Petőfi Népe, 1975. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-19 / 246. szám
M (! V E I Ő D É S • IRODALOM • M í; \ I S Z E T • I R O 1) A L O M ÜVÉS Z E I Az alkotói közérzet - vidéken — Könnyű az írónak, költőnek — mondta a' minap egy vi. déki színész, — forintos bélyeg segítségével kapcsolatot tarthat bármelyik fővárosi napilappal, vagy folyóirattal, írásai bárhol megjelenhetnek, de mit csináljon, aki a szakmája miatt helyhez van kötve, átmenetileg le. galábbis, mint. a színész, a kép. zőművész, az iparművész, és a többi... A kérdésfeltevés, s általában az egész problémakör megközelítésének torz volta. miatt idéztem egy személyes beszélgetésnek ezt a részletét. Példaként az olyan szemléletre, amely „igazi”-nak mégiscsak a fővárosban végzett alkotómunkát tartja. Ilyenfajta szemlélet mindig volt, ma is tapasztalható, és nem valószínű, hogy a közeljövőben megszűnjön. Olyan országban, amelynek a felszabadulásig tulajdonképpen csak Budapest volt az egyetlen nagyvárosa, természetes, hogy ennek a szemléletnek és magatartásformának a nyomai sokáig élnek. Kár volna a jelenséget szigorú ‘ szavakkal ostorozni, attól nem szűnik meg. s □ □ □ Mostanában gyakran írnak e kérdésről folyóiratok, megyei lapok. A szerzők általában nem a fővárosi és a vidéki lehetőségek között vonnak párhuzamot, hanem a£t, vizsgálják: milyen az alkotói közérzet vidéken, a megyék, városok mit tesznek a kulturális légkör teremtéséért, dkért, hogy az irodalmi-művészeti élet felpezsdüljön, vagy ahol korábban is élénk volt, ne veszítsen erejéből. S elemzik: miaz oka annak, hogy több városból alkotók „szöknek” el más városokba, vagy éppen Budapestre. A kérdést tehát helyesen' teszik fel, a felelősségteljes megnyilatkozásokban nyomuk sincs a „vidék-főváros” gyakran mesterségesen ébren- tartott, s nemegyszer oly sok bajt okozó ellentétének. Magyarázatot — bizonyítékot, ha tetszik — ott keressünk, ahol van: a városok, a megyék miként becsülik a maguk alkotó- művészeit, igyekeznek-e otthont .— szellemi otthont is értve ezen — teremteni számukra, vagy terhes feladatnak tekintik a velük való foglalkozást? Mint az összetett kérdésekre általában, erre sem lehet kereken igennel, vagy nemmel felelni. Nem lehet olyaníéléképpen minősíteni, hogy vidéken támogatják a művészetet, vagy nem támogatják, esetleg közepesen támogatják. Ez nevetséges volna. Valamennyi írásból — még a panaszoknak han* got adókból is! — kitűnik, hogy egy-egy terület felelős párt- és állami vezető testületéit manapság mind jobban foglalkoztatja az ott folyó szellemi élet. s erejükhöz mérten támogatják annak erősőítését. Ez a támogatás azonban néha még túlságosan hivatalos jellegű, kötelezően „távolságot tartó” bizonyos helyeken. Rendszereim ott, ahol mostanában kezd kialakulni művészeti, irodalmi élet, szerveződik a táj szellemi erőit összefogó helyi közlöny, folyóirat, egyéb kulturális fórum. Gyakorlatlanság, bizonytalanság néha egyenlő arányban keveredik — de az első sikerek és eredmények általában eloszlatják ezeket. Gyakran nagyobbak a gondok ott. ahol nagy hagyománya van a szellemi életnek, de a pillanatnyi anyagi, va^v egyéb lehetőségek gátolják a fejlesztést. Például: hány országrész van, ahová szívesen mennének Budapestről képzőművészek.. iparművészek — nemcsak átmenetilag alkotni, hanem megtelepedni, de nincs megfelelő művészlakás. Nyilván, ebből a felismerésből adódik, hogy a legtöbb megye és nagyváros — gyakran kisebb városok is — a korábbinál több művészlakás építését tervezik. Néhol ezek már meg is valósultak. S egyik sem áll bérlő nélkül: a tanácsok a megmondhatói, hogy hányán — főleg fiatalok! — jelentkeznek. Néhány városban, ahol különösen élénk a zenei élet, zenetanárok számára teremtettek jó munka- és életkörülményeket. (A Délmagyarpr- szág című szegedi napilapnak egyik cikke megemlíti például, hogy i.bár a főváros szívóhatása mindig is erős volt, most új tényezőként kezd hatni Kecskemét zenei életének fejlődésére...” Maga az elvándorlás, ha szellemi értékekről van szó, nem kedvező, kiváltképpen annak a területnek, amelyet elhagynak. De természetes, hogy ahol jobbak az alkotás körülményei, oda szívesen mennek. □ □ □ A vitát követve (amely még korántsem fejeződött be), úgy látszik. ma már városok veresengé- séről is szó van. Név nélkül megemlítjük annak a nagy ipar- vállalatnak a példáját, amely gazdaságilag ugyan szabályszerűen, sőt felettes hatósága engedélyét és támogatását megnyerve, alkotóházat létesített és két művészházaspárt hívott meg — a megyeszékhelyről. A mód, nem vitatható, kissé önkényes volt, meglehet nem is hagyják szó nélkül, de a maga „bürokrácia- mentes” lebonyolításában mégis jelez valamit. A kulturális szemlélet erősödését. Törekvést arra, hogy az iparvállalat alkotókat nyerjen meg, munkásai körébe művészeket telepítsen. S'nem is önző célokból, nemcsak azért, hogy az ott folyó munkát ábrázolják — erre egyébként bajos parancsot adni —, hanem mert remélik, hogy a művészek részt vesznek az üzemi közművelődési munkában, fogékony emberekkel megszerettetik a művészetet, segítik az amatőr képzőművészeti körök tevékenységét. Amint a témával foglalkozó cikkekből, tanulmányokból látszik: vannak- városok, amelyek tervszerűen, szívósan dolgoznak azon. hogy minél több irodalmárt. művészt vigyenek a városukba. Tudják, hogy! a szellemi élet széles körben gyűrűzik, felpezsdíti p közéletet, és tudják azt is, hogy az alkotóművészeknek, hagyományteremtő ereje van. Nemcsak a mára gondolnak, hanem a holnapra, sőt a holnap- utánra is: a példa vonzó lehet, a következőkben többen jönnek majd. s mind szívesebben. □ □ □ Igaza van annak a cikkírónak, ki azt mondja, hogy tulajdonképpen nem is a befogadó megyén vagy városon múlik egy-egy vidéken élő művész sorsa, hanem a saját tehetségén. Igaza van — de csak részben. Tény, hogy a tehetség az elsődleges, de igen sok múlik a közegen, amelyben a mű útjára indul. Mennyi mindent tehet egy város azért, hogy az ott született alkotások szélesebb körben ismertté váljanak, hogy az alkotóknak közönsége, méltányló tábora legyen! Necsak a „hivatásos” propagaiidalehető- ségeket említsük, hogy a mű ismertetése helyet kaphat a városról szóló könyvekben, prospektusokban, hanem azt is, hogy példának szolgáljon másoknak, ösztönző, követendő példának a vele való foglalkozás. Az alkotói közérzet két legfontosabb komponense, hogy miként tekinti közegének, alkotói keretének az illető művész, író a városát —. s miként tekint rá ez. Utóbbi — a közönség megbecsülésén kívül — elsősorban természetesen a vezető testületek megtartásában jut kifejezésre. Figyelemmel követik-e a munkáját? Kap-e jó szót. megbecsülést, bátorítást; erkölcsi és anyagi ösztönzést? Nagyon sok múlik munkájuk elismerésén, szeretetted vagy közömbös fogadtatásán. Tamás István • Borza Vera grafikája. TOLDALAGI PÁL Öreg fák Mi vagyok én az öreg Iákhoz képest? Hatalmasságuk, nagyságuk elképeszt mintha a bölcsességet képviselnék, törzsük sok ránca mind megannyi emlék, télen alusznak, hogy tavasszal újra az ősidőkről a fülünkbe súgja zöld levelük, amit tud róla; frissen ma kész vagyok, hogy őket dicsőítsem, én a parányi és haldokló ember, ki tele vagyok máskor gyötrelemmel. tilM tA|M(fyUil rajs Bozaó János váilatkönyvéből. ÍZES MIHÁLY Rádköszönnek az öregek Törte őket a jobbágyrobot, zsellérsors, évszámra napszám: Tisztára söpört üresség alatt rogyadoztak a vénült gerendák. Vigasztalta őket szelíden a szesz, ostorozta szentbeszéddel a pap, hogy túlvilágnak, már bármi lesz, megmarad á föld, s meg az is, a Nap. Teremni a föld. Sugaras bizalomra az éj. Dologra — nappalok. Tüzredobva őket, és szórva alomnak barmokat melegít a szár, a torzsa. Óvatosságuk megvinült, elaludt. Kinyíltak végső bizalomra. TASNÁDI VARGA ÉVA Reggel Hajnali kék alvás, s a bútorok lassan pirossá válnak, pálma nyújtózik a falnak, a telefon fehéren sikongat zajjal örülve napos világnak. Győzelem és élet... így indulok, zuhany víz mossa testem, kávégőz kúszik hajamba, s egy szürke galambhad buruk-dalát hallgatom tűnődve most a kertben. Megyek a földszintre, teljes fegyvertáram egy toll és táska Levélszekrény, kulcs, kint szél fúj, s 'már a Metró lépcsőjén hintázom: — Hátha ma este újra megvárna? TÁRNÁI LÁSZLÓ Látomás „IDÉZŐJEL”' Grafit-erős kéz fogja kezem, Kondor Béla vezet. Napkeltekor kakasdombra küld, vígasztal ezért-amazért. FELKIÁLTÓJEL! Kezdetben a fej nincs lemetszve, egyenes a derék. A végtelen után sem találkoznak a párhuzamosak. KÉRDŐJEL? Aztán halkabb a Jiang, Csak igen-re nem-re rándul a száj. A váll bírja-e a súlyokat, ha a földhöz egyre közelebb ér a szem. — GONDOLATJEL — Ceruzahegyen rajz, megszületek. Papírhabban mossák arcom, grafit-erős kéz fogja kezem. Kicsi a világ fekete selyemruhás, fekete fejkendős parasztasszony mintha egy olasz filmből lépett volna elő. Cigánybarna képéből csak úgy világit égszínkék szeme. Mikor meg mosolyog —márpedig ezt sűrűn teszt — merevül kivillantja porcelánfehér fogsorát.' De annyira ám, hogy még rózsaszín ínye is szinte tövig kivirít. /középkorú már, de még mindig szép. Sima bőre mint a frissén sült kalács. Gusztusosán ra- gyog. Szaporán csutorái a vonatablaknál, az átellenben Ülő szürke hajú nénivel. Akkor hagyja félbe a dikciót, mikor érkezik a kalauz, és a jegyeket kéri. Szedi is elő nagy tüsténkedve a lakkos retikülből, és nyújtja nyájos fog. viliogtatással. A vasutas közömbös képpel lyukaszt rá. Rá se néz a cipóbarna asszonyra, pedig az rettentő angyali derűvel- csün- geti rajta azt a nefelejcskék szemét. Ha már a kalauz rá se hederít, kezdeményez 6. —. Kalauz bácsi.. Kérdeze már meg itt a szomszédban — szemével a másik kocsi irányába csippent —, attól a Kaisai úrtól, hogy mikor látogat haza, Erdélybe? A vasutas most már csak meg. áll. Bámul a 1 kreol képű fehér- népre. Jódarabig értetlenül. Aztán homloka moccanása elárulja, végre kapcsolt már. — Karsai .úrtól? — Megnyomja az „r" hangot, mivél a menyecske — igén, ha nem is éppen tegnap kötötték be a fejét, csak menyecske ez a helyre vászoncseléd —, rosszul mondta a nevet. — Szólok neki ...De nemigen megy mostanában. Éppen mondta, hogy év végére tartogatja az idén... Mármarosba? Mielőtt a takaros asszony válaszolna, tiszta csengő hangon, fennen vág bele valaki. — Karéj.., Karéj! A szépasszony rácsodálkozik a közbeszólóra, őszbe csavarodott hajú férfi halad át a kocsin. Középtermetű, markáns, jóképű ember. Inkább vékonyas, mint tömzsi. Kakaóbarna nadrágja gondosan vasalt, galambszürke kardigánját kigombolta, narancs- sárga ingén fekete tulipán védjegy, a gallérja apacsosan kihajtva. — Nem Mármarosbu.. . Nagykárolyba. Karsai is odavalósi — felel a menyecske a kalauznak, de félszeme s egész nevetése már az ismeretlené. Honnét tudja ez az illető, hogy ő. Carei-i, azaz nagykárolyi származék? Már is bizonyságtevően mered rá a különös utas mutatóujja. — Nagykároly — Virág utca... — Mintegy emlékezetét sarkallva ismét kinyúlik a mutatóujj. — Nagykároly — Virág utca. — Majd harmadszor is. — Virág utca. Igaz? A kérdésben már valamiféle dacos hangsúly meg .szomorkás ösztökélés feszül: „Hát még most se jutott eszedbe?” A jelenet csupán addig a pár pillanatig tartott, míg a férfi ellépett a két asszony padja mellett. Szemét is csak addig tartotta a. selyemkendős úti társon, míg azt a pár szót próbálgatta másmás színezettel jelentősebbé tenni puszta kimondásuknál. Utána, szinte csalódott zavarral, fejét leszegve kapta el tekintetét. Keze már is az ajtókilincsen, kilép a peronra.' Az asszony, kék szemén gyermeki értetlenség és ártatlanság. Me'gint vidám nevetésre búvik élőt két fehér zománcos fogsora. Csak úgy fénylik a szája sarkainál feldudorodó húspárna. — Hát ezt honnan tudja ez az ember? ... Virág utca... Huszonöt éve, hogy elkerültem onnét .., Az utastársaság igen elpilledt már a nyárias melegben. Am egyszeribe mindenkibe visszatér az élet, midőn az iménti hangos töprengésre válaszul, újra Mnyílik a peronajtó. Csak a derekáig hajlik be az előbbi rejtélyes férfi, és egyenesen a ragyogó barna asszonyhoz intézni. — ... Az öreg Dutkáéknál... Még most se? A menyecske csak bámul, mosolyog, mint az érett barack. Az ember meg vissza is húzó- dot egy szempillantás alatt. Kezd izgalmassá válni az epizód. A formás parasztasszonytól várja mindenki a titok fölfedését. De szemmelláthatólag nem okosabb még mindig — egy mákszemmel se. Bár mintha napsugárzású derűje mögött jól leplezett nyugtalanság lappangana. Egyelőre csupán ennyi telik tőle, mivel hogy ennyire a figyelem középpontjába került. — Mikor Kecskeméten állt a vonat, nézelődök kifelé. Meglátom odalent az utánunk levő vagonnál azt a másik kalauzt. Kársait. Rögtön felismertem ... Így laktunk — kiegyenesített két tenyerét arasznyira tartja egymástól —; két ház volt az ö házuk meg a miénk közt... De hogy ez az ember kicsoda?.. , Pedig az utca nevét is tudja. Egyik utas. — Kicsi a világ. Másvalaki. — Szalad az idő. Meg feleit is az ember... Huszonöt esztendő. hm. Töméntelen idő. Sokat változunk magunk is negyedszázad alatt.' — Valami Dutkáékat emlegetett ... — próbál segíteni egy szasszon-frizurás vörös fiatal nő aki tán legtürelmetlenebbül szug. gerálná elő a titok megfejtését, annyira nézi a főszereplőt. — Igen, igen..’. Azok nekünk nászunk voltak. M intha a pár meditáló mondatban kulcsszavak lettek volna, lassan megvilágoso. dik valami az egykori nagykárolyi nőszemélyben. Ha vissza is fogja örömét — már csak illendőségből is —, csak átüt az minden szaván. — Tudom már, tudom már... — Az én lánykori ndvarlóm volt ez az ember. Általános, jókedv, fellélegzés. Nem maradt csattanó nélkül a sztori. De azért szeretnének kicsikarni egy kis ráadást. — Látja, ő nem felejtette el magát. — Ennyi idő után se. — Pedig annak harmincnégy ével — ismeri el a még mindig szemreváló asszony is. És hogy személyi Varázsának erejét még diadalmasabban éreztesse, hozzáteszi. — Felőlem akár húszszor is elsétálhatott volna itt, — bizony észre sem veszem, hogy 6 az. Ez viszont már nem szép tőle. De mit tegyünk. Mondjuk, hogy ilyen a női hűség? Na és a férfihűség milyen? Meg miért volna itt szó hűségről-hűtlenségről? Hátha nem is volt az olyan nagy szerelem? Nem is lehetett, ha — legalább is egyikükben — csak ily picurka, alig-alig felidézhető emléke maradt. De lámcsak, mintha sóhajos volna ez a néhány szó. *— Hej de régen volt már... Igen, ö udvarolt nekem. Kórsaival — ezzel a kalauzzal — csak... beszélgettünk... C send. Gyanús, majdnem „érzelmes” hallgatás. Meg kell osztani a női sors titkait. Váratlanul — a szasszonos vörös nő szólal meg. — \ Hm... Az én egykori udvarlómmal aligha találkozhatnék így... Messzire ment... Régen ... Ausztráliába. A közelében ülő kék inges, sportosan nyírt férfi hangját most hallani először az izgalmas jelenetsor kezdete óta. Menten ki is derül kiléte. — Pedig igazán visszajöhetne ennyi idő után... érted. Tizennyolc éve!... Esküszöm, nem lennék neki háládatlan. Felszabadult nevetés. A fér) játszi pofonokat kap a szasszo- nostól. Hja kérem, ha már nem új é szerelem... Tóth István
