Petőfi Népe, 1975. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-17 / 193. szám
Petőfi Istvánra emlékezve Egy különös szoborműhely A kövek itt szinte magukat kínálták véső meg kalapács alá... A bánya bezárt, a fúró-, „szeletelőgépek” elvonultak csak a szétdobált szikladarabok máradtak az egykori fejtés helyén. Szétdobált szikladarabok — értéktelen kőtömbök azok számára, akik a Villányi-hegyiről úgy gondolkodtak. hogy mit is lehet belőle építeni; ám értékes szobrászati nyersanyag azok számára, akik azon tűnődtek: miféle formákat tehetne ezekből a szikladarabokból kibontani. □ □ □ A Villány mellett bezárt kőbányát először a fiatal képzőművészek stúdiója fedezte fel. Ennek tagjai álltak elő azzal az ötlettel, hogy legyen ebből a kőbányából — szabadtéri szoborműhely. Valami olyan közösen használt munkaterület, amely egyrészt munka- alkalmat — „nyersanyagot” — ad a kővel dolgozó fiatal szobrászoknak. másrészt meg szabadtéri szoborkiálltás váljék belőle, hiszen — »SY tervezték — az ott faragott munkák egy része a helyszínen marad. Az ötlet életképesnek bizonyult. 1967-ben kezdődött meg az elhagyott kőbányának e szokatlan újrahasznosítása, s hamarosan oiyan ismert magyar szobrász- művészek telepedtek le rövidebb- hosszabb időre Villányban, mint Bencsik István, Bocz Gyula, Kovács Ferenc, ifj. Szabó István, Vargha Imre, Vígh Tamás. E név'sor egyben azt is jelzi, hogy a fiatal képzőművészek stúdiójának kezdeményezésére az idősebb szobrásznemzedék tagjai is igent mondtak. Sorra odaköltöztek Villányba, s vésték, csiszolták a zöldes, vöröses, barnás márványt, félmárványt, a környékbeli hegyek nemes anyagát. Villány hamarosan igazi művészteleppé nőtt. A Baranya megyei Tanács és a Képzőművészek Szövetségének közös meghívása alapján érkeznek oda a szobrászok. akik két-két nyári hónapot töltenek el az elhagyott kőbányában. A kezdeményezés sikerét jól bizonyítja az a tény, hogy az elmúlt évkeben már számos külföldi — japán, olasz, román stb. — vendége is volt a művésztelepnek. □ □ □ Aki ellátogat a villányi kőfej- tőtiöz^ láthatja: milyen sok vésett. csiszolt kő őrzi az 1967 óta eltelt nyarak emlékét. Egész kis szoborpark vonzza már a kíváncsiakat. akik — mint a telep lakói panaszolják — olykor inkább akadályozzák, mintsem serkentik a munkát. Hpgy milyen látnivalót kínál ez a halálra ítélt, majd újjászületett kőfejtő? Az ott található anyag eleve meghatározza, hogy mi is készüljön belőle. A kemény márvány és félmárvány elsősorban a mértani formákra — gömbre, spirálra, tojásalakra — emlékeztető alakzatok kifíaragására. csiszolására alkalmas, így hát főképp efféle munkák töltik meg a meredek hegyoldal tövében meghúzódó szoborparkot, egyben szoborműhelyt. • Néhány szobor immár a villányi műhely jelképévé vált! Ilyen elsősorban Bocz Gyula pécsi szobrászművész „Csillagok” című munkája, amely egy óriási — szölőfürtre emlékeztető — kőtömb; az egymásból kinövő, a tiszta éjszakai égbolt sziporkázó szép együttese. Ugyancsak Bocz Gyula faragta ki azt a vörös márványból készült szobrot is, amely a Villányihegy egyik kiugró pontján áll. „Spirál” — ez a neve. s felfelé kunkorodó. sodródó alakja leg- ; inkább egy szélben kígyózó lángnyelvre emlékeztet. Noha súlyos kőtömb, mozgékony formája, felületének élénk csillogása valóban a lángok játékát idézi. Bencsik Imre tojásdad munkái szintén azt mutatják, milyen sokféle — és milyen változatos — térforrrfák készíthetők a nemes anyagból. □ □ □ Villány most készül az újjászületésre. felújítják, kényelmesebbé teszik a meghívott vendégek szálláshelyét, s ha ez a munka elkészül, még több — hazai és külföldről meghívott — vendég dolgozhat a hét éve alakult művésztelepen. Ha elkészül a kibővített, átalakított művészszállás, újra benépesül a hajdani kőfejtő. Tovább gyarapszik a máris nemzetköri hírű-nevű baranyai szoborpark... A. L. Petőfi István születésének 150. évfordulóját természetesen nem ünnepli úgy a magyar irodalom, mint világhírű testvéréét, Petőfi Sándorét. De az irodalmi lexikonok számon tartják nevét és művét. S itt Kecskeméten, Bács megyében (Szabadszálláson született 1825. augusztus 18-án) még inkább indokolt ráirányítani a figyelmet. Először arról kell néhány szót szólnunk, hogy sohasem könnyű egy nagy alkotó „árnyékában” felnőni. Közismert Goethe és fia pioblémája. Arany János mellett tudatosan gazdasági pályát akart választani Arany László. Pedig jó költő volt, gondoljunk csak A délibábok hősére. Petőfi Zoltán, Petőfi Sándor fia is költőnek indult. De korán elhunyt. Szinte természetes, hogy apja miatt tartja számon az irodalomtörténet. Azt hisszük, hasonló Petőfi István esete is. Részt vett a szabadságharcban, először közlegényként, majd századosi rangban szolgált. Világos után büntetésből őt is besorozták az osztrák hadseregbe. 1851- ben került haza. Egy emigráns ügynök névjegyzéke alapján letartóztatták, és három évig börtönben tartották. Miután kisza- » (1825—1880) badult, egy ideig sógoráéknál, Horváth Árpádéknál lakott. Nevelő lett. Majd mint gazdatiszt dolgozott. A hatvanas években megnősült, de házassága nem sikerült, hamar elváltak. Az emlékezések szerinti „komoly kötelességtudásával” megszerezte a Geiszt család elismerését, nagyrabecsülését, ahol dolgozott, ö volt Petőfi Zoltán gyámja. S nagyon elkeserítette őt Zoltán életmódja, sorsa, halála. Költő volt, de nem él az irodalmi Jcöztudatban. Verseit Bajza József adta ki 1909-ben. Ezek a versek testvére, Petőfi Sándor és a népköltészet hatását tükrözik. Az utókor és méginkább a nagy- közönség főleg onnan ismeri a nevét, hogy megőrizte az István öcsémhez című híres vers: Hát hogy mint vagytok otthon, Pistikám? Gondoltok-e úgy néha-néha rám?... Egészen sajátságos, hogy a Petőfi Sándor prózai írásait tartalmazó új kiadásban nem találunk számottevőbb anyagot a két testvér levelezéséből. Mintha nem álltak volna kapcsolatban egymással. Vagy elvesztek ezek a küldemények? 1849. június 26-án írt István költőtestvérének, amelyben Petőfi őrnagyi rangról való lemondásáról és családi életéről szól: „Te feleséges ember vagy, van egy nőd, eleiednek legdrágább kintse, van fiad, életed egyetlen öröme, s te ezeket is áldozatul akartad szentelni hazádnak ..önmagáról annyit jegyez meg, hogy Nyitrától nem messze vannak „előőrségben”. Négyszer ütköztek meg a németekkel, míg a Vágón áttörtek. S utal a későbbi kinevezésére, t Ez alkalommal érdemes felhívni a figyelmet egy fontos irodalomtörténeti adalékra: a Forrás 1969-ben napvilágot látott első számában közli Petőfi István néhány levelét. Az írásokat Sebestyén Erzsébet adta közre, akinek édesapja, Sebestyén Dávid Szabadszálláson született, Petőfi Sándorral tanult együtt Aszódon. Petőfi István 1875. november 5-én megköszöni, hogy Sebestyén felkereste szülei sírját. Talán ezek a sorok rokon vonást sejtetnek a nagy költőtestvér szüleihez írt meleghangú verseivel: „Naponta látván jó szüleim arcvonásait, emlékük szelíd borulattal vonja be mindannyiszor lelkemet, s most évek után jólesett a könnyzápor.. Szekér Endre • Klossy Irén rajza. SIMON LAJOS : Kalandozások Uram, felírták zörgő kutyabőrre írástudóid zord törvényeid, hogy vétessék el szeméből a fény, tépettessék ki szájából a nyelv, vágattassék le arcáról az orra, húzattassék kövér akáckaróba, húzattassék ki keze, lába tőből annak, ki itt, ahol selyem a fű, ahol halaktól ezüstös a víz, meg nem telepedik. Uram, én ezer év múlva is bolyongtam, igaz, csak itt a bérceken belül: Kartalon, Szerencsen, Szomjúháton, Sajógirincsen, Sajóőrösön ... Hazám volt, bár csak háromszáz napig Kossuth hazája, Hegyalján: Monok, egy évig kondáskodtam Muhipusztán, egy teljes télen láttam Önodot, egy nyáron át a summás-aratóknak hordtam a vizet Pusztaszer felől, uram, törvényed ellenére éltem, de itt, csak itt a bérceken belül. • Bencsik István munkái. • Alul: a szoborműhellyé lett egykori kőfejtő. (Bojár Ottó felvételei) • Bal oldali felső képünkön Bocz Gyula: Csillagok. • Fent jobb oldalon, Bocz Gyula: Spirál. j ki éjszaka szárnyvonalon, A bumlivonaton utazik — A azon, amelyik óránként körülbelül húsz kilométert hagy maga mögött, a húsz kilométer lefutása alatt tizenkétszer áll meg —, oz tudja hogy aludni kíván ilyenkor az utas. De a mi vonataink ülőhelyei oly módon szerkesztőd- tek, hogy aludni nemigen lehet, csak ha a térdére hajtja a fejét az utas, vagy megszegi hátra a nyakát, s túlhajtja az ülésen. Ilyen módon viszont ütközik a feje azzal, aki a túloldalról akar aludni ugyanígy. Egy darabig kocogtat- tuk a fejünket ilyen módon hátellenes útitársammal, aztán egyik megállónál felszállt valaki, mellé, s ettől kezdve ő nem aludt, hanem beszélgettek. — Meddig rázatja magát? — Sajnos, egészen Pestig. — Na, hisz akkor még átszállása is van. — Igen, de kicsi a csomagom. Hát maga? — En is átszállók majd, de nem Pestre, Bugama- jorba. A felszállt kislány kacagott. — Bugamajor? Hát ott mit csinál? — Ott én vagyok a tanító. Nevettek rajta együtt: csuda mulatságos is, hogy valaki Bugamajoron tanító. — Na, és maga mit csinál Pesten? — En ott lakom. — Szüleivel? — Tulajdonképpen igen — adta meg a lány a csodálatra méltó választ. De hát a magyar nyelv ismeri a tulajdonképpen" kifejezést, így a használata is jogosult. — Es maga szeret Bugamajoron? — kérdezte mindjárt? A bugamajori tanító érezte, hogy valamit kell mondani, ami őt a pesti kislánnyal egyenrangúvá teszi, hát szórakozottan azt felelte, hogy jobban szeretne a Mátra lábánál lakni, ahol a hósapkás hegyek integetnek, ha kinéz a jól fűtött szobája ablakán. — Gyöngyösön, vagy Gyön- gyössolymoson, vagy Pásztón — mondta mellékesen —, ott jobban szeretnék tanítani. Bár Bugamajor se rossz. — Gyöngyösön.. ■ aha ... biztosan a bort szereti. — A,zt is, persze, azt is. A jó bort. De főként a szőlőt és a hegyet, a szőlő a legnemesebb gyümölcs. Jót tesz az emberi szemnek, ha nézi a szőlőleveleket, szeptemberben, amikor a legtöbb szőlőt eszik az emberek, akkor a legokosabbak. A legjobbak. S a bort is csak úgy szeretem, szőlőhegyen, pince, vagy présház előtt heverni a gyepen, vagy télen... mint Horatius mondja, nézni a Soracte hófedte csúcsait. A lány megint nevetett. — Hol vannak nálunk hófedte csúcsok. — Télen a domb is az. — De a Soracte magasabb — mondta a lány. — Ezerhétszáz méter. — Csodát... Közép-Olaszor- szágban nincsenek is ilyen magas hegyek. — Hogy szerezte meg a latin antológiát? A tanító kicsit gyanakvó lett; ez a lány azt hiszi, hogy a latin antológia nélkül ő nem is tudná, hogy mi az a Soracte. De aztán mégiscsak elmagyarázta, hogy ez a legegyszerűbb: ö Pécsre adja fel mindig a megrendelést, és a tanári könyvtár számára. A tanári könyvtárnak mindig megküldik a könyveket, persze nem tudják, hogy ez a tanári könyvtár az ő kéttanerős iskolája. S ő fizeti ki. t — És ki a másik tanerő? — Hát egy kolléga. — Fiú vagy lány a kolléga? — Hát... tulajdonképpen lány — mondta a kis tanító kuncogva —, olyan fiú-lány, tudja, csizmában jár és lovagol. Haha ... — Lovagol? — Igen — jött bele a tanító a mesébe. — De csak télen, mert ilyenkor kap az állami gazdaságtól lovat, azok örülnek, ha járatják a lovaikat... lovon látogatja a gyerekeket. De most beteg. Operálták. Összebújtak, s aprókat kuncogva tárgyalták, hogy mivel is operálhatták a tanítónőt. — Es maga? — kérdezte végül a tanító. — Hát én... én csak most érettségizek, de orvos leszek, tehát máris bejárok kórházakba. Szóval szakmailag én már any- nyit tudok, mint egy harmadéves. — Érthető is — legyintett a tanító. — Érdeklődés kérdése az egész. En például szakmám szerint nem lennék matematikus, ha nem ez érdekel, hát hihetetlen jó matematikus vagyok. De a mútkor zavarba jöttem, előadást tartottam Keresztszegen, s egyszer csak, ahogy a táblára akarom felírni, hát valahogy az Einstein időképlete kiment a fejemből. Sehogy sem tudtam felírni, pedig ez alapjában egyszerű. Szerencse, hogy az ottlevök közül úgyse értette senki. — Persze, a felejtés —mondta a lány —, az könnyű dolog. Az mindenkivel megesik, még olyannal is, mint az in profeszszorom, aki megengedi már most nekem, hogy ott segédkezzek, amikor ő a legbonyolultabb operációkat csinálja. Múltkor is, egyszer csak, képzelje, ott állok mellette, és nyújtja a kezét egy műszerért... én meg tudtam, hogy nem az kell, hanem egy másik, de nagy baj lett volna, ha most zavar jön... a betegnek az egész agya kinn volt már egy tálcán, ott kellett egy véreret elkötni... odaadtam ne' ki azt a kis, miniatűr ér csipeszt ... — A lényeges, hogy az ember sose jöjjön zavarba — magyarázta a fiú. — En is a múltkor úgy jártam, hogy meghívtak a pécsi egyetemre, egy matematikai probléma gyermekeknek való megértetése lett volna ... szóval ez kellett volna, és persze, akik értenek is hozzá, hát azok is elfelejtették már, mit ért egy gyermek. En persze ismertem ennek a megfelelő irodalmát és akár zavarban voltam, akár nem, ráparancsoltam magamra: na, most ne! Vigyázz, fiú, észnél légy ... hát... hiszi vagy nem hiszi, itt nem felejtettem el semmit. Még jobban elfelejtem, ha népművelésnél vagyok ... persze tenzorális egyenleteket népművelésnél úgyse magyaráz az ember. A tenzorszámítás az azért magas még falun... Nem mondom, ma még nem, hiába, ötvenkilencet írunk, én szerintem még nem reális a tenzorszámításokat falura levinni. — Nem, persze, hogy nem — mondta a lány megnyugtatóan. — Egyébként is nagy baj az, hogy még van nálunk csomó elmaradottság. Képzelje, hogy jártam a múltkor. Egy angol újságíróval beszélgettem — hozzá kell fennen* ’ nagyon rosszul tudom magam kifejezni angolul, mert olvasok ugyan, de beszélni még alig-alig próbáltam —, szóval azt mondom ennek az angolnak, hogy a magyar költészet felér a ■ világ akármelyik költészetével, s bizonyítékot követelt. Hát mit fordítsak le neki angolra? — Na és? — sürgette a tanító. — Gondolkoztam persze. Rövid legyen, internacionális legyen ... — Petőfit. — En is arra gondoltam. Aztán a Berzsenyi Napóleon-versét fordítottam le. — Isteni. Nagyszerű, hogy az eszébe jutott. Hát attól aztán paff lett, nyilván. — Az lett volna, sőt az is lett, persze, de nem tudtam egészen jól. Nem tudtam a szavakat. Fényes csalatás — ezt körülírással, aztán tündér kényed, ez lefordíthatatlan — hát nagy nehezen sikerült. És erre az angol kijelentette, hogy ennél szebbel Napóleonról még Tolsztoj se írt. Hajnalodott, s nekem éppen ennél az állomásnál kellett le- szállnom. Nem hallgathattam tovább. Ahogy végigmentem a vonat mellett, láttam az ablakon kikönyökölni a két gyereket, a kis húszéves tanítót, meg a kis tizenhét éves lányt. A szemük azt mutatta, hogy már egymáshoz tartoznak félig-meddig. Csillogott a szemük, és meséltek. Valami olyasmi eszembe jutott ugyan, hogy három évvel ezelőtt egy angol újságírónak én is próbáltam lefordítani a Napóleonverset, s pontosan ezek a szavak nem jutottak eszembe, mint fényes csalatás, tündér kényed ... de hát ez annyi emberrel előfordulhat. Ezek ritka szavak. Igaz, ezt akkor meg is írtam ... de hát fontos, hogy a fiú elhitte. Köszöntem neki elmenőben, de egymással voltak elfoglalva. Hallottam, hogy a fiú mondja: — Egy viharban, életem legszörnyűbb viharában, amikor a manométer már felmondta a szolgálatot, annyira alacsony volt a légnyomás és köd, nos, szex- tánsom nem volt, hát... Aztán elindult velük a vonat. SARKADI IMRE: Utazás
