Petőfi Népe, 1975. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-02 / 180. szám

í • PETŐFI NÉPE 9 1975. augusztus 2. Esti képek az építők szállásáról Tévéfilm Csontváryról I Fél nyolc körül érkezem az im­pozáns, új szálló elé. Kecskemét­nek ez a része, a Rákóczivárost átszelő Kuruc körút az esti órák­ban viszonylag csendes. A szálló, amely a Bács megyei Állami Épí­tőipari Vállalat több száz mun­kásának második otthona, estén­ként ilyenkorra telik meg élettel. A bejárat előtt Legalább két-három tucat mo­torkerékpár a járda szélén és a parkírozó helyen. Az egyik MZ-t hosszú hajú. szőke fiatalember. Varga Dezső kőműves törülgeti nagy gonddal. — Holnap péntek lesz, a haza­utazás napja, azért teszem rend­be a járgányt — mondja a szan- ki fiú. — Ha végzek, fölmegyek és vacsorát főzök csirkeaprólékból. Most lép ki a szálló bejáratán Körösi Sándor és Táborosi Jó­zsef. Fiatal munkás mindkettő, vállig érő háljál, trapéznadrág­ban. Moziba mennek, a Nagyvá- rosi/fénveket nézik meg. Máskor pingpongoznak, tévéznek, olvas­nak. Körösi a fantasztikus regé­nyeket szereti. Az előcsarnokban Jobbról a porta, csinos, mint egy szállodáé. A „pult” előtt né­gyen állnak: három fűtésszerelő, egy brigádbeliek: Fehér István ti- szaugi. Erdélyi Imre halasi. Asz­talos Károly szintén tiszaugi mun­kás és Debreceni József fehér- gyarmati kőműves, aki művezető­képző tanfolyamot végez. A szál­lástérítési lapot töltik ki Pék Sán- dorné portással. A nősök havi 90, a nőtlenek 105 forintért kapnak szállást. Az előcsarnok belső felében asztalok, forgó fotelekkel. Az egyik sarokban kártyacsata dúl. Letelepszünk új ismerőseimmel. — Most jöttünk haza a munka­helyről, Homokbányáról — tudom meg Asztalos Károlytól. — Ha fölmegyünk, megfürdünk és pi­henünk. Moziba szoktunk járni, de ma nem megyünk sehová. Én olvasni is szoktam, mert a könyv nyugtat, és tanulhat is belőle az ember. Néha elbeszélgetünk a munkáról a brigádtársakkal. A szállóról egyöntetű a négy férfi véleménye: nagyszerű. Há­romágyas szobák, beépített szek­rények. kéthetenként ágynemű- csere, hideg és meleg víz nem­csak a közös fürdőszobákban, ha- ,nem a lakószobák mosdófülkéi­ben is, emletenként társalgó és konyha. Debreceni József így jel­lemzi az itteni kényelmet és a berendezést: — Egyszer pár napig laktam az Aranyhomokban, de itt még an­nál is jobb. Beszélgető partnereim elmond­ják, hogy a szálláson — a „lak­béren” kívül — heti 250—300, fo­rintba kerül az élet. Az ebédet a munkahelyre viszik nekik, 5 fo­rint 20 fillérért. Elégedettek ve­le. A reggelit és vacsorát maguk állítják ki. Ha a szálló mellett felépül az új konyha, jó lenne onnan legalább vacsorát kapni — mondják. Persze kényelem ide, kényelem oda, a család az csak hiányzik mindegyiküknek. A tiszaugiak né­ha hét közepén is „hazaugranak” azzal az autóval, amelyik napon­ta hozza a falujukból a munká­sokat. Erdélyi Imre és Debreceni József ezt nem teheti meg. Deb­receni 320 kilométerre laíkik, a hét végén a hírhedt szabolcsi „fe­kete vonaton” szokott hazautazni. A tömegnyomor állandó, de a bo- rotvás-bicskás verekedés se ritka útközben. A péntek és vasárnap éjszakát vonaton tölti. Ha gyors- pótjegyet is kifizetné a vállalat, akkor kényelmesebben utazhatna. A liftben A napközben emeleteket talpaló munkások a szállóban lifttel köz­lekednek. Már amikor jó — pa­naszkodik az 56 éves Asztalos Károly, az egyik hatszemélyes felvonóban. — Néha elromlik, mert van, aki nem vigyáz rá. Az is előfordul, hogy. csak tréfából írják ki: Nem működik. Én nem szeretem az ilyen tréfát. Utazás közben más panaszt is hahók, a ki kivel lakik kérdés­re. Azt állítják, hogy a portásnő dönti el. ki hová kerül. A fűtés- szerelők brigádjából például né­gyen három szobában laknak, s hiába kérik, nem teszik őket egy helyre. Kiderül, hogy a szállóban az 0 A szálló. épület belső szerkezetét, az elren­dezést. Csak ía hangosbeszélőt hiányolja, amivel tudtára lehetne adni. ha valakit odalent keres­nek. A földszinten levő telefo­nok se működnek még — mondja. Tóth Sándor tiszakürti ifjú­munkás. villanyszerelő — akivel a folyosón futunk össze — egy hete lakik az új szállóban, s na­gyon jól érzi magát itt. Szakma­női akt reprodukciója. Az ablak­ból szép kilátás nyílik az esti fé- nyeket gyújtó Kecskemétre. Társalgó Az ötödik emeleti társalgó — hívogató szőnyeges-foteles klub­szoba — pillanatnyilag üres. Deb­receni József a falhoz lép, s két kibúvó drótvégződésre mutat. — Itt hangulatlámpák voltak, de sajnos, vannak köztünk olya­nok is, akik nem tartják tiszte letben a közösségi tulajdont. Az itteni képek is megtetszettek va­lakinek. de azokat már pótolták. — Az enyhén fogalmazó fiatal­ember elmondja, hogy más. sze­mélyes tulajdonban levő dolgok is tűntek már el. Neki például a kerékpárja, főzőeszközei. A szálló­ban a munkásoknak nincs sem­miféle vezető-ellenőrző testületé, az talán segítene valamit. A há­zirendet be nem tartókat, han- goskodókat, a bútorokat nem kí- mélőket csak alkalmilag dorgál­ják meg a komolyabb emberek. A portások nők. s azok bi­zony gyengének bizonyulnak. Hazatérőben Hazatérőben, a földszinten be­nézek a tévéterembe, ahol színes és fekete-fehér képernyős készü­lék is található. Tízen-húszan né­zik az esti műsort. Az egyik kár­pitozott székben olajos ruhás fér­fi ül. Egyszer már láttam ma es­te. erősen ittas. Arra gondolok, hogy csak a szálló berendezése közel kétmil­lió forintjába került a BÁÉV-nek. s bizonyára nem egy-két évre szánták. Igazai adok új munkás­ismerőseimnek, akik azt, tartják, hogy az ablaktörőket. butorron- gálókat, a közösségbe beillesz­kedni nem tudókat — szóval, va­lamit tenni kellene. A portánál Rabatin Ferenc sze gedi villanvszerelővel találkozom. Most jön a munkából, az óvónő­képző kollégiumából. Ma pótolták a holnapi hazautazás miatt ki­eső időt. Az órámra nézek, fél tízet mutat. A. Tóth Sándor • A portánál: Fehér István, Erdélyi Imre, Asztalos Károly és Debre­ceni József. (Szilágyi Mihály felvételei.) egy brigádba tartozás, az azonos szakma, vagy az egy vidékről származás az emberek vonzódá­sának. barátkozásának alapja, s eszerint alakulnak ki összetartó, kisebb közösségek. Egyébként a többség nem ismeri egymást, a tegeződés is csak az egy társaság­ba tartozók között szokás. A folyosón A negyedik emeleten szállunk ki. A folyosó — éppúgy, mint az épület többi része — nagyon tisz­ta. A város felé balról nyílnak a lakószobák, jobbról a közös helyi­ségek. A konyhában Szabó Béla tunyogmatolcsi ács pizsamára vet­kőzve gulyáslevest főz. Dicséri az beli barátaival jár esténként szó­rakozni. Ősztől esti szakközépis­kolás lesz, le akar érettségizni. Az 504-es szobában Az 504-es szobában, az ötödik emeleten lakik Debreceni József, a paksi Fodor Istvánnal és az eleki Drágos Illéssel. Az utóbbiak szintén most végzik a művezető­képző tanfolyamot. — Az a baj, hogy nincs tan­könyv a tanuláshoz — tájékoztat Drágos Illés. — Amit mi magunk jegyzetelünk, abból nem tudunk jól felkészülni. Az ágyneműtartós heverőkön elnyúlva tanulgatnak, fürdőnad­rágban a meleg miatt. A szoba, sarkában asztal, székek, a falon • Készül a jelenet a miivészkávéházban. (Fotó: Vörös Ilona.) Mindjárt az elején tanúi lehe­lünk egy ízetlen tréfának, amely­ből kiderül, mennyire nem értet­ték meg saját kortársai sem a festőt, majd egy sikertelen tár­lat kapcsán lehangoló képet al­kothatunk a kor közönyéről. A következő jelenet már arra utal, hogy ha késón is, de találkoz­hatott megértéssel, a Tanácsköz­társaság idején. Majd a képer­nyőn megelevenednek Csontváry víziói, végül pedig láthatunk egy árverést, amelyen a nagy íest­gának ábrázolása, a közönybe fulladt tárlat jeges kékjei, vagy a víziók merészen, tüzesen ka­vargó színkáprázata. Csontváryt Öze Lajos játssza tökéletes külső és belső azonosu­lással. Sztankay István Pólya Ti­borról, Benkő Gyula Szinyei Merse Pálról, Bilicsi Tivadar Fé­nyes Adolfról, Tyll Attila Rippl- Rónai Józsefről „készített” vil­lanásában is hiteles portrét. V. Zs. Csontváry Kosztka Tivadar személye és festészete különös (helyet foglal el a magyar tészet történetében. Sokan még napjainkban is egy őrült lázál­mos képzelgéseinek tulajdonít­ják, semmilyen vonulatba sem il­leszthető képeit és jól tudjuk, életében alig akadt valaki, aki elismerte volna, hogy korának legnagyobb magyar festője volt. Most. hogy életéről tévéfilm ké­szült, feltehetően igen sok néző a még mindig homályos, vagy félreértett, félremagyarázott élet­rajzi részletek tisztázását várja az alkotóktól. Várkonyi Gábor rendező és Lendvai György dramaturg nem arra vállalkoztak, hogy Csont­váry Kosztka Tivadar életét, életművét a teljesség igényével vigyék képernyőre. Vállalkozá­suk kevesebb, és ugyanakkor több is ennél: egy zaklatott, változa­tos életű, látomásos erejű, korát megelőző nagy művész pályáját néhány jellegzetes csomópontjá­ban igyekszik megragadni és ki­vetíteni vizionáló, expresszív erővel, a stílusok sokféleségének ábrázolásával. Az öt különböző stílusú epi­zódból összeállított tévéjáték az öregedő Csontváry életéből ragad ki egy-egy fontos részletet. • Csontváry — öze Lajos. menyek megmenekülnek attól, hogy piaci csomagolóponyvákká váljanak. Kár, hogy a nézők töbsége nem színesben élvezheti az egymásra épülő epizódokat, amelyeknek a tartalmát még árnyaltabbá, kife­jezőbbé teszik a drámai funkciót hordozó színhatások. Ilyen jele­netet tartalmaznak a művészkár véház kifinomult, mondhatnánk polgárian választékos bohémsá­Villamosság — spenótból Egy japán kutatóintézetben felfedezték, hogyan lehet a nap­energiát spenót felhasználásával villamos energiává alakítani. Fel­fedezték, hogy ha a spenótból és más növényből kivont tiszta kló­ról ilt vékony filmréteggé alakít­ják, fényérzékeny vezetővé vá­lik. Ha ezt a filmréteget napsu­gárzásnak teszik ki, nagyobb ha­tásfokkal és gazdaságosabban termel elektromosságot, mint azok a napelemek, amelyekkel eddig kísérleteztek. (35.) — Ha ott kezded, akkor gyere vissza október közepén — ne­vet vissza az öreg, és letesgi a vesszőkosarat. — Vártalak ben­neteket. Félretettem néhány szép almát, körtét, szagos szilvát, meg őszibarackot. — Ha nekünk ajándékozza a fél kertet, akkor miből lesz a ha­szon, Franci bácsi? — kurjantott kicsit távolabbról Csík András. Lemaradt a szőlő végében, na­gyon vizsgálgatott egy kiszáradt tőkét. — Ne félts te engem, hallod-e! Olyan még nem volt, hogy Ná- gel Franci nem találta meg a számítását. De neked van takti­kád, András. A szebbet küldöd előre, jó követed van. Ügy teszel, mint a piaci kofák. A legszebb gyümölcsöt teszik a halom tete­jére ... — Én talán az aprajához tar­tozom? — Nem mondtam. De ha szép­ségben versenyezni kellene ket­tőtöknek, bizony olyan messze maradnál, mint a bátyus zsidó az úristenhez. No, félre a tréfá­val. Hol tartotok, meddig jutot­tatok, mi van a tarsolyban? — Már annyi mindent tudunk Franci bácsi, hogy attól tartok, lassan semmit sem tudunk — nevetett a lány és lengette az iratborítót, amelyben iratait tartja. Leültek a fa alá, a kerti asz­tal mellé. Kiteregettek minden papírt, térképet, fényképet, meg- sargult újságokat, hivatalos ira­tok fotókópiáit. Úgy jöttek az öreghez, mintha vizsgázni akar­nának előtte. — Most beszélhetünk érdem­ben is — helyezkedett el az öreg a lány mellett, s kezdte nézeget­ni a papírokat. — Azt akarom mondani én is — vette a szót a lány, aztán rá­kezd te. * — A legfontosabb fejlemény az, hogy kaptunk egy levelet Lengyelországból. Ettől az em­bertől, aki ezen a képen szere­pel, itt áll nagyapa mellett. Tut- ka Wladislaw a neve. Lublin mellett él. Azt írja, hogy emlék­szik erre az emberre. Együtt volt vele a munkaszolgálatban. Any- nyit tud róla, hogy sok gyereket hagyott otthon, meg azt is tud­ja, hogy nagyon beteg volt. Arra már nem emlékszik, mi lett ve­le, mert a fényképezés utáni na­pon őt annyira elverték a keret­legények, hogy csak a felszaba­dulás után, a szovjetek kórházá­ban tudott lábraállni. Annyi biz­tos, hogy a kép a 350/8-as tábor­ban készült. Azt is írja, hogy szí­vesen találkozik velünk, ha a tá­bor hajdani helyére, Suchába utazunk. — Mennyivel jutottatok előre? Megtudtátok, hogy él egy ember Lublin melett, van róla egy fény­kép. Semmi több. Mert ebből nem derül ki, hogy hová lett a nagyapátok. — Ebből nem. De válaszolt Petrunyin ezredes Pénzéből. Azt írja, itt a levél: „Annak az ala­kulatnak a parancsnoka voltam, amelynek katonái felszabadítot­ták a suchai tábort. A politikai foglyok közül még százan sem élték túl a megpróbáltatásokat. Sajnos, hivatalos névsort nem találtunk, a volt parancsnok, egy ezredes elégette, mielőtt elfog­laltuk a tábort. A tömegsírok feltárása után sem tudtunk meg többet, mert a tetemek jó része mezítelen volt, semmiféle írásos anyagot nem találtunk. A túl­élőkről készítettünk névsort, de azok között Csík Márton nevű nem volt. Utánanéztem a levél­tárban. saját anyagaimban is, sajnos, nem tudok többet mon­dani.” — Ismételten beszéltem Hu­szár Lajossal, a nagyapa volt fogolytársával — vette át a szót András. — Azt mondja, hogy két olyan emberrel is beszélt, akik neki Suchábar. mesélték el Csík Márton halálát. Állítása szerint egy Földi nevű ember látta is, amikor a nagyapát agyonverték. — Ez biztonsan megalapozott, mert gyakran előfordult, hogy a keretlegények a lebetegedett fog­lyokat is munkára hajtották. Aki nem bírt menni, azt veréssel ösz­tökélték. Addig ütötték, amíg hol­tan össze nem esett. Hogy a nagyapa ott volt-e, így járt-e, azt már nagyon nehéz lenne ellen­őrizni. — Felkerestük Földi János egykori vasmunkást. Már nyug­díjas, Nógrádverőcén él. A kö­vetkezőket mondta el: „Ott voltam, amikor szegény Csík Mártont verték. Szót emel­tem az érdekében Farkas István tüzér főhadnagy úrnál. Kértem, ne bántsák, mert az az ember súlyos beteg. Erre nekem estek, engem is vertek, mint egy rossz lovat. Elvesztettem az eszmélete­met, hetekig nem hallottam, alig bírtam hajolni, annyira elverték a vesémet. Nem tudom, mi tör­tént Mártonnal. A temetését nem láthattam, mert abban az időben magam is félhalott voltam. Any- nyit mondhatok, hogy Farkas István tüzér főhadnagy szadista vadállat módjára viselkedett. Akkoriban a régi Lengyelország területén, Vlagyimir Volenszk közelében álltunk. Tüzérek mel­lé osztottak be, lövegállásokat építettünk. Egy esetben azt a hírt hozták a főhadnagy felderí- tói, hogy a településen partizá­nok tanyáznak, a lakosság segí­ti őket, bújtatja a partizánokat. Porrá lövette a falut. Nem ma­radt életben egy ember sem, nem maradt a tüzérségi tűz után egy ép ház sem. Ez a Farkas István főhadnagy egy református püs­pök fia volt.” — Kezdhetnénk az egész név­sort ilyen; firmákból. Ezt a Far­kast nem ismertem, de hozzá ha­sonlót többet is — jegyezte meg keserűen az öreg és a papírokat nézegette. — Valamit nem értek Franci bácsi — húzódott az öreg mellé András. — Ezreket, tízezreket tartotiak fogva, egy-egy tábor­ban tömegek voltak. Miért nem törtek ki, miért nem lázadtak? Hogyan törődhettek bele ilyen szörnyű sorsba? Nem volt ez a tömeg egy passzív, gyáva anyag? * — Messzire mész, fiú! — pat­tant fel az öreg. — Azoknak az embereknek java része éppen a bátorsága, tenniakarása miatt ke­rült olyan helyzetbe. Legyengült, árnyékemberek voltak. Mitől lett volna fizikai és lelki erejük? De még így is sokan kitörtek, sokan fellázadtak, ellenálltak. Az esé­lyük szinte egyenlő volt a sem­mivel. Mégis. Képzeld csak el. ötszáz emberre ötven keretle­gény ügyelt. Méghozzá olyan ke­retlegények, akiknek nem voltak gátlásaik. Minden gyanús moc­canásra tüzeltek, azt pedig ma­guk döntötték el, hogy mi a gyanús. Egyébként pontosan tu­dom, pontosan érzem én is, mit gondolsz, mit érzel fiam! Ben­nem ez egy kicsit veszedelme­sebb időszakban dolgozott. De mondd, komolyan gondolod, hogy pontosan azt a helyet akar­játok megtalálni, ahol a nagy­apa sírját tudhatjátok? — Erre kevés a reményünk. De abban biztos vagyok, hogy uta­zunk. Nekem is, apának is, Zsu­zsának is el kell jutnunk Su­chába. Hiszem, hogy ott van a nagyapa sírja. Ha hiszem, ak­kor igaz. Ha igaz, akkor apa is annak véli. Ezt meg kell tenni! — Tisztelet érte, de értelmet­lenség! — motyogta fáradtan Ná- gel Franci bácsi. —Érzelgősség. Az élőket kell megóvni! — Megbocsát, Franci bácsi — csattant fel a lány, annak meg mi értelme van, hogy évente egy­szer feketébe öltözik, elbújik a világ elől, hogy ne lássák a könnyeit? — Annak? Van egy nagy dif­ferencia. Én láttam a halotta­kat, megjártam a pokol tornácát. Tudom, milyen, és nem tudom elfelejteni. Nekem ez belső pa­rancs. Engedelmeskedem. — Bennünk nem szólalhatnak meg ilyen belső parancsok? Ta­lán alkalmatlanok vagyunk arra, hogy érzelmeket is hordozzunk? Miért ne engedhetnék meg ne­künk, hogy magunk végezzük el a kor vizsgálatát. Senkinek nem szükséges vakon hinnie. Így, a mi módszereinkkel jobban tájé­kozódhatunk visszafelé is, előre is. Azt pedig nagyon köszönjük, hogy segít nekünk — mondta Csík inkább magának, az asztal­lapot lesve. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents