Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-24 / 224. szám

1975. szeptember 24. • PETŐFI NEPE • 5 SZÍNHÁZI ŐSBEMUTATÓ GORSIUMBAN • A „LudI Románt” antik ünnep emlékére a Tác melletti Gorslumban színházi ősbemutatót tartottak. A néhai római város feltárt falai­nál mutatta be a győri Kisfaludy Színház társulata Plautus: A bögre című vígjátékát. (MTI-fotó — Jászai Csaba felv. — KS.) Az iskolában • Esztendők óta sokat és sok­féle megközelítésből esik szó az iskolai demokratizmusról. Ha a hivatalos szóhasználatot elhagy­juk, tulajdonképpen azokról a bonyolult összefüggésékről, hogy miként alakul — és alakuljon — iskolákban a diák és tanár kap­csolata; mennyire legyen „nyi­tott’ az iskola; hogyan vegyen részt „teljes jogú félként” az if­júsági szervezet a diákok irá­nyításában, nevelésében; de eb­be a fogalomkörbe sorolható a tantestületi demokratizmus, te­hát a nevelők egymás közötti munkakapcsolata is. Már az új rendtartások adtak bizonyos támpontokat ahhoz a — napjainkban erősödő, csak éppen a kiteljesedésig nehezen jutó — folyamathoz, amely azt célozza, hogy az iskolai „kapcsolatok” gazdagabbak, teljesebbek és — demokratikusabbak legyenek. A különböző rendelkezések, minisz­tériumi és tanácsi ajánlások szintén útmutató jellegűek. S ha a mai iskolai életet egybevetjük — például — a tíz év előtti, ne­tán a még korábbi helyzettel, bízvást mondhatjuk, hogy lépe­gettünk előre az iskolai demokra­tizmus eléggé „bejáratlan”, néhol buktatás útján. Hirtelenjében egy korábbi, tán négy-öt hónappal ezelőtt történt eset jut eszembe. Egy vidéki, na­gyobb általános iskolában lopás történt, a kis bűnös is megke­rülj felelősségrevonásnak kelíett következnie;, egyébként a 100 fo­rintot kicsivel haladta meg a kár. • • Az igazgató megkérdezte a osztályfőnök véleményét, aztán a diákönkormányzat két tagját kér­te, egyikük az osztályban tanuló kislány volt. Elbeszélgettek, ta­nácskoztak. A csapatvezető is vé­leményt mondott, kialakult a közös álláspont — s a „bűnös­sel” közösen értettek szót, a bün­tetést közösen mérték ki rá. Ugyancsak egyik vidéki iskolá­ban, gimnáziumban tapasztalhat­tam, hogy az igazgató, most, a tanév első napjaiban szinte a tanév teljes menetrendjét meg­vitatta az osztályok diák-küldöt­teivel. Az ifjúsági programokat, a klubnapok, kirándulások ter­veit együttesen körvonalazták. Ez a kiváló pedagógus tartózko­kezdődik dott attól, hogy ötleteit minden­áron keresztülvigye, megbízott a gyerekek ítélőképességében. Nem az első ilyen. kezdeményezés: csoda-e, hogy az iskolában oldott, jó a légkör, a tanár, a diák jól ér­zi magát ? ... Maradjunk kicsit az utóbbinál: a tanár közérzeténél. Száz és száz példa tanúsítja, igen jó elő­jellel, hogy az értő és demokrati­kus szellemű, módszerű iskolai vezetés a tanári kollektívák leg­hatásosabb inspirálója. Az igazi pedagógiai alkotó szellem, a hasznos nevelési módszerek sora ott bontakozik ki, ahol baráti, jó légkör uralkodik a tantestület­ben — ahol a vezető és a beosz­tott nevelő viszonya korrekt, de­mokratikus. Nem mond ellene ez az igazgatói tekintélynek, a ve­zetés határozottságának, viszont partnerré teszi a nehéz feladatok megvalósításában is a pedagógu­sokat. • sajnos, nincs mindenütt így! A Pedagógusok Szakszervezeté­nek illetékeseihez eljutnak olyan t jelzések, panaszok is, amelyek — helyenként — a vezető alkal­matlanságáról, utasítgató, önké­nyeskedő, a demokratikus mód­szertől igen-igen távolálló mód­szereiről vallanak. Tegyük hoz­zá: a tanácsok iparkodnak or­vosolni az ilyen sérelmeket. Az intézkedésekre, éppen az iskolai demokratizmus érdekében, szük­ség is van mindenütt, ahol hibás, káros szemlélet, módszerek fé­kezik a munkát, az eredményes alkotó tevékenységet. Korunk gyermekei nem a fel­nőtt életükbe kell, hogy első íz­ben találkozzanak a demokrácia fogalmával és megjelenésének formáival. A „csak” fegyelmező iskola fokozatosan át kell, hogy alakuljon. Megtartva oktató és nevelő jellegét, a demokrácia megjelenésének első „színterévé” is kell lennie — kerülve a sza­badságot és óvakodva a formali­tásoktól. . • Az álláspontok tisztes védel­me, a kollektív döntés már a di­ákéletben is helyet kaphat —ott, ahol az iskolai demokratizmus nem a rendtartás egyik paragra­fusa, hanem természetes gyakor­lat. Osztálytermekben és tanáriban egyformán... V.M. ŰJ ÉVAD - ÚJ ARCOK Gábor Miklós Próba utáni hangu­lat a Kecskeméti Katona József Szín­ház társalgójában. Kávéscsészékkel és telt hamutartókkal megrakott asztalok körül a premier-da­rab, a Berenice sze­replői beszélgetnek. Itt kértem fel rö­vid interjúra Gábor Miklós Kossuth-díjas kiváló művészt, aki Racine drámájában lép fel a szeptemberi évadnyitó előadáson. A kecskeméti kö­zönség „színpadkö- zelből” is jól ismeri a társulat új tagját. Múlt évi két szerepe; a Don Carlos Fülöp királya és A boldog­talan hold Tyronja emlékezetes színházi sikert hozott. Beszélgetésünk be­vezetéseként arról kérdezem, milyen ré­gebbi élmények kötik a város­hoz? — Az ötvenes évek elején ját­szottam a Katona József Szín­ház színpadán Schiller Ármány és szerelem című tragédiájá­ban ... Ezenkívül szívesen em­lékezem vissza egy jól sikerült Füst Milán-,estre. — Mi vezette abban az elha­tározásban, hogy Kecskemétre szerződik az elkövetkező két év­re? — A tavalyi' évadban Schiller és O’Neill darabjaiban találkoz­tunk egymással — már mint a társulat és én. Ügy érzem, ez a találkozás kölcsönösen sikeres volt, és reményt ébresztett arra, hogy a jövőben is használhas­sunk egymásnak. Amikor aláír­tam a szerződést, az az elgondo­lás vezetett, hogy itt Kecskemé­ten olyan színházi, alkotói kér­désekkel kerülhetek szembe, il­letve olyan feladatokat vállal­hatok, amelyek pályámon most aktuálissá váltak a számomra. — Ezek szerint a budapesti Madách Színház együttesének tö­rekvései eltértek az ön terveitől? — A világon sehol nem léte­zik változatlan színészi közösség. Az évek múlásával szükségkép­pen mindenütt átalakulnak az emberek, megváltoznak elképze­léseik a világról, a művészetről, a társadalomról. A Madách Szín­ház neve húsz év,e ugyanaz — de ez az elnevezés évről évre más és más tartalmakat takar. A társulat összetételében és tö­rekvéseiben sem azonos már mondjuk a tíz évvel ezelőttivel, így egész egyszerűen az történt, hogy szétváltak érdeklődési kö­reink. és ki-ki a maga útjára lé­pett. Ez egyébként a világ leg­természetesebb folyamata. — A kecskeméti évadot Racine Berenice című színművében el­vállalt Antiochus szerepével kez­di. Játszott már Racine-darab- ban? — Méa nem. Ezért is érdekel. — Szereti a francia klassziciz­mus drámairodalmát? — Racine sziaorú kísérleti esz­közökkel. egyfajta színpadi „la­boratóriumban” vizsgálja az em­beri kapcsolatok és társas érint­kezések egyéni és közösségi sa­játosságait. Ezáltal a színészekre is nagyfokú kísérleti figyelmet és fegyelmet kényszerít. Aki Ra- cine-t játszik, annak óhatatlanul fel kell tennie a kérdést önma­gának: miit tudsz még, mit tudsz többet annál, amit eddig már csináltál? ... Ez pedig igen hasz­nos kérdés egy színész életében. A francia klasszikusok „hideg” színpadának szereplőit rendkívül nehéz életre kelteni. A művek megértése ezért kifinomult fi­gyelmet igényel — nemcsak a színpad művészeitől, hanem a közönségtől is. — A Shakespeare-darabokkal szemben Racine drámáiban kevés ' a cselekmény. Milyen hatással van ez a színészi kifejezési esz­közökre? — Más ez a világ, mint az an­gol költőóriásé. A Shakespeare- színház osztott színpadán min­den ott történik a közönség sze­me előtt, a néző mindent lát, mindent érzékel. Racine-nél el­tűnik a sok mellékcselekmény, és a történfit is egyetlen pilla­natba sűrűsödik, a Berenice tu­lajdonképpen az Antonius és Kleopátra kérdésfeltevését fo­galmazza meg. A szereplők tet­tük valamennyi lehetséges kö­vetkezményét számba veszik, de ez is inkább csak szóban, mint­sem cselekményben mutatkozik meg. A dráma a színpad helyett a lelkek mélyén zajlik le. Ez bi­zonyos értelemben valóban újsze­rű, eddig néni használt színészi kifejezési eszközöket igényel. A nagy gesztusokat, a pátoszt, bo­nyolult mozgást helyettesítő va­lami mást... — Ügy tudom. Kecskemétre is költözik. A „kötelező” színházi szerepeken kívül be kíván-e kap­csolódni a város szellemi életé­be? ... — Természetesen. Ruszt József főrendezővel már beszélgettünk az iskolaszínházi sorozatban ter­vezet Oidipusz-bemutatóról. Nagy kedvvel működnék közre ebben az érdekes kísérletben. És ha írásra szánom el magam miért ne publikálnám azt a Bács me­gyeiek Forrásában? ... Pavlovits Miklós NYELVŐR A finnugor őshaza A finnugor népek őshazáját csak kikövetkeztetni tudjuk. Na­gyon valószínű, hogy a Volga- könyök és a Káma vidékén az Urál hegységtől nyugatra volt, nagyjából a Kazany, Perm és Szverdlovszk közötti területen. Vannak olyan feltevések is, hogy az őshaza keletebbre volt, de nem terjedhetett sokkal mesz- szebb az Urál keleti lejtőjétől. Az őshaza területét sok min­den igazolja. A finnugor népek későbbi szétszéledése szinte su­gallja a- megjelölt területet mint középpontot. Az állat- és nö­vényföldrajzot is figyelembe szokták venni. A sün pl. csak a 61. szélességi fokig található. A méh csak európai területen él. Ezért veszett ki később az Urá- lon túlra húzódott obi ugorpk nyelvéből a méh és a méz szó. Nyelvünkből is sok szó kiavult, pl. a rénszarvas és a cirbolyafe­nyő ősi finnugor neve. A fogoly és a fagyai jelentése pedig meg­változott: a fogoly eredetileg csá­szármadár volt, a fagyai pedig valamilyen fűzfajta. Mindezek a változások a magyarság későbbi délre költözésével függnek ösz- sze. Az összehasonlító nyelvészet az ősi alapnyelvet több nyelv meg­felelő jelenségeinek összehasonlí­tásával határozza meg. Sokszor a látszólagos hasonlóságot el kell vetni. Így pl. a magyar alma, borsó, eke, iker, kép, teknő, tükör szó megvan a csermisz nyelvben, tehát két rokon­nyelvben, mégsem lehet bizonyí­tó erejű, mert megállapították, hogy mindkét nép a csuvas nép­től vette át őket egymástól füg­getlenül. A finnugor alapnyélv kutatásá­ban kb. az időszámításunk előtti III. évezred végéig tudunk visz- szamenni. De szerencsére egy fontos esemény még tovább ve­zet bennünket a múltba. Ekkor váltak ki ugyanis a szamojéd né­pek ősei a finnugorokkal közös őshazából, így a finnugor és a szamojéd népek közös Szókincse még pár ezer évvel előbbi álla­potra utal. A finnugor korszak az ugorok (magyarok, vogulok, oszt- jákok) őseinek kiválásáig tartott, az ugor alapnyelv korát pedig az i. e. 500-ig vesszük, ekkor váltak el egymástól a magyarok és az obi ugorok ősei. Ma már nem­csak finnu'gor nyelvtuooihányról beszélünk, háiiefti uráli nyelvtu­dományról is. A kb. 1000 szóra becsült finnugor szókészletnek nem egészen a fele uráli eredetű. Az ősi nyelvben tehát három ré­teget lehet megkülönböztetni. Ha A tanítvány portréja Az odesszai múzeumban dísz­helyen mutatták be Rembrandt portréját. Az alkotás a nagy holland festő egyik taníványának ecsetjéről származik. A kép 32-33 éves korában készült Rembrandt­ról. A fesményt maga Remb­randt igazította ki — az arc egyes részletein végzett javításokat. Legalábbis Vaszilij Vlaszov mű­vészettörténész erre a következ­tetésre jutott a kép restaurálása után. egy szó megvan a finnugor és a szamojéd nyelvekben, ez a megis­merhető ősi nyelv legrégibb ele­mei közül való (uráli eredetű). Ha a szó a finnugor nyelvekben található, akkor a középső ré­tegbe tartósuk. Ha pedig csak az ugor. nyelvekben van meg, akkor a legkésőbbi réteg szava. Az uráli Őshaza korának végét a szamojédok elődeinek 6000 év­vel ezelőtti kiválása jelenti. Szókincsünk legrégibb elemeihez tartoznak egyebek között a folyók partján tanyázó életre utaló hal, háló, hab, hullám, tó úszik, víz, lúd, valamint a vadászatra vonat­kozó nyíl, lő, pl, nyuszt szavak. Innen ered néhány ma már nyelvjárási szinten élő rokonság­nevünk is (meny, ángy, napa). Erre a korra a vérrokonságon alapuló nemzetiségi kapcsolat jel­lemző. A finnugor nyelv szókészlete a legszükségesebb szavakat tartal­mazza. Névmásokat, számokat, testrészek nevét, rokonságneve­ket, a természet tárgyait és je­lenségeit, állatok, növények és ásványok nevét, lakásra, eszkö­zökre, fegyverekre, ruházatra és táplálkozásra vonatkozó szavakat, igéket, cselekvést jelentő szava­kat. Pl: én, te, egy, kettő, fej, nyelv, apa, menny, daru, fa, kő, fal, náló, íj, fazék, alszik, tud. Minden nyelv elvesztett né­hány szót az ősi szókészletből. Nyelvünkből hiányoznak pl. a következő finn szavak ősi meg­felelői: kesä (nyár), niine (hárs), sepü (a szán előrésze) emäntä (asszony), neite (leány), koira (kutya), önki (horog), kuuse (fe­nyő). Az ősi nyelvben jövevénysza­vak is vannak, de a mi számunk­ra ezek ősi szavaknak számíta­nak. Az ősi iráni nyelvvel kap­csolatos a száz és az arany. Indo­európai érintkezés nyoma a név, rhos, rak, víz. Közös a már em­lített méh, és méz, de földrajzi és tárgyi okok arra utalnak, hogy eredetileg finnugor szavak vol­tak. A méz szót később vissza­kaptuk a szláv medve szóban. E szó mézevőt jelent. A méz pl. a szerb-horvátban med, a medve pedig az' oroszban medvegy. A finnugorok ismerték ugyan a farkast, szarvast, medvét, dé ezeknek az ősi neve nem maradt fenn, mert vallásos hiedelmeik ‘szerint tabu volt. A farkas és szarvas csaik körülírásos név, a medvének még ilyen körülírt ne­ve is kiveszett nyelvünkből. Bizonyára az említett szláv med­ve szó szorította ki. Kiss István Rembrandtról A festményt 1771-ben szerezte meg egy amszterdami aukción II. Katalin orosz cámő, és Pétervár­ra szállította. Az Ermitázs képei között „Rembrandt arcképe” cí­men tartották számon. Később különböző gyűjtemények között „utazgatott” mígnem végül ismét az Ermitázs jutott hozzá, ekkor azonban már „Férfiportré” címen. A festményt 1949-ben adták át az odesszai múzeumnak. V. mmm //////. Kormányos, aki látszólag olyan nyugodtan jött a rendőrségre, most, ha tükörbe néz, aligha is­mert volna magára. Szemei kari­kásak voltak, arca sápadt. Ügy gondolta, hogy a rendőrség sem­mit sem tud, s nagyon könnyű dolga lesz a kihallgatással, hi­szen Pintérnével megállapodtak. Most, amikor az őrnagy Lánczos Gizella fényképét mutatta neki, megdöbbent. Kizárólag arra tu­dott csak gondolni, hogy Pintér- né elárulta, megszegte ígéretét, ezzel akar bosszút állni rajta, afhiért szakított vele. Ezzel azon­ban — szőtte tovább gondolatait a mérnök — saját magát is ala­posan belemártotta a pácba. Igaz, korántsem annyira mint őt, már­mint Kormányos László építész- mérnököt. Jobb lett volna meg­szökni — merült fel benne a késői lehetőség, de gondolatban azonnal hozzátette: köztörvényes bűncselekménnyel az ember háta mögött mehet akár a világ végére is. Visszaadják. Ez nem politikai dolog. Az ilyesmi a világ minden államában bűncselekmény. Majd­nem elsírta magát. — Szóval hogyan is volt Ott a temetőben, Kormányos? — kér­dezte az őrnagy, miután kényel­mesen helyet foglalt a székében, s elengedte az őrmestert, aki ide­vezette a mérnököt az őrizetes­ből. Megengedte Kormányosnak azt is, hogy rágyújtson, cigarettá­val kínálta, amit remegő kézzel vett ki a mérnök a dobozból. — Tudom, hogy nincs értelme a hazudozásnak, hiszen Pintérné már mindent elmondott. Miért nem ezzel kezdte az őrnagy úr? — szívott egy nagy slukkot a mérnök a meglehetősen erős ci­garettából, majd köhécselni kez­dett. — Van gyengébb is, ha akar­ja! — vetette oda az őrnagy, de a mérnök rázta a fejét, jelezve, hogy jó lesz a Kossuth. — Nézze, én el akartam hagyni az országot. Ügy gondoltam, kint jobban érvényesülök majd,, ra­gyogó elképzeléseim voltak arról, hogy milyen irodát, lakást fogok berendezni. Viszont az is a ter­veim közé tartozott, hogy innen, Magyarországról viszek magam­mal egy asszonyt. Kapcsolatunk kezdetén Pintérné volt az első számú jelölt, noha tervemről nem szóltam neki. Később aztán, mi­kor már jobban megismertem, nem tartottam alkalmasnak arra, hogy vele kössem össze az élete­met. Az év elején, pontosabban februárban Debrecenben voltam, s ott az egyik barátom révén megismerkedtem Lánczos Gizel­lával. Közös témánk hamar akadt, hiszen ő is ebből a városból való, elmondta, hogy itt él az édesap­ja, de őszintén bevallotta, hogy húszéves fia van, aki házasságon kívül született, s jelenleg egye­temista. ö, mármint Gizella úgy­szólván teljesen egyedülálló, füg­getlen. — Azután gyakran találkoz­tunk. Lassan annyira megismer­tük egymást, mintha már tízéves házasok lennénk. Rendkívül jó hatással volt rám az asszony őszintesége, amit viszonoztam. A nyáron szabadságomat természe­tesen Debrecenben töltöttem és akkor feltártam neki a szándéko­mat, s megkérdeztem: jönne-e velem? Az is tetszett, hogy nem válaszolt azonnal. Másnapra ha­lasztotta a döntést. Akkor már nekem elmondta, hogy van egy fivére, aki még 1949-ben ment ki Svédországba. — Másnap aztán azzal kezdte, hogy rendben van, jön velem, de ne menjünk üres kézzel... s egy rendkívül érdekes, ugyanakkor veszélyes ötlettel állt elő. El- modta, hogy az ő apja nagyobb mennyiségű ékszert rejteget, ami­nek a helyét csakis az öreg isme­ri. ígérte, hogy megszerzi az öreg­től ennek az ékszernek legalább a felét. Megállapodtunk abban, hogy még karácsony előtt elhagy­juk az országot. Gizella ezután többször jött az apjához, saját ko­csijával nem egyszer leszaladt, s engem informált, hogy miként áll a dolog. Az öreg hallani sem akart róla. Elmondta a lányának, hogy legyen egészen nyugodt. Ha ő meghal, úgyis minden az övé, mármint a Gizelláé lesz. Persze Gizella nem mondta meg az ap­jának, hogy miért olyan sürgős az ügy. — Tehát már Lánczos Gizella a szeretője volt, ugyanakkor Pin- térnéhez is eljárt. Hogy van ez mérnök úr? Hiszen Pintérnével csak október végén szakított, amint említette, de a másikat már februárban megismerte. Igaz? — Igaz. Pintérné, mint nő, klasszisokkal többet ért, de én nem csupán azt néztem. Be kell vallanom, hogy Gizellánál először, is a rendkívüli ízléssel berende­zett lakás, az autó, a láthatóan fényűző élet ragadott meg. S ami­kor az ékszereket említette, ak­kor már elhatároztam, hogy sza­kítok Pintérnével. De ez nem ment olyan könnyen. — ö nem akarta? — ö sem, de én sem nagyon! — Ismeri ezt a gyűrűt? —mu­tatta fel az őrnagy az öreg Lán- czostól származó pecsétgyűrűt. — Nem, nem ismerem. Soha nem is láttam — felelte határo­zottan a mérnök, s nem értette, miért kérdezi ezt tőle az őrnagy. — Folytassa. De csak a lénye­get. Tehát megállapodtak abban, hogy elhagyják az országot. Eh­hez viszont maguk szerint jól jött volna az öreg ékszereinek leg­alább a fele. — Én nem ragaszkodtam volna ehhez, de miután Gizella már említette, valóban helyesnek lát­tam, de csakis akkor, ha az öreg ideadja. Mondtam Gizellának, hogy ne titkolózzon az édesapja előtt, inkább mondja meg, mi a szándéka. Mondja azt, hogy a fi­véréhez akar menni Svédország­ba. Ezt azonban nem akarta. Az apja úgysem hitte volna el, sőt annál inkább megmakacsolta vol­na magát. Haragudott a fiára, amiért kiment, noha nagyon jó anyagi körülmények között élt odakint. — Mi történt a temetőben? — Gizella végül is megszerezte a titkot, de nem az apjától, ö még tudta, hogy ki készítette an­nak idején a kriptát. A mester azonban már nem élt. Kitartóan nyomozott a segéd után, aki- ak­kor a sírkövesnél dolgozott. Meg­találta, de az illető nem volt haj­landó nyilatkozni. Végül is el­mondta, hogy ő az öregtől éven­ként 20 ezer forintot kap a hall­gatásáért. Gizella ötvenet ígért neki, ha rajzot készít a kriptáról, megjelölve az ékszerek elhelye­zését. Ebbe már belement az il­lető. Gizellával abban állapod­tunk meg, hogy november 1-én meglátogatjuk az édesanyja sír­ját, szemrevételezés céljából. Ott ő akkor elmondta volna nekem, hogy hol az ékszer. Erre azon­ban már nem került sor. — Miért nem került erre sor? Hiszen találkoztak a temetőben a megbeszélt helyen. Igaz? — Igen, találkoztunk. De amint megérkeztünk, talán két perc múlva a szomszédos sírhoz jött Pintér Lajosné, aki azonnal meg­ismert engem is, és legnagyobb meglepetésemre Gizellát is. Nagy hangon azonnal kitálalt mindent. Szidta Gizit, mert elvétté tőle az első férjét, most pedig engem akar elvenni. Engem csalónak, szélhámosnak nevezett. Gizella felháborodott a tényeken, s ugyan­csak csalónak, házasságszédelgő­nek titulált, s kijelentette, hogy mindent elmond a rendőrségnek, mert nekem csak a pénze kell. — S akkor elvesztettem a fe­jemet. Csak egyet ütöttem... (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents