Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-13 / 215. szám
4 • PETŐFI NEPE 0 1975. szeptember 13. • • Öregszik a kecskeméti piac Idillikus hangulatú mozzanatok a kecskeméti piacon. Ha csak e képek alapján ítélnénk, úgy vélhetnénk, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó itt. Van szépen felhozatal, a kereslet se kutya, az emberek jókedvvel költik pénzüket, és azzal a jó érzéssel térnek otthonukba, hogy a kecskeméti piacon vásárolni, időt tölteni a legkellemesebb szórakozások közé is tartozik — persze a célszerűségen túl. Am éppen a növekvő árukészlet és forgalom feszegeti már annyira ennek a piacnak egyre szűkebb kereteit, hogy mind ke- semyésebb szájízzel „forog” benne a vásárlóközönség. Valahogy erősebben mutatkozik meg mostanában a piac túlhasználtsága, koptatottsága. Különösen esős időben ütköznek ki a térség öregedésének szomorú jelei. Repedezettek a betonasztalok. A gyalogosok és járművek közlekedő útjai, folyosói alatt alaposan megsüppedt a talaj, s maga után horpasztotta a betont, keramitot is sokhelyütt. Így aztán nem valami - vidám sétaút kerülni-lordulni a standok közt, mikor esik az eső. Olyankor járdányi széles víztek- nőben tapiskolnak a háziasszonyok, bevásárló férjek, s aki nem nagyon ismerős, bizony sose tudja, hogy a következő lépésnél fél lábszárig, avagy csak bokáig merül a vízióé. Hogy ez túlzás? A minapi esőzéskor ritka alkalmat szalasztott el fotóriporter kollegánk. Mint „civil" cserkészett a tej-, virág-, zöldség-gyümölcs-, valamint falatozó soron, s végül a csirkepiacnál kötött ki, mint. útja legfőbb céljánál. Nyüzsgött a jónép, s ahol csak vízállásokon át vezetett út. óvatosan kerülgette egymást, nehogy vigyázatlan toppantással ki-ki összébbfröccskölje amúgy is csatakos másikát. Ekkor támadt a vidám kis riadalom. Egy férfi elégedetten dicsekedett asszony ismerőseinek, milyen pompás halakat vásárolt, amikor az egyik virgonc hal — hopp! — kiugrott a kosárból. Bele éppen a csirkefertályt övező vízbe, pocsétába. Hogy igazán valóságos tavacska képződött ott, a szökni próbáló hal bizonyította; szilaj úszással menekült birtokosa elől, mígnem azért csak elkapták a gamancát... Sajnos, kollégámnál nem volt fényképezőgép. Az eső felszakadása után is jó darabig megmarad a víz a betonmélyedésekben, a lefolyók• Ebből a paradicsomból, paprikából olyan lecsó lesz, hogy holnap is ezt fog főzni, asszonyom. hoz vezető homorulatokban. Benne ázik a sok szemét, zöldség-, gyümölcs- és egyéb hulladék, mert hiszen így már a takarításuk is nehézkesebb. A piac némely pontján ezért is le- gyinti orron az embert egy-egy bűzszellő. Pedig iparkodnak minél gyorsabban söprögetni piac után. (Igaz, a piac kerítésén kívül néha kívülállók fellépésére takarítanak fürgébben.) Nem sértésként mondjuk, de ez a tény: öregszik, töpörödik már a kecskeméti piac az emelkedő felhozatalhoz, s forgalomhoz képest. Ezért is romlik, avul az állapota. Ezért is, hogy piacnapokon, de utóbb szombaton, s • Tudja maga, milyen zamata van a galamblevesnek? ... Nézzen rám, uram, milyen erőbén vagyok tőle. talán méginkább vasárnap, a benti zsúfoltság mellett, a környező utcák járművel telítettsége is olyan mérvű, ami inkább emlékeztet faluvégi országos vásárra, mint megyeszékhely központjára. Persze, hiind több a vevő, szerencsére a zöldségprogram, hatása is egyre jobban érvényesül a bővülő ellátásban, s az árut szállítani kell, a járműveknek parkolniuk kell Valahol. Valamit tenni kellene már, hogy egyrészt mostani helyén is „nagyobb” legyen a piac, másrészt esetleg „decentralizálni” lehetne fiókpiacok nyitásával az új városrészeken. Ez is növekedésünk nehézségei közé tartozik. S a kényelmetlenségek, javítanivalók elég gyorsan mutatkoztak. Például ahhoz képest, hogy 1973 nyarán _a_ tapasztalatcserén nálunk járt szolnoki képviselők — megírtuk — „dicsérték a piac gondozott- ságát, tisztaságát...” Most már bajosan vélekednének így. ök már az említett esztendőben megépített, 3000 négyzetméter fedett térségű új vásárcsarnokhoz szoktak.. Örömmel hallottuk, hogy a kecskeméti piac fiatalítására szintén sor kerül. Reméljük, erről hamarosan szolgálhatunk új híradással. Legalább is az elképzelésekről, a tervezés stádiumáról. • Fiatalok gyűrűje a madárkereskedő körül. • Tessék, kóstolja. Ifa nem ízlik, lékelünk másikat. (Tóth Sándor felvételei) > SE ÜJ, SE RÉGI ÉPÜLET Egy leánykollégium története Hat évvel ezelőtt kezdődött el Kunszentmiklóson a lánykollégium kibővítésének hosszú és mindmáig befejezetlen története. Tervezők, építtetők, beruházók, tanácsi ügyintézők, újságírók és mások mozgatták előre az el-elakadó beruházást. Idén tavasszal még úgy tűnt, hogy hosszas huzavona nyomán végre ez év őszén átvehetik diáktulajdonosaik az intézményt. Az építők hajrája azonban minden igyekezet ellenére sikertelennek bizonyult. A. tanévnyitó napján a tanulók helyett még mindig szakmunkások sürögtek-forogtak az épületben. Kunszentmiklóson ' • Az új épületszárny szeptember elején „Az elásott millió” Pörgessük vissza egy kissé az eseményeket. A kunszentmiklósi gimnázium lánykollégistáinak szállást a község egykori gazdaköréből alakították ki. Az öreg épület azonban alkalmatlan volt a növekvő számú diák befogadására. Az időközben megszűnt duna- vecsei járás illetékesei ezért készítették el a terveket egy új épületszárny megépítésére. Az akkori elv jegyében: „kezdjük csak el az építkezést, majd csak kerül hozzá pénz is valahonnan”. 1970-ben le is rakták az épület alapjait, majd az anyagi erők el- i'ogytával leállt a munka és két év csend következett. Az alvó kollégium ügyét az Ifjúsági Magazin riporterei keltet, lék éleire 1973 májusában. „Az elásott millió" című hangulatos riportjukban beszámoltak a kollégista lányok rózsásnak éppen nem nevezhető helyzetéről és a betemetett alapokról. Írásuk megmozgatta a közvéleményt. Dr. Gajdócsi István, a megyei tanács elnöke a Magazinban is közölt nyilvános válaszának ..fedezete” a Kunszentmiklósi Nagyközségi Tanács számlájára átutalt 5 millió forint lett és ígéret az építkezés 1975 augusztusi befejezésére. A szeptemberi tanévkezdés napján azonban nemcsak az új épületszárnyat nem használhatták a tanulók, hanem a régi helyiségekbe sem költözhettek be. Se új, se régi kollégium. Futóárkok a folyosókon Felbontott padozat, ajtó-, ablaktokok, törmelékhalmazok és árkok között botorkáltam az igazgatói iroda felé, a kollégium régi épületében. Dr. Fodor Endréné, a kollégium igazgatónője elmondotta, hogy ezt az épületet a központifűtés-szerelők „bontották” szét. Az új szárnyban ugyanis korszerű hőközpontot helyeznek el — így ésszerűnek látszott a régi épület rákapcsolása is az olajkazán rendszerére. — Júniusban a gyerekek hazautazását követően kezdtek hozzá a munkához — magyarázta az igazgatónő. — A nyár elején még biztattak, de én már sejtettem, hogy alig-alig fog elkészülni a régi szárny. Augusztusba^ pedig már nyilvánvalóvá vált, hogy itt bizony egyetlen lányt sem iehet elhelyezni. A nagyközségi tanács segített ki bennünket szorult helyzetünkből és két lakást utalt ki számunkra ideiglenes használatra. A környező községekben lakó lányokat megkértük, járjanak be busszal, a többieket pedig részben a hétközi diákotthonban, részben ebben a két lakásban helyeztük el. Már ahogy tudtuk. A fiúkkal közösen étkeznek, napközben a gimnáziumban tartózkodnak, alvásukat pedig így oldottuk meg. Ez a helyzet még egy-másfél hónapig elviselhető, de kályhákat már nem tudnánk elhelyezni a lakásokban. — Mit ígérnek az építők? — Biztatnak, hogy már nincs sok munka hátra. S mivel mást nem tehetünk, bizakodunk. Hová helyezzék a csővezetéket? A beruházás kivitelezője a nagyközségi tanács költségvetési üzeme. Pálfi Zoltán üzemvezető arról' tájékoztatott, hogy a kollégiumi szárny építése erőiket meghaladó nagyságú feladatot jelentett. A beruházás ugyanakkor áz építőipari vállalatok számára érdektelenül kicsinek bizonyult. — A munkálatok sok nehézség közepette 1974 januárban indultak újra — magyarázta. — A tervek után valóságos nyomzást kellett folytatni, a már kész alapok sem bizonyultak kifogástalanoknak, gondot okozott számos anyag beszerzése is. A víz. és központifűtés-szerelők szerződtetésére végigkilincseltük a megyét, majd az országot, s aki elvállalta, egy pes- 1i szövetkezet, az is szinte csak szívességből vonult fel az építkezésre. Szerintem mindezek ellenére elkészült volna mindkét épület, ha a tervezők nem a földbe vésett aknákba tervezték volna a fűtés csöveit, hanem egyszerűen a falakba erősítve, mint ez például a megyei tanács épületében is megtalálható. Akkor ugyanis nem kellett volna szétvésni az öreg falakat, felszántani a folyosókat. Ez a mód nemcsak lassú, költséges, hanem korszerűtlen is. A központifűtés-szerelés miatt csúszunk... — És meddig tart ez a „csúszás"? — Ugrásra készen állnak a kőművesek. parkettázók, festők. Csak arra várunk, hogy a csövek szigetelése megszáradjon. A nyári időjárás sem segített bennünket. Mindenünk megvan, barmi történjen is, a lányok október 15-én már itt alhatnak. Nem történhet már semmi! A Kunszentmiklósi Nagyközségi Tanács elnöke Balogh Mihály a kollégium ügyeinek egyik leghívebb harcosa: — Csak az boldog ember Magyarországon. aki nem építkezik, mondta sajnálkozóan. — A beruházói tisztséggel — a megyei tanács ajándékozott meg bennünket, pedig nem nagyon voltunk felkészülve egy ötmilliós nagyság- rendű építkezés ügyes-bajos dolgainak ellátására. A kétéves szünet, á dunavecsei járás megszűnése, a beruházási rendszabályok módosulása következtében a munka újraindítása nem volt köny- nyű. Engedélyek, okiratok hiánya, anyagok, szakipari alvállalkozók felkutatása nem előzhette meg, hanem csak kísérte a munka menetét. Minden igyekezetünk ellenére ezért csúszunk. Más épületek átadásának egy-két hónapos késése bevett szokás, de minket az iskolaévkezdés időpontja reflektoi- fénybe juttatott. Én őszintén sajnálom, hogv így alakult a helyzet és csak azt mondhatom: nem történhet már semmi, ami megakadályozza a lánvok költözködését október elején. A gimnázium lánykollégium: szárnya csak egy az elegendő anyagi fedezet nélkül megkezdett beruházások közül. A beruházási fegyelem megszilárdulása nyomán ma már nincs lehetőség az anyagilag megalapozatlan építkezésekre. Reméljük, a kunszentmikló- siakhoz hasonló szomorú példákkal a jövőben egyre kevésbé találkozhatunk, és méginkább reméljük a gimnazisták mielőbbi beköltözését. P. M. (11.) — Ugyebár önök nagyon jól tudják, hogy Lánczos Arnold az oroszok bejövetele előtt, vagyis a felszabadulást megelőzően igen gazdag ember volt. Malomtulajdonos. Az a malom volt az övé, amely ma az Öz utca végén van. Legnagyobb malom a megyében — kezdte sorolni Krisztina néni a nyomozóknak, majd elmondta a két feleség történetét is, amit a nyomozók még nem tudtak az öregről. — Az első házasságából két gyermek született. A lánya; aki most olyan 40—45 éves lehet, tudomásom szerint Debrecenben él a fiával. Arnold bácsi fia pedig még a felszabadulást követő esztendők valamelyikében, 1948-ban, vagy 1949-ben Svédországba ment, ma is ott lakik családjával együtt, ö maga nem tartott barátokat. Ügy tudom, csak hozzánk járt el vasárnaponként, hétköznap pedig sétált, rádiózott, nézte a televíziót. — Nem említette önöknek sohasem, hogy a gyermekei meglátogatják-e időnként? — kérdezett közbe a nyomozó. — Mondta, hogy, sajnos, egyik sem sokat törődik vele. A lánya csak akkor jött hozzá, ha nagyobb összegre volt szüksége. Ezt mindig megkapta. Lakást vett Debrecenben, ehhez az apja adott neki pénzt. Aztán úgy tudom, kocsit is vett Gizi, de hogy milyet, azt én nem tudom. A fia azóta sem volt itthon. Levelet nagyon ritkán írnak, s ez bántotta Arnoldot. :— Az ön véleménye szerint miből tudott Lánczos Arnold pénzt adni a lányának lakásra, hiszen nyugdíjas volt. Nem? — De igen. Nyugdíjas volt. Csakhogy a feleségétől sok ékszer maradt neki, bár azokat mindet az Arnold vásárolta az asszonynak. Nagyon szerette, s minden pénzét ráköltötte. Talán ezekből a családi ékszerekből? — tette fel sáinte önmagának a kérdést az öregasszony, de ezt aligha feltételezhette ő is, hiszen Arnold bácsi soha nem beszélt ékszerekről. Egyszer került szóba a családi ékszer, de az öreg akkor is kitérő választ adott, majd hozzátette: — Hol vannak már azok? — Meg aztán híres festményei is voltak Arnoldnak, de maga is gyűjtötte a pénzt, amikor dolgozott. Neki nem sok kellett, egymagára. — Saját használatú ékszerei nem voltak? — Egy pecsétgyűrűt hordott az ujján. ' Azon kívül nem láttam mást. Órája egyszerű karóra, amilyen bárkinek lehet. De a gyűrűje, az gyönyörű volt. Arany, hét kővel. Talán valami véset is volt benne, de hogy mi, arra már nem emlékszem. — Amikor legutóbb itt járt, még az ujján volt a gyűrű? — kérdezte a nyomozó. — Igen, persze. Az mindig az ujján volt. Akkor csináltatta, ahogyan ő mesélte, amikor az első felesége meghalt, 1952-ben. Ahogyan ő elmondta, abból a nyakláncból készült a gyűrű, amelyet az eljegyzés idején vett a menyasszonyának, későbbi feleségének. Nagyon szép gyűrű volt. Egyszerű, de ízléssel, finoman kidolgozva. Igen, az ujján volt akkor is, amikor legutoljára nálunk volt az Arnold. Ugye, Helga? — kiáltott oda a mély fotelba süllyedt húgának. — Mit mondasz? — kérdezte előrehajolva Helga néni. — Az Arnoldnak az ujján volt a gyűrű, amikor itt járt nálunk legutóbb? — kiabált Krisztina néni. Persze, mindig az ujján volt. Nagyon vigyázott rá, úgy mondta, hogy mosakodáskor mindig leveszi, nehogy hamarabb elkopjon, mint ő. Ezt persze tréfásan mondta. Igen jó humorú, kedélyes ember volt az Arnold, kérem szépen — merült bele a beszédbe a matróna, aki három évvel volt fiatalabb nővérénél, s aki lány maradt, nővérével ellentétben. Krisztina néni férjhez ment ugyan egy vasúti főtiszthez, de gyermekük nem született. Férje húsz évvel ezelőtt halt meg, s azóta kettesben élnek a húgával. A nyomozók látták, hogy nem sokra mennek a két öregasszony- nyal, így hát feltettek még néhány sablonos kérdést, s úgy gondolták, utána elmennek. — Csak kétten laknak ebben a nágy épületben? — Nem! Van egy albérlőnk, a Rózsás úr. Három éve lakik nálunk, ,de nagyon rendes ember, meg vagyunk vele elégedve — válaszolt Krisztina néni, s észrevette, hogy ezzel némi meglepetést okozott a nyomozóknak. — Hol dolgozik ez az ember? — kérdezték." — Hát, talán csodálkozni fognak, de nem tudjuk, még nem kérdeztük tőle, ő pedig nem mondta. Sokat van távol és igen kévését tartózkodik itthon. Nem is nagyon tudjuk, hogy mikor megy és mikor jön. — Most itthon van? — Nem tudjuk. Talán. — Három éve lakik itt és nem tudják hol dolgozik? — csodálkozott a nyomozó és társára nézett, akinek arca szintén az értetlenség jeleit mutatta. — Kérem szépen! Mi nem érdeklődtünk utána, rajta pedig azt vettük észre, hogy zárkózott ember. Mindössze akkor találkozunk vele, amikor másodikán, vagy harmadikén a lakbért kifizeti. De az is előfordult már nem egy alkalommal, hogy az ajtórésbe dugta egy borítékban az összeget. Nézze, detektív úr — hajolt közelebb Krisztina néni a nyomozóhoz, aki erre a megszólításra kis híján elnevette magát. — Tessék idefigyelni. Nekünk ez így kényelmes. Talán nem is tartottuk volna itt ennyi ideig, ha minden lében kanál, minden után érdeklődő, állandóan a nyakunkon ülő és nagy mesékkel traktáló valaki lenne. így megmaradhat az az illúziónk, hogy csak ketten lakunk itt, ugyanakkor az a havi ötszáz forint igen jól jön — fejezte be a matróna és széttárta a kezét. — Megnézhetnénk a szobáját? — kérdezte váratlanul a nyomozó. — Sajnos, ezzel nem tudok szolgálni. Egy kulcs van az ajtóhoz, azt pedig ugyebár neki adtuk oda. — Átjáró nincs? — Van átjáró. Ott, az á nagy szekrény zárja el az ajtót, de a szekrény mögötti ajtó ugyancsak be van zárva. Ha gondolják ... — No nem, annyira nem fontos. Még egy kérdést, ha szabad lesz, s azután nem is zavarjuk önöket. Az önök albérlője ismerte-e Lánczos Arnoldot? — Nem. Ez kizárt, hiszen egyszer sem találkoztak. (Folytatjuk.)
