Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-23 / 223. szám

}

1975. szeptember 23. • PETŐFI NEPE • 5

ÜJ ÉVAD

Vass ]

Éva

ÜJ ARCOK

Vass' Éva kétszeres Jászai-díjas. A Jókai Színházban kezdte pályáját, ezután a pécsi Nemzeti Színházhoz került, maj.í a Madách Színház szerződtette. Első kiugró sikere az Anna Frank naplója főszerepéhez fűződik, amit több más követett, Shakespeare, Tenesse Williams, Gorkij darabjaiban.

— Hová üljünk? — kérdem most a kecskeméti Katona József Színház társalgójában. Vass Éva rövid szemlélődése után megindul ahhoz az asztalhoz, mely a legtöbb fényt kapja. Leül, házigazdaként hellyel kínál, várja a kérdéseket.

Mennyi mindent megéreztetett ez a néhány pillanat a rokonszenves művészről! Természetes kedvességgel fogadott; több mint két évtizedes pályafutása alatt sok interjút adott és megtanulta, hogy eleget kell tenni a közönség indokolt érdeklődésének. Tapasztalatai megóvják az efféle megnyilatkozások túlbecsülésétől, egyénisége pedig a válaszok megismétlődésétől és a sablonoktól.

A helyzet is sajátos. Ritkán fordul elő, hogy pályája delelő- jén, a művészi kifejező eszközök teljes birtokbavétele után alkotóképessége teljében egy színész vidékre szerződik. Ezzel a kérdéssel kezdem tehát:

— Miért szerződött Kecskemétre?

— Szívesen beszélek erről. Megszerettem a várost, a társulatot. Jártam itt az elmúlt évadban többször, és megérintett az utcák, terek, régi házak sajátos szépsége. Beültem néhányszor a Don Carlos próbáira. Noha akkor nem itt dolgoztam, megérez- tem a színészek egymás iránti figyelmét. Láttam azt az odaadást,

amivel a művészi megfogalmazást szolgálják. Hgtott rám Ruszt I József emberi és művészi kvalitá- ‘ sa, a közös munkára irányuló figyelme. Már akkor idekívánkoztam, amikor még szó sem volt róla.

— A Shakespeare, Schiller, O’Neill előadások sikere után a közönség és a „szakma” egyaránt fokozott érdeklődéssel várja a } szeptember 26-i Racine-bemutatót i és Vass Évát Berenice szerepében. I

— E pillanatban nem foglalkozom azzal, hogy siker vagy nem siker. Egyszerűen egy légkörben élek, ami bármilyen nehéz, most az életet jelenti. Annyi gyötrelmet éltem át, hogy tudom, az ilyen gyötrelemből fakadhat valami szép is... Nagy feladat. Telve vagyok várakozással, örömmel ... Ez fűszerezi napjaimat.

— Bocsásson meg, de azt hiszem, a művészeknél elengedhetetlen megújulási vágy is szerepet játszott döntésében.

— Ez is igaz. Felfedezni csak az tud, aki valamerre elindul. Tősgyökeres budapesti vagyok, másfél évet töltöttem vidéken, életem egyik legszebb időszakát, öt nagyszerű szerepet kaptam Pécsett. Szükségszerűnek vélem e lépést. Kevésnek érzem, amit eddig önmagámról megtudtam. AZ| új arcok, az új kapcsolatok min-j dig alkalmasak arra, hogy az emberből valami mást, talán jobbat csiholjanak ki, vagy felidézzék a már-már önmaga által is feledett egyéni vonásokat. Minden változás megújulás.

— Kívánjuk, hogy teljesüljenek a reményei Kecskeméten.

— Magam is várom mindazt, amit az új környezet nyújthat. Kulturális eseményekre és emberi kapcsolatokra egyaránt gondolok. Ismerkedek a fákkal, házakkal, a csendes utcákkal.

— Mindvégig sokat szerepelt irodami esteken, matinékon. Hallhatjuk-e a Kelemen László Színpadon, vagy másutt?

— Szeretném monodráma-mű- soromat itt is bemutatni. Gondolom, hogy az Irodalmi Színpad vezetői szintén helyeslik a szándékomat. Ami* á színészetet illeti, azt még gimnazistaként, a XIV. kerületi tanács műkedvelő csoportjában kezdtem el. Történt, hogy a Zeneakadémián tartandó Villon-esthez szereplőket kerestek. Engem is elhívtak. 15—16 évesen Somlay Artúrral, Gobbi Hildával, Greguss Zoltánnal együtt lehettem a pódiumon. Így kezdődött...

Vajon a Racine-bemutató milyen állomása lesz a gazdag életműnek?

H. N.

FILMJEGYZET A hOSSZÚ bÚCSÚ

A film minden valószínűség szerint Raymond Chandler „Elkéstél Tprry” című bűnügyi regényéből készült. Aki emlékezetében el tudja különíteni Philip Marlowe, e markáns és rendkívül érzékeny, mondhatni mimóza lelkületű magándetektív különböző kalandjait a bűnözők zord világában, az feltehetően könnyen azonosíthatja az eredeti történetet azzal, ami Robert Altman rendező jóvoltából a moziban látható.

Chandler—Marlowe bűnügyei ugyanis kuszák, korszerűen nyomasztóak — és egy kissé egyformák. Az olvasó addig-addig ringatózik a változatos események és a főszereplők hangulatainak sodrában, míg a bűnösök és ártatlanok egymást váltogató szereplőgárdájából végül is majdnem mindegy, hogy kire is bizonyul rá a bűnösség. Az író szokásos kellékei: a szupergazdagok és az alvilág proletárjai, whisky, nők és goromba rendőrök. Könyvei azonban mégis kiemelkednek a krimiirodalom tucatárui közül, s ez elsősorban hatásos hangulatábrázolásának, és bizonyos, a műfajba még beilleszthető társadalomkritikájának köszönhető.

Így hát elvárhatnánk, hogy az írásokból készült filmek is többek legyenek a szériában készült bűnügyi alkotásoknál, vagy legalább azt, hogy ne csak az üres sztori elevenedjen meg a felvevőgép előtt. Marlowe ugyanis megveti az őt körülvevő amerikai valóságot. És hiányolom ennek filmbéli jeleit. N#m azért, mintha azt gondolnám, hogy a társadalmi hitel okvetlenül élvezetesebbé tesz egy bűnügyi alkotást, hanem azért, mert az alapanyag módot és

• Az írót és feleségét Sterling Hayden és Nina Van Pallandt alakítja.

lehetőséget kínál az átlagosnál érdekesebb, igényesebb mű elkészítésére.

Nos, aki Chandler világát keresi „A hosszú bú- csú”-ban, az jószerint csak üres cselekményvázat kap, és számos szokványos sablont: lesbikus hajlandóságú hölgyeket, naturalista részletességgel bemutatott szadista gengsztert, tengerparti partit és így tovább. Egyszóval győzött az igénytelenség, az egyszerűbb, hollywoodi megoldás, a sablon.

A magános magándetektívet Elliot Gould többre hivatott képességekkel jelenítette meg számos jónevű színész közreműködésével.

P. M.

A „Vikár-díj” egyetlen kitüntetettje

Vikár Béla egykori titkárával, fiatal munkatársával, a Magyar Távirati Iroda külföldi kulturális szerkesztőjével, dr. Gombos Lászlóval beszélgettünk a hai inc esztendeje elhunyt tudósról. A „Vikár-díj” alapításáról ma már kevesen tudnak, és még kevesebben hallottak arról, hogy az egyetlen alkalommal kiadásra került díjat kinek adták.

— Kérem mondja el a kitüntetés történetét.

— Vikár Béla halála után az elárvult La Fontaine Irodalmi Társaság vezetését, amelynek egyik alapítója és elnöke volt, Heltai Jenő vette át. 1946-ban a társaság „Vikár Béla Elismerő Érmet” létesített és azt a háború előtti és a közvetlen háború utáni időkben kifejtett írói munkásságért kívánta kiadni. Miután a Vikár Béla által vezetett La Fontaine és a Goethe Irodalmi Társaságban és különösen az Országos Néptanulmányi Egyesületben — melynek szintén ő volt az elnöke — sokat és szívesen tevékenykedtem, mint fiatal írót, engem ért ez a megtisztelő kitün- tctés.

— Hogyan lett Vikár Béla munkatársa ?

— Első találkozásom szinte egyidős azzal a számomra emlékezetes eseménnyel, amikor mint egyetemi hallgatót, nyelvtudományi munkámért a Magyar Tudományos Akadémia a Kalevala díszkiadásával ajándékozta meg. Ekkor ismerkedtem meg Vikár Bélával, részese lehettem sokirányú munkájának, és megismerhettem az Országos Néptanulmányi Egyesület kitűnő munkatársait.

A humanista Vikár és a Magyar Nyelvőr

— Az Országos Néptanulmányi Egyesület nagy hagyományú nyelvhelyességi folyóiratának, a Magyar Nyelvőrnek a története eddig négy periódusra osztható. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő lapjaként indult meg Szarvas Gábor főszerkesztésével, a második periódusban Simonyi Zsigmond szerkeszti, a harmadikban Balassa József, a • negyedik a névsorban Beke Ödönnel kezdődik, s jelenleg Lő- rincze Lajos a szerkesztője.

Vikár Béla szinte kezdettől fogva együtt élt a Magyar Nyelvőrrel, amelynek többek között munkatársa volt Arany János, akivel személyesen is többször találkozott. Tevékenysége, előre haladott kora ellenére, a Balassa szerkesztette Nyelvőrben csúcsosodott ki. Sőt, reá várt a feladat, és ennek a hivatásnak örömmel tett eleget, hogy a folyóirat gárdáját a legnehezebb időkben összetartsa és magát a lapot szinte megszakítás nélkül átmentse a múltból a jelenbe.

— Papírhiányra való hivatkozással mégis megszüntették a Magyar Nyelvőrt.

— Igen, de Vikár kiadta a Néptanulmányi Egyesület évkönyveit, és ebben dolgoztatta tovább a Magyar Nyelvőr munkatársait, akik közül több a háború alatt mártírhalált halt.

A „csütörtöki asztalinál

Az Országos Néptanulmányi Egyesület a háború előtti és a háború alatti időkben is, többé- kevésbé a felszín alatt fejtette ki kulturális tevékenységét. Sem az

egyesületnek, sem a folyóiratnak nem volt központi irodája, szerkesztősége. Minden csütörtökön a Szabadság Kávéház egy sarkában, „kávéházi szegleten” — József Attila szavaival — gyűltek össze.

— Kik látogatták ezt a „csütörtöki társaságot”?

— Gyakorta megjelent Munkácsi Bernát, a mai Szovjetunió területéin élő rokon népek néprajzi kincseinek nagy kutatója. Abban az időben kezdett a vo- gul nyelv — legközelebbi rokon nyelvünk — szótárának az elkészítéséhez. Munkája elvégzéséhez a Magyar Tudományos Akadémia — Zsirai Miklós feledhetetlen professzorom ajánlására — engem, akkor még másodéves bölcsésztan hallgatót, jelölt ki segítőtársul. Akkoriban jelentek meg első írásaim a Vasárnapi Újságban. Így történt, hogy doktori értekezésemet a vogul mondattani kérdésekről készítettem. — Odajárt Kunos Ignác, a török nyelvészet kiemelkedő tudósa. Balassa József mindig számos könyvvel és folyóirattal megrakva érkezett. Tudta, kit mi érdekel, mivel is akar foglalkozni. v

Az üldöztetés napjainak mind fenyegetőbbé váló. időszakában Vikár Bélához sok olyan látogató is érkezett, akik veszélyben voltak és fokozottan megnehezedett a munkához való lehetőségük. A „méltóságos úr”, mint a Parlamenti Gyorsiroda vezetője — ezek számára mindig csak Béla bácsi — igyekezett ismeretségeit felhasználni a hozzáfordulók segítésére.

Ablakot nyitni a világra

— Az 1940-ben megjelent három köteles Kalevalához a magyarázó szöveget ön írta, ez Vikár Béla kívánságára történt?

— Természetesen. O bízott meg a feladattal. Az előszót Vikár írta és ebben hangoztatta, hogy „a harmadik és olcsó lei- adást a magyar nemzet széles rétegeinek szánja”. Az előző kiadások drágák voltak, ő pedig

úgy érezte, hogy közkinccsé kell tenni.

A La Fontaine és a Goethe irodalmi társaságok főleg a korabeli haladó értelmiségieket tömörítették abból a célból, hogy ablakot nyissanak előttük a világra és a nemzetközi kultúrjavakat a sokszor embertelen körülmények között élőknek is biztosítsák hazánkban.

— A csütörtöki társaságban sokan emlékeztek még Vikár Béla ifjúi arcára. Én már öregségében ismertem meg, és csak a mindig fiatal lelkű, de roskadozó térdű, ősz szakállú Béla bácsira, egy prófétafőre emlékszem, amint imbolygó léptekkel, egyensúlyzavara miatt sokszor megdőlve, egy asztalba, székbe kapaszkodva jött el közénk. Vitalitása a munka, az elkötelezettség terén ' változatlan maradt. Már dörögtek az ágyúk, amikor hangoztatta, hogy őt egyáltalán nem hátráltatja a háború abban, hogy a grúz nép eposzának, Sota Ruszta- veli remekművének kiadását szorgalmazza.

□ □ □

Gombos Lászlót, aki a háború előtti időkben a Vikár Bé^a vezetése alatt működő egyesületekben, társaságokban cím és honorárium nélkül látta el a titkári teendőket, a felszabadulás után a Néptanulmányi Egyesület hivatalosan is titkárává választotta. Székfoglalóját a halhatatlan mesterre emlékezve, Vikár Béláról tartotta. Szorgalmazta Vikár életének részletes értékelését. „Vikár Béla sohasem irigyelte mások dicsőségét és ha egyáltalán fájhatott neki valami, akkor az csak az volt, hogy életútjának nem minden ösvényén akad elég és érdemes utas! — mondta Gombos László dr. 1946-ban, emlékbeszédében. Azóta változott a helyzet, itt-ott időnként emlékeznek a nagy tudósra.

Dunavecsén harminc év óta, amióta egy dunavecsei kis házban örökre elaludt, változatlan tisztelettel és szeretettel ápolják Vikár Béla emlékét.

Sebeiken Pálma

Amikor az Őrnagy harmadnap reggel munkahelyére érkezett, a rendőrség folyosóján, a padokon ülve várakoztak az emberek. A legnagyobb forgalom a személyi Igazolványoknál és az útlevélosztályon volt. Lopva végigtekintett , a várakozókon egy pillanatra azt remélve, hátha közöttük van a gyűrű eladója is, aki -most talán útlevelet kér, hogy külföldre távozhasson. Persze ő úgysem ismerhette volna Bieg, s ez a kis játék — hátha köztük van —, mosolyra fakasztotta a szobájába belépő őrnagyot.

— Hiába, az ember maga is gyerekké változik, ha nagyon akar valamit — dörmögte maga elé, miközben leült íróasztalához. Az asztalon rend volt, csupán a naptár és a hamutartó, valamint a telefon sorakozott a fényezett lapon. Hirtelen eszébe

jutott, hogy Nagy Imrének tegnap délután négykor kellett volna jelentkeznie, de nem jött Sejtette, hogy túlságosan rövid határidőt adott neki, hogy a dunántúli városból ideutazzon. Talán még az idézést sem kapta meg. Jobb lett volna telexen kérni az. ottani kapitányságot, hogy küldjék el Nagyot.

Kopogtattak az ajtaján és belépett a sokat ígérő tanú. Az őrnagy elésietett, noha ez egyáltalán nem volt szokása, de úgy látszik, ma minden szokásától eltér. A tanú szabadkozott, mondván, hogy az este későn kapta meg az ajánlott idézést, hamarabb nem tudott jönni és elnézést kért.

— Nincs semmi baj. Elfelejtettem. hogy egy nap csupán ahhoz kell, hogy egyáltalán megkapja az Idézést.

Az őrnagy leültette és elmondta neki a tervet. Fiókjából kivette a dossziét, s egymás után rakta a tanú elé a fényképeket.

Mindegyiket hosszan nézegette, majd sorra visszaadta az őrnagynak, mondván, hogy nem ez, akit keresnek. Az ötödik képet viszont hosszasabban nézte.

— Ügy gondolom ez az, de mintha a valóságban öregebb volna. Sőt, határozottan állítom, hogy ő volt, hiszen a fülei is éppen így álltak, mint itt a képen ...

Az őrnagy megköszönte Nagy Imre közreműködését, igazolást adott neki, hogy munkahelyén felhasználhassa és elköszönt tőle. Utána azonnal felvette a telefont és kiküldött egy rendőrt a Fehér utca 16. szám alá. ahol a felismert ember: Rosenfeld Ferenc bejelentett lakással rendelkezik — a nyilvántartás szerint.

Alig egy órán belül azonban azzal jött vissza a rendőr, hogy a háztulajdonos elmondása szerint körülbelül húsz éve nem lakik ott ez a Rosenfeld. Nem is látta azóta, nem tudja hová költözött. mi van vele. csodálkozott, hogy miért nála keresik a rendőrök.

■*- Rendben van. Elmehet — hangzott az őrnagy rövid yála- sza.

Mikór a rendőr elhagyta a szobát. az őrnagy néhány percig föl-alá járkált a szobában, maid megállt a páncélszekrény előtt. Eszébe iutott, a gyűrű s eszébe iutott Krisztina néni is. akiről a hadnagy beszélt. Felvette a telefonkagylót.

— Hadnagy elvtárs, jöjjön be

hozzám! — a kagylót letéve nézte a gyűrűt. Határozottan tetszett neki az ékszer, de nem értette a kövek színkülönbségének az okát.

— Van ebben valami ráció? — kérdezte a belépő hadnagytól, aki meglepődésében nem tudta, hogy miről van szó. Csak nézte a gyűrűt, az őrnagyot, majd ismét a gyűrűre pillantott.

— Bocsánat őrnagy elvtárs, de nem értem, miről van szó.

— Pedig egyszerű. Van-e abban valami ráció, hogy ez a két drágakő különböző színű?

Abban? Azt hiszem nincs, csupán érdekesség.

— Na, jó! Ezzel a gyűrűvel kimegy a Krisztina nénihez. Megmutatja neki. és megkérdezi, hogy ez volt-e az a gyűrű, amit a meggyilkolt. Lánczos Amold kezén láttak? Értjük egymást?

— Igenis, értettem! Most azonnal menjek? — kérdezte a fiatal hadnagy.

— Ráér rögtön is! — tréfálkozott az őrnagy és barátságosan megveregette a hadnagy vállát.

Tizenegy óra körül ért a rendőr a kapuhoz. Csengő nem volt, így kopogtatni kellett. Krisztina néni engedte be a vendéget. A két öregasszony nézegette a gyűrűt. s együttesen és határozottan vallották: ez volt Lánczos Arnold gyűrűje.

— Miért kétféle követ tetetett bele a tulajdonos? Erről nem beszélt önöknek?

— De igen, egyszer említettük neki, hogy szebb lenne egyforma zöld, vagy egyforma piros, de 5 azt válaszolta, hogy a zöld a feleségét, a piros pedig őt jelképezi. Hát ezért.

.— Jó, köszönöm — válaszolta a hadnagy és kifelé indult. Abban a pillanatban, amikor a folyosóra lépett, kinyílt az albérlő udvarra nyíló ajtaja és Rózsás egy lavór vizet öntött ki. De meglátta a rendőrt és gyanús gyorsasággal berántotta az ajtót. A hadnagynak eszébe jutott, hogy amikor legutóbb itt járt, a matrónák úgyszólván semmit sem tudtak mondani erről az emberről. Nem árt, ha megnézi közelebbről. Be is kopogtatott hozzá.

— Pillanat! — hangzott bent- ről az ideges kijelentés, amit a rendőr érthetőnek tartott, hiszen valószínűleg nagy mosakodást rendezett az illető. Várt egy kicsit. Bár az ajtó üvegezve volt, mégsem láthatptt be, mert belülről sűrű függöny takarta az ablakot. Elhatározta, hogy benyit. A szobában azonban nem talált senkit, így aztán azonnal a másik helyiségbe vezető ajtóhoz ugrott, feltépte. Ugyanakkor ázonban a keskeny, egyszárnyú ablakon az albérlő kiugrott az udvarra és menekülni akart. Rózsás nem gondolta meg kellően ezt a lépést. A kerítésen nem tudott áthatolni, mert bár deszkából volt, de meglehetősen magas. A kaput pedig Krisztina néni bezárta, miután a hadnagyot beengedte.

A rendőr visszafordult és a kijárati ajtón ért az udvarra. Rákiáltott Rózsára, hogy álljon meg, de az mindenáron menekül- ’ni akart, ami teljesen érthetetlennek tűnt a hadnagy előtt. Pisztolyáért nyúlt, noha egyáltalán nem gondolkozott azon, mit fog tenni, ha a fegyveres felszólítás ellenére sem lesz hajlandó megállni az udvaron futkározó albérlő.

— Állj, vagy lövök! — ordította el magát a hadnagy, de szavára csak a két öregasszony rémült sikoltása válaszolt. Rózsás két kezét magasra tartva állt meg a jázminbokor mellett. Arca sápadt, szemében rémület.

— Ne tessék lőni. Én kérem ártatlan vagyok — hebegte a közeledő rendőrnek, aki fegyverét éltévé odalépett a remegő emberhez.

— Adja elő a személyi igazolványát. Mitől van úgy megijedve?

— Rózsás Ferenc vagyok kérem tisztelettel — és belső zsebéből kivette, májd átnyújtotta a személyi igazolványt. A rendőr nagy nyugalommal lapozott a kis könyvecskében, s közben többször Rózsásra pillantott, majd kijelentette:

— Bejön velem a kapitányságra!

(Folytatjuk.)

i