Petőfi Népe, 1975. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 169. szám
yj (í v ELÖDÉS • IRODA L O M • MŰVÉSZET • IR O D A L () M • M V É S Z I I Örökségünk - a népi kultúra A modem ipari civilizáció . létrejöttével felszámolódik az évezredes hagyományokat őrző falu. Csökken a mezőgazda- sági kereső népesség és nyomában az iparba és általában a városba - áramlik a munkaerő, a mezőgazdasági termelésben pedig végbemegy az üzemi koncentráció. Minthogy foglalkozást és lakóhelyet a kereső népesség legszélesebb rétegle változtatott, a társadalmak szerkezetében is alapvető változás ment végbe. A változás természetesen az életmódnak, a kultúrának és a gondolkodásnak az átalakulásával is együttjárt. A XVII—XVIII. századi Angliában — az ipari forradalom előestéjén — divat lett a népballadák és más népköltészeti alkotások gyűjtése, publikálása. Ez később átterjedt a kontinensre, a XIX. század második felének kelet-európai irodalmát és zeneművészetét alkotó módon termékenyítette meg. Nálunk például olyan magasságokba emelkedett, amiket Bartók és Kodály neve fémjelez. A szellemi kultúra alkotásai iránti figyelemmel csaknem egyidőben fordult az érdeklődés a vasár- és ünnepnapok, majd a szürke hétköznapok kézzelfogható tárgyi világa felé. Népviseleteket, bútorokat, különféle szerszámokat kezdtek gyűjteni és ezeket Európa-szerte múzeumokba zsúfolták össze. Miközben, népdalokat, népmeséket jegyeztek le, vagy ünnepi ruhákat vásároltak a múzeumi kiállítások részére, a kutatókat elsősorban az a meggondolás vezette, hogy a népi kultúra jellegzetes alkotásait mentik meg a feledéstől, vagy az enyészettől. Nagyon sokféle magyarázatot találtak azzal kapcsolatban is, hogy milyen közös sajátosságokkal rendelkeznek a kulturális alkotások, és egyáltalában minek köszönhetik létüket. A néprajz- tudomány egyre inkább arm keresi a választ, milyen alkotó törvényszerűségeknek engedelmeskedve keletkeznek a népdalok, másfelől a kézműves munka szerszámai, illetve a mesék, vagy pedig az ünnepi viseletek. Természetesen egy ilyen programváltozás szükségképpen szakosítja a tudomány művelőit és a tudományos műhelyek önszükségletei is oda hatnak, hogy a szellemi vagy a tárgyi kultúra tudományos vizsgálata különböző intézményekben kapván helyet, különválasztódjék. A múzeumok gyűjteményeik gyarapodása következtében hovatovább kicsinynek bizonyultak. Gyarapodott a tudományos dokumentáció, a fotók, majd filmek, magnetofonszalagok tárolására szolgáló raktárak száma is. A kiállítások rendezésében is változtak a szempontok: a zsúfolt vitrineket. amelyeknek látnivalójában a látogató szinte alig tudott eligazodni, felváltották az életképszerű kiállítási jelenetek. Mindamellett úgy látszik ez is kevés volt. A múzeumi épületekben rendezett kiállítások nem mindig keltették a valóság illúzióját, túlságosan elvonatkozta- tottnak vagy „rendezettnek'’ tűntek. Már a múlt század végén tapasztalható, hogy egész parasztházakat, mesteremberek műhelyeit bontják le és építik fel egy kiállítás keretéhez, valamint rendezik be bútorokkal, konyhaeszközökkel, gazdasági szerszámokkal stb. Ezek a gyűjtemények a szabadtéri múzeumok első kiállításai. (Magyarországon először a millenniumi kiállításon láthatott ilyen „néprajzi falut” a közönség.) Ahogyan tökéletesedtek az emberalkotta tárgyi világ múzeumi megőrzésének és kiállításának módszerei, úgy változott a szellemi kultúra megörökítésének technikája és szempontrendszere. Nem csupán a magnetofon (vagy korábban a fonográf meg a gramofon) segítette a tudomány embereit, hanem az a felismerésük is, hogy egy-egy községnek (pl. falunak) a teljes népdalkincsét vagy népmeséi tudását kell rögzíteniük, vagy esetleg egy-egy nótafának, mesemondónak a teljes repertoárját kell összegyűjteniük. Mind^eknek eredményeként a népi használati tárgyak és a népmesék, meg a többi népKöltészeti alkotások kutatói összehasonlíthatatlanul több és pontosabb ismerettel rendelkeznek a modern ipari civilizációt megelőző történelmi korszakok hétköznapjairól és az ember teremtő-alkotó munkájáról, mint tudománytörténeti elődeik. Ezt a nagyobb és árnyaltabb tudást a társadalom is igényli tőlük. A hagyományos népi kultúra elmúlásának utolsó fázisában ugyanis már általános társadalmi szükségletté válik a népi kultúra „felfedezése”. Divat a modern lakásokban mázas tányérokat a falra aggatni, vagy kerekes rokkát szobadíszként megcsodálni. De ugyanilyen divat népdalokat énekelni éts váltakozó közösségi alkalmakkor feleleveníteni a hajdanvolt parasztok és mesteremberek tánctudását is. Mindenesetre érdekes, hogy ez a divat ma a városról terjed a falu felé, annak ellenére, hogy éltető erőit, anyagismeretét szükségképpen a faluról szerzi be. A közművelődésnek ezek a megváltozott igényei, mondhatni tudatos „elvárásai” természetesen fokozott követelményeket támasztanak a tudománnyal szemben, megkívánják az igényes múzeumi kiállításokat, a szabadtéri néprajzi múzeumok létesítését, a népmeséi kiadványok sorozatait éppen úgy, mint a népzenei hanglemezek sokaságát. Dr. Hoffmann Tamás a Néprajzi Múzeum igazgatója etek óta már csak az ablak előtti fonott karosszékben szeretett üldögélni. Innen, az emeleti ablakból, messze lehetett látni, a városom keresztül arrafelé, ahol az el- gyott falu húzódik meg a síkság szélén. Nem látni a falut, persze, hogyan is lehetne. Majdnem negyven kilométer... De ez az öreg fonott karosszék is onnan van, régi bútordarab. Itt szokta elolvasni az újságokat, amelyek néha olyan nehezen érkeznek meg. Hiszen már hajnalok hajnalán felébred, és az újságos csak hét óra karül csönget. A lábai nagyon fájnak, a-bal erősen meg is van dagadva az orvos nem mondja meg az igazat, hogy mitől van. Mitől... ? A nyolcvankét év mindent megmagyaráz. Olykor-olykor levelet hoz a postás, most már csak a gyerekektől, akik szétszéledtek az országban. A régi barátok már nem élnek, vagy elfelejtették, vagy ha nem felejtették is el, öregek már a toliforgatáshoz. Hívják a gyerekek ide is, oda is: látogassa meg őket. Ugyan! Ebben a korban már nehéz elindulni olyan útra. Igaz, annyit megígért, hogy ha Dezsőék elviszik, egyszer elmegy egy országnéző körútra. „Annyi minden megváltozott...” De annak is már vagy két esztendeje. Azóta rosszabb a lába is, kevesebb a bizalom és a kocsi sincs meg... ... Mintha csöngettek volna. Ilyenkor, délelőtt? Nemigen szokott ilyenkor jönni senki. A felesége apró, öreges léptekkel most a piacot járja; az újságot már meghozták, a postás még nem jöhet... Biztosan nagyothalló füle hal- lucinált. Rossz ez a süketség, a háború ajándéka, az aknaszilán- kokkal együtt, amelyek még mindig a bordái között pihennek és olykor nyugtalan éjszakákat okoznak. De ez a csöngetés! Kelletlenül áll fel, reccsent az öreg, fonott szék, aztán a padló parkettja, de ezeket az apró zajokat nem is hallotta — megbillenő léptekkel indult a bizonytalan hang felé. Az előszoba üvegajtajára valóban árnyék vetődött. Ott állt valaki, most újra a csengőgombhoz nyúl, látni, újra megnyomja, a hang most már tisztán sikolt. — De sürgős! A kinyitott ajtón Laji lép be. harsány köszönéssel, széles üdvözlő mozdulatokkal. Lajos, aki legmesszibb szakadt a családtól, ez a csupaszív ember, borostásan, olajos ruhában, csaknem kopasz feje sapka nélkül. — Szervusz, papa! .— Hát te! Na nézd csak! — Nem értem rá levelet írni, hát eljöttem megnézni, hogy vagytok. Az ország másik végéből. így szokta csinálni: a levélírás nem kenyere, inkább eljön, még ilyen lehetetlen időben is. — Hogy vagytok? — kiabálnia kellett, de még inkább szabályosan formálnia szájával a szavakat, hogy az apja megértse. — öregesen ... — mondta, biggyesztett az ajkával, erőtlen kezével átfogta a fia vállát. Sem ő, sem a fia nem szerették az érzelmeskedést, sem a pózokat, de ez a találkozás most nagyon jó. — Anyu? — a kérdésben ott volt minden, ami idős szüleihez kötötte. A négy évtized érett ragaszkodása, a minden percükért való aggódás, amely a meg nem írt levelek ellenére is elevenebb volt, mint a fenyők örökzöldje. — Tudhatnád... a piacon... elment bevásárolni. Nem bír egy helyben maradni ... A szavak nem a gúny. hanem a féltés szavai voltak. Azt jelentették : maradhatna itthon inkább, a buta szeles időben, szédülős fejjel minek mászkálni... hiszen mindent elintéznek, beszereznek, elvégeznek a „kislányok”. De nem, ez már benne van. Dolgozni, hasznosítani magát. Amennyire lehet, a lányait tehermentesíteni. Meg talán egy kicsit a korát is cáfolni... „— Ülj már le! Egyedül jöttél? Hát Kató? Mikor indultál? — Pistiéknél is voltam... Röviden kellett válaszolnia, tudta, hogy a rossz hallás miatt egy-két szó többet mond, mint a sok kiabálás. Es ez azt jelentette: persze, hogy egyedül jött, Kató otthon macadt, hajnalban indult, de már Pistáék- nál is volt... — Ennél valamit? Biztos mindjárt jön anyu ... Intett, hogy majd ... most nem éhes. És tulajdonképpen be is fejeződött a beszélgetés. Ez az átkozott süketség! — hol is kezdődött és hol történt a mulasztás? Ki tudja már! Amikor még kicsik voltak a gyerekek, akkor is kiabálni kellett, de akár háttal is megértette,, mit mondtak neki. Lajos kis likőrösüveget húzott elő egyik zsebéből, szemüvege mögül előcsillanó szemmel nyújtotta apja felé. — Katyi küldi... Tréfás, tisztelgő mozdulat volt a válasz és kedves korholás. — Szamár vagy... ilyesmire költöd a pénzt. Nem is szeretem. Átvette az üveget, távolról forgatta a kezében, a fény felé fordítva, hogy elolvassa rajta a feliratot; miféle ital? — Mi a fene ez? — Bolgár ... még tavalyról... — Micsoda? — nem értette. — Bolgár likőr... A válasz harsány volt. az apja rászólt. — Ne kiabálj... nem vagyok süket... bolgár, bolgár... milyen lehet? — Kóstold meg! — Majd ... Megcsóválta a fejét, Lajos a kezével mutatta, hogy kezet akar mosni, kiment a konyhába, megeresztette a csapot, és lassan csurgatni kezdte a kezére a vizet. Az apja utána ment. Nehézkes, fáradt léptekkel. Megállt mögötte és a vállára tette a kezét. — Látod, így vagyunk. Anyu mindig jár-kel, mászkál, ahelyett, hogy pihenne. Duci, Manyi mindig dolgoznak... Én meg mindig egyedül vagyok... csak olvasok, meg a totókat variálom, papíron, üres papíron, de unom már ezt is... Igen, nagyon megöregedett az utolsó években. Mennyit dolgozott egész életében! Szünet nélkül! A gyerekek szétszéledtek. Igaz, a két „kislány” itt van velük, de ezernyi-ezer saját gonddal, problémával. Lajos megtörölgette a kezét, nem válaszolt, csak szembefordult az apjával, hogy jól érthesse, amit mond. — Elmegyek ... délben még íelszaladok ... délután mennem kell vissza ... Persze, persze! Ez az élet. Ha jönnek is a gyerekek azonnal mennek tovább. Jönnek egy szóra, egy kézfogásra, egy ölelésre, egy csókra ... Aztán mennek. Mindig sietnek. Igaz... valamikor nem siettek ennyire. De biztosan ez az élet törvénye, az élet rendje. Megölelték egymást, férfiasán. Aztán kikísérte a fiát az előszobába, a külső ajtóig. — Nő a hajad... — mondta még tréfásan a fiának, hogy könyebb legyen a perc. Ragyogó napfény ömlött az előszobaajtóra, és amikor már utána intett, tudta, hogy a déli látogatás sem lesz sokkal hosszabb. De biztos volt benne, hogy eljön. Hiszen anélkül nem megy el, hogy az anyját ne köszöntené. Ha csak egy percnyi látogatással is! És ha ez kevés vigasz volt is magányosságában, de mégis valami volt... Antalfy István: Látogatás PARDl ANNA Szabadidő Szív és szív között ez összetört, sérült hangok, a nagy termelési beruházások, a beszámolók, a kampányok után az a néhány óra, míg önmagadba mélyedsz, és aztán az öröm, amint egyre magasabbra nőnek a fák, és hívnak az országutak, s egyre megrögzöttebben tévedsz el, korszakaidban, ösztöneidben, értelmedben, a családi körülményekben s a szabadság pszichózisában, és fönt csattog a nappali fény, a halhatatlan madár: a jövő nap, a jövő év, a jövő reménység. GOÓR IMRE Kilenc bak Virág Sándor kifaragott kapujára kilenc bakot kilenc bakok gyűrűs szarva fölmutat a csillagokra Virág Sándor elüldözött udvarában kilenc bakot kilenc bakok hegyes szarva beléállt a csillagokba HORVAI MIKLÓS Anya Ez az arc már oly magányos, akár a föld ölében élne. Kérdés nélkül száll alá a meghasadt szív üregébe. Ez az arc az égő homály és reszkető, mint a szégyen. Mintha fénybe látna réveteg, itt a halál sűrűjében. • Kerekes Ferenc faszobra.
