Petőfi Népe, 1975. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-14 / 190. szám

1975. augusztus 14. # PETŐFI .-oÉf'

Művészet - és propaganda

MŰVELŐDÉSI központok igazgatóinak-megbeszélésén mondta az egyik résztvevő: a legjobb propaganda a jó szervezés. Hozzáfűzte magyarázatképp, hogy hiába nyomtatja ki a legszebb műsorfüzetben. hirdeti meg városszerte a legnagyobb plakátokon a gyenge műsort, attól az még gyenge marad S nem segíthet a költséges propaganda a szeszélyesen összeállított, hevenyészett, s a közönség igényeitől „elrugaszkodott” programokon. Megtörténhet, hogy á hírverés sokakat odavonz —, de ilyen esetben még nagyobb a csalódás, s még nagyobb a rossz munka ára. mert a következő ilyenfajta produkción már semmiféle propaganda sem segít.

Nagyon sok igazság van ebben k fejtegetésben. Mert ma is igaz a régi mondás, hogy jó bornak is kell cégér, de az is változatlan igazság, hogy kitűnő cégér alatt is kiderül a rossz borról, hogy . rossz.

A művelődés közérdek, tehát elengedhetetlen járuléka: a propaganda is, mint a műveltség terjesztésének egyik fontos eszköze.

AZ UTÓBBI esztendőkben többször megállapították különböző fórumokon, hogy a művészetpropaganda minősége — következésképpen a hatásfoka — javult. Jobbak az írásos propa- gandanyagok, céltudatosabb lett a művészetpropaganda, mert valódi értéket kínál, vagy legalábbis elsősorban azokat.

Nem tagadható e megállapítás igazsága. Bármily 'városban tapasztaljuk a művészetpropaganda sokrétű jelenlétét —, látjuk a művelődési ház. a könyvtár, a múzeum, a színpadok, a helytörténeti gyűjtemények hirdetéseit összegyűjtve, vagy külön-külön. Jó plakátokat, értelmes reklámokat. De, nyomban feltűnik az is, hogy ezek az írásos anyagok túlságosan általánosak. Rendszerint hiánytalanul tudósítanak^ arról. hogy az adott terület művelődési -apparátusa a helyén van, dolgozik, hiszen itt van fme az eredménye: ilyen meg ilyen produkcióra hívják az érdeklődőket ‘ a következő hónapban

De hiányzik még — olykor fájdalmasan hiányzik — az, amit (jobb szó híján) „rétegpropagandának” nevezünk. Bizonyos produkciókkal — irodalmi esetekkel, színvonalas zenei összeállításokkal stb. — előkészítés nélkül „rohanják meg” egyes helyeken a közönségét. A Pápai Textilgyárban hangzott el a szemrehányás — már tartalommal elhangzott

másutt is —, hogy a város egyik művelődési házában olyan film- történeti előadássorozatra került sor. ami sok munkást érdekelt volna, mégis csak az iskolában, s a hivatalokban hirdették me^y

A FELÜLETESSÉGEK, a, nehezen helyrehozható hibák nem is mindig a műsorok propagá- lási fázisában történnek. Korábban, már a szervezéskor. Későn kezdenek hozzá, vagy későn értesülnek egy-egy megrendelhető műsorról, előadásról. Gyakran bizonytalanság is közrejátszik: az utolsó hetekben derül ki, hogy a produkció megrendezhető. (Vas megyében például egy 1974-ben lezajlott, egyébként nagy sikerű koncert esetére emlékeztetünk: az országosan ismert zenekar csak feltételesen vállalja a szereplést: amennyiben - egy héttel az esemény előtt lemondhatja. Nem mondta le, de propaganda természetszerűleg elbizonytalanodott; ki vállalta volna a felelősséget, hogv olyasmihez hívják a közönséget. aminek megtaVtása bizonytalan? Ezért nem kárhoztatható senki, pusztán az előkészítés, amely — bár ezúttal jól végződő kalandba bocsátkozott.)

A PROPAGANDA nem működhetik jól, ha ki van szolgáltatva esetlegességeknek, véletleneknek, ismeretlen tényezőknek. (Ilyenek még az alaposan előkészített művészeti eseményeknél is adódnak, szükségszerűen.) Nyilván nem véletlen, hogy a múzeumok között nyári idényben kiemelkedő látogatottsága van a tihanyinak: mindenki tudja, hogy ott nyaranként két-három színvonalas, százezreket érdeklő képzőművészeti kiállítást láthat, immáron több mint másfél évtizede. S ha valaki távoli országrészből, vagy esetleg külföldről látogat oda, ha nem került is előzőleg a kezébe propagandaanyag, tudja, hogy nem fog csalódni.

4

Az idei esztendőben néhány városi, megyei tanács és szak- szervezet napirendre tűzte a művészetpropaganda kérdéseit. Kiváló gondolat, a széles körű tájékozódás és feladatkijelölés bizonyára eredményre vezet. De csak akkor, ha a művelődést irányító szervek, intézmények, és emberek nemcsak a kiadott — kinyomtatott, kiragasztott — anyagot veszik sZemügyre, hanem a szervezést is. mint a propaganda hátterét, s lapját. Ami nélkül nem működhet, mert levegőbe eresztene gyökeret.

T. I.

„Némi

felületesség”

Mitől terjed a rossz? A tévé, a sajtó dicséri a korszerű otthonokat, s a falvakban napról napra több aránytalan, csúnya épület rontja a hangulatot és az utcaképet. Könnyebb kimondani — például —, hogy egy filmet bemutatnak, mégis azt hallani unos-untalan: „bemutatásra kerül”. A balga divat hatására, mint eső után a gomba nőnek ki a földből falusi főtereken a hegyvidékhez, más tájhoz illő fenyők. (Legutóbb egy gémeskút társaságában díszelgőt láttunk a Ka- locsi Népművészeti Ház udvarán!) Bogácsként ragadnak az emberre a rossz szokások.

□ □ □

Eddig jobbára csak élőbeszédben hallottuk a „kőrút” szót. Most többek szíves közreműködésével Kecskeméten olvasható is. Többeket okolok a hibáért, mert ugyebár valaki megfestette, valaki átvette, valaki kifizette, s azóta ki tudja hány illetékes látta.

□ □ □

Lehetséges, hogy rólam derül ki: rövidlátó, az új iránt közönyös, érzéketlen férfiú vagyok. Az utcanévtábla készítői talán sokat bosszankodtak az életünket elszürkítő unalmas egyformaság miatt. Gondoltak egy merészet s nagyot: ha betartják a Magyar Tudományos Akadémia, s nyelvérzékünk által jóváhagyott szabályokat, senki se figyel rájuk, íme, most az újság is ír róluk. Érdemes rendesen dolgozni ?

□ □ □

Előfordulhat, hogy jövőre már százan és százan mondják Kecskeméten a kerület, bocsánat a kerület szót kerületnek. Büszkén döngethetik a mellüket: mi voltunk a kezdeményezők,5 tőlünk tanulták az iskolába igyekvő gyerekek, ráérős öregek, bizonytalan nyelvérzékű felnőttek

H. N.

Készül a „mese enciklopédiája”

A göttingeni néprajztudományi intézetben majdnem két évtized óta dolgoznak a mese enciklopédiáján. Tíz kötetből fog állni. A munkát Kurt Raríke professzor irányítja.

Hans-JÖrg Uther szerkesztő • bizottsági tag tájékoztatása szerint a lexikonban egyaránt helyet kapnak Európa, az európai befolyású kultúrák, a mediterrán térség és Ázsia írott és szájhagyomány alapján fennmaradt meséi. A gyűjtemény egyben felvilágítást ad az azokban előforduló kifejezésekről, fogalmakról is.

A szerkesztők a legtágabban értelmezik a mese fogalmát így a lexikonban helyet kapnak állatmesék, tanítómesék, legendák, tréfás elbeszéléseik egészen a modem mesékig és viccekig.

\A kodályi zenetanítás kecskeméti pillanatképei

—Kuűáty Zoltán zenepedagógiai rendszerét a gyermeki lélek sajátos világához, a természetes érdeklődést és kíváncsiságot kielégítő játékos ismeretszerzési vágyhoz méretezte. Miért tanulnának — dolgoznának másképpen ( a kecskeméti Kodály-szimpo- zion és -szeminárium énektanár résztvevői?...

A kettős rendezvénysorozat foglalkozásaira látogatva a szorgalmas munka, a felszabadult, önfeledt játék és az elmélyült zenehallgatás pillanatait örökítettük meg.

• A művelődési központ kamaratermében Katanics Mária vezényletével lelkesen próbált a magyar és külföldi hallgatókból alakult énekkar,

• Néhány napra óvodás csoportok és általános iskolai osztályok költöztek a Tudomány és Technika Házába. Az itt megrendezett bemutatótanításokon a magyar kisgyerekek énekoktatásának ' kecskeméti módszereivel ismerkedtek a résztvevők.

0 Esténként gazdag és változatos hangversenyek között válogathattak a komolyzene barátai. Tokody Ilona, az 1972- es televíziós énekverseny egyik győztese Kodály Zoltán Magyar népzene című sorozatának legszebb darabjaiból adott elő.

(Pavlovits Miklós— Tóth Sándor felvételei)

9 A Tátrai Vonósnégyes koncertjének műsorán Haydn, Kodály Zoltán és Bartók Béla műveinek igényes megszólaltatását tapsolta meg a zene- pedagógusok tanfolyamainak hallgatósága.

• A szlmpózion és a szeminárium tagjai megtekintették Kecskemét új büszkeségét, az egykori ferences rendházból kialakított Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetet. Erdei Péter Igazgató a közös séta során elmagyarázta a helyiségek új rendeltetését, és ismertette az érdeklődőkkel a szeptemberben mégnyíló intézmény gazdag terveit.

VERES PÉTER :

Vihar a tarlón

Az utóbbi években már hozzászoktunk, hogy aratás idején soha nincs eső. Ha a nagy hőség után meg is változik az idő, legtöbbször porvihar van vagy szél, amely felborogatja a kereszteket, kicsépeli a búzát, de utána még nagyobb lesz a szárazság, mert kisoványodik a levegő, és még harmat sincs. Egyszer-másszor m'ár rimánkodtunk is az esőért, hogy csak jönne már, mert ha szárazban takarítjuk be a búzát, nem lesz tengeri. És főleg, hogy csak csinálna már az eső egy kis munkaszünetet, hogy kialudhatnánk magunkat, mert hétszámra nem jutottunk hozzá.

No, az idén erre nincs panasz. Még itt, a legsivárabb szikvidé- ken is olyan esők vannak, hogy bizonyára még hosszú évek és évtizedek után is emlegetni fogjuk a gyerekeinknek, mint a ki- lencszázhatos, kilencszáztizenket- tes és huszonötös esztendőket.

Annak, hogy „valami idő lesz”, már egy nappal előbb sok jele volt. Megérzi az időváltozást az idegrendszer. Fejfájás, bágyadt- ság, levertség, álmosság előzi meg-a vihart. De még jobban megérzik az ember körül levő állatok, helyesebben még jobban a rovarok. Előző este a szúnyogok már meg akarták enni az embert. Meleg és fülledt volt az

éjszaka, párás déli szél fújt, harmat nem hullt, és nem nyomta el őket. Egész éjjel nem hagytak békét az embernek. Ha betakarta a képét, izzadt és fulladozott a takaró alatt, ha kidugta, felmarták a szúnyogok.

De a bolhák sem maradtak el az időjárás megérzésében. Ezek túltesznek mindenféle Siriuson. Megérzik a legkisebb hősüllyedést is, és ilyenkor menekülnek a földről, a száraz porból, ahol kikelnek és tanyáznak, a várható sár és nedvesség elől fel az emberre.

S aztán pár órával a vihar előtt egészen megzavarodnak a legyek. Elleptek embert, állatot, élelmiszert, minden ízes és szagos dolgot. Délben, amikor ebédeltünk, erőszakkal kellett leseperni őket a kenyérről, s a kanál szélére, amíg az ember bográcsból a szájához vitte az ételt, rászálltak. Úgy kellett ujjheggyel lefricskáz- ni őket, mert egyszerű fúvósra és hessegetésre nem mentek el. Aludni persze nem tudtunk tőlük. Orrunkat, szánkat úgy dongták körül, mint méhek a kaptárnyílást. Általában az aratóembernek nemcsak az a baja, hogy sokat dolgozik, hanem az is, hogy keveset alszik, mert legyek, szúnyogok ki akarják szívni a megmaradt kevés vérét is.

Már ahogy a nap feljött, mindjárt hőség lett. A nap felforralta a levegőt, a levegő meg az ember vérét. Kilenc óra tájban már fürödtünk az izzadságban. Homlokunkról piszkos patakokban folyt a víz. Mindenki elhányt minden felső ruhát, ingre- gatyára vetkőztünk. Csak azok nem, akik nagyon szégyenlősek. Esetleg azok a régifajta gőgös parasztok, akik azt mondják: rossz birka az, amelyik nim bírja el a gyapját. Inkább főnek, szenvednek, izzadnak, de nem adják meg magukat.

A vizet literszámra ittuk.

Dél táj ban a hőség még fokozódott. Szerencsére már jöttek a fellegek, s egy-egy percre eltakarták a napot. Ilyenkor egy kis lélegzethez jutott az ember.

Délután, amikor munkába állottunk, már kezdett borulni. A nap ereje nem érvényesült, de azért főtt, izzadt az ember. A szél csavargott. Reggel délkeletről indult, azóta már minden irányból fújt, néha pedig egészen elállott. Ilyenkor mindig más irányba fordult. Négy óra tájban a „Bundi-zug”, a „rohadt sarok”, ahogyan a délnyugatot nevezik, elkezdett sötétedni. A fellegek színe nem fekete, és nem ólomszürke, mint a porviharoké, hanem sötétkék. Víz nézett ki belőlük.

De azért még jó pár óra telt el, amíg felkészült. Itt-ott egy-egy felhődarab megzendült, pár szem eső esett, de aztán megint eloszlott, széthígult. Már-már ráfogtuk, hogy úgy lesz, amint szokott ezen a tájon. Készül-készül, de

nem lesz belőle semmi. Másutt lesz az eső, itt meg csajt a szele.

Egyszer aztán északnyugatról kemény kis hűvös szél kerekedett. Szembevógott a lassan go- molygó fellegekkel. A nagy meleg után fázni kezdtünk, és kabátot szedtünk magunkra. Közben a kis szél hatása alatt a fellegek rohamosan nőttek, terjedtek, hön- dörödtek. Lent, délnyugaton már zengett, villámlott, sötétedett. A fellegek mint óriási fodros, felfújt hurkák gomolyogtak lenn, a föld színén, de egyelőre nem felénk, hanem keleti irányba. Már úgy látszott, kimaradunk, nekünk csak a szárnyából jut, a vastaga, mint szokott, elhúzódik a Nyírbe. Igaz, «lassan terült északnyugat felé a hátunk mögé, de az nem látszott veszélyesnek. Már csapkodott is az eső, a félben levő munkákat hirtelen összecsaptuk, a kévéket bekötöttük, bekereszteltük, a kereszteket lekötöztük, de a marokszedőknek már kiabáltunk, hogy szedjék a tarisznyát, és szaladjanak befelé a tanyába, az üres hodályba. Akik távolabb dolgoztak, azok meg1 kinn maradtak, és a keresztek alá húzódtak. Bemehettek volna, de az embernek annyi a pogy- gyásza, hogy alig bírja. Meg aztán nem is hisz az ember az esőben, amíg nem esik, sokszor becsapódott, hogy betörekedett messze földről fedél alá, s mire beért, megállt az eső. ,

Már zuhogott az eső, kopogott a tengeri- és tökleveleken, suhogott a száraz kalászokon, és még mindenfelől futkostak be az aratók a tanyába. Ekkor a fellegek

és a szél hirtelen délkeletre fordult, s aztán .a következő pillanatban már úgy pustolt, szinte sodródott, hömpölygőit a földön, hogy 20—30 lépésen túl nem lehetett látni. A szél felborogatta a gyengébb lábon álló kereszteket, lebuktatta a boglyák tetejét, és kezdte a hodályról a nádat és cserepet szórni. Az asszonyok a tanyában sopánkodtak.

— Jaj, istenem, micsoda ítéletidő ! *

— Jaj, most agyonveri a csirkéimet!

— Jaj, vajon hol lehetnek a kislibák?

— Vajon a csürhe merre van?

— Jaj, a háztető!

— Jaj, az állatok! — míg csak nem csendesült. Jó félóráig zuhogott, hömpölygött a földre szakadt felhőkből a víz, aztán hogy csöndesedéit a szél, átváltozott bugyborékos záporesővé. A földön mindenütt áradt a piszkos, szürke víz. A tengeri a földig hajolt, s beleragadt a kovásszá ázott földbe, a búza lefeküdt, a még zöldes zab és a csalamádé meg úgy lesimult, mintha lehengerelték volna.

Mi csak megvoltunk, mert szárazon maradtunk, a gyerekek már tocsogtak a jó meleg tócsákban, de azok, akik künn maradtak, bizony jól eláztak. Nemsoká- ra már vánszorogtak vizes gúnyáikkal, elázott tarisznyájukkal, ki a falu, ki a tanyák felé. Hiába bújtak a keresztek alá, nem ért semmjt, bőrig áztak. De elázott a tarisznyában az élelmiszer is, ami még nagyobb baj. Az eső minden búvóhelyre bezúdult,

akár a téli hófúvás. Az ember végül nem tehet egyebet, lekuco- rodik, maga alá veszi az élelmiszert, hogy legalább azt mentse. De most alulról is felvetette a víz őket. Tíz perc múlva már bokáig érő vízben guggoltak. S a kenyér elázott, a tészta csirízes lett, a só felolvadt és a paprika meggaluskásodott a zacskóban.

Tele a határ arátóval, de nincs egy ember, akinek szűre volna. Hajdan, ha szegény volt is a földmunkás, gyerekkorában az első keresetéből szűrt vettek nes- ki. Vőlegénykorában szintén minden legény vett újat, s ez elég volt öregkoráig. A szűr pedig páratlan jó dolog. Nemcsak az embert védte, nemcsak takaróul szolgált, de ha úgy fordult, megfért alatta a tarisznya és a marokszedő is. Utoljára, amikor elnyűtt, csizmafényesítőnek használták. Most ócska, nagyujjas — akinek az is van — és ócska nagykendők volnának a felsőruhák, de ezek nem visszatartják, hanem csak megszűrik a vizet. Annyit magukba szednek, hogy alig bírja őket az ember.

Lassan cammognak befele at uradalmi aratók is, csúszkálva a bokáig érő sárban-vízben. Az asz- szonyokhoz hozzátapadt a ruha, fejükön lelapult a kendő. Arcuk a víztől murcos. Most át kellene öltözniük, de nincs száraz ruhájuk. Majd benn a hodály előtt tüzet gyújtanak, és nagyjából megszárítkoznak. Aztán az éjjel majd megszárad rajtuk. De ez nem használ a testnek, s nem csoda, ha olyan sok a beteg földmunkás.