Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-05 / 208. szám

1915. szeptember 5. • PETŐFI NÉPE • 5 „Megtanulod a rendet!” H ol anyjára, hol aljára néz a gyerek, látszik rajta, zavarban van, seho­gyan sem érti a helyzetet. A vendégek közül valaki meg­kérdezte tőle, az óvoda után hogyan ízlik az iskolai élet, ' milyen volt az első tanítási nap? Illedelmesen válaszolni kezd, de a családfő közbeszól: — Bizony, a mi fiunk is el­kezdte az iskolát, no rá is fér már egy kis fegyelmezés, most majd megtanulja a rendet — magyarázza olyan hangsúllyal, hogy a gyerek szinte belesá­pad. Aztán következik az asztal- társaság többi tagja, minden­kinek akad egy-két „jó sza­va” a megszeppent kisdiákhoz. Rendetlenséget nem tűrő „ke­ménykezű” tanítónénikről, mogorva tanítóbácsikról, szi­gorú büntetésekről, osztályfő­nöki intőkről, róvókról beszél­nek. öva intik a már-már sí­rással küszködő fiút a pad­társával való szóváltástól is, sőt a tanítási órák alatt — mint tanácsolják —, nevetni is felejtsen el, máskülönben sa­rokba állítják, kizavarják a teremből, az iskolából, de ak­kor haza se merjen menni, mert otthon alaposan elverik. A délután pedig ezután nem az alvás, a játék, hanem a komoly tanulás ideje. VT aló igaz, hatéves kortól ’ eljön a tanulás ideje, de korántsem úgy, mint azt sajnos meglehetősen sok szü­lő magyarázza gyerekének. A fenti eseten kívül is gyakran hallom: az iskolával fenyege­■* tik, ijesztgeti a diákot. Be­csapják, félrevezetik őket, s aztán később csodálkoznak ha reggelenként ijedt tekintettel, félénken indulnak az iskolába. A gyerek nem érti szülei­nek viselkedését, hiszen nap- ról-napra jobban érzi magát az osztályban, érdekli az új környezet, s rájön, a tanítók kedvesek, barátságosak, köz­vetlenek vele. Az órák alatt mosolyogni is szabad, s nem állítják sarokba, ha valamit a szomszédja fülébe súg. A szá­mokkal, betűkkel való ismer­kedés közben pedig gyorsan elröppen a délelőtt. Nem te­her a házi feladat, örömet je­lent a délutáni leckekészités. A z iskola valócji szerepé­ről, jelentőségéről tehát előbb-utóbb úgyis meggyőző­dik a tanuló. Akkor mire való az oktalan szülői ijesztgetés? Az iskolát miért úgy állítják be, mint egy kellemetlen, de szükségszerű intézményt? A tudás megszerzése miért lenbe rabság, mikor már az első éves kisdiák is felismeri ben­ne a szépséget, az örömet? Jó­kedvűen is be lehet hatolni a tudás világába, vasfegyelem nélkül is meg lehet tanulni ol­vasni, írni, számolni, jó han­gulatban is meg lehet ismer­ni hazánk és más országok földrajzát, történelmét, iro­dalmát, vagy nyelvét. Hatéves korától ezekkel az új ismere­tekkel lesz érdekesebb, tartal­masabb, változatosabb a gye­rek élete — néhány szülő kedvrontó megjegyzése, ellené­re is. Tárnái László MAI TÉMÁNK A munkásművelődés példája A közművelődési tevékenység elvi és gyakorlati kérdései iránt örvendetesen növekvőben van az érdeklődés. Kétszeres öröm számunkra azt látni, hogy a mun­kásművelődés ügye is többeket fogalkoztat, mint régebben. Ezért is üdvözölhetjük elégedetten an­nak a füzetsorozatnak a legelső tagját, amelyet a SZOT és a Táncsics Könyvkiadó közösen bocsát mostantól kezdve az ér­deklődők elé. A kiadványsorosat címe: A szakszervezeti nevelő munka gyakrolatából. Az első füzetben Baranyi Géza: Egy szakszerve­zeti bizottság kulturális, agitá- ciós és propagandamunkája cí­mű módszertani tanulmányát te­szik közre. Ebben a debreceni Magyar Gördülőcsapágy Művek kulturális életébe nyújtanak' be­tekintést. Az üzemekben dolgozó mérnö­kök, technikusok és munkások a termelésben nemzetközileg is elismert színvonalat tudtak fel­mutatni eddig. S ott, ahol a dolgozók száma megközelíti az ötezret, különösen figyelmet ér­demlő az az igyekezet, amellyel az általános műveltségi szintet javítani akarják. A közművelődési munkacso­port irányításával életképes akti- vahálózatot tudtak kiépíteni. En­nek köszönhető részben, hogy évente hét-nyolcezer látogatója van az üzemi könytárnak. A hatvanöt tagú munkahelyi ének­kar is sikereket ér eh A dalosok átlagos életkora huszonöt év. Nem lesz baj az utánpótlással. Tízezer kötetes műszaki könyv­tára van a gyárnak. Gondoskod­nak a dolgozók továbbtanulásá­ról. Szervezik a brigádvetélke­dőket. Ebben a mozgalommá fej­lődött közművelődési formában általában évente ezernél több dolgozó fejleszti tudását, gyara­pítja ismereteit. Mindent egybevetve: hasznos­nak tartjuk a SZOT és a Tán­csics Könyvkiadó kezdeményezé­sét. Ügy gondoljuk, hogy a ki­adványsorozat füzetei további jó munkára ösztönzik majd Bács- Kiskun szakszervezeti hálózatá­nak közművelődési szakembereit és aktíváit is. V. M. A kecskeméti Korb Flóris és a magyar építészet A Sajtóház tervezőjének emlékére • Az 1901-ben átadott Zeneakadémia és a kecske­méti Sajtóház homlokzatán is érződik, hogy egy irodában tervezték mindkettőt. Korb József köztiszteletben álló iparos volt a múlt század közepén Kecs­keméten. A né­met származá­sú szülők —■ anyja Seiler Karolina — jó magyarokká váltak és így sokan osztoztak 1860. április 19-én a család örömében: egészséges gyermekük szü-. letet, kinek a? anyakönyv ta­núsága szerint Flórián Nán­dor keresztne. vet adták. A fiú örö­költe a szülők szorgalmát és középiskolai ta­nulmányainak befejeztével- Berlinben foly­tatta tanulmányait. Az építészet tudománya, művészete foglalkoz­tatta. Hazatérve, kedvező elője­lekkel kezdte meg pályafutását Hauszmann Alajos nagy hírű iro­dájában. Az egyetemi katedrával megtisztelt mester a kor szelle­mének megfelelően nagy gondot fordított az épületek méltóság- teljes. előkelő, nagyvonalú meg­jelenítésére. főként a homlokzat dinamikus, mozgalmas kiképzé­sére. Korb Flórián kiváló szak­mai alapokat szerzett itt, noha főnöke eklekticizáló. különféle stíluselemeket ötvöző hajlamát is átvette, ö készítette a mostani New York-palota és a volt Nem­zeti Galéria (jelenleg Néprajzi Múzeum) részterveit. A szokásoknak, az akkori gya­korlatnak megfelelően hosszú ideig társvállalkozóval, társterve­zővel. Giergl Kálmánnal dolgo­zott együtt. A kezdeményező sze­rep mindvégig az övé maradt. Együttműködésüket sok szép, ha­tásos. dekoratív, meglepően jó arányérzékkel és célszerűséggel tagolt alaprajzú épület dicséri, így a kolozsvári egyetemi könyv­tár, a Klotild-paloták az Erzsé­bet-híd közelében, a Felszabadu­lás téren azóta elpusztult bérpa­lota. több klinika az Üllői úton, a Zeneakadémia épülete stb. Korb Flóris gondolt először ha­zánkban a vasbeton jelentősebb építészeti felhasználására, A Ze­neakadémia 17 méteres, alátá­masztás nélküli, vasbeton-geren­dákkal tervezett erkélye szenzá­ciónak számított a század első év­tizedében. A fáradhatatlan, sokat foglal­koztatott építőművész már önál­lóan tervezte a kecskeméti nép­bank épületét — a mostani saj­tóházat —, mely kitűnően mutat­ja a szecesszió szelétől érintett, barokk és klasszicizáló elemeket vegyítő, dekoratív stílusát. A pa­lotát 1912-ben adták át. Korb Flóris a debreceni egyetem terve­zéséért 1924-ben Greguss-díjat ka­pott. Hetvenéves korában, 1930. szep­tember 16-án halt meg. Emlékét számos kitűnő alkotás őrzi. Mun­kásságát márványtábla is méltat­hatná: akár éppen a Sajtóházon, akár szülőháza közelében. Kitűnő építész volt. Heltai Nándor • Leghíresebb zeneoktatási intézményünk Korb Flóris díszítő hajla­mát, arányérzékét dicsérő nagyterme. Gólyamadár, áldjon az ég! Vakációm vége felé — ami egybeesett augusztus utolsó nap­jaival — arra is szakítottam időt, hogy hanyatt vessem magam egy Tisza menti mezőségben. El- fészkelődtem a kövér fűben, s éppen gyerekkori játékom föl- elevenítésére készültem, hogy tudniillik „olvasok” a felhőkből, amikor máris dugába dőlt szán­dékom. Pillantásom föl sem ér­kezett a gyöngyházfényű felhő­habokig, mert útját állta egy — a vibráló légben keringő gólya­csapat. ' ' Mondhatom, ettől a minutától kezdve az én hangulatom is „ki­csit szomorkás” lett aznapra. Nemcsak a szabadságnak, ha­nem a nyárnak is vége hát. Megkezdődött a „gólyakeringő”, útrakelnek a kedves madarak dél — helyesebben délkelet fe­lé. Hogy elszaladt ez a nyár is... Hiszne tegnap volt, hogy fény­képeztük azt a méla gólyát, amelyik úgy tollászkodott egy szalmakazal tetején, a dunate- tétleni határban, mintha sose akarna elszállni onnét. Meg alig másfél hónapja lestük a kölyök- gólya szárnypróbálgatásait a hartai Arany János 'utcában, s íme már. ez az ifjú madár is in­dul a legközelebbi „turistacso­porttal”. Hova is?... Ha jól „rémlik”, tízezer kilométeres ez az őszi gólyatúra. Akkor pedig nem lehet más végcél, mint a Fokföld. Na jó, én ezt egy „gólyame­netrendről” olvastam le, ame­lyet persze emberek készítettek. Olyanok, akik már 1908 óta gyű­rűzik minálunk a gólyákat, így egészen pontosan ki tudják raj­zolni e madarak vonulásának út­ját, az odg-visszautazás időtar­tamát, indulásuk, illetve érke­zésük időpontjait. A tőlünk szárnyrakelő gólyák betájolják magukat a Balkán­félsziget és a Vörös-tenger irá­nyába, húznak-húznak szép ko­mótosan, s úgy november táján érnek említett céljukba. Szep­tember, október — ez ugye test­vérek közt is legalább két hó­napig tartó utazás. De adjon csak jelt magáról a tavasz, csak annyit, mint a fűszál rezdülésével keltett fu­vallat, ismét elindulnak szülő­földjük felé a költöző madarak, köztük a gólyák is. És lámcsak, ennek az útnak a megtételére már nekik jó egy-másfél hónap. Jönnek, jönnek hűségesen. Sür­geti őket az ősi ösztön, hogy március 25. táján idehaza le­gyenek. Az utóbbi évek kiszámít­hatatlan időjárása hányszor be­csapta szegényeket. Mikor a té­likabát felhajtott gallérja mögül sajnáltuk őket, látván, hogy gub­basztanak tetőgerinceken, fész­kük jeges „enyhében” — ázott, szélborzolta tollazattal. Még ar­ra sem volt kedvük, hogy „meg­igazítsák az ócska fészket”, ahol majd kiköltik a „pelyhes mag- Eatot”. Pedig a gólyafiat még fel is kell nevelni, jó kondícióba hozni, hogy mire itt, a szülőha­zában elmúlik a nyár, a „gye­rek” is az égtáji KRESZ-szel a kisujjában vághasson neki a kényszerű vándorútnak. Égtáji KRESZ ... Más ez, mint az űrhajósok közlekedési szabályzata, és mégis van vala­mi hasonlóság. Mielőtt az ember kiröppent az űrbe, jópár ezer éven. át tanulta, figyelte a csil­lagok rendjét, szokásait, s ehhez igazodva merészkedett rakétára (Tóth Sándor felvétele) ülni... A g'ól> 'król — s termé­szetesen a többi vándormadárról — is feltételezzük, hogy a Nap, a Hold és a csillagok állása sze­rint navigálnak, tájékozódnak re­pülés közben. Lassan tisztázódott hogy nem ennyire egyszerű a madarak „iránytűje”, vannak an­nak egyéb „alkatrészei” is. Szovjet kutatók kísérleti ma­darakat helyeztek el planetá­riumban (csillagos égboltot, az ott végbemenő mozgásokat meg­jelenítő berendezés). Ha a ma­darak a Szovjetunió európai ré­szének égboltját látták maguk felett,, egy pillanat alatt rááll­tak útirányukra. Ismeretlen „ég­bolt” már megzavarta őket. Te­hát csak fontos útjelző-lámpák a csillagok. De mihez igazodnak a vándormadarak, ha borús az ég? Márpedig ilyenkor sem jön­nek zavarba. Nem mondja a vezérgőlya a többieknek — „Gye­rekek, most leszállunk a tenger­re. A sűrű felhőtől nem látom a csillagokat. Majd folytatjuk a túrát, ha kiderül”, — hanem húznak „sötétben” is, tartják a pontos irányt. (Nem beszélve ar­ról, hogy bár hosszú lábú a gólya, tengerben gázoláshoz mégsem elegendően, így bajosan sziesztáznának a nagy vizen.) Mi vezérli őket ilyenkor? A szovjet kutatók mesterséges mágneses terekkel kísérleteztek. Ha ez olyan volt, mint a föld- mégneses tér, a madarak me- gintcsak visszanyerték tájéko- zódáis képességüket és a mágne­ses erőknek megfelelően változ­tatták irányukat. „Csillagtalan sötét éjjel” tehát a földmágne­ses tér alapján találják meg út­irányukat a szárnyas vándorok. ... Ennyivel hát többet tudnak az embernél. Mert ugyan „fü­lelhetnénk” vaksötétben, irdat­lan pusztaság közepén földmág­neses hullámjelzésekre, hogy ha­zataláljunk, velünk nem sokra menne a „tér”. Azaz. Ha csak úgy „felszerszómozatlanul” áll­nánk ott a „nagy semmiben”. De vannak már ilyen szerkezeteink, amelyekkel a gólyánál pontosab­ban nyújtjuk ki kezünket a vég­telen világűrbe egy-egy nekünk tetsző csillagért. S hány Fokföld- távolságra! Na de a gólyáktól rigóktól, fürjektől ez is elég. Tóth István \ (40 A város szélső utcájának leg­öregebb házában a halottak nap­ját megelőző estén sokáig égett a villany. De csak egy szobában: az udvarra nyíló, külöjibejáratú, valamikor konyhának használt helyiségben. A tulajdonosok — két matróna — már régen lefe­küdtek. egyébként sem sokat tö- rőtek azzal, hogy albérlőjük mi­kor jön haza. mit csinálj Azt sem láthatták, hogy ég-e a szobában a villany, vagy sem. mert ilyen­kor, novemberben már a külső ajtót is behúzta az albérlő. Fény tehát sehol sem szűrődött ki. Az albérlőt Rózsás Ferencnek hívták. Három éve lakott már a két öregasszonynál, nem zavartál* egymás köreit. Ha Krisztina néni, az idősebb tulajdonos néha mégis megjegyzést tett. hogy Rózsás úr későn jött haza az éjjel, az ötven körüU férfi azonnal kész volt a válasszal: — Tetszik tudni, túlóráznom kellett! — No, nem azért mondom, ön egyébként is független ember, azt csinál és odamegy, amit és ahová akar. Nemde? — tette hozzá kér­désként a matróna, aki régen túl­haladta a hetedik ikszet. — Igen, természetesen — vi­gyorgott a mindig ápolatlan kül­sejű Rózsás és ezzel bej is fejező­dött a diskurzus. A másik tulaj­donos, Helga néni, erősen nagyot hallott. Vele társalogni rendkí­vül nehéz és fárasztó lett volna, s ezzel az öregasszony is tisztában volt. Naphosszat olvasott, gondoz­ta a törpepapagájt és eljárt a templomba. Rózsás ezen a napon szintén későn jött haza. már mindkét tu­lajdonos lefeküdt, talán aludt Is. Minden esetre sötét volt az egész házban, amikor a kapu zárjában megforgatta a kulcsot. Kezében egy sötétbarna bőrönd, kalapja, ruhája, cipője elázva, nadrágja csatakos. maga a bőrönd is sáros, vizes volt. De mindez most a leg­csekélyebb mértékben sem érde­kelte Rózsást. Csupán az izgatta, hogy bemehe.ssen a szobájába, s bezárhassa az ajtót. Ez sikerült,, s most a villanyfénynél ült a fo­telban, egymás után húzta le ci­pőjét. zokniját, s szinte egyfoly­tában a díványra fektetett bőrön­döt nézte, mintha attól tartana, hogy megmozdul, s eltűnik szeme elől. Persze nem tűnt el. Rózsás pa­pucsba lépett, levetette átázott nadrágját — kabátját és az in­get már korábban a fotelba dob­ta —, s fürdőköpenybe burkoló­zott. Hideg volt a szobában, az albérlő télen sem fűtött, pedig a kis szobából nyíló kamrában, ami 'inkább lomtárnak volt nevezhető, nagy csomó szén és tűzifa állott, éppen az ő rendelkezésére. Nos, amikor így szárazba tette magát, ünnepélyesen odalépett a bőröndhöz. Mielőtt felnyitotta vol­na. óvatosan körülnézett a szo­bában. ami teljesen felesleges volt. Nem is tudatosan, inkább ösztö­neinek engedelmeskedve tette. A bőrönd a következő pillanatban felnyílt és egy esőkabátdarabból készült csomag tűnt elő. Nagysága körülbelül egy veknihez volt ha­sonló. Rózsás kivette és óvatosan a díványra tette, a bőrönd mellé. Láthatóan igen régen ebben az állapotban lehetett a csomag, hi­szen az összekötéséhez használt drót meglehetősen rozsdás, az esőkabátburkolat pedig foszlado­zó volt. Ném sok erő kellett a kibontásához. Rózsás mégis meg­lepődött. amikor a felső burko­lat alatt egy valódi bőrből készült tarisznyafélét talált, ami szíjjal erősen be volt kötve. Türelme el­fogyott és bicska után nyúlt. Pillanatok alatt előkerült a tar­talom: a legkülönfélébb arany­tárgyak. karkötők, nyakláncok, gyűrűk, pénzek, óraláncok, fülbe­valók. cigarettatárcák. Nem is a csomag súlyíi és tartalma, hanem a tárgyak sokasága, tömege lepte meg Rózsást, hiszen azt régen tudta, hogy a csomagban sok arany van. Kiemelt egy különösen vastag, kígyónak formázott karkötőt, s nézegette. Elcsodálkozott a haj­dani mester kézügyességén, azon a leleményen, amellyel karkötővé alakította a súlyos aranyat. A kí­gyó saját farkába harapva fogta körül a csuklót, de a farok a szájából oldalt kikunkorodott és rácsavarodott fején túli testére. A kígyó szeme csodálatos színben tündöklő, zöld drágakőből készült. Az albérlő annyira elmerült en­nek a pompás ékszernek a cso­dálatában. hogy talán akkor sem tért volna magához, ha valaki hirtelen megszólal a szobában. Nézte, forgatta a kígyót, s ész­revette, hogy belül finom véset- tel betűk találhatók. Közelebb vit­te a villanyhoz és elolvasta: Hű­ségedért — Arnold ... Tudta, hogy ki kapta és kitől, mindkettőt jól ismerte, de a hirtelen jött fel­ismerés mégis rémületbe ejtette. Pánikszerűén becsomagolta' az egészet, s gondolkozva leült a fo­telba. Várt. De maga sem tudta, hogy mire,, hiszen a terv régen készen volt a fejében, de ez. a két szó. a kígyóba vésett két' szó, szinte megbénította. Talán egy óra is eltelt, mire cselekedetre szánta el magát. Be­ment a szobájából nyíló lomtár­ba, elővette a napokkal korábban odakészített, rövid nyelű ásót és határozott mozdulatokkal nagy gödröt ásott a padlásfeljárónak szánt, beépített létra alatt. A fel­járó ajtaja a kamra felől lakattal volt lezárva. Ezt a lakátot már ő vette és a kulcs is nála volt. Vil­lany nem volt a kamrában, az udvarra szolgáló parányi ablak pedig úgyszólván semmi fénnyel nem segített, hiszen sötét, nagyon sötét volt a novemberi éjszaka. Az utcai közvilágítási lámpák fé­nye pedig a magas kerité^ miatt nem érhetett ide. Egy* gyertyával világított. Amikor megfelelő mélységet ért el, a csomagot — szíjjal, dróttal, bőrzsákkal és a viharkabát da­rabjával együtt egy jókora fazék­ba telte, rányomta a fedőt, a gö­dörbe süllyesztette és lassan el­kezdte visszadobálni a földet. Időnként megtaposta, de még így is maradt ki belőle. Ez nem za­varta Rózsást, hanem a kiemel­kedő földkupacra visszalapátolta a szenet, majd a szobájába ment és lefeküdt. Sokáig nem bírt el­aludni. Egyre az az. ember járt a fejében, aki hazafelé jövet hosz- szan követte, majd amikor 5 megállt, hogy kinyissa a kaput, az illető elhaladt mellette és rá­köszönt : — Jó estét Rózsás úr! Mit ci­pelünk abban a bőröndben? — kérdezte gúnyosan, de választ sem várva sietett tovább. Rózsás ökörnek titulálta magát, amiért azt válaszolta, hogy semmi külö­nöset. Bosszantotta az is, hogy nem ismerte meg az illetőt, tehát nem tudja, hogy csak az ismeri-e őt. vagy ő is ismeri az éjszakai követőt. Továbbá azon is gondol­kodott. hogy miért nem csatla­kozott hozzá a koma. hiszen egé­szen közel jött mögötte a járdán? Nagyon soká aludt el. Még hal­lotta. amint a toronyóra éjfél utáni egyet üt, de az is lehet, hogy több volt, csupán a legutol­só ütést vette észre, amint a no­vemberi éjszaka csöndjében szer­te szállt a város felett a konga- tás. Elaludt... Almában nyakára tekeredett a megelevenedett aranvkígyó. zöld szemei égtek, érezte nyálkás, jég­hideg testét, amint egyre szoro­sabban fonódik a nyakára. Hal­lotta a sziszegést, amiből jól ki- vehette a szavakat: — Hűségedért — Arnold... (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents