Petőfi Népe, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-16 / 217. szám

1975. szeptember 16. • PETŐFI NEPE • 5 A homokvilág grafikusa Gy. Szabó Béla grafikusművész a romániai magyar művészeti élet egyik kiválósága. A nevét nemcsak hazájában és nálunk, Magyarorszá­gon, hanem sokkal szélesebb körben: a világ sok-sok pontján ismerik. Ja­pánban, Mexikóban, a Szovjetunióban és, másutt szerepelt már az elmúlt évtizedek alatt kiállításokon. A művész, aki nemrégiben töl- Az alsó kép: tötte be életének hetvenedik évét, Futóhomok, a harmincas esztendőben a Duna— Tisza közén tartózkodott hónapa, kon keresztül. Szánk község hatá­rában gyönyörű rajzokban örökí­tette meg a számára különös, sok­féle élményt nyújtó táj szépsége­it. S akkor e grafikákat külön kötetben „Homokvilág” címmel megjelentette. 1972-ben a művész ellátogatott hozzánk, hogy csaknem négy év­tized távlatából emlékezzen a helyszínen az egykori napokra, a „homokvilág” akkori képére, ar­culatára. Az azóta bekövetkezett gyönyörű változásokról elismerő­en szólott útja során. Számos raj­za tanúskodik róla, hogy a késői találkozás hatással volt az alkotó­ra. Most, amikor, e két grafikáját közöljük, azt kívánjuk: legyen e Vallomások a népzenéről Aki a kecskeméti népzenei találkozó ren­dezvényein tapsolt a népi énekeseknek, zené­szeknek, s aki a szakemberek előadásait meg­hallgatta, bizonyára gazdag élményekkel tá­vozott a megyei művelődési központból. Nos, ugyanilyen élményben volt része annak is, aki a népviseletben öltözött asszonyokkal, lá­nyokkal és férfiakkal beszélgetett egy-egy szünetben vagy az eseményektől zsúfolt na­pok estéin, csendes délutánjain. Aki hallotta „Nagyapám Bartóknak énekelt“ Többen a szülői házat emlí­tették, mint a dal számukra szép íorrását. Elmondták, hogy apá­iktól, anyáiktól ragadt rájuk az éneklés szeretete. „A népdal régóta a szívem­hez nőtt — mondja az ötvenhat éves Balogh Béláné, egerbocsi lakos —, mi ebben a légkörben nevelkedtünk. Azért' szerettem mindig, kezdettől fogva, mert bei\ne van a dalokban mindaz, amit az ember érez. Felüdülök, lelkileg egészen áthangolódok éneklés közben. Szecskó Borbála ötvenöt esz­tendős. ö is Egerbocs faluból jött el a találkozóra. Ezt mond­ja: „Valamikor édesanyám és édes­apám együtt énekelt. És nagyon sokat. Engem is tanítottak a nó­tákra. Szerettem a szép, szomo­rú szövegeket. És szeretni ií logom mindig, amíg csak élek.” Mikospuszta levegőjét hozta magával az ötvennyolc éves Ba­dacsonyi Lajos. Elérzékenyül a hangja, amikor a régi időkről, gyermekkoráról vall, mikor fel­idézi a gyermekkorát: „Az idős rokonaimtól sok ra­gadt rám. De azok közt is első­sorban nagyapámtól és apámtól. Ha dalolok, felidéződik bennem a régi pásztoremberek világa. Én szeretek elgondolkozni a múlt időkön, mindenen, ami már nin­csen, de valamikor volt. Trakto­ros vagyok, de azért még éne­kelek, sokat. Azt szokták mon­• Szőrös József: Parasztfej. dani, hogy aki bor nélkül éne­kel, az józan bolond. Én meg azt mondom: az az igazi öröm, ha nem a bortól van jókedve, han­gulata az embernek, hanem a daltól, amit el tud énekelni.” A találkozó egyik legidősebb dalosa a nyolcvankét esztendős Tamás Ferenc. Az ő nagyapja (akit Varga Mihálynak hívtak) annak idején még Bartók Bélá­nak is énekelt, a zeneszerző gyűjtése közben. Így emlékezik most arra az időre: az ország különböző részeiről a hírős városba érkezett dalosokat és a népi hangszerek ava­tott megszólaltatott, az egykönnyen nem fe­lejti el a meghitt, s közvetlen hangú beszél­getéseket. Az alábbiakban egy csokorra valót nyújtunk át olvasóinknak az elhangzott val­lomásokból. A mondatok egytől egyig a szo­ros kötődésről, a népi művészet mélységes szeretetéről árulkodnak. „Tizenhárom éves lehettem. Egyszercsak mondják, hogy ott van Pestről egy kutató, és gyűjti a dalokat, a mi dalainkat. Én mint gyerek odafurakodtami si­etve. Aztán gondolhatja, amikor két évvel ezelőtt egy műsorban meghallottam a nővérem hang­ját a rádióban. Ügy éreztem ma­gam, mint a kutya, amikor meg­ázik és lerázza magáról az esőt. Hogy én miért szeretek énekelni? Felejt az ember, ha dalol.” „Mert jó együtt dalolni“ Szinte valamennyien megemlí­tették, hogy jó az együvé tarto­zás, s a közös éneklés közelebb hozza az embereket, fme, né­hány idézet: Bajzot István, ötvenhat éves, Fedémes község: Szeretem, mert jó együtt da­lolni. Így volt ez nagyon régen is. Sőt, még a múltban jobban összekötötte az embereket a nó­ta. Ha dalolunk, hát egyben em­lékezünk is. És jó tudni, hogy mások is így vannak ezzel.” Varga László, negyvenhét éves, Arad ványpuszto: „Mi azóta énekelünk, amióta megszülettünk. Megszoktuk, nem is tudnánk meglenni nélküle. Ha szólt a nótánk, sose fáradtunk el a munkában.” A hatvankét esztendős Pete Gézáné Íre©szemcse falu lakója, ö sem bánta meg. hogy eljött olyan távolról a népzenei talál­kozóra. Szívesen beszél arról, hogy mi köti őt a dalhoz: NYELVŐR A íinnugor nyelvcsalád legutóbbi találkozás gyümölcsö­ző a művész további munkájára. 0 A pásztor —a —y — szerelmével. „Hívtak, hogy menjek az énekkarba. Első szóra mentem. Miért ne mentem volna? Szere­tem a közösséget, szeretem a szép nótát, szeretek szerepelni, és örülök, ha másoknak örömet tudok okozni. Az uram először ellenezte, de aztán, amikor hal­lotta a rádióban, örült neki ő is.” „Énekelek, ha egyedül vagyok“ Voltak asszonyok és idős em­berek, akik elmondták: elsősor­ban azért énekelnek, mert jó érzés, gyönyörűség énekelni. S ők nem csak a szereplések és a próbák alkalmával teszik ezt, ha­nem amikor csak szerét ejthetik, otthon is, egyedül is dalolnak. „Én táncolok is, és énekelek is” — mondja a hetvenegy éves nagyecsedi Bujáki Gergely bá­csi. És hozzáteszi: „Régi, ősi dolog ez. Én magam hétéves koromtól kezdve tanulom a nó­tákat. A vidámságot műidig szé- 19 rettem. A nótákban meg sok a vidámság is.” Kardos István bácsi Apátfal- váról érkezett Kecskemétre. Nem bánta meg ő sem a nagy utat, pedig idős korában már hamar elfárad az ember. „Eisern tudtam volna képzelni az életet dalolás nélkül” — mondja ne­vetve. „Olyan gyönyörűséges volt a nótázó, mulatozó embere­ket látni mindig!” Szabó Sándorné nyolcvanhá­rom esztendős, Iregszemcse fa­lu küldte el őt ide. a számára emlékezetes találkozóra, amelyre nagyon büszke. Vidám hangon meséli a tágas terem közepén, ahol sokan körülfogják őt, meny­nyire szereti a szép éneket. „Én énekelek, ha egyedül vagyok, még bizony táncra is perdülök”, és nótázok is mindig, méghozzá sokat.. Az ének kell. mint a ke­nyér. Az éneklés nagyon szép dolog ám!” Varga Mihály A magyarral rokon nyelvű né­pek ma kb. két és fél ezer km szélességű területen laknak a Balti-tengertől az Urálon túli Ob folyam vidékéig. A magyarokat, a suomibelieket és a lappok Skandinávia és Suomi északi ré­szén élő csoportjait nem számít­va mindannyian a Szovjetunió területén élnek. Az évszázadokig tartó cári uralom testvérnépeink­nek súlyos elnyomást jelentett. A Szovjetunió biztosította nyelvük szabad használatát, nemzetiségi autonómiát kaptak. A szovjet nyelvtudósok is behatóan foglal­koznak a finnugor nyelvek fejlő­désével. A Szovjetunió területén lakó rokonainknak kettős ne­vük van, az egyik, az ismertebb, többnyire orosz eredetű, a másik a saját nevük (ezt zárójelben kö­zöljük). A finnugor elnevezés összefog­laló jellegű: a legnyugatibb ág a finn, a keleti az ugor. Az ugorok­hoz soroljuk rajtunk kívül az obf ugorokat, a vogulokat (many- sik) és az osztjákokat (chantik). A nyugati, szintén összefoglaló finn—permi csoporthoz sorolják a permi, a volgai, a lopp és a balti finn nyelveket. A permiek a zűrjén (komi) és a votják (ud- murt). A volgaiak a mordvin (tu­lajdonképpen két nyelv: erzä és moksa) és a cseremisz (mari) a balti finnek vagy tömören a finn- ség tagjai a suomi és inkeri, kar­jaiéi, izsór, vepsze, vót, és lív nyelvek. Ha nyelvrokonságról van szó, általában olyan közeli rokonságra szoktak gondolni, mint ami pl. a szlávok, a germánok és az újlatin nyelvek között van. Egy bolgár könnyen megérti az oroszt, a hol­land az angolt, az olasz a spa­nyolt. De a magyarság 2500 év­vel ezelőtt vagy talán még ré­gebben elszakadt nyelvrokonaitól és saját útjára lépett. Bizony ez alatt a hosszú idő alatt nagyon messze távolodtak egymástól a finnugor nyelvek. Nyelvészeink játékosan szerkesztenek a ma­gyarral hasonló hangzású monda­tokat. Ezt a finn mondatot sok­szor szokták idézni: Kala uiskele elävänä veden alia (hal úszkál elevenen víz alatt). Hasonló párja ez a zűrjén mondat: Hurem ne huligel húsz hűl pugi (három nő hálóval húsz halat fog). Pedig a nyelvrokonság nem is annyira szabályos egyezésen, mint inkább szabályos különbségen, megfelé- sen alapul. Egy 1933-ban kiadott osztják abécékönyvböl vett képaláírás: Vet amp tálét hűl. Vagyis: öt eb halat húz. A képen egy hallal megrakott szánt húz öt kutya, vagyis inkább öt eb, mert az amp a magyar eb szó pontos megfelelője. (A szán mellett egy férfi megy sítalpon.) A két nyelv szavai itt már eléggé eltérnek egymástól. Tegyük hozzá: hallás­ra. A nyelvész nem ezt mondja, ő látja a szavak összefüggését. De azért a szavak hasonlósága néha meglepő. Idézzünk Illyés Gyulától, aki 1934-ben eljutott egy írókonferenciára a Szovjet­unióba. Egy Moszkva környéki mordvin falu kultúrházában mordvinokkal találkozott. (A mordvin szavakat kurzív szedés­sel emeljük ki.) „— Vér — mondom magyarul —? ismeritek ezt a szót? Vér. — Vér. Egymásra tekintenek, arcuk földerül. — Víz — hogy mondjá­tok azt, hogy víz? — Ved! — fe­lelik egyszerre hárman is ... Rá­mutatok a szememre. — Seljmt — kiáltják kórusban. — Ház? — kérdezem. — Házam? — Chádom! — Kicsit pöszék lettetek. Vaj? — Vaj! — az Ég? A menny? — Me­nyül — Kéz? — Kéd! Erre kezet rázunk. — Hal? — Kai! — Nyíl? — Njél! — Mid van, amivel írsz, tollad? — Tolgam. — És nekik? — Tolgamuk!... Szavak repked­nek a levegőben, bukdácsolva és csiripelve keresik egymást, mint a szerelmes madarak. Egyiket én repítem föl, a másikat ők. Több mint ezerévi távolságból kiabá­lunk egymásnak, s próbálunk va­lamit jókedvünkből átadni.” Kiss István ÚJ SZOBOR A VÁRBAN A Képző- művészeti Kivitelező Vállalat szakemberei új szobrot állítottak föl a Várban. Pátzay Pál kétszeres Kosuth-díjas, kiváló művész alkotását, a Vízijátékot a Dísz téren helyezték eL (MTI-fotó, Ruzsonyi Gábor felvétele telefoto-KS) Az állatorvos vallomása való. ban új irányba terelte a nyomo­zást. Pontosabban le kellett áll­ni arról a vonalról, amely abból a feltételezésből indult ki, hogy dr. Kissnek köze van a temető­őr leütéséhez, s talán az ott ta­lált női áldozat elleni bűncselek­ményhez is. Ez viszont azt jelen­tette, hogy „új irány” egyáltalán nem volt. A nyomozók ráhajtottak a Lánczos Arnold elleni bűncselek­mény tisztázására. Most azok a nyomozók keresték fel az öreg lezárt lakását, akik a temetőben is kint voltak. Elhatározták, hogy ja lehető legalaposabb vizsgálat­nak vetik alá a bútorokat, be­rendezéseket stb. Régi tapaszta­lati gyakorlat ugyanis, hogy a tettes nem távozik a helyszínről anélkül, hogy — természetesen akaratán kívül — valamiféle nyomot ne hagyna. Ebben bíztak most is, amikor beléptek a hideg, immár napok óta fűtetlen la­kásba. Kocsis százados megállt a kis szoba közepén, csípőre tette a kezét és körülnézett. A homályos szobában — amelynek egyetlen ablaka nyílott az udvarra — egy fényképet vett észre a falon. Az aranykeretbe foglalt fiatal női arcot mintha látta volna már va­lahol. Ismerősnek tűnt. Közelebb ment hozzá, s amint jobban szemügyre vette, felkiáltott: — Jóska! Gyertek idei Ez a kiáltás a tőle másfél méterre álló Szalal József fő­hadnagynak és két társának szólt, akik megijedtek a százados mér­ni ár ordítás számba menő kiál­tásától. — Mi van? — léptek közelebb mindannyian, de csupán Szálai­nak a tekintete akadt meg a ké­pen. — Tudod te, ki ez, barátom? — kérdezte Kocsis százados, aki­nek az agyában ebben a pilla­natban világosodott meg, hogy kit ábrázol a fénykép. — Mintha már láttam volna valahol! — Vélekedett Szalui fő­hadnagy, és szemét összehúzva közel lépett a fotóhoz. — Gondolj arra a nőre, akit a temetőben találtunk! — segí­tett neki a százados, s ekkor a főhadnagy előtt is nyilvánvalóvá Vált, hogy a temetőben talált női áldozat féryképe van előttük a falon. — A hétszentségit! — szaladt ki S?alai főhadnagy száján a meglepetés felkiáltása, majd a képért nyúlt, de a százados meg­fogta a karját. — Várjál 1 Lehet, hogy cselről van szó, s csupán a tettes akasz­totta ide a rendőrség félrevezeté­se céljából. A százados elővette a golyós­tollat, s az egyik végével óva­tosan a képhez nyúlt, majd fél­retolta egy kicsit az egészet. Jól látszott, hogy a kép régen ezen a helyen függ, mert alatta a fal sokkal tisztább, világosabb volt, mint körülötte. Aztán nagyítóval végignézték a fényképet takaró üveget, a keretet, de ujjlenyoma­tot nem találtak rajta. — Szóval az öregnek a lányát gyilkolták meg a temetőben — hitetlenkedett a főtörzsőrmester, aki a bejelentés alapján először jött ki az öreg Arnold lakására, de aki akkor egyáltalán nem for­dított gondot a fényképre. Hiába is fordított volna, mert ő nem látta azt a nőt, akit a temetőben találtak. Csakis Kocsis és Szá­lai ismerhették fel. —'Miből gondolod, hogy a lá­nya volt? — kérdezte a száza­dos a főtörzsőrmestertől, de nem várta a választ, hanem hozzá­tette: — Abból, hogy ez a kép itt függ, még egyáltalán nem követ­kezik, hogy az öregnek a lányá­ról van szó. Lehet ez egy távoli rokon, vagy az ördög tudja ki- icsodá. Alaposabban meg kell nézni. — Az igaz! — helyeselt a fő­törzs, b kissé már bántotta, ami­ért elhamarkodott véleményt mondott A képet egyelőre otthagyták a helyén. Átkutatták a szekrénye­ket, de azokban minden a leg­nagyobb rendben volt. Nyoma sem mutatkozott az esetleges rablás­nak, nem hiányzott semmi. A szekrény alsó fiókjának a mé­lyén azonban egy intarziával dí­szített, kecses kazettát találtak. Kivették az asztalra és kinyi­tották: fényképek voltak ben­ne, amelyek gyerekeket, az öre­get, feleségét, fiát ábrázolták. Találtak egy levelezőlap nagy­ságú képet is. Láthatóan ugyan­az a felvétel, amelyik a falon is függ. Megfordította a százados és a következő szöveget olvas­hatta rajta: „Negyvenedik születésnapomon Édesapámnak szeretettel Giza...” Aztán a dátum következett. — Főtörzs, neked igazad volt. Ez valóan az öreg lánya. Honnan tudtad? — kérdezte a százados. — Nyomozói ráérzés, százados elvtárs! — válaszolt nevetve a főtörzs, és ez a szándékosan mosolyra fakasztotta. — Ha itt lenne az öreg, most biztosan azt mondaná, hogy ma­ga még viszi valamire. Világos? — Idézte Benke őrnagyot a fő­hadnagy, s ezen mindannyian jót kacagtak. — Ez a legfontosabb lelet amit magunkkal vihetünk, de azért még nézzünk körül, aho­gyan előre elterveztük — aján­lotta a százados és a képet tás­kájába téve szemügyre vették a lakás minden zugát. A parányi fürdőszobában, a WC-kagylójá- ban egy félig szívott ezüst Kos­suth cigarettát találtak. Igaz, vi­zesen, de azért kivették, meg­nézték, bár előre sejtették, hogy ezen nyomot találni képte­lenség. Aztán megtalálták a fo­gason az öreg íürdőköpenyét, amelynek a zsebében már régen nem ketyegett a karóra. — Furcsa, hogy ez itt van. Nem gondoljátok? — kérdezte a százados, és megnézte hány órát mutat a kronométer. Fél kettő után négy perccel állt meg a mutató, ami természetesen nem jelentett semmit, csupán azt, hogy akkor járt le és nem volt, aki felhúzza. A Krisztina néni által leírt gyűrűnek azonban se híre, se hamva nem volt. Pedig a szá­zados Jól emlékezett arra, hogy az egyik öregasszony — nem volt benne biztos, hogy melyik —■ azt mondta: Arnold bácsi mosa­kodáskor mindig levetette a gyű­rűt, nehogy hamarabb elkopjon, mint ő. Arra gondolt, hogy eset­leg az is a köpenyben van. De nem volt. — A gyűrűt elvitte a tettes! —■ szögezte le, majd eltávoztak a la­kásból. — Meglepő, nagyon meglepő! — dörmögte az őrnagy, amikor a nyomozók elébe tették a képet. — Alig van kétségem afelől, hogy a tettes mindkét esetben ugyanaz. Sajnos, erre bizonyí­tékom is alig van. Szinte sem* ml. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents