Petőfi Népe, 1975. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-12 / 136. szám

1975. június 12. « PETŐFI NÉPE ® 5 MAI TÉMÁNK A szabad idő gyümölcsei A gyorsuló időben, az ember számára kitágult tér­ben a munka egyrészt nem roboté másrészt a rövidülő munkaidő emberarcúbb éle­tet teremthet sokak számá­ra. Teremthet — ezt nem véletlenül írtuk le: messze vagyunk még attól, hogy ez így is legyen. Ugyanis á felszabaduló idővel még nem tud mindenki gazda­ságosan bánni. De most nem ezekről kí­vánunk szólni. Hanem azokról a férfiakról és nők­ről, fiatalokról és felnőttek­ről. akik képesek megtalál, ni annak a módját, miként legyenek gazdagabbak a számukra felszabadult órák­ban, napokban,. Hz sok mindennel elérhe­tő. Most csupán néhányat említünk meg, csupa olyas­mit, amit jártunkban-lcel- tünkben az utóbbi időben tapasztaltunk. E cikk témájának alapjául az szolgált» hogy nemrégi­ben sikeres kiállítást ren­deztek a Kecskeméti Kon­zervgyárban. Sokan gyö­nyörködhettek azokban a kézimunkákban — hímzé­sekben, varrottas térítők­ben. subaszőnyegekben —, amelyeket az üzemben dol­gozó nők készítettek sza­bad idejükben. Az esemény kapcsán azonnal felelevenítettük emlékezetünkben, hogy ha­sonló, szépen sikerült kiál­lítást rendeztek az elmúlt években többfelé, sokáig sorolhatnánk a helységek, s intézmények nevét. Az­után arra gondoltunk: a megyénkben fiatalok évről évre nagyobb számban je­lentkeznek az amatőr fes­tők, szobrászok kiállítására. Ügyes kezű emberek a legkülönfélébb módon ké­pesek szép tárgyakat, esz­közöket létrehozni. Olyano­kat, amelyekben ők maguk és mások is gyönyörköd­hetnek, örömüket lelhetik. Van, aki gyümölcsmagból parányi ékszert, ruhadíszt, szobrocskát farag; más fel­használható bábokat fabri­kál, s megint más az eldo­bott konzervdobozokból, műanyagedényekből vará­zsol vázákat a szekrények­re, asztalokra. S jó néhány olyan emberrel ismerked­tünk meg, aki szőlőgyöke­rekből érdekes szobrocská­kat készít. Sokáig sorolhatnánk a példákat arra, hogy egye­sek hogyan igyekeznek hasznosan tölteni szabad idejüket. Ennek nagyon le­het örülni. Hát még, ha mondjuk a szabad szom­baton olvasásra is több idő jut, meg szép kirándulás­ra, esetleg színházba és múzeumra is. A szabad idő finom „gyü­mölcsöket” teremhet. V. M. Elismerésre méltó vállalkozás Megjegyzések a munkásmozgalom megyei olvasókönyvéhez Az előrejelzés után nem sokkal később megjelent az Olvasó­könyv, a magyar munkásmozgalom Bács-Kiskun megyéi törté­netéhez című könyv. A dokumentumokat hat fejezetben cso­portosító mű, ahogyan az előszó is mondja, „a maga nemében megyénkben első ilyen vállalkozás”. ÉS EZ TÉNYLEG így van, hi­szen — s itt újból az előszóval kell egyetérteni —, „az elmúlt években egy-egy nagy évforduló­ra emlékezve jelentek meg köte­tek, melyek publikáltak a me­gye forradalmi emlékeit idéző dokumentumokból. Ezek a mun­kák azonban nem vállalkoztak a megye munkásmozgalmának át­fogó bemutatására”. Tehát jelen­tős, figyelmet érdemlő vállalko­zásról van szó, amely egy régóta érlelődő várakozást elégít ki. Bár az országos kiadású különféle dokumentumkötetek különböző korszakokban, sok vonatkozásban érintik a megye munkásmozgal­mának történetét, de kizárólag a megye határai között zajló, és annak mintegy nyolc évtizedét felölelő mű most, első esetben ke­rül a hivatásos érdeklődő, a munkásmozgalom történetét ta­nulók és egyáltalán a történelmi kérdésekkel szívesen foglalkozó publikum kezébe. Éppen ezért üdvözlendő a több évvel előbb elhatározott eredményes vállalko­zás, és ugyanakkor köszönet mindazoknak, akik a kötet össze­állításában, szerkesztésében ügy­szerető gonddssággal vették ki részüket. Az összeállítás legfőbb erénye, mielőtt többet mondanánk róla az, hogy van, s mondhatni: nagy­jából két évtized vajúdása után megszületett a nélkülözhetetlen. A búvárkodó ugyan ezeknél még többre is lelhet, de az érdeklő­dők zömének erre sem ideje, sem lehetősége. Tehát ismételten: mindenekelőtt a mű léte igazolja fontosságát. Melyek az ismérvei egy do­kumentumgyűjtemény hasznossá­gának? Egy-egy korszakra adjon leginkább jellemző, konkrét is­mereteket. A szerkesztők felké­szültségével összhangban tudato­san szelektáljon; biztosítsa a tör­ténelmi vonulat főbb állomásai­nak megjelölését; a dokumentu­mok feletti áttekintés legyen pár­tos és egyben ági tatív; az olvasót, a tanulmányozót az adatok, ese­mények tudomásulvételén túl serkentse elmélyültebb, az ösz- szefüggéseket kereső-kutató gon­dolkodásra. Arra igyekezzék, hogy a betekintőnek a lehető leg­pontosabb diagnózisa legyen a történelem menetéről. A MÉLTATOTT MÜ vajon megfelel-e ezeknek a követelmé­nyeknek? A kérdésre egyértelmű igennel válaszolhatunk. Igennel válaszolhatunk elsősorban azért, mert az olvasókönyv egy min­denképpen időszerű mű. a szó szúkebb és tágabb értelmében . egyaránt. Nem azért elsősorban, mert a kezdettől majdnem nap­jainkig ér az időbeli „amplitúdó”, hanem azért, mert a múltból el­indulva nagy körívben fogja át a mához érkezést és ezt úgy te­szi, hogy zenitjén a ma van. Iga­zolja azt, amiről az előszóban is szó esik: hogy a ma a múltban gyökerezik, hogy a ma: a múlt folytatása és a jövendő „múltja”. Erényei között említhető az is, hogy jól bizonyítja, s egyben iga­zolja: a nép ügye, a munkásügy, a történelmi progresszió megfé- kezhetetlenségét. Értelmezhető ez megyei, hazai, s ha úgy tetszik, világméretekben is. Az ember­millióknak — mert sokat tűrtek az elnyomástól — legtöbb köze, s egyben legfőbb igénye is min­dig a haladáshoz, illetve a hala­dásra volt. Ezt a történelmi fej­lődés kérlelhetetlen vaslogikája igazolja. A könyvet összeállító historio- gráfusok jelentős feltáró munka után vannak, ami türelmet, áldo­zatkészséget, s állhatatosságot igényelt. Ennek eredménye az, hogy a könyv bizonyító erejével együtt olvasmányos, és ha az, ak­kor már érdekes is. Így eleget tesz annak az igénynek is — mi­vel az embert mindig izgalmas feszültségben tartotta a múlt —;, kerek választ ad az időben köze­lebb, vagy távolabb eső esemé- nyek-sorsfordulók az élőkben meglevő kérdőjeleire. A SZERZŐK PARTOS őszin­teséggel kezelik a dokumentu­mokat, mentesen minden ráöl- töztetéstől, az önkénnyel össze­függéstelen kiemelések elhagyá­sával elejét veszik a hamisítás lehetőségének. A pártosságnak minden vonatkozásban nagy je­lentősége van, ezért ebben a vé­leményünk szerint tudományos munkában is, hogy időben ne tá­voli nesztort keressünk igazolá­sul, idézzük Molnár Eriket: „ ... a tudomány proletár pártos­sága nem jelenti a szolgaságát, amint a tudomány polgári önce- lúsága nem jelenti szabadságát. Ellenkezőleg: a tudományt éppen proletár pártossága szabadítja fel abból a méltatlan szolgaságból, amelybe a polgári viszonyok, az öncélúság ieple alatt süllyesztet­ték.” Az Olvasókönyv, bár nem tö­rekszik a teljességre, mégis a közreadott részekből a teljes egé­szet érzékelteti. Hogy nem törek­szik a teljességre, nem válik ki­csinyesén provinciálissá, s ugyanakkor, véleményünk szerint nem is a cseppben láttatja a ten­gert, hanem mindjárt egy egész tóra valót ad. Ennyi minden felsorolása után azonban mégis felmerül — úgy gondoljuk nemcsak a récenzor- ban, hanem az olvasóban is —. hegy amint azt már az előszó előre is bocsátja, hogy a „vállal­kozás nem fog minden várakozást teljes egészében kielégíteni”. Etekintetben is komolyan együtt­érzőnk és egyet is értünk az elő­szó szerzőjével. Talán nem lett volna túlzott az az igény, hogy az egyes fejezeteket bevezető rö­vid áttekintésen túl, amely kap­hatott volna pontosabb fogalma­zást is, ha vázlatosan is. egy át­fogó tanulmány méltassa a me­gye munkásmozgalmának törté­netét. Ez az átfogó tanulmány, amely minden bizonnyal magán viselte volna a megye, az orszá­gostól eltérő sajátos jegyeit is, jobban igényelte volna a doku­mentumokban meglevő bizonyító erő és részletek fellapozását. Bí­zunk azonban abban, hogy a kö­vei kező bővített kiadás, amely­nek igénye mór az első átolvasás után is körvonalazódik, rendelke­zik majd ilyen tanulmánnyal, sőt egyéb fontos, bizonyító erejű do­kumentumokkal is. BIZONYOS — különösen azok számára, akik hasonló kérdések­kel már foglalkoztak —, hogy a közlendő dokumentumok váloga­tása, súlyozása nem könnyű vál­lalkozás. Mégis megjegyezzük, hogy néhány, az egy-egy perió­dusra nagyon jellemző doku­mentum kimaradása, éppen nagy bizonyító erejüknél fogva, hiány­érzetet kelt. Szabadjon csak né­hányról említést tenni. Köztudott, hogy a Tanácsköztár­saság leverése után az ellenfor­radalmi bíróság számos, kommu­nisták ellen irányuló pert kezde­ményezett Kecskeméten és Kalo­csán egyaránt. A periratok közül néhány hozzáférhető, a kötetben azonban nem történik említés ró­luk annak ellenére, hogy az íté­leteket indokló tényanyag a Ta­nácsköztársaság időszakának sa­játos ugyan, de fontos rekonst­rukciós forrása. Tekintettel arra, hogy az 1919—1944 közötti idő­szak a magyar munkásmozgalom történetének — így a Bács-Kiskun megyeinek is — frekventált pe­riódusa, kívánatos lett volna né­hány, a kommunistákat sújtó per felidézése. Többek között melyek­re gondolunk? Bár a 99. számú dokumentum, amely a csendőrség jelentése alapján a kommunista parasztszervezetek felderítéséről szól, rendkívül fontos corpus-de_ lieti, de a Dokumentumok a ma­gyar forradalmi munkásmozga­lom történetéből 1929—1935. cí­mű gyűjtemény közléséből már ismeretes. Ennél jellemzőbb lett volna az az eddig még napvilá­got nem látott kecskeméti rend­őrkapitánysági jelentés, amelynek tárgya a Kecskeméten leleplezett kommunista szervezkedés (1933. május 16.). A 97. számú dokumentum köz­li az eddig még úgyszintén nap­világot nem látott vádiratot, ame­lyet a pécsi királyi ügyészség adott ki a bajai munkások szava- lókórdsának tagjai és szervezői ellen. Ennél sokkal karakterisz­tikusabb dokumentum — hogy a gazdasági okok miatti szűk hellyel jobban gazdálkodjunk — a pécsi király törvényszék által: „. .. az állami és társadalmi rend felforgatására irányuló bűntett stb. miatt Gárdonyi (Greksa) Fe­renc és 58 társa ellen indított bűnügyben” Pécsett 1933. IX. 5— 6—7. megtartott nyilvános főtár­gyalás alapján meghozott ítéletet, amelyben olyan ismert nevek sze­repelnek, mint Hepp Antal, Ba- binecz Gyula, Peágity Mihály, Döményi József, Cziczovszki Ist­ván, Sztrikinácz István, Körmöczi József, Romsics János és Molnár Lajos. De a nevek említésénél még fontosabb az, hogy a több mint 200 oldalas bírói ítélet tény­anyaga keresztmetszetét adja a bajai munkásmozgalom egy je­lentős időszakának. S hogy — el­sősorban a városokban — a mun­kásmozgalom lineáris fejlődése bizonyítható legyen, helyet kap­hatott volna a budapesti büntető törvényszék ugyancsak 1933-ban született ítélete a kiskunfélegy­házi kommunisták ügyében. De 1933-ban a budapesti büntető tör­vényszék ismét ítélkezett, még­hozzá súlyosan, a kalocsai Bak- sa József-féle perben. Az Olvasókönyv a Fényképek jegyzete cím alatt forrásként em­líti a kiskunfélegyházi Farsang Pétert. Tényleg hiteles, élő for­rósról van szó, éppen ezért a kötet érdekessége lett volna, hogyha felidézi a Pórttörténeli Intézetben fellelhető, és 1941. má­jus 25-én kelt, Farsang Péter ál­tal aláírt és az akkori helyzetre nagyon jellemző, Szakasits Ár­pádhoz intézett levelet. Mivel a két világháború közötti időszak nagyon közel áll egy ma még élő és tevékeny generációhoz, he­lyes lett volna képet adni arról is, hogy többek között 1932-ben a kormányzat politikai rendőrsé­gi szervei milyen módon kísérték figyelemmel a jobboldal mozgá­sát. (A jelentés tárgya: szélső- jobboldali pártok és szervezetek térfoglalása vidéken.) Ismert do­log, hogy az említett negyedszá­zados időszakban valamennyi kommunistát, s baloldali haladó személyiséget nyilvántartottak. Hasznos lett volna egy nyilván­tartó lap bemutatása. Archívu­munk szerint nagyon érdekes dr. Molnár Erik nyilvántartólapjá­nak indokolás, amely Kecskemé­ten 1944. április hó 6-án kelt. Tekintettel arra, hogy régebbi múltunk szorosan összefonódik a vajdasági munkásmozgalommal, későbbi megfontolás tárgyát ké­pezné az erre vonatkozó doku­mentumok figyelembe vétele. Ez­zel kapcsolatosan máris ajánlha­tó dokumentumkötetek az újvi­déki Fórum kiadásában jelentek meg. Nevezetesen: dr. Mimics József: A bácskai munkásmozga­lom a magyarországi szociálde­mokrata párt megalakulásáig; Mészáros Sándor: A Tanácsköz­társaság és a vajdaságiak; Da- nilo Kecic: Osztályharcok Vajda­ságban 1918—1941. VÉLEMÉNYÜNK szerint hibás a 116-os számú dokumentum idő­pontmegjelölése. Pervoma jszki j Leonyid: Magyarországi naplótö­redékek című művében időpon­tot egyáltalán nem említ, csu­pán írásának végén jelzi, hogy Moszkva—Budapest 1944. novem­ber—1945, február. Éppen ezért érthetetlen, hogy a szerkesztés miért jelez 1948. október 28-at? Amikor 1944. október 10-én Kov- tun ezredes (nem Kovtum) had­osztálya elérte Kecskemétet, majd még aznap visszavonult a Tisza mögé, tényleg egyetlen napra fel­szabadították a kecskeméti repü­lőteret. A kötetben leírtak meg­felelnek Kovtun visszaemlékezé­seinek is. A szovjet csapatok azonban később, október 31-én ér­keztek ismét és véglegesen Kecs­kemétre, Szviridov altábornagy vezette 2. gépesített hadtesttel, éppen ezért az október 28-i dá- tummegjelöíés önkényes és- té­ves. Ez a megjegyzés azért szüksé­ges, mert a történelmet kutatók­nak biztos információt kell szol­gáltatni. (Vonatkozik ez még sok más pontatlanságra, nyilvánva­lóan sajtóhibából következő el­írásra.) Kétségtelen, hogy újabb és újabb iratok-adatok hiányolósa a kötet duzzasztását jelenthette vol­na. Mégis úgy érezzük, hogy a szerkesztői koncepció a felszaba­dulás utáni időszakból is több, fontos eseményt dokumentálha­tott volna. Például: 1947. október 22-én megalakult a Magyar Kom­munista Párt Bács-Bodrog megyei Bizottsága. (Addig a Dél-Pest me­gyei Bizottsághoz tartozott.) Er­ről a megyei pártbizottság ar­chívumában fellelhető az eredeti dokumentum. Ugyancsak doku­mentálható lett volna az iskolák államosítása körüli politikai harc, amelynek a megyében is számos érdekes, írásos bizonyítéka lelhe­tő fel. Szó eshetett volna az 1951-es és az 1954-es pártkong­resszusokat előkészítő folyamat­ban lezajlott megyei pártértekez­letekről is, és a kongresszuson elhangzott felszólalásokról. (Az időszakra jellemző az, amit Né­meti József, a Bács-Kiskun me­gyei pártbizottság első titkára mondott: „Sajnos, e régi vezetési stílus kijavításához nem kaptunk elég segítséget a Központi Veze­tőségtől sem. Nem nyújtottak elég segítséget a határozatok meg­valósításához, a helyi erők és le­hetőségek maximális felhaszná­lása érdekében. A Központi Ve­zetőség egyetlen tagja sem vett részt például megyei pártértekez­letünkön. Nagyon hiányoljuk, hogy a párt vezetői mostanában — nem úgy, mint a fordulat éve előtt — gyűléseken és sajtóban keveset szólnak közvetlenül a pártaktivistákhoz és a dolgozók­hoz.”) A 196. és a 198. sz. doku­mentumoknál érthetetlen a hely­ségnevek felsorolása. A képanyag igen érdekes és a személyek bemutatásával kü­lönösen vonzó a történelmi pe­riódusok bemutatása. Űgv gondol­juk, képanyagban is sokkal gaz­dagabbak vagyunk. AZ EMLÍTETTEK nem bírá­latként kezelendők. Csupán né­hány utalás, mindez annak ér­dekében. hogy a mindenképpen javaslandó második, bővített ki­adás még alaposabb, körültekin­tőbb szerkesztői megfontolást kapjon. A megyei párttörténészek elismei'ésre méltó vállalkozásá­nak minden bizonnyal szívesen fogadott továbbfejlesztése volna ez. Dr. Weither Dániel (10.) — Köll a nyavajának. Vi­gye azt is el a zászlós úr. — Hagyja, csak — nevetett Ró­zsi. — Két napja engem is kine­veztek parancsnoknak. Ügy lát­szik most ilyen világ járja. Ve­gye csak el azt a parancsnoksá­got, aztán vezényeljen egy nagy ,,oszolj”-t. Na menjünk, Pubi — karolt a fiúba. — Maga is hallotta már, hogy így hívnak? — Mert olyan is, mint egy be­szelt fiú... — nevetett a lány és meglódította Tószeghyt. — Várjon! A géppisztolyom! — Mi a fenének kell az már? — Itt van az enyém, ezt is elviheti zászlós úr — dobta oda az őr a fegyverét. — Itt van két tele tár is. Olyan ez a fegyver, hogy akár a háborút is megnyer­heti vele. Tószeghy a vállára vette a fegyvert és követte Rózsit. — Mi lett a gazdájával? — kérdezte a lány. — Köpetzy ezredes úrra gon­dol? — Idefigyeljen, fiatal úr. Ha maga azt akarja, hogy az életben még valaki is úrnak szólítsa, ak­kor ne nevezzen úrnak égy vad­állatot ... — Hogy megváltozott maga, Rózsi — csodálkozott a zászlós. — Minden megváltozott mos­tanában ... Szóval, mi van az ezredesével ? — Lelőtték! Méghozzá a néme­tek, A parancsnoki kocsiján akart átmenni a német vezérőrnagyhoz. Két SS megállította és kiparan­csolták a koosiból. Köpetzy or­dított. tiltakozott, de a németek kirángatták és vele engem Is. Köpetzy a pisztolyáért nyúlt, de még félúton sem volt a keze, amikor a német már beleresztett egy sorozatot. Engem csak fenék­be rúgtak... Rózsi megelégedetten bólintott: — Megspóroltak néhány golyót Simónak... — Kik azok a Simóék? — Majd megtudja — mondta Rózsi és megtorpant. Egy palota romjai közül mocorgást, majd erőtlen, halk nyerítést hallott. — Itt egy ló van valahol... Fürgén ugrott be a romok kö­zé. Az épület mögött felfedezte az istállót. A tetejét elvitte a lég­nyomás, de a fehér csempés fa­lak épen álltak és az itató vályú vörösesen erezett márványból ké­szült. Az istálló tele volt oszlás­nak induló lódögökkel. Fertelmes bűz csapta meg Rózsit... — Hát te,, hogy maradtál élet­ben? — lépett a lóhoz a lány. Fejét még most is magasan tar­totta, pedig bordái majdnem ki­szúrták a bőrét, és a hátsó comb­jából egy repesz kiszakított egy hatalmas darabot. — Agyon kell lőni, hogy ne szenvedjen — mondta a zászlós. — Isten őrizz! Tudja, mit fog érni egy ló néhány hét múlva? Ezt még meg lehet gyógyítani — mondta a lány és eloldotta a kö­tőféket. A ló engedelmesen kö­vette Rózsit. — Csodálatos ember maga Ró- zsika. Még a lovakra is tud hat­ni — mondta Tószeghy. — Azokhoz jobban is értek, mint az emberekhez. És noha jobban is szeretem őket... Megsimogatta a ló pofáját. A férfi úgy látta, hogy az állat sze­mében hálás, meleg fény csillant. De lehet, hogy csak képzelődött. Midőn Rózsi elengedte a kötőlé­ket. a ló hűségesen a nyomába szegődött. — Vajon hogy hívhatnak? Rá­ró? Fürge? A fenét! Ezek az urak nektek is olyan cifra neve­ket varrnak a nyakatokba, hogy az ember ki se tudja mondani. Rózsi egész úton beszélgetett a lóval. Tószeghy csodálkozva fi­gyelte a társalgást. Rózsi kérde­zett, aztán a ló helyett felelt is, és a férfi úgy látta, hogy Rózsi válaszai után a ló helyeslőén ,.igen”-t int a fejével. — Mi a célja ezzel az állattal? — kérdezte később. — Feltáplálom, aztán hazavi­szem a faluba. Nemsokára kezdő­dik a szántás és ahogy én el­képzelem. nem sok ló marad­hatott otthon. — Tudja, maga milyen ló ez? Lehet, hogy éppen rajta lovagolt időnként a kormányzó úr. Nincs ember, aki ezt befogja. A pará­dés lóból sohasem lesz igásló. — Nem hiszek én ebben. Ez is egy régi szabály. Sok parádés emberből lesz itt dolgos gyalog­munkás — mondta Rózsi, aztán hozzátette — Nehogy azt higy- g.ye, hogy ezeket én találom ki. Van nekem egy emberem, aki pontosan tudja a jövőt. — Ez az a Simó? — Honnan tudja? — Ma már egyszer mondta. O az, akinek a golyót spórolták a németek. Remélem, tőlem nem sajnálják majd — mondta Tó- szeghy keserűen. — Szerintem kár lenne magá­ba a golyóért — mondta Rózsi, de rögtön meg is bánta és szin­te gyendégen tette hozzá. — És talán magáért is kór lenne. X. A — Nem lesz magának baja a németekkel? — kérdezte a kapu előtt Kázmértól Rózsi. — Teljesen mindegy! Vagy a németek, vagy Simóék ... — Feltűnés nélkül jutottak be a házba. A dunaparti árkok üre­sek voltak, de szinte megtöltötte őket a sok sáros dunna és pap­lan. Rózsi a lovat az udvaron egy porolóhoz kötötte, és senki sem vette észre, amikor befordultak a pincelejáróba. Tószeghy egyenesen Eötvösék pincéjéhez sietett. Kopogott: — Tessék — hallotta Rózsi Eöt- vösné hangját, aki amikor az ajtónyitásban meglátta Kózmérl, örömmel sikoltott fel: — Mihály is itt van? — Méltósógos asszonyom. Az ezredes úr halott! — mondta ko­moran. Eötvösné hisztériás zokogásban tört ki. Férje undorodva tolta félre és kilépett a folyosóra. Az ajtóból szólt vissza Kázmérnak: — Maga pedig jobban teszi, ha Krisztit keresi, két órája el­tűnt és sehol sem találjuk — mondta és elindult Rózsi után. Amikor Rózsi belépett a közös pincébe, Melanie hangja fogadta: — Megjött a háztolvaj! És amikor Rózsi mögött elő­ször Eötvös, majd nem sokkal utána a felesége is belépett, a vénlány kéjjel mondta: — Végre valamennyien együtt vagyunk. íme lássák! A cseléd­lány párnája alatt ezt találtam — mutatott fel egy teli rumos­üveget. — Nyilván Östreicher .. . bocsánat Eötvös úréktól szár­mazik. Eötvösné szemében felparázs- lott a gyűlölet. Végre bosszút áll­hat Rózsin. — Igen, ez a mienk volt... — És nyilván maguktól szár­mazott a füstölt hús és a sonka is — öntötte az olajat a tűzre Melanie. — Igen! Nekem is feltűnt, hogy milyen gyorsan fogy az élel­münk ... Tudja, hogy a hadiál­lapotban mi a tolvaj büntetése? Eötvös, aki eddig hallgatott, végre megszólalt: — Rózsi nem lopta sem a húst, sem a rumot. Én adtam neki! — Te? A családod elől a pa­raszt szeretődhöz lopod el az. ételt? Hát ide süllyedtél? Te... Te ... östéicher... — Megmondtam — örvendezett Melanie. Eötvös kihúzta magát: — Vedd tudomásul, hogy ezt a hangot nem tűröm. Rózsit fe­leségül fogom venni — mondta kissé színpadiasán. Kevés hír váltott volna ki ek­kora megdöbbenést. Eötvösné erőltetetten felkacagott: (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents