Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-14 / 216. szám
TÁSNÁ Dl VARGA ÉVA Nyári zsoltár Viharok Melocco körül • Klossy Irén grafikája. WEÖRES SÁNDOR Kék hajnal Kék a hajnal, kék, harmat hinti még. Éledező tarka mező tavaszi csokra szépl Kék fönn az ég! Kék fönn az ég! Tavaszi szellő fújja hátunk, ragyog a kikelet, örül a lég! Nóta, meg ne állj, szállj te, szállj te, szállj! Fütty kanyarul, arc kipirul, szapora móka vár! Zeng, zsong a táj! Zeng, zsong a táj! Viola-kedvünk, szöcske-lábunk, röpül a cinege, dalol a száj! TO HUU Partizán dal (Egy népdal nyomán) — Jer haza gyorsan, kedvesem, egyedül sótlan az ebéd — Ha szeretsz, érts meg, feleség: harc folyik, ott van a helyem. — Jer haza gyorsan, kedvesem, fiad kisírja a szemét — Ne sírj, fiam, korai még: harc folyik, ott van a helyem. — Jer haza gyorsan, kedvesem, jó anyád úgy vár haza rég — Anyám te sem vagy menedék: harc folyik, ott van a helyem. — Jer haza gyorsan, kedvesem, felgyújtja házad a pribék — Ha ég, a gyűlölet is ég: harc folyik, ott van a helyem. — Jer haza gyorsan, kedvesem, ha meghalsz, ki lesz a tiéd — Életemről lemondanék, de szabadságomról sosem. (Gergely Agnes fordítása) A fák mögött fekete víztükör, részegen táncol millió bogár, csörren a lánc és mindjárt partot ér egy messzesikló csónak árnya már. Arany kenyér a hold — szelíd, kerek, mint kiskorom vacsoraasztalán, mikor a dongó verset zümmögött, s piros gyűszűvel varrt ifjú anyám. Csörren a lánc. Valakit várok én. Fűszál remeg. Lépése dalt dobol. Csak néhány perc, és néhány pillanat, s jön már felém az úton valahol. Csörren a lánc. Nem, nincs most semmi sem. Magam vagyok. És 5 van. Semmi más. Egy ősi ritmust játszik a szívem, erről zizeg a föld, a víz, a hárs,. Csörren a lánc. Hullámzó, nagy vizek csónakja mögött összecsapjatok! Tündöklő sásból hálót szőjetek, s takarjátok be álmos csillagok. A 75 éves Barcsay Jenő Az élő magyar képzőművészet nagy öregje, Barcsay Jenő, 1900- ban született Erdélyben. A századdal egyidős mester Pesten a Képzőművészeti Főiskolán Vasza- ry Jánosnál, majd Rudnay Gyulánál tanult. „Modern festőink közül talán Barcsay a legmarkánsabb egyéniség” mondják róla, s valóban sokfajta hatáson, az alföldi iskolán, Cézanne-on, Picas- són, a kubistákon át jut el a jellegzetesen barcsays. konstruktív képszerkesztési módig. Két képe: az 1928-as „Munkáslány”, és a ’62-es tusvázlat nemcsak két nagy korszakára utal, de ez utóbbival felvillant valamit — a nemzetközi hírű tanár-grafikusból, a világsikert elért „Művészeti anatómia” alkotójából, a „Forma és tér” rajzgyakorlatain át, — a képalkotás szellemi erőterét érthetővé teremtő — művész világából. —y —y • Munkáslány (olaj — 1928.) • Tanulmány (tus — 1962.) A megyei művelődési központban megrendezték azt a Melocco- kiállítást, amely szokatlanságával és éles kritikai jellegével erősen felborzolta a kedélyeket. Az.'hogy a fiatal szobrászművész egy sajátságos méricsgélés alapján kétségbe vonta egyes klasszikus alkotók nagyságát, s az a módszer, ahogyan ezt elvégezte, sokakban nemcsak visszatetszést keltett, de egyenesen sértésnek érezték a művészi értékekkel szemben. □ □ □ íme, két nyilatkozat: — Nem ismerem Meloccót. Lehet. hogy igazi művész. De honnan vette azt a bátorságot, hogy kikezdje a nagyokat, a tekintélyeseket. akiknek az értékét már bebizonyította az idő? S miért éppen egy gyakorló művész kritizál? Nem az alkotás talán az ő feladata? Bízza az ostorozó bírálatot a hivatásos kritikusokra. — Nekem rokonszenves ez a kiállítás, ez a tekintélyrombolás. Miért fogadjuk el minden esetben a tankönyvekben lefektetett értékrendeket? Melocco arra biztat mindenkit, hogy a saját fejével gondolkozzon. Hagy saját maga alakítsa ki a véleményét, még akkor is. ha a tekintélyeket sérti ezzel. Mi baj származhat ebből? □ □ □ A Népszabadság kritikusa, Rózsa Gyula is ezen a véleményen van. Hangoztatja a gondolkodásra serkentés hasznosságát. Még akkor is — amint írja —. ha Melocco őt nem tudja meggyőzni állításának igazáról. Igaza van a cikkírónak: kevés fontosabb dolog lehet annál köz- művelődésünkben, mint hogy siettessük azt a folyamatot, amely elvezet a kritikus-önkritjkus, elemző-értékelő, összefüggéseket kereső gpndolkodásig. Véleményünk szerint éppen ezért jól tette a megyei művelődési központ vezetősége, hogy helyet adott e vihart kavaró kiállításnak. Ebben az esetben a nézetek összecsapása, a vita lendülete — és a nyomában járó fokozott érdeklődés • Melocco Miklós Ady-szobra. — fontosabb, mint az a kérdés, hogy mennyire van vagy nincs igaza Meloccónak. □ □ □ Belelapoztunk a vendégkönyvbe. Egymásnak ellentmondó, sokszor élesre fent, hegyesre kihegyezett mondatokat láttunk. A nézetek, felfogások erőteljesen csaptak össze a könyv oldalain. Mintegy vitafórummá lettek ezek a lapok. Leírta, a nyilvánosság elé tárta azokon ki-ki a maga véleményét. Idézünk ezekből. Először lássuk a dicsérő sorokat: „Végre tisztázza az esztétikát” — jegyezte be valaki nem kevés túlzással az elismerését, „Élményt nyújt” — mondja más dicsérően. Más valaki így csodálkozik, felsőfokú jelzővel: „Fantasztikus, hogy eddig senki nem vette észre, amit Melocco!” „Melocco Miklós próbálkozása újszerű és meglepő” — állítja az egyik látogató. S végül egy rajongó bejegyzése: „Köszönöm önnek — egy cso- dálója.” □ □ □ Nézzük az ellentábor véleményeit: Egy óvatosan fogalmazó látogató szerint „Nem kell mindent mérés közben lerombolni”. Más valaki már keményebb, elítélőbb szóval illeti a művészt: „A kiállítás kigúnyolása az elmúlt századok művészetének”. „Bírálatai íz. léstelenek” — jegyezte be a vendégkönyvbe egy harciasabb néző. ám van mértéktartóan fogalmazó ellentétes állítás is: „Nem hiszem, hogy az anatómiai tökéletesség egyenlő a művészettel”. □ □ □ Lehet, hogy annak a látogatónak van igaza, aki ezt a mondatot írta le: „Nincs igaza, de elgondolkoztat.” □ □ □ Vihar kerekedett hát Melocco körül. S nem baj, hogy így történt, sőt. Mert ez a vihar elül majd. De az emberek tudatában a tépelődés. a „vajon kinek van igaza?” kérdés helyes válaszának keresése nyomán ott él majd. bizonyára felerősödve, a művészet iránti érdeklődés. V. M. NADÁNY1 ZOLTÁN A vándor meg a tenger Tengert lát a vándor, csudaszép a tenger, belelép a vándor, hátralép a tenger. Lép a vándor kettőt, százat, de hiába, egy lépéssel mindig elkésik a lába. Lép a vándor ezret, a tenger is annyit, hol imént víz kéklett, sivatag aránylik. Megy a vándor beljebb, nem tudja elérni, megy a tenger feljebb, már alig felényi. ... Addig vándorolt a vándor, míg kifárad És a tenger addig hátrált, mig kiszáradt. a sárga gömb egyre lejjebb száll. Ahogy közeledik, egyre nagyobb lesz, aztán egyszerre csak elpattan, tűzkígyók ugranak ki belőle. Még egy szem- villanás, és a fához ér. — Jaj, a bölcső... — nyöször- gi a sötét kunyhó sarkából egy báránybőrbe bugyolált asszony. — Félrebeszél. Még nem tért magához — sóhajtott fel az öreg juhász. Kiverte a hamut feketére szívott, csorba pipájából és jól teletömte apróra vágott dohánnyal. — Bárányt is itattam, borjút is etettem, csak csecsemőt nem gondoztam még soha. Talán csak nem hal meg? ... A bükkös felől szél kerekedett, gyógyfüvek fűszeres illatát hozta. Az asszony kinyitotta a szemét. „Ahá, hát ez az a sárga gomb. A tűz, aminél a juhászok melegednek. És a bölcső is itt van.” Megnyugodott. Kilenc esztendeig várt erre a fiúra. Mindig lányok sikeredtek. Bárcsak fiú lenne a hetedik, álmodozott a hosszú éjszakákon. Minden évben misét fog érte mondatni. És már jó 'előre pin- gálni kezdte az új bölcsőt. Most eszébe jut a zöld. Akár a hirtelen sarjadt tavaszi fű. Mint a mező, ahonnan a tanító virágot hozott neki. A zöld mellé halványsárgát festett, olyan volt, akárcsak a szántó kalászainak színe aratáskor. Aztán a barna jött, olyan, mint a tanító szeme. Két festékbe is bemártogatta az ecsetet, amíg sikerült elkapnia. zseli. Elsomfordáit az asztaltól, elbújt a fészerbe. Megfordult vele a világ. Hiszen még álmában sem jutott volna eszébe, hogy a tanító menyasszonya lehet... A fehér olyan, mint a menyasszonyi fátyla. Vagy mint az ura lova. Erős, fürge, hű az a ló. Azon jár el a titkos dolgai után. AN A RALCSEVA:* Hímes, tarka bölcső •Bolgár írónő. A szófiai egyetem bolgár nyelv és Irodalom szakát végezte. Jelenleg a targovistel megyei lap kulturális rovatának vezetője. Elbeszélései a bolgár központi és megyei lapokban jelennek meg. Szép szeme volt a tanítónak. Meleg, beszédes szempár. Amikor átadta neki a négyrét hajtott levelet, akkor is a szeme árulta el, hogy mit írt benne. Csak rá kellett nézni. — Add oda apádnak — mondta a tanító. rsste, mikor körülérték az ff asztalt és megzörrentek a fakanalak az agyagtálban, ö előhúzta a papírt takaros mellénykéje alól. — Apa, a tanító küldi neked ezt a levelet, kéri, hogy olvasd el. ö maga nem tudott olvasni. — Hm... No nézd csak azt a tudós szamarat. A mi Dafinánkat akarja menyecskének. Ide van írva! Dafina úgy érezte, száz tüzperA tanító soha nem avatta be a dolgaiba. De egyszer azt mondta neki: — Nagy dolgok vannak készülőben, Dafina. Amilyenek még nem voltak. De te hallgass, nehogy elszóld magad valahol.. És ő hallgatott. Tette asszonyt dolgát és figyelte a szíve alatt mozgó új életet. Bárcsak fiú lenne! Hogy megörvendeztesse vele az urát... Nagy dolgok ... De ha történik vele valami, ha elfogják! A hatóságok nem ismernek tréfát. — Ku-u-vikk, ku-u-vikk. — A fene ebbe a kuvikba!... Ringasd csak, fiam, erősebben ringasd. Akkor elalszik... — szólt az öreg pásztor. Tényleg kuvik volna? A tanító azt mondta, hogy kuvik hangján fog jelentkezni. „Jegyezd meg — mondta —, mint a kuvik!” A bölcső fölé hajolt, megcsókolta a kicsit aztán elnyelte a sötétség. Két hónapja sem volt, hogy megszületett a gyerek, amikor kitört a felkelés. Puskákkal, pisztolyokkal ugráltak elő a házakból. Lefogták a bírót és a jegyzőt, megszállták a községházát. A férje vezette őket. És hegedű szólt, és duda, még körtáncot is jártak a piactéren. De nem telt bele egy-két nap sem, és szörnyű hír érkezett: jön a katonaság. A katonák visszahelyezték tisztségébe a bírót, az írnokokat, a jegyzőt, felgyújtották a házakat. A községháza pincéje megtelt nőkkel és öregekkel. Érte azonban nem jött senki. A katonaság, miután lecsil- lapította a falut, visszatért a városba. Akkor egy este a hátsó kapun beosont az ura. Egyik karja bénán csüngött alá, a nyakán átvetett piszkós kötésben. A hímes tarka bölcső fölé hajolt, borostás, sápadt arcát odadörgölte a kisfiú arcocskájához és azt mondta: — A nagybátyám szőlője körül fogok rejtőzködni. Arrafelé jó barlangok vannak. Menj el a boltoshoz, mondd meg neki, hozza ki holnap este a pisztolyt meg a töltényeket, amit elástunk az almafája alá. Háromszor szóljon, mint a kuvik. A boltos nem volt sehol. Senki sem tudta, hova tűnt. Dafina saját maga ásta ki a pisztolyt és a töltényeket. Bebugyolálta a gyerek mellé, és kiment a szőlőbe. — Hova mész ilyen lehetetlen időben? — jött vele szemben Szotir, a sánta csősz. — Fokhagymát ültetni. — Be van sózva a feneked, Dafina? Nem asszonyoknak való most a határ. Dafina azonban csak ment tovább. De hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki, katonák toppantak elé. Akik már elhagyták a falut. — Gyerünk — mondták —, te fogsz vezetni bennünket. — Hová? — Tudod te azt nagyon jól. A tanítóhoz. Dafina nem tudta, hol rejtőzik a férje. Csak annyit tudott, hogy úgy kell szólni, mint a kuvik. De ezek sohasem fogják tőle hallani a kuvik szavát. Csak a gyermekéért rettegett. — Erre bujkál? — Nem tudom. — Erre? Hallgatott. Hirtelen megvillant valami a szeme előtt, elvakította, aztán nagyon sötét lett, és ő elmerült valahová... Már megint a sárga gömb ... — Ne, a mellemet ne! Elapad a tejem. — Apadjon el mindened, a tejed, meg az egész kutyafajzat pe- reputtyod! — rikácsolta az altiszt. — Közlegény, kötözd csak meg alaposan. — Aztán a gyerek felé bökött: — Sokáig úgyse bírja ki éhen... Y F állód, megint dörög! És — MM mekkorát villámlott... "*■ Ilyen se volt még ősszel — mondta a legény. — Ha isten segít, nem is lesz — felelte rá az öreg. — De te hogy kerülsz ide? És honnan volt merszed idehozni őket? — Valami vinnyogást hallottam. Azt gondoltam, macska van a pusztában. Megyek a hang után, hát látom, gyerek fekszik a földön pólyában. Odébb meg a fához kötözve egy asszony. Nézem, a kötél elrágva. Az asszony nem mozdul, a feje a mellére konyul. Megérintem, meleg. Nyilván elájult, ahogy a kötéllel kínlódott. Megsajnáltam őket. Felkaptam a gyereket, váltamra vettem az asz- szonyt és idejöttem. — Ku-u-vikk, ku-u-vikk. — Mintha nem is madár szólna — mondta a legény. — No, induljunk. Ne rakj több fát a tűzre! ~A T incs már többé a sárga / Y gömb. Eltűnt. Az éjsza- *** " kai madár szava kiragadta az asszonyt a feneketlen mélységből. Kinyitotta a szemét. „Ügy fogok szólni, mint a kuvik. Két rövidet, egy hosszút.” Elkín- zott arcán halvány mosoly dereng. 0 az, az ura. Él. Fordította: Zahemszky László
