Petőfi Népe, 1975. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-03 / 181. szám

w M í V i; 1.Ö I) K S • ÍROD a I. O M • M í ÍROD a I. O M • M í V í. s /. I I HATVANI DÁNIEL Ömölnek nyíló sorok Virág-görcsökben fetreng a nyár, ingét tépi, kőrisbogár-gomb szakad. Házak üveg-bczótja neszez, bronzsip reked, fuldokolnak fénytestű madarak. Habzik a rét, kutak szája bődül, , hasig érő gondban bitangot a barom, de kondul a rézharang, gulyás csördft, ostora bőrből hasított hatalom. Vigyázzban áll a torony, gömbje ragyog, akác mutatja fel neki pogány áldozatát, kései fürtjét, de lám, a falu lova motorok zsolozsmáin a mennybe táncol át. Míg palánkok tövén legel a csend, antenna-csúcsra szőlő kapaszkodik. Ásít a padlás, fülled, nem retteg seprűtől, kéménynek támasztott zsák szája csücsörít. Gumirecék alól száll az alkonyi por, munkál a vashuzalos sugarak szövetkezete. Micsoda díszszemle! Kukoricák nyíló sorai ömölnek át az űrön, porzójuk csillaggal tele. LÁTÓHATÁR Az elkötelezettség és hűség költője KUlön tanul­mányt érde­melne az a tény, hogy nap­jainkban a kü­lönböző váro­sokban milyen könyveket je­lentetnek meg a tanácsok és a közművelő­dési intézmé­nyek. Méghoz­zá nemcsak helytörténeti, néprajzi és vá­rostörténeti monográfiák­ról van szó, hanem egy adott táj, egy város vagy megye művészetének, irodalmának legjobb termé­seiről is. Csak néhány példa: Nyíregyházáról, Deb­recenből, Székesfehérvárról és Békéscsabáról ho­zott a posta verseskönyvet, antológiát az elmúlt esztendőkben. S legutóbb — a napokban — Szom­bathelyről érkezett küldemény. A Vas megyei Ta­nács kiadásában jelent meg Káldi János: Tavaszt- kiáltó című, szép kiállítású könyve. Ez a nyolcvanegy költeményt tartalmazó verses­könyv elismerő és támogató gesztus — eléggé nem dicsérhető — attól a megyétől, amelynek múltjá- val-jelenével, legjobb törekvéseivel régóta teljes mértékben összeforrt a költő. Az ötvenhárom éves Káldi János a Szombathelyi Tanítóképző Intézet magyar-könyvtár szakos tanára. Másfél évtizede már, hogy többek között a szépre, olvasásra, az iro­dalom értésére és hasznosítására neveli a fiatal nemzedéket. SZÍNPRÓBÁK, ÉGETŐKEMENCÉK, SAVÁLLÓ FESTÉKEK Látogatás a kecskeméti zománcművészeti alkotótelepen A nyári szünidő csendjétől álmos kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszaki Főisko­la egyik földszinti épületében nagy sürgésforgásra lel mosta­nában a látogató. Itt, a „hőkeze- 16”-ben vertek tábort a kecske­méti nemzetközi zománcművé­szeti alkotótelep résztvevői. Nap­juk Javarészét az itt berendezett műhelyben töltik. A tágas he­lyiségben négy automatikus, hő­fokszabályozóval ellátott kemen­ce szolgáltatja az égetéshez szük­séges 850 C°-os hőmérsékletet. Előszárító infralámpák sorakoz­nak az ablak előtt, az asztalokon, polcokon festékes edények, vafc és rézlapok, tálkák, ecsetek — amott félig kész és elkészült al­kotások. A teremben munkába mélyedt férfiak és nők tevékenykednek. — Ki tudja megmondani, hogy a 735-ös festék saválló-e?... — hallatszik az egyik asztal mellől. Ketten is válaszolnak: — Nem! — Hát akkor azzal hiába pró­bálkozom! — hangzik újra. Odébb, a telep művészeti ve-, zetője, Kátai Mihály tolmács segítségével az egyik szovjet ven­dégművésznek magyaráz: — Ezt a sárga színt mi úgy érjük el, hogy a mázat a fehér­re égetjük rá. A festék magá­ban alkalmazva egészen másként hat. Ott van az égetett próba, megnézheti... Jurij Katengaonz bólogat: Da, Da! — értem. — Azután a meg­munkálható rézlemezek nagysá­ga iránt érdeklődik. Miután meg­tudja, hogy a legnagyobb kemen­ce csupán 35—60 centiméter alapterületű, aggodalmas arcki­fejezéssel kérdezi: miként lehet akkor nagy-nagy felületeket megalkotni?... Kátai Mihály vá­lasza után azonban megnyugszik. — Mozaikszerűen, kisebb leme­zekből kell összeilleszteni. — Haraso, mondja elgondol­kozva és munkához lát. Jávor Piroska Szentendréről érkezett Kecskemétre. — Nagyon jó, hogy a kemen­cék automatikusan tartják a hő­mérsékletet — magyarázza. — Az enyém otthon vagy túlfűt, vagy nem elég meleg. Számomra a tábor azért praktikus, mert itt csak munkámmal foglalko­zom és nem zavar semmi. Azon­túl igen sokat tanulok kollégá­imtól. Dolgozom vas és réz anyagra — a sík és domború fe­lületeket egyaránt kedvelem. A zománcművészet bizonyos érte­lemben hasonlít az építészethez. Hiába tervez el az alkotó vala­mit, ha elképzelése nem áll össz­hangban az anyag — a mi ese­tünkben az égetett zománcok és fémek — törvényszerűségeivel. A vasfelületeknél a festék mindent lefed, az anyag eltűnik. A réz esetében viszont az alap savval kimaratható és így láthatóvá lesz. Más-más festéket, alkotói eljárást kíván a két eljárás. — Eddig én vaslemezre és csupán edényzománccal dolgoz­tam — mondja ifjú Koffán Ká­roly, miközben egy tál kénsav­ban a rézlemezek maródását figyeli. — Most viszont az áttet­sző mázak keltették fel érdek­lődésemet. Izgat a rézanyagok megmunkálhatósága. A zománc iránt elkötelezett alkotók hihe­tetlen sok technikai eljárás^ kö­zött válogathatnak. Ügy tűnik, ezt a szakmát soha nem lehet teljes mélységében elsajátítani. Márpedig nagy lehetőségek áll­nak e műfaj előtt — különösen az építőipar által gyártott díszítő felületek létrehozásában. Duna­újvárosban a Dózsa II. lakótele­pen már kezdenek zománcfelü­leteket alkalmazni a házak egyé- nítésére, de még számos műszaki és tervezői problémát kell meg­oldani. A kecskeméti alkotótábor egyik célja éppen az építőipari alkalmazhatóság kikísérletezése lehet. je és egyrÁásra gyakorolt hatása az alkotótelep legfontosabb cél­ja. Emellett azonban számos te­rületen hasznosítható tapasztala­tokat összegezhetnek a tábor szervezői. Talán sikerül kidolgoz­ni a hazai művészzománc-alap- anyagok gyártási eljárásait és átadni az érdeklődő vállalatoknak. Ez minden résztvevő érdeke. De ugyanilyen lényeges, hogy a vas­beton építészeti elemek rideg fe­lületei közé élénk, égetett-tűzszí- nű, zománceljárásokkal készült díszítő felületeket helyezhesse­nek el az új lakónegyedek egy­hangúságának enyhítésére. Kátai Mihály a kecskeméti zománcművészeti alkotótelep stí­lustörekvéseiről szólt. — A kiszámíthatatlan és a sejtett hőhatások eredményeként keletkezett zománcfelületek mű­vészete ősi eljárásokon alapszik. A műfaj által rögzített stílusvi­lág évezredes hagyományokat őriz. Az alkotótábor Kecskemé­ten való létrehozásában az a gondolat is közrejátszott, hogy a résztvevők építsék be művészi formakincsük eszköztárába a táj, a környezet népi múltjának rendkívül gazdag és sokrétű stí­luselemeit is. Az Alföld, a Kun­ság folklórja jogossá teszi ezeket a törekvéseket. Pavlovits Miklós • Égetés előtti szikkasztás. • „Ezt a sárga szint mi úgy érjük el.. • Félig kész és elkészült alkotások. A szovjet művészek csupán né­hány napja érkeztek és még csak ismerkednek a tábor adottságai­val, a magyar kollégák festékei­vel, anyagaival, módszereivel. De máris javasolták, hogy egy al­kalommal a klubban szívesen le­vetítik a magukkal hozott dia­felvételeket, és tájékoztatót tarta­nak az általuk alkalmazott eljá­rásokról, mázakról, alapanyagok­ról. Az ötlet érthetően nagy tet­szésre talált. A fővárosból érkezett Morelli Edit véleménye szerint az egyé- • A mázak felfestése türelmes ni módszerek és eljárások cseré- .jnunkát kíván. Pomogáts Béla irodalomtörténész egyik róla szóló kritikájában a népi elkötelezettség és hűség költő­jének nevezte Káldit. teljes joggal. Mert nem ne­héz bizonyítani, hogy szinte minden sorából ez de­rül ki. Amióta a Móricz Zsigmond által szerkesz­tett Kelet Népe című folyóiratban felfedezték a te­hetségét és helyet adtak írásainak, s mióta eddigi három napvilágot látott kötetében számon tarthat­ták őt a kritikusok és olvasók, mindvégig ez volt a legjellemzőbb rá: a tájhoz, néphez, szülőföldhöz és megértő társakhoz tartozás. Lírájának a humánum az állandóan jelenlevő, sűrített anyaga, nélkülöz­hetetlen eleme. „Ügy tud nézni a dolgokra, mint aki először lát­ja őket” — írta róla az azóta elhunyt kitűnő Vár- konyi Nándor, a ritka műveltségű és finom ízlésű idős irodalomtörténész. Nos, ez a tiszta látás, a dol­gokra való sokszor szinte gyermekies rácsodálko- zás ott bújkál költeményeinek soraiban. A tájat, népet és az egyes — általa nagyon szeretett s be­csült — embereket szoros összefüggésben látja. Ugyanígy a megtörtént régebbi eseményeket és a jelen történéseit. A család, az otthon, a szerelem és az emberi szeretet is gyakran fellelhető a költemé­nyekben. Káldi János költői eszközei megragadóak; általuk a versek élővé és meggyőzővé lesznek, és élményt adnak az olvasónak. Az olyan összetett szavak és jelzős kapcsolatok, mint az „anyatáj”, a viola­alkonyat”. valamint az ..emlékek hársfavirága”, a „fű-szelíd őz”, a ..ködlebegésu" felhő”, meg a ,.tél- mosolyú halál” stb., mind-mind a versek esztétikai értékét növelik. Metafórái is hatásosak. Nála a le­hetetlen szép csillag, a tekintet szomorú füst. a nyár omló viola, és lánggá vált zene a nád. A leginkább természetből vett vagy a természeti környezet tárgyainak, jelenségeinek felhasználásá­val szemléletessé alakított képek egyik erősségei a verseknek. „Az alkony rózsáját letépi a szél”.’ és „az erdők csöndbe vesznek”, olvassuk az ilyen és hasonló sorokat a rokonszenvesen hangzó versek­ben. S az ilyeneket: „Az utat felkapja a kósza szél”, azután .,egy ág tartja a Holdat, és .,az erdők csöndbe vesznek”. Igazi költőiséggel nyilatkozik meg a költő optimizmusa ebben a képben: „A fa szívere tett ággal esküszik az eljövendő tavasz­nak”. A kötet versei a legkülönbözőbb műfajban íród­tak. A daltól az elégiáig és az epigrammától a szo­nettig széles a skála. Néhány prózavers is a szerző tehetségéről árulkodik. Ám legsikerültebbeknek mégis az egyszerű hangú, népdal szerű költemé­nyeket érezzük. Ilyen például a Magyar népdal, a Fúdd el, jó szél, fúdd el, a Szalai nagymama a Téli fák. a Veres Péter, az Azt szeretem és az Őszi etűd. A Judit című vers meghitt és kitárulkozó egyben, az őszi etűd kis formai remeklés. A Si­rató mélységesen emberi és egyszerűségében ma- gávalragadó. Az, hogy néhány költemény a kötet színvonala alatt marad (Nem magadé. Röpcédula. Ima a sza­badsághoz). mert nyakon csíphető benne a közhely, az elcsépelt mondanivaló, alig von le valamit a Tavaszt-kiáltó igazi értékeiből. Káldi János — akit a verskedvelők a Forrás oldalairól is ismernek — ezzel az új könyvével bizonyára új híveket szerez magának Bács-Kiskunban is. Varga Mihály ;ra;i:i:i;i;i:i:i:i;i;i:i i:i!i:i;i;i:iii:i;i:i:i;i;i:i;i;i:iffl ESKÜVŐ r~7uhog az eső; ernyők alól " nézegetik az utcát az em­berek; a gépkocsik ablaktörlői alig hallható surrogással terelik el a vizet a szélvédőkről; eresz alá, fák lombjába húzódtak a verebek, s szorosan egymás mel­lé bújva várják a zápor végét. A tanácsháza előtt férfiak, nők pillantgatnak a közeli kereszte­ződés felé: abból az irányból kell megérkeznie a zöld színű Polski Fiat 125-nek, melyben a házasu­landók foglalnak helyet. Amint befordul, halk kattanás észlel­hető a folyosóra is telepített hangszórókból: de nem az ilyen alkalmakkor szokásos induló csendül fel, hanem az egykori Ómega-sláger, a Gyöngyhajú lány dallama. Lassan, a helyzet megkívánta szertartással halad a menet abba a terembe, ahol a házasságkötéseket szokták tar­tani. Az anyakönyvvezető előtti fotelekbe a vőlegény, a menyasz- szony, valamint a két tanú ül, a székek első sora a szülőké, testvéreké, a többit a vendégek vehetik igénybe. A hátsó sorokban ülők a hely- foglalással egyidejűeg köszöntik egymást, s halkan a két ünnepelt „kitárgyalásába’’ kezdenek. A kusza mondatokból kiderül, hogy a vőlegény megbecsült dolgozója vállalatának, jó szakember, fo­lyamatosan képzi magát, amit nemcsak tanfolyam-oklevél, mar­xista—leninista egyetem, hanem sikeres egyetemi fölvételije is bizonyít. A menyasszony egyete­mi hallgató, házias, művelt, s hozzá csinos is. Szép pár — mondogatják, ezt ismétli meg az anyakönyvvezető is, az „igen” elhangzása, s az okiratok aláírá­sa után mondott beszédében. A pezsgőspalackok durranása után a gratulációk következnek, majd elhalkul a zene; a zöld Polski Fiat az ifjú párt a fényképész­hez, a még jelenlevő autók 1 a vendégsereget egy csárdába szál­lítják, amely csárda nagyterme ez alkalommal rezerváltatott. Az eső még mindig, vigasztalanul mossa az utakat. • TArom pincér készíti fel a 11 szükséges tálakat, evőesz­közöket, poharakat az asztalok­ra; egyikük: egy tizenhét év kö­rüli lány külön gonddal rendez­geti a főhelyen pompázó virágo­kat, mozdulatai nagy gyakorlat­ról, s foglalkozása szeretetéről tanúskodnak. , Taps fogadja a fényképésztől megérkező párt, az erősebb fény még inkább kiemeli az ifjú férj határozott, markáns vonásait, melyeket alig halványít félhosz- szú, barna haja; de újdonsült fe­leségének arcán is felfedezhetni eleddig észre nem vett mosoly- gödröcskéket. Az ifjú fér) szülei vidáman beszélgetnek a terebé­lyes rokonság megjelent tagjai­val, az alkalom egyben kipótolja azokat a látogatásokat is, me­lyek távolabb lakó hozzátartozók esetében törvényszerűen ritkák. Kissé külön ül, maga elé néz az ifjú férj nagyapja. Arcán nyolc­van évének ráncai mosolyognak, szemében öröm: megérte a nagy eseményt: unokája lakodalmát, s ha tízéves ígéretét, mely a meny­asszony megtáncoltatását foglal­ta magában, nem is tudja telje­síteni, jelenléte kárpótolja ezt. A feleség szülei több rokont üd­vözölhetnek, az ok egyszerű: né­hány kivételtől eltekintve helyi lakosok, így nem okoz különö­sebb problémát a jelenlét. Szá­mos ismerős, szomszéd, jó barát is körülüli az asztalokat. A va­csorához aperitifnek száraz fe­hér vermutot, hortobágyi húsos palacsintát szolgálnak fel, a vő­félyek egyike köszöntőt mond. A kétszemélyes tálak — két na- lurszelet, négy rántott velő, hat rántott máj, savanyúság, bősé­ges porció, pirított burgonya, rizs és tartármártás található rajtuk — osztatlan sikert arat­nak. Ojabb fénypont: a táviratok felolvasása következik. Halkan derülnek a vendégek: „Sok örö­met, boldogságot, kilenc hónap múlva apróságot!” — kívánja az egyik. Az ifjú pár pirul, mi­kor az alkalom pajzánságát ki­használva a keresztapa átadja a nászút kellékének, a vikendház- nak a kulcsát. Kis zavar, melyet a felszolgálólány anyáskodó gon­doskodása eltüntet: folt esik a menyasszonyi ruhán. A hangu­lat az ifjú pár által kezdeménye­zett közös énekléssel a tetőfoká­ra hág, a szerződtetett muzsiku­sok nem tudják operettdalaikat a fiatalokra kényszeríteni — a prímás a közöny és az unalom egyértelmű jeleként többször ásít. A vacsora végén, a szokásos pálinka helyett pezsgő kerül a poharakba, az ifjú férj mond ,'tósztot. Az ügyeletes személy- gépkocsik hazaszállítják a sere­get — világosodik. Szép nap ígérkezik. * A z ifjú pár dél körül éb- ^ red. A szobában — a férj szüleinek házában — félhomály van; a redőny okozta sötétben azért kivehetők a tárgyak körvo­nalai. Lábujj hegyen az íróasztal­hoz lopakodik a férj, és bekap­csolja a lemezjátszót; a helyisé­get elárasztja a sztereohangzás. A basszusok megrezegtetik a könyvszekrény üvegeit — a férj lepte meg magát a bútordarab­bal — az NSZK gyártmányú, for­matervezett teáskészletet, a he­rendi, ugyancsak formatervezett kávéskészletet, az alpakka ét­készletet, sőt, meglebegtetik a borítékokat is, melyekben a nászajándéknak szánt összegek lapulnak. A már meglevő bútort is beleszámítva körülbelül 40 ezer forint a kezdés, ebből 20 ezer fo­rint takarékbetétkönyvben tá- roltatik. Az ifjú házasok mint­egy ezerhatszáz kötet könyve pluszban jön ehhez. A redőny okozta zajt a szülök — igen helyesen — az ébredés csalhatatlan jelének tulajdonít­ják, kopogás után étkezésre szó­lítják fiukat, illetve menyüket. A sietve bekapott ebéd közben a fiatalasszony felé folyik egy ki­dőlt pohárból a bor, ami ugyebár a közeli keresztelő jele. Csomagolás közben az ifjú férj elárulja, hogy a másfél éves kapcsolat kezdete jutott eszébe, mikor is egy lapot így fejezett be: „üdvözletét küldi, ölelj ne), csókoljna) .. . ’’ Nagyot nevetnek, majd megölelik, megcsókolják egymást. Ha két év múltán be­költöznek az új lakásukba, bi­zonyára ez a pillanat is eszükbe jut majd. Dőröndölckel a kézben in- dúlnak a fiatalok a busz­hoz, mely a nászút színhelyére szállítja őket. — Majd írunk! — kiáltanak vissza; a fiatalasszony hangjára előrekerül a kutya is, éktelen ugatással fejezi ki azt, hogy né­miképp ismeretlen még számára a hölgy. f Kiröpült az első — mond­ják a férj szülei, másik két fiuk­ra gondolva, és megsimogatják egymás kezét. Férjhez ment a legkisebb is — gondolják tizenöt utcával tá­volabb az asszonyka szülei és megszorítják egymás kezét. Ballal József t

Next

/
Thumbnails
Contents