megnyilatkozni. Érzik, hogy itt már nem lehet szót érteni az értekezletek tolvajnyelvén. Nézzük hát a fejleményeket.

Valaki így szól: .— Tudják-e, hogy nálunk az üzemben > sok olyan brigádtag van, ciki még be sem tette a lábát ebbe a gyönyörű intézménybe. Miképpen lehetne becsalogatni őket? Erre az egyik brigádvezető gyorsan megszólal: — Csak akkor tudja az ember, hogy valamit szeret-e vagy nem, ha előbb megkóstolja. Hát ízelítőt kell nyújtani mindenkinek az intézmény gazdag programjából. Másvalaki azzal érvel, hogy miért-nem veszik elő újra a kedvelt művészi filmeket? Nem kellene meghallgatni a hozzáértő, igényes mozinézőket is? Ezekhez a szavakhoz siet hozzátenni egy jelenlevő, hogy bonyolultak a filmhirdetések; nehezen tudnak a dolgozók eligazodni rajtuk. (Az intézmény képviselője ezt feljegyzi magának.)

m

Amikor idáig érünk a klubfoglalkozásban, parázs vita kerekedik. Megelevenednek az arcok, tekintetek. A város területén miért nem egyenletesebben osztják el a plakátokat? A Műkertváros és Kecskemét egyéb külső kerületei szinte teljesen kimaradnak a propagandából. Az egyik legnagyobb gyárból többen is felszólalnak. ' Adjanak a gyáraknak és más munkahelyeknek mindig plakátot. Majd ők elhelyezik, a legmegfelelőbb helyre. Más valaki a jó tárlatvezetéseket sürgeti. Kell az embereknek, különösen azoknak, akik még járatlanabbak a művészetek világában, hogy megmagyarázzák az alkotásokat. Ez nem hogy sértené őket, de hálásak is érte. S ekkor a színházigazgató, aki jelen van, megszólal ismét: — Felajánlom, hogy a a szocialista brigádok képviselői részt vehetnek ezentúl a színház nyilvános főpróbáin. Hadd tudják meg előre, mit várhatnak a nézők. Kitörő tetszéssel fogadják a javaslatot.

•

Ha már itt tartunk, megemlítem: a színházigazgató egy másik dologgal is kedveskedik. Feláll, és bemutatja a társulat egyik új, fiatal tagját, Soproni Ágit. Aki mellesleg kecskeméti. Ám a legjobb, mondja, hogyha ő maga mutatkozik be, méghozzá legfőbb „fegyverével” — szereplésével. S . amikor ez a törékeny, kedves arcú művésznő feláll, is bejelenti, hogy József Attila egyik nagy

hatású, forradalmi versét mondja el, valaki azt súgja a társának mellettem: — nem neki való ez a vers... De akkorra már halljuk is a költemény szövegét. Szelíden, halkan kezdi a sorok továbbadását Soproni Ági. De aztán egyre teltebb. erőteljesebb, sőt fenyegetőbb lesz a hangja. — Ettől még a gyáva is bátorságra lelne — gondolom magamban elégedetten, . : tí,

•

A hangulat egyre oldottab, meghittebb lesz. Már semmi nyoma a kezdeti merevségnek, ridegségnek. Mintha közben min. denki, aki jelen van, hazatalált volna. Otthonos a légkör. Szőrös József fafaragó szobrai barátságo. san tekintenek ránk. Közben egyre komolyabban folyik a vita. Hasznos javaslatok hangzanak eL Nézzünk ezek közül, néhányat.

Az egyik legérdekesebb: a

több műszakos dolgozókelfoglaltságát figyelembe véve, a művelődési központ tervezzen be délelőtti rendezvényeket is. Gila János igazgató gyorsan jegyez, és közben bólogat; úgy látszik, életrevalónak látja a javaslátot. Az is. Gondoljanak a szabad szombatra is, mondja más, Gondolnak. A nevezetes Melocco-kiállítás is biztat:- rendezzenek több vitát a műalkotásokról. Szervezzenek több' KRESZ-tanfolyamot. És máris kész az ígéret: meglesz. Másvalaki azt javasolja: indítsanak egy egész városra kiterjedő mozgalmat, amelynek az lenne a lényege, hogy minden brigádtag évente legalább egyszer menjen el komolyzenei hangversenyre. Az elgondolást mindenki látható lelkesedéssel fogadja.

Sokat törtem a fejem azóta: mi lehet a titka annak, hogy ez a nehezen induló, zötyögős kezdetű találkozó a legvégére ilyen gazdaggá változott? Aztán rájöttem: nem kellett ehhez semmi más, csak az, hogy egyesek kezdjenek el a legteljesebb őszinteséggel beszélni. Az őszinte szó további őszinteséget eredményez. A bizalom bizalmat. A nyíltság nyíltságot. Így épül aztán egymásra mondatra mondat, szóra szó.

Kellenek az ilyen beszélgetési alkalmak.

Varga Mihály

iJ^^lifo&Jhpzzák a régi híres hortobágyi betyárcsárdákat

Régen a Hortobágyon, Káfrftfi út mentén, harminc csárda állt. Közülük a legtöbb már csak nevében maradt fenn. A még megtalálható csárdák egy részét a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatósága folyamatosan helyreállíttatja. Képeinken a régi Med- gyes csárda lakószobája és ivója. (MTI-fotó — Balogh P. László — KS.)

A Színházi Album mai vendége

Poós Éva jelmeztervező

• Poós Éva felvétel közben, a Kecskeméti színház varrodájában. (Fotó: Dávid Zoltán.)

Színekkel fejez ki mindent, palástjai lassított, királyi mozgással ajándékozzák meg a színészeket?’.

Film, színház, muzsika: Apáti Miklós”

Ez már a siker! De amikor elkezdtünk forgatni, még a premier előtt voltunk. A Színházi Albumban először mutatunk be színházi jelmeztervezőt, méghozzá színes filmen. A művészt tervezőasztalánál szólaltatja meg dr. Váradi György, majd sorban megelevenednek ismert munkái, például a Veronai fiúk jelmezei, a Fővárosi Operettszínházból, szóba kerülnek a kecskeméti színházbeliek, Don Carlos és még sok más. Vázlatok, tervek sorakoznak és máris a Katona József Színház varrodájában vagyunk, ahol Vass Éva palástját próbálják. Gyqrs megbeszélés a két főszabásszal, Molnár Jánosnéval és Lacza Imrével és már a színpadon látjuk viszont a megvalósult „álmokat” Racine: Bereníké-jé- ben, Vass Éván, Gábor Miklóson és Farády Istvánon.

Teljes portré egy jelmeztervezőről? Korántsem. Néhány perc vallomás önmagáról, ars poétikájáról és egy jelmezterv útja a színpadig.

Színes adás tv I. műsor, október 23-án. Radó Gyula

Fényképezőgép-múzeum

Ritkán látni olyan gyűjteményt, amilyennel Crigorij Dorohov, a voronyezsi mezőgazdasági főiskola nyelvésze rendelkezik. Hosszú éveket szentelt hobbyjának: a régi fényképezőgépek és fotográfiai berendezések gyűjtésének. Gyűjteménye jelenleg több mint hatvan fényképezőgépből és negyven objektívból áll. Van benne klapp-kamera, Chevalier márkájú 1839.es kiadású daguer- rotip-kamera, 1840-es kiadású Petzval-féle hordozható készülék, az amerikai Baush and Lomb cég objektívje. Jelentős helyet foglalnak el a hazai gyártmányok: a Fotokor, a Turiszt, FED, Zorkij márkájú gépek. Grigorij Dorohov rendszeresen tart fotós tárgyú előadásokat, fotóklubot vezet, ahol gyakran mutatja be egyedülálló gyűjteményét.

Katarzis ': * ■ ■ m éslközművelődés

•Azok, akik ismerik az antik görögök katarzis-elméletét, tudják: a műalkotás úgy hat az emberre, mint valami tisztítótűz. Az olvasó például megsiratja azt a regényhőst. aki felpusztul, megrendülése azonban nem hasonlítható ahhoz a gyászos érzéshez,, amelyet egy hozzá közel álló, valóságos személy elvesztése vált ki belőle. A regényhős halála okozta fájdalom megtisztítja, fől- magasztosítja — megváltoztatja. Némi túlzással: más, értékesebb, gazdagabb lelkivilágú emberré teszi.

Csakhogy aki némi élettapasztalattal rendelkezik, nagyon jól tudja, hogy a lélek gazdagodása nem ennyire egyszerű. S fölöttébb naivitásra vallana. azt hinni, hogy a regényhősök szomorú sorsa nyomán keletkező katarzisok száma arányos az olvasók ne- mesedésével. Hiszen akad. akiről a világirodalom legcsodálatosabb tragédiája is úgy pereg le. akár a falról a borsó. S van, aki olcsó történetekből olvas ki „megrendítő” igazságokat. Ne törjünk pálcát egyikük fölött sem. Nincs kizárva, hogy előbbi nem ostoba. nem menthetetlenül érzéketlen, hanem csupán nem a kellő pillanatban vette kezébe a mégoly kitűnő könyvet: akkor, amikor valamilyen oknál fogva épp hiányzott belőle a fogékonyság a könyv mondandója iránt. S az sem kizárt, hogy valaki olcsó történetek igazságain keresztül jut el az igényes irodalomhoz.

Mit akarok mindezzel mondani? Azt, hogy a kelleténél kevesebbet tudunk azokról a szellemi lépcsőfokokról, amelyeken az ember élete során mind magasabbra emelkedhet. Nemigen ismerjük a fölfelé haladás jellemzőit. Nincs fogalmunk- róla, miként segíthetjük-igazíthatjuk ezt az utat; miféle kapaszkodókra, ösztönzőkre volna szüksége annak, aki elindult rajta.

• Közművelődésünk mintha beérné annyival: ki-ki olvasson minél több könyvet, járjon tár- latra-múzeumba. nézze meg a művészileg értékes filmeket, színdárabokat, s ha módja van rá, ismerkedjen meg a zeneirodalom remekeivel. A többi már úgyszólván jön magától. A remekművek hatása előbb-utóbb mi ndenkéooen érvényesül.

Ez azonban csak részigazság. Shakespeare, Tolsztoj. Solohov valóban nem szorul mankóra, de az sem lehet vitás. hogy_ műveik emberformáló hatását elősegítheti vagy hátráltathatja az a közeg. amely az olvasót körülfogja. ■ Innen ' származnak kétségei, fogékonyságai, érzékenv*é«eí *jf- zéketlenségei. Ez oltja belé azokat a tulajdonságokat, amelyek olvasói énjét kialakítják. Pontosabban: alakítják, tudniillik ez a folyamat sohasem zárul le.^Akár tudomást vesz róla közművelődésünk, akár nem.

Mi energiáink java részét az indításra összoontosítjuk. Munkánk eredményességét a többi között azzal érzékeltetjük, hogy például az ország lakosságának egyötöde könyvtári olvasó, s a tavaly szóban forgó 2 millió 400 ezer "ember mintegy 56 millió kötetet olvasott el. Arról azonban sejtelmünk sincs, hogy ez az 56 millió kötet miként hatott rájuk.

változtatott-e valamit gondolkozásmódjukon, sokan vagy kevesen voltak-e közöttük, akikben az olvasottak megindítottak bizonyos folyamatokat, s hányukról pergett le nyomtalanul ihindaz, amit az írók szerettek volna megértetni velük. Még kevesebbet tudunk arról, hogy miféle úton-módon lehetne elősegíteni az elolvasot- tak emberformáló hatásának minél erőteljesebb érvényesülését; mit tehetnénk azért, hogy a könyvekben, festményekben, filmekben, színművekben megfogalmazott művészi igazságok mind több embert ösztönözzenek társadalmilag értelmes cselekvésre. Tehát ne csak gyönyörködtessenek, ne csak az okos időtöltés —- csöppet sem lebecsülendő! —eszközei legyenek, hanem ennél — sokkal többé váljanak: a közvetlen környezet átformálásának indítékaivá.

• Kár volna tagadni: közmű, vetődésünk egyelőre nem találta meg a fönti, nehezen nyomon követhető folyamatok befolyásolásának módját. A többi között azért, mert nem is igen törekedett rá. Még mindig túlságosan leköti annak a feladatnak a megoldása. amelynek célja a művészi értékek iránti érdeklődés fölébresztése. Holott napjainkban már kulturális forradalmunk túljutott a kezdet kezdetén, és hatékonysága mindinkább attól függ, hogy a milliókban immár meglevő igényesség kellőképp segíti-e elő szocialista szellemiségük kiteljesedését. Ez, persze, nem jelenti a mindmáig föllelhető kulturális „fehér foltok” fölszámolásáért folytatott szívós munka szükségességének megkérdőjelezését Csupán arra utal: időszerű volna fontolóra venni, ésszerű-e közművelődési energiáink jelenlegi fölhasználásának rendszere. Nem volna-e gyümölcsözőbb. ha nagyobb gondot fordítanánk az olvasóklubokra, a különböző művészbarát körökre, s olyan közösségek' létrehozására, amelyek tagjait nemcsak egy-egy kiállítás, film, színházi előadás; megtekintésének élménye fűzi össze, hanem az utána következő kötetlen eszmecsere is.

Bár az említett eszmecsere bizonyos firmái kialakultak, korántsem lehetünk elégedettek velük. Az író-olvasó találkozók, a munkások, parasztok és művészek részvételével rendezett ankétok meglehetősen formálisak. Túl sok protokolláris udvarias, kodás taoad hozzájuk, s a kölcsönös feszélyezettség is meggátolja azt hogy ezek a találkozások — eredeti szerepüknek megfelelően — hozzásegítsék a közönséget a műalkotások lényegének megértéséhez. Szintén nem arról Van szó. hogy fölöslegesek, hanem arról, hogv többnyire egvkaptafára rendezik őket

• Márpedig aligha kell bizonyítani: minden bizonnyal megérné a fáradságot ha megpróbálkoznánk ötletes-találékony, kísérletező kedvvel újszerű módon megújítani ezeket a találkozókat Pszichológusok, pedagógusok, szociológusok. s más szakemberek valószínűleg sok segítséget tudnának ehhez adni.

V.M.

Le áfáról -s a járdáról

'E'ddig semmiféle bizonyíték nem volt arra, hogy elődeink egy-két millió évnél régebben járnak két lábon. S ez engem folyton nyugtalanított. Kételkedtem ugyanis abban, hogy potom egy-két millió év alatt meg tudott volna tanulni olyan biztonságosan két .lábon mozogni az ember, mint ahogy ma képes. Elannyira, hogy nemcsak futballista lehet belőle, hanem bizonyos szinten aluli ittasság állapotában is el-elinog két piciny 1 talpán.

Kétkedésemet — íme — napjainkban igazolta Carl Johan- •on, a clevelandi egyetem antropológusa, aki — tavaly előbukkant csbntleletekből — arra következtet, hogy az ember elődei legalább hárommillió esztendővel ezelőtt egyenesedtek fel először.

Ez a felfedezés már valamiével megnyugtatóbb, ámbár a nyakam még erre se tenném rá. Fennállásom óta tudniillik, jó pár meglepetésről értesültem e téren. Alig hagytam el — például — az iskolát, máris sutba dobhattam, amit ott makacs fejembe vertek lábraállásunk időpontjáról.

Mindegy na, mindenesetre szép idő eltelt azóta, hogy első merész ősünk lemászott a fáról, s addig-addig kapaszkodott fatörzsbe, lecsüngő folyondárokba, míg egyszer rájött a két lábon járás nyitjára. Nem lehetetlen, hogy éppen egy mogorva „Dino” elől kellett mentenie az irháját. Még meg oly sebesen, hogy kapaszkodnia se volt ideje. Persze, másoknál más lehetett a kikiváltó ok. Teszem azt, hogy az ősatyus — .de miért ne lehetett volna ősanyus? — mindkét mellső végtagja tüskébe hágott négykézlábkor. Oly sokáig tartott a gyógyulás, hogy inkább menetelt azontúl a két hátsó lábán. Miközben arra ébredt, hogy — nini! — egész jól tartja magát két lábon is.

C csak az elsőnek kellett si^ kerülnie. Ismerve az emberi természetet, bízvást feltételezhetjük első, két lábra egyenesedett ősünkről is, hogy bántotta a csőrét megváltozott helyzete. Miért csak ő talpaljon, mint a futóbolond, míg a többiek a falombok biztonságos szövevényéből röhögnek le rá?

Nyilván, hogy ő is a hozzá

legközelebb állón, gyermekén kezdte a nevelő munkát. Ez járt legkisebb rizikóval. A tőle telhető 'legbarátságosabb pofával vicsorgott hát föl rá. egyelőre háta mögé rejtve leghatásosabb érvét, a bunkót.

— Fiám, azonnal gyere le a fáról! Itt az ideje, hogy ember váljék belőled.

(E történelmi epizódról egyébként a Ludas Matyi október 9-i számában jelent meg hiteles sziklarajz és a fenti aláírás.)

VTos^ így kezdődött — jelen- légi tudásunk szerint—legalább hárommillió évvel ezelőtt. S mekkorát léptünk előre azóta! Hogy csak egyet említsünk: testmagasságban abszolúte verjük az első kétlábas atyát, akinek négy lábcsontja nemcsak a hárommillió évről árulkodott, hanem arról is, hogy gazdája 25 esztendős volt, de csupán egy méter magas. (Gondolom, pangott is azjdőtt a kosárlabda- sport)

Szóval előre léptünk. A két lábon közlekedő ember feltalálta — egyebek közt a ' fütykös mellé — a hadiösvényt, majd idővel a hadiutat. Ez utóbbiról' máig is a legrafináltabbakat produkálja. Reméljük, most már nem sokáig, hiszen hárommillió év, alatt igazán benőhetett a fe- jelágya.

Sok egyéb biztató, jel mellett erről tanúskodik, hogy a mai emberiség életének színterén a dorongok, husángok, balták, illetve ezek mostani megfelelői, a tankok, satöbbi mindinkább leszorulnak a kiépített utakról. El, félre drótkerítéssel, radarral védett kátyús terepekre. A szép sima betonsztrádákat pedig vidám röptű gépkocsik milliói szállják meg. Volánjuk mögött — többségében — higgadtan üldögélő emberekkel.

Szemük boldog figyelésén, karjuk, törzsük kéjes mozdulatain, egy-egy bonyolult KRESZ-hely- zet ügyes megoldása fölötti örömükön valami ahhoz hasonló ámulat tükröződik, mint amikor hárommillió évnek előtte a lábonjárást — bocsánat — két- lábasságát élvezte az ember. Az új fordulatokat, várjatlan helyzeteket, a kitágult világot, mozgásteret, nagyobb sebességet ahhoz képest, amit a fán töltött évmilliók roppant beszűkített világa jelentett.

T>ecsze, mint annak idején a még sokáig fájukhoz! ragaszkodó elődök berzenkedtek az első földönjárókra, s nehezen hitték el. hogy jobb két lábon, mint négyen, úgy a ma gyalogosaiban is van némi averzió a motorizált járás-keléssel szemben. Miként hajdanán egyik a fáról herregett lefelé ínyét és vad, harapásra termett, gyökérrel ápolt fogát mutogatva, a másik meg alulról rázta a mancsát, s toporzékolt veszett dühében — úgy ma is, persze hárommillió év tanulóidővel a háta mögött, tehát jelentősen szelídebben megyeget a purpar- lé.

C mennyivel gyorsabb a

^ fejlődés ebben is. Nemcsak fa és anyaföld, illetve járda és betonút viszonylatban pattognak az egymást nevelni szándékozó szikrák hanem például a járművekben ülők, tehát a betonon tiprók között is. És, hogy ne váljanak a járdák, betonutak afféle modern hadiösvénnyé, s -úttá, a bölcs ember törvényerőre emelte a közlekedési szabályokat.

Be is látja, mind jobban az ember, hogy saját jól felfogott érdeke megtanulni ezeket, s hozzájuk tartani magát jövésmenésében. '

Újság, folyóirat, regény, elbújhat népszerűség dolgában ilyen olvasmányok mögött, mint a „Mi az új a KRESZ-ben” Című ismertető kiadvány. Vonaton, buszon — öt olvasó ember közül három ezt bújja. A KRESZ-ről

való eszmecserékben vadidegen emberek percek alatt barátokká válnak. Parkok padján, klubok sarkában, színházak dohányzójában! szünetkor, családi körben valóságos vetélkedők zajlanak egy-egy közlekedési szituáció helyes értelmezése kőiül.

Milyen jókat tudnak társalogni karburátorról, kuplungról gépköcsizó emberek. Szinte szug- gerálják a gyalogjárókat, a még kívülállókat.

— Kartárs, minél előbb gyere le a járdáiról! Itt az ideje, hogy ember váljék belőled.

Természetesen, a legcsábosabb szóra sem megy ez azonnaL Mint amiképpen hárommillió éve se rögtön és tömegesen ugráltak le eleink a fákról — a már tapasztalt kétlábon járók biztatására.

Meg valahogy sajnálja az ember egyből bizományiba adni azt a két hátsó végtagot, miko^ hárommillió esztendőt szentelt a kiművelésére. Ügy is eléggé el- satnyította már a sok íróasztali lal. értekezlettel, most tetézze folyton-üléssel az utcán is?

Lassan úgy háttérbe szorul a két láb szerepe, hogy tán még a fán is többször használtuk annakelőtte.

Tóth István