Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-30 / 229. szám

1975. szeptember 30. 0 PETŐFI NEPE • 5 Művészet - és propaganda Művelődési központok igazgatóinak megbeszélé­sén mondta az egyik részvevő: a legjobb propa­ganda a jó szervezés. Hozzáfűzte magyarázatképp, hogy hiába nyomtatja ki a legszebb műsorfüzet­ben, hirdeti meg városszerte a legnagyobb plaká­tokon a gyenge műsort, attól az még gyenge ma­rad. S nem segíthet a költséges propaganda a sze­szélyesen összeállított, hevenyészett. s a közönség igényeitől „elrugaszkodott" programokon. Megtör­ténhet, hogy a hírverés sokakat odavonz —, de ilyen esetben még nagyobb a csalódás, $ még nagyobb a rossz munka ára, mert a következő ilyenfajta produkción már semmiféle propaganda sem segít. • Nagyon sok igazság van eb­bea a fejtegetésben. Mert ma is igaz a régi mondás, hogy jó bor­nak is kell cégér, de az is válto­zatlan igazság, hogy kitűnő cé­gér alatt is kiderül a rossz bor­ról, hogy rossz. A | fentiek szemléltetésére hadd mondjunk egy példát. Budapesten a dolgozók gimnáziumának négy vagy öt több műszakos változata működik. Amikor Pestlőrincen megkezdte, működését az egyik, elég volt néhány soros körlevél­ben közölni a környékbeli üze­mekkel. Négy nap alatt megtel­tek a jelentkezőlisták. Hogyne, hiszen egy olyan oktatási forma és lehetőség ez, ami jó a kö­zépiskolát végző háziasszonyok­nak, jó a több műszakban dol­gozóknak, jó az üzemeknek, mert nem okoz súlyos munkaidő-egyez­tetési gondokat. Mondhatná valaki, hogy a ha­sonlat nem tökéletes: e gimná­zium esetében működik több más, a művészeti produkciók esetében nem működtethető té­nyező: a magasabb képzettség el­sajátításának szükségessége, csa­ládi és munkahelyi érdek, eset­leg előírás is, és így tovább. Va­lóban így van, a művészeti pro­dukciókra ezek a „kényszerek’’ nem érvényesek. Senkit sem von­nak felelősségre, amiért nem néz meg egy filmet, egy tárlatot, egy színházi műsort. Legfeljebb szép élményektől fosztja meg magát, de hát ez kinek-kinek a saját ügye. Ámde mégsem lehet így fel­fogni a dolgot, kiváltképp, ha tud­juk, hogy a művelődés közérdek, tehát elengedhetetlen járuléka: a propaganda is, mint a művelt­ség terjesztésének egyik fontos eszköze. Az utóbbi esztendőkben több­ször megállapították különböző fórumokon, hogy a művészetpro­paganda minősége — követke­zésképpen a hatásfoka — javult. Céltudatosabb lett, mert valódi értékeket kínál, vagy legalábbis elsősorban azokat. • Nem tagadható e megállapí­tás igazsága. Bármely városban tapasztaljuk a művészetpropa­ganda sokrétű jelenlétét — lát­juk a művelődési ház, a könyv­tár, a múzeum, a színpadok, a helytörténeti gyűjtemények hir­detéseit összegyűjtve vagy kü- lön-külön. Jó plakátokat, értel­mes reklámokat. De nyomban feltűnik az is, hogy ezek az írá­sos anyagok túlságosan általáno­sak. Rendszerint hiánytalanul tudósítanak arról, hogy az adott terület művelődési apparátusa a helyén van, dolgozik, hiszen itt van íme az eredménye: ilyen meg ilyen produkcióra hívják az ér­deklődőket a következő hónap­ban. De hiányzik még — olykor fájdalmasan hiányzik — az, amit (jobb szó híján) „rétegpropagan­dának” nevezünk. Bizonyos pro­dukciókkal — irodalmi estekkel, színvonalas zenei összeállítások­kal stb. — előkészítés nélkül „ro­hanják meg” egyes helyeken a közönséget. A Pápai Textilgyár­ban hangzott el a szemrehányás — más tartalommal elhangzott másutt is —, hogy a város egyik művelődési házában olyan film- történeti előadássorozatra került sor, ami sok munkást érdekelt volna, mégis csak az iskolában, s a hivatalokban hirdették meg. De előfordulhat ugyanennek a „visszája” is. A felületességek, a nehezen helyrehozható hibák nem is min­dig a műsorok propagálási fá­zisában történnek. Korábban, már a Szervezéskor. Későn kez­denek hozzá, vagy későn értesül­nek egy-egy megrendelhető mű­sorról, előadásról. Gyakran bi­zonytalanság is közrejátszik: az utolsó hetekben derül ki, hogy a produkció megrendezhető-e. • A propaganda nem működ­hetik jól; ha ki van szolgáltatva esetlegességeknek, véletleneknek, ismeretlen tényezőknek. (Ilyenek még az alaposan előkészített mű­vészeti eseményeknél is adódnak, szükségszerűen.) Nyilván nem vé­letlen, hogy a múzeumok között nyári idényben kiemelkedő lá­togatottsága van a tihanyinak: mindenki tudja, hogy ott nya­ranként két-három színvonalas, százezreket érdeklő képzőművé szeti kiállítást láthat, immáron több mint másfél évtizede. S ha valaki távoli országrészből, vagy esetleg külföldről látogat oda, ha nem került is előzőleg a kezébe propagandaanyag, tudja, hogy nem fog csalódni. Természetesen ezt nem lehet mindenütt megvalósítani. Kivált nem a művelődési „aprómunká­ban”; amikor „csak” arról van szó, hogy néhány tíz vagy száz ember megtalálja-e a számára tanulságot hordozó kulturális él­ményt. De hát koncentrálni mégis­csak erre kell, nem az országra szóló látványosságokra. • Az idei esztendőben néhány városi, megyei tanács <•5 szak szervezet napirendre tűzte a mű­vészetpropaganda kérdéseit. Ki­váló gondolat, a széles körű tájé­kozódás és feladatkijelölés bizo­nyára eredményre vezet. De csak akkor, ha a művelődést irányító szervek, intézmények, és embe­rek nemcsak a kiadott — kinyom, tatott, kiragasztott — anyagot ve­szik szemügyre, hanem a szer­vezést is, mint a propaganda hát­terét, s alapját. Ami nélkül nem működhet, mert levegőbe eresz­tene gyökeret. Nemcsak anyagi áldozatokkal fejleszthető a művészetpropagan­da. Az is kell hozzá, természete­sen. Első mégis a tartalma: mit kínál. A „hogyanra” kell a sok javaslat, jó ötlet, ügyesség és le­lemény. Amelynek fogásai, mó­dozatai itt nem is érinthetők, mi­vel területenként változnak, s gyakorlatailag kimeríthetetlenek. • Amire figyelmeztetni aka­runk, nem több, mint az, hogy e kérdés nem kerülhet le a na­pirendről, mert a felelősen vég­zett közművelődési munkának ■szerves velejárója. T. I. FILMJEGYZET Ereszd el a szakállamat! • A fiatal mérnök (Helyey László) a személyzeti vezető (Major Ta­más) „karmaiban”. Több filmkritikus már célzott arra, hogy napjainkban a szakáll viselete régen nem vált ki ak­kora megbotránkozást, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, és er­re a témára nehéz „ráhangsze­relni" egy általánosabb monda­nivalója. szatírát. Az persze meglehet, hogy Ba­csó Péter a film ötletével fog­lalkozni kezdett, más volt a helyzet. És csak a hosszú admi- nisztrativ és gyártási átfutási idő következtében előzte meg a valóság az alkotást... Viszont az is tény, hogy a szakáll léte vagy nemléte körüli bonyodal­mak jórésze időszerűségét vesz­tette, s ezzel a szatíra éle is csór. búit. Nem így van azonban az „el­vont" szakállal, azzal a megne­vezhetetlen valamivel, amit az Elhajlásvizsgáló Hivatal két nagyrahivatott vezetője nem hajlandó elereszteni. Idegtépő huzavonájuk igenis létező, való­ságos küzdelem. A harcukat fel­idéző életanyag létezik az intéz­mények. hivatalok sokaságában. A film főhősének története ilyenformán érdekesebbé válik arcán viselt szőrzetének sorsá­nál, sőt a szigorú elemzés talán azt is kimutathatná, hogy ennek következtében maga Pócsik Mi­hály sem legfontosabb személyi­sége Bacsó Péter alkotásának. Leopold Iván hivatali igazgató vagy Maracskó Béla személyzeti vezető sajátos belvilága több érdekességgel, ötlettel, eredeti­séggel tárul fel a film jelenetei- nék során. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy megnyilatkozásaik egyedüli formája: alanya és tár­gya a legtöbb esetben az Elhaj­lásvizsgáló fiatal mérnöke. Pó­csik tehát nincs, illetve csak ál­taluk van. Létezésének kiváltó oka — és célja — a két vezető személyiségében, titokzatos ár- nyékbokszolásában rejlik. Így zá­rul be hármójuk kapcsolatának köre. E kölcsönös függés, az egymás viszonylatában való létezés a bo- hózati elemek beláthatatlan tár­házát szabadíthatta volna fel, ha az alkotók fantáziája kiaknázott volna minden lehetőséget a gro­teszk fricskákra és a közönség- nevettetésre. De a cselekmény irdozója a szakáll maradt, s ennek a témának megfakult az elevensége, s az általános érdek, lödés lángja sem csap túlságo­san magasra. Veszített vele a szatíra lénye­ge és a szórakoztatás derűje is. Kár, mert a színészek minden komédiáz&si kedvüket beleadták játékba. Major Tamás és Kál­lai Ferenc Maracskó, illetve Leo­pold szerepében felszabadult ne­vetést váltanak ki a nézőtéren, és a nélkülük pergő jelenetekből szinte hiányoznak. Kettőjük kö­zött Helyey László eszköztelen egyszerűséggel megformált Pó­csik Mihály-alakítása egy mé­lyebb, lélektanilag hitelesebb va­lósápból táplálkozik. Zsombolyai János kamerája a tőle megszokott biztonsággal mozgott a természetes helyszíne­ken: vasúti kupékban. szűk öröklakásokban és hivatali helyi, ségekben. Pavlovits Miklós NYELVŐR Az ugor őshaza A finnugorság életében kb. 4000 evvel ezelőtt a magyarságot érin. tő jelentős változás történt. Az addig egységes finnugorság fel­bomlott, és az ugor ág, az obi ugorok és a magyarok ősei el­szakadtak a másik ágtól, a finn­permi csoporttól úgy, hogy a ma­gyarság maradt a permiek (zürjé. nek, votjákok) közelében. Ezt a kapcsolatot bizonyítani is tudjuk. Ebben a korban az ugorság nyelve még eléggé egységes volt, legfeljebb nyelvjárási különbsé­gek alakultak ki. Ezekbőil később három nyelv lett, az egyik a ma­gyar. Az ugor szókincs alapján felvázolhatjuk az átalakuló tár­sadalmi és gazdasági változáso­kat. A társadalom nemzetségek­re különült. A neve had vagy szer lehetett. A had talán már harci egységet is sejtet. A törzzsé fejlődés is megindulhatott. Nagy jelentőségű volt a lótar­tás. A Káma menti erdős ligetek vidékén még a vadászatnak volt jelentős szerepe, így a halászó­vadászó népből lovas vadásznép lett. Az obi ugorok népköltésze­tükben még ma is őrzik a lovas­élet emlékeit. Az ugori kori ló­tartás emlékei közül a ló, az os­tor és a nyereg idegen eredetű, a fék ugor kori, a kfingyel pedig finnugor eredetű szó. Az ismert másodfű és harmadfű csikó elne­vezés is ek korra megy vissza. A vogul nyelvi megfelelők: kit-pum luw, illetve churem-pum luw (szó szerint két-fű, illetve három-fű ló). E korból számon tartunk két török jövevényszót (hattyú és hód). A török kapcsolatoknak ké­sőbb nagy szerepük lesz a ma­gyarság életében. A nyelvi szerkezet változása is nyomon követhető. A fosztó -tá­lán, -télén képző e kori fejle­mény. A vogulban a rövidebb -tál, -tel változatot találjuk. Pl.: ne-tal (nőtlen), nyelm-tal (néma, szó szerint: nyel vielen). Ez a rö­videbb változat egy Nyitra-vidé- ki falu magyar nyelvjárásában is fennmaradt. E korra megy vissza egy -Z honnan? kérdésre felelő rag. Ma már csak határozószókban és névutókban van meg: alul, kö­zül, mellől, felől. Vogul például: künl (kívülről), túl (onnan). Ez az -Z van meg különösen az -uZ. ■ val, -ból, -tói, -ról, -nál ragban is. A -t, -tt, helyhatározó rag ma csak megszilárdult rágós alakok­ban és néhány városnév ragjá­ban található: alatt, itt, Pécsett. Érdekes, de kevésbé ismert a ■nőtt, -nól, -nyi hármas hely­határozó rag, mivel ma csak a székelységben és a palócságban van meg. Pl. A pap nőtt voltam (hol?), a papnői jövök (honnan?), a papnyi megyek (hova?) Ugor kori néhány képzőnk is. Pl. a -P mozzanatos, az -Z művel- tető és a -h igeképző (állapik: valahova áll, növel, farral, hír­hedik). A külön alanyi és tár­gyas igeragozás is ugor kori szem. léletből alakult, de csak később, a három nyelv külön életében és más-más nyelvi eszközökkel. Feltétlenül említsük meg, hogy a hét számnév e kori iráni átvé­tel. A finnugorság hatig számolt. A hét mint a sokaság kerek számmal való megnevezése sze­repel az ugor népek mesevilágá­ban. Ezért van pl. a mesében a királynak 7 fia, ezért szolgál va­laki 7 évig. A bevezetésben a magyar—per. mi kapcsolatok bizonyítását ígér­tük. Először egy hangkapcsolat- bód kell kiindulni. Az ősi mp, mt, nt, nk stb. kapcsolatokból a magyar és a permi nyelvekben elmarad az orrhang, az m és az n. De minden más finnugor nyelvben megmarad, még a vo­gulban és az oszjákban is. Pl. a magyar ad a két permi nyelvben ud, a finnben anta, az osztjákban onytasz. Az agyar a zürjénben vodzsir, a vogulban anydzser. Ezek szerint a vogulok manysi neve és a magyar név magy- tö­ve azonos. Nem is csodálkozha­tunk azon, hogy a két közeli ro­kon nép egyformán nevezte ma­gát. A magyar—permi nyelvi kap­csolatok eredménye a főnévi ige­név -ni képzője és néhány közös szó is. Menni, tudni a zürjénben munny, tydny. Közös szavunk az agyaron kívül pl. a hagyma és a hál. Kiss István SABINA NÉNI MESEFIGURÁI • Messzi földön híresek a lengyel­országi Olsztyn városában élő Sabine Mesejad népi Iparművész meseflguráL (Fotó CAF •— MTI—KS) ' ■? (25.) — Jaj, kedves százados úr! Alig találtam meg. Az emelethez sem vagyok hozzászokva — sopánko­dott Krisztina néni, amint az iro­dában leült a fotelba. Benke mo­solygott a megszólításon, de nem igazította helyre a matrónát, aki bizonyára egyáltalán nem volt tisztában a rendfokozat jelzései­vel. Ez a legkevesebb — gondolta magába az őrnagy, és megkér­dezte az idős asszonytól, hogy mi­vel. Ez a legkevesebb — gondolta kifejezéssel, hogy szolgálatára — teljesen megnyerte magának Krisztina nénit, aki csodálkozva állapította meg magában: nem IÄt ki az úri modor. «*• Nézze, kedvesem! — bizal­maskodott az öregasszony, bár a nagy korkülönbség talán ezt in­dokolttá tette volna, annak elle­nére, hogy Benke őrnagyot na­gyon régen szólították így. Vala­hogy olyan viszony alakult ki közöttük az első pillanatokban, amit némileg jellemzett egymás kölcsönös tisztelete. Az őrnagy tisztelte a matróna korát, s estv- egy pillanatra régen meghalt édesanyját idézte fel Krisztina néni, amint kedvesen, már-már anyáskodva szólította. Krisztina néni pedig tisztelte a rangot, mégha azzal pontosan nem is volt tisztában. S persze tisztelte az őrnagy beosztását is, amiré ő csak a különszobából, a fotelok­ból. a telefonokból tudott követ­keztetni. — Én tulajdonképpen azt a fiatalurat kerestem, aki a napok­ban kint volt nálunk, s aki a Rózsás urat elvitte. De azt mond­ták, hogy önhöz bizalommal for­dulhatok — kezdett jövetele lé­nyegére térni az idős asszony. — Legyen bizalommal irántam asszonyom. Miről van szó? — Kérem, én nem tudom, hogy miért vitték el a Rózsás urat, de most már. hogy második napja nem engedték haza. kezdem sej­teni, mi van a dolgok mögött. Tessék megengedni, hogy elmond­jak valamit. Igaz, talán hamarabb kellett volna, de bizonyára még most sem késő. — Ja! A Rózsás Ferencet. Az albérlőt! Értem. Folytassa kérem, mit tud erről az emberről? — ö ugyebár nálunk lakik al­bérletben, de a biztos úr a na­pokban behozta ide a rendőrség­re. Nem tudom mit tudnak erről. az emberről, de éh az utóbbi na­pokban rendkivüli félelmeket él­tem át. éppen a Rózsás úr miatt. Pontosan megjegyeztem a dátu­mot: október 31-én éjszaka tör­tént. Nekem ez az ember mindig gyanús volt, s elhatároztam, hogy bizonyosságot szerzek felő­le. A másik biztos úrnak már mondtam, hogy az albérletbe ki­adott szobát és a mi szobánkat egy ajtó választja el egymástól, ahová egy nagy. faragott szek­rény van elhelyezve. De azt már Bem említettem, hogy ennek a szekrénynek a hátulján van egy nyílás, amely pontosan akkora, hogy egy ember átférhet rajta. A mögötte levő ajtóhoz pedig kulcsunk van. De erről — a nyí­lásról és a kulcsról csakis mi tudtunk ketten Helgával — Szóval az említett éjszakán későn jött haza Rózsás úr s én elhatároztam, hogy megnézem mit csinál. Bebújtam a szek­rénybe és a kulcslyukon át fi­gyeltem. Mondhatom, nagv meg­lepetésben volt részem. Egy bő­rönddel érkezett, amiből hama­rosan egy csomagot vett ki. Ügy néztem, hogy olyan sátorlap fé­lébe volt csomagolva valami. Ké­sőbb azt is megtudtam, hogy mi: egy csomó ékszer. Aztán to­vább figyeltem. Óvatosan min­dent visszacsomagolt, és bevitte a kis kamrába, ami az ő szobá­jából nyílik. Azt nem tudom, hogy ott hová tette, bár később, amikor már elvitték Rózsás urat, én bementem, de semmit nem ta­láltam. Az is biztos azonban, hogy nem vitték ki a házból. Ügy gondolom legalábbis. — Miről tetszik ezt gondolni? — Hát csak úgy feltételezem, mert igaz, hogy nem láttuk min­dig, amikor elment, csak néhány­szor. Meg aztán ekkora csomó ékszert hova vihetett volna? — tette fel szinte csak önmagának a kérdést Krisztina néni, — Milyen ékszerek voltak ezek? Tudna említeni közülük egyet- kettőt? — Volt egy karperec, amit so­káig nézegetett.. Ügy vettem ki, hogy egy kígyót ábrázolt. Nagyon szép munka, ahogyan messziről és az én öreg szememmel megfi­gyelhettem. A többi nyaklánc, gyűrű, órakötő volt. De sokat tessék képzelni. Sokat. — Nagyon köszönöm a bejelen­tést, s ha nem veszik zaklatás­nak, akkor azonnal kimegyünk és megnézzük. Hátha nekünk na­gyobb szerencsénk lesz. — Persze, hogy nem vesszük zaklatásnak. Én is megnyugod­nék. meg aztán kiderülne, hogy honnan, kitől vette el ez az em­ber. Mármint a Rózsás — húzta fel szemöldökét Krisztina néni és komótosan felállt a fotelból. — Egy órán belül ott lesznek • az embereink. Még egyszer kö­szönöm a bejelentést — válaszol­ta az őrnagy és előzékenyen aj­tót nyitott az öreg hölgynek, majd leült az asztalhoz és töprengeni kezdett. — Egy csomó ékszer! — dör- mögte maga elé, s azonnal eszé­be villant, amit Lánczos Gizella levelében olvasott: „Tudtam, hogy anyám sírjában vannak az ékszerek, de az öreg valami na­gyon rafinált rendszerű zárat készíttetett a sírra...” — Mégsem olyan tiszta ez a Rózsás. Ügy látszik nemcsak a gyűrűt szerezte meg. hanem va­lahogyan az ékszereknek is nyo­mára bukkant — dörmögte to­vább az őrnagy, majd felvette a telefont és utasítást adott, hogy menjenek ki a Széchenyi utca 16. szám alá, s ott Krisztina néni elmondása szerint nézzenek kö­rül Ügy tervezte, hogy ha megta­lálják az ékszereket, azokat mint bűnjeleket Rózsás Ferenc elé tárja, s akkor már semmit nem tagadhat le az ürge. Ha pedig nincs a kamrában az ékszer vannak módszerei, amelyekkel kiszedi az igazságot az albérlő­ből. Átfutott az agyán az is, hogy talán ez a Rózsás valamiféle kapcsolatban lehetett Gizellával, lehet, hogy éppen a nő buzdítot­ta az ékszerek megszerzésére,, a minden, amit a Lánczos lány ez­zel kapcsolatban írt vagy Kor­mányosnak mondott — merő ha­zugság. Talán nem is akarta, hogy a mérnök részesedjen be­lőle. Mindet magának akarta megszerezni, Rózsásnak pedig néhány ezressel honorálni a szol­gálatait. Feltevését helyesnek tartotta az őrnagy és újra elővette a le­velet, amit már nem adhatott fel az asszony. Olvasta, olvasta, ugyanakkor eszébe jutott, amit Rózsás mondott: pénzre lett vol­na szüksége, de az öreg nem adott neki semmit. Gizellának ugyan­csak pénz kellett volna, de neki sem adott az apja. Hátha ezek összeakadtak és közösen törtek az öreg életére? De honnan tud­ták meg a rejtekhelyét? Talán mégsem volt hamis az a rajz, amit Gizella vásárolt? Viszont ez az egész vásárlási história rend­kívül mesterkélt. Ha ugyanis az illető ismeri a titkot, már régen ő viszi el az ékszereket — Na, majd meglátjuk! — só­hajtott fel az őrnagy és hozatott magának egy erős feketét. (Folytatása következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents