Petőfi Népe, 1975. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-07 / 132. szám
4 • PETŐFI NEPE • 1975. június 7. Üj életforma - régi szokások?! Szeretem a váratlan találkozásokat és örömmel fedeztem fel a régi ismerőst, megyénk egyik kisvárosának bájosan íefemás főterén. Élveztem a múlt és a jelen derűs vetélkedését az alkonyaitól fátyolos szépségű házakon, a falusias tartózkodást az egyik oldalon és a merész szegletekkel hivalkodó újmódiságot a másikon. Nem zavart az épületekről leolvasható kettőség, a különböző formák békésen összesimultak és biztatóan kiegészítették, illetve folytatták egymást. □ □ □ Annál furcsábbnak találtam, hogy réglátott ismerősöm, — aki a megyeszékhelyről került ide fontos vezető állásba, — arra a kérdésre: hol lehet itt kellemesen eltölteni az estét? — olyan keserves képet vágott, mintha most jött volna legkedvesebb hozzátartozója temetéséről. — Hát, ha vacsorázni akarsz, itt az étterem — közölte végül gondterhelten, — a presszóba is beülhetünk, ha bírod a lármát, más nincs. — De hiszen itt van ez a gyönyörű művelődési ház — csodálkoztam, — ezt tán csak nem dísznek építették? Barátom, aki edzett népművelőnek számít és húsz éve még diadalmas hadjáratokat folytatott a kulturális érdektelenség ellen, most lemondóan legyintett. De azért csak tíePéptünk az elegáns üvegajtón és úgy tűnt nem hiába; a világjárók klubja aznap tartotta havi összejövetelét. Magam is szeretek utazni, a dolog érdekelt. Illedelmesen bekopogtattunk az ajtón, a klubvezető — értelmes, szolgálatkész fiatalember, — felragyogó arccal helyezett el bennünket, mindjárt a legelső sorban. Még Colával is kedveskedett és bemutatta a jónevű előadót, aki egy szekérre való diát és több kötetes élményanyagot hurcolt magával a fővárosból. Rajtunk kívül más nem tartózkodott a barátságos teremben. Kis idő múlva besettenkedett két csupa kéz-láb fiatalember, nagy zavarukban két üres szék között kis híján a földre ültek, majd elkezdték rágni a körmüket. Nyomukban három fruska is bevi- harzott, szemüket nagy szakértelemmel végigjártatták a jelenlevőkön és vihorászva összesúgtak. Űjabb tíz perc kínos szünet következett, ekkor begurult az ajtón két ügybuzgó földrajztanárnő, maguk előtt terelve néhány, hatalmi szóval összefogdo- sott és világfájdalmas képű diákot. Miután nagy zajjal elhelyezkedtek, kezdődhetett is az előadás, amely Afrika társadalmi, politikai, földrajzi helyzetét ismertette olyan színesen, érdekfeszítően, hogy még Pesten sem hallottam hozzá hasonlót. Azt is hozzá kell tennem, hogy az előadó minden elismerést megérdemlő tudása, igyekezete teljes közönybe fulladt. — Így nem lehet klubéletet élni — szaladt ki a számon, mire az erélyes, ifjú klubvezető rámcsodálkozott. — Miért? Hiszen legalább 15- en voltunk — közölte elégedetten, — a múltkor fele ennyien sem jöttek össze. Ez vidék ké- | rém — világosított fel olyan hangsúllyal, mintha eltévedtem volna, holott az irányjelző tábla ott van az orrom előtt. □ □ □ Ismerősöm ezután bevitt a parlamenti méretű étterembe, ahol főként a helyi aranyifjúság tanyázott vastag cigarettafüstbe és valami rettenes hangszeres lármába gubancolódva. A go- molygó füstfelhőből időnként kibontakozott egy-egy arc, zsíros haj csomók divatos repkényével bekeretezve, a szájak mozogtak, érteni nem lehetett semmit. Később, az üres utcákon végiglépkedve, ismerősömmel igen értékes eszmecserét folytattunk arról, hogy az emberek nagyrésze azt már megtanulta, hogyan kell kényelmesen berendezni az otthonát, de ebbeli igyekezetükben nem jut idejük arra, hogy értelmesebben rendezzék be az életüket is. — Ennek a szép háznak a gazdája — mutatott egy takaros épületre, — tanyáról költözött ide és ha most bemennénk hozzájuk, elámulnál. Gyönyörűen bebútorozva mind a három szoba, a fürdőszoba halványkék csempés a földtől a mennyezetig és ami háztartási gép ma kapható az országban, azt náluk mind megtalálhatod. Szorgalmas, derék ember, ha befejezték a munkájukat rohannak haza, ássák a kertet, csinosítják a házat, este megnézik a tévét, a lábukat ki nem teszik másnap reggelig. Tulajdonképpen ugyanúgy magukban, maguknak élnek, mint kint a tanyán, pedig már városiak. A közösségbe már bekívánkoztak, az elszigeteltségükből még nem léptek ki. n □ □ Ezek a szavak jutottak eszembe pár nappal később Fülöphá- zán, ahol tavaly a Petőfi Tsz fiataljai rendbehozták kimeszelték a környék egyik legöregebb épületét és tanyaklubot alapítottak a muzeális értékű, népmesébe illő hajlékban. A kezdeti nagy lelkesedés azonban mostanra érezhetően megcsappant, bár a KISZ-szervezet fiataljai buzgón ígérgették, hogy nem hagyják annyiban a dolgot. Üjból élet- rekeltik a klubjukat. — Persze, nem lesz könnyű — ismerték el maguk is, s a táj mintha a szavaikat igazolná, mélységes hallgatásba burkolózott. Zárkózott, konok vidék. Nincsenek beszédes dombjai, csevegő patakjai. Az emberek is másfélék erre, mint a sűrűn lakott dunántúli falvakban, ahol a szom- szfídolás már évszázadokkal előbb kialakította a klubélet ősi, „háztáji” formáit. A tanyákra felaprózódó pusztaság magányra szoktat, hallgatást parancsol még a faluközösségekbe behúzódó fiataloknak is. Lakóhelyet könnyebben gyorsabban változtatnak, mint megszokásokat. Ez érződött a tsz lakatosműhelyében is, ahol pedig csupa jókötésű, szakképzett fiatalember verte a vasat. Egy ugrásra sincsenek a tanyaklubtól, de ha ledolgozták az idejüket, • A fülöpháziak tanyaklubja. Fotó: Dolezsál László egyenest haza kormányozzák a motorjukat. — Építkezünk — mondták védekezőén a fiatal házasok, a nőtlenek meg szívesebben járnak olyan modern helyekre, mint a kerekegyházi „Hangulat”, vagy felpattannak a motorra és berobognak Kecskemétre. Beszélgetni nem nagyon szoktak, nem érnek rá, meg nagyon nincs is miről. Közösségi'élet, kJ,ub? Tanácstalar nul méricskélték a kifejezés jelentőségét. Mindjárt el is tolták maguktól azzal, hogy miért járnának össze egy olyan épületbe, am'elyben már egyikük sem lakna semmi pénzért? Egyszerre húzza és taszítja őket a múlt és a földrajzi, történelmi környezet. Nehézkes, kemény szokásaiktól még nem tudtak egészen megszabadulni, értékeivel már nem nagyon tudnak mit kezdeni. □ □ □ Maguktól nehezen találnak rá a helyes útra ez tény, segítség kellene. Sokat tehetnének ez ügyben például a helyi értelmiségiek is. Sokan lennének hozzá. Kerekegyházán, 1934-ben 7 pedagógusból, 1 orvosból, 1 jegyzőből, 1 patikusból és 3 papból állt a falu érelmisége. Jelenleg a központi iskolában 50 pedagógus tanít, az erdőgazdaságban és a mezőgazdaságban több mint 40 diplomást foglalkoztatnak, szép számban dolgoznak mérnökök, ■technikusok a fehérneműgyárban, értelmiségiek a tanácson, egész kis hadsereg mozgósítható annak érdekében, hogy az emberek szemlélete is nagyot Változzon. □ □ □ Másutt hasonló a helyzet, ugyanakkor az is tény, hogy a falusi értelmiség számszerű gyarapodáséval még mindig Inincs arányban a feltételezhető minőségi változás. Ahelyett, hogy ösz- szefognának, s példájukkal maguk után húznák a többieket, atomizálódnak. A művelődési házak rendezvényeit nem látogatják, színházba Pestre, Kecskemétre járnak, összejövetelt egymás lakásán tartanak. Előkelőén kivonják magukat a közéletből — tisztelet a kivételnek —, így aztán azon sem lehet csodálkozni, hogy a lakosság egy része, vagy követi a példájukat, vagy beéri azzal, amit a kocsmák, jobb esetben eszpresszók, illetve a művelődési házak szórakoztatóbb rendezvényei nyújtanak. Egy fiatal falusi orvos arra hivatkozott, azért nem teszi be a lábát a művelődési házba, mert ott mindig csak bálok vannak. Az intézmény művészeti vezetője viszont gondterhelten tárta elém hagy gonddal megszervezett komolyzenei estjeinek előfizetési statisztikáját. A szép, tartalmas és nagy költséggel szinte fővárosi rangra emelt sorozat iránt, mindössze egy zene- és egy matematikatanár, továbbá a könyvtárosnő tanúsított érdeklődést, a község népes számú értelmiségéből. □ ri □ Kiben van a hiba? Talán felesleges hangsúlyoznom, hogy kár mindig másokban, vagy a körülményekben keresni. Ha egyszer mindenki jó alaposan magába nézne és kilépne az „előkelő idegen”, vagy a „jajdena- gyonelfogaltslág” divatos szerepéből, nemcsak az új házak gyarapodásában gyönyörködhetnénk. Azokban az új jelekben is, amelyek már arra engednének következtetni, hogy egy-egy izmosán formálódó község külső képe mögött alakulnak, változnak, új tartalommal töltődnek meg a belső vonások is. Vadas Zsuzsa ÜNNEPI KÖNYVHÉT Galgóczi Erzsébet kötete A negyvenöt esztendős írónőnek —, akit egyik kritikusa szenvedélyes igazmondónak nevezett — az idei könyvhétre megjelentetett könyve a tizenkettedik napvilágot látott kötete. A Bizonyíték nincs a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában került az olvasókhoz. Jubileumi mű egyben ez a novelláskötet, mely egy tévéjátékot is tartalmaz. Ugyanis a kezdetben újságíró, majd dramaturg Galgóczi pontosan huszonöt évvel ezelőtt indult el írói pályáján, mikor egy akkori országos ifjúsági pályázat nyertese lett. Azóta gyakran hívta fel magára a figyelmet a valóság művészi-kritikai szemléletéből, az élet reális megfigyeléseiből táplálkozó alkotásaival. Háromszor is kiérdemelte a József At- tila-díjat, s műveit több nyelvre lefordították. A nyolcgyerekes'család egykori gyermeke a falu levegőjét hozta magával az irodalomba; innen adódik, hogy fő témái közé tartozik a szegénységre való emlékezés, a falu és város közti ellentét, s a magány a város szorításában. Minden írásában a valóság igazi arca izgatja; nem hagyják nyugodni az igazságtalanságok, az embereket ért sérelmek, jogtalan bántalmak. Nyugtalanul keresi az igazat, a jót, az emberit. Az elmúlt ifjúságra, s a lelket ölő szegénységre emlékezik az Az eltévedt lovas című elbeszélésében. Ebben az írásában gyönyörű önvallomást olvashatunk arról a hatásról, melyet Ady Endre költészete tett rá. annak idején. Az önkéntelen, inkább ösztönös, mint tudatos lázadás kapott művészi megfogalmazást a novellában. önéletrajzi ihletésű-töltésű a Kőnél keményebb című novella. A személyi kultusz éveinek visszásságai és igazságtalanságai tűnnek elénk egy nagyra hivatott fiatal nő életmenetéből. A Kelta királyné a falu és a város kiáltó ellentétét villantja fel, egy 1956-os szituáció megrajzolásában. Egy tanyai fiú elérhetetlennek tűnő, valóra nem váltható álmai teszik meglehetősen sötét tónusúvá a valóságízű történetet. A Bizonyíték nincs — melyet a tavalyi Körképben is olvashattunk — viszont a ma embereinek boldogságkeresését, önmegvalósítási kísérletét igyekszik szemléletesen elénk tárni. A Tizenegy több, mint három című bányászballada tévéjátéknak készült, mégis: hajlamosak vagyunk inkább novellának olvasni, mert nem is annyira a dramaturgiai eszközök nagyszerűsége, mint az elbeszélés sodrása a megkapó benne. Galgóczi ragyogó nyelven képes életre varázsolni a rég megtörtént dolgokat; s beszédes képekben idézi emlékezetünkbe a paraszti világ, a régebbi keserű esztendők történéseit. Amit kifogásolhatunk: nem egyszer feleslegesen részletező, szájbará- góan magyarázó. Előfordul, hogy egy remekül indított elbeszélése a végére érdektelenné, szürkévé válik. Egyik példa erre a Kicsi a föld című novella. Néhol a mű döcögőssé válik egy idő után. A Hajnali látogatók esetében például. Az élvezetes, figyelmet felcsigázó kezdés után mintegy kibicsaklik az író tolla. Erőltetett jelzős kapcsolatok és szóösszetételek is be-be- csúsznak nála. („Kecstelen test”, „cukratianul” stb.) Ám ezek az apró kifogások nem sokat vonnak le a kötet értékéből. Galgóczi most sem tagadta meg; magát: szenvedélyes igazmondó maradt előttünk, akit az élet valósága izgat, s a nép, a társadalom, amint — Veres Péterrel szólva — megyen a mából a holnapba. Varga Mihály Leonardo da Vinci repülőgépe, mint sporteszköz • Három egyetemista — Ordódi Márton, Lonkai Tamás és Nagy János, a Budapesti Műszaki Egyetem MHSZ repülőklubjának tagja — maga épített sárkányt. A repülés örömével együtt vállalják az úttörőket kísérő kudarcokat is. Az első próbarepülések sikeresek voltak. (MTI Fotó—Danis Barna felv.—KS) (6.) Rózsi úgy érezte: megváltozott. Valami történt vele. De mi? Ö változott meg, vagy a körülötte levő világ? Sorra vette a ház lakóit, mindegyiket megpróbálta körülírni, megérteni, jellemezni. Aztán azt is megfogalmazta magának, hogy életében először: boldog. De mitől boldog? Attól, hogy ennyi emberről gondoskodhat. Nem félt többé az emberektől. Még Melaniera sem tudott haragudni, inkább sajnálta. Egyszer például elhatározta, hogy Kocsis Erzsit, aki napszámra csak feküdt a vackán, bevonja a munkába. — Örülök, hogy nyugodtan dögölhetek, amíg meg nem döglök — utasította el a lány eleinte. Naphosszat imádkozott és magában megfogadta, ha élve megússza, többé nem enged férfit magához... VI. Rózsi egyik reggel felment az udvarra, hogy a mosakodáshoz egy kis havat kotorjon magának. Jólesett szívni a fris6 levegőt. Megállt a fal mellett, megtervezte a napját. Ekkor már minden gond rászakadt. Senki nem tett nélküle semmit. A férfiak is csak akkor mozdultak vízért, fáért, ha Rózsi utasította őket. Egyszerre felfigyelt. Simóék. akik földszinti lakásukban vészelték át az ostromot, veszekedtek. — Valamit tenni kell. Egy falat ennivalónk sincs. Nem pusztulhatunk éhen. — Csak nem gondolod, hogy lemegyek koldulni. Bejártam az egész környéket. Sehol nem találtam egy döglött lovat, az csak mese. hogy tele a város lódögökkel ... Rózsi kopogás nélkül nyitott be az ajtón Simóék a konyhában beszélgettek. A szoba ajtaja nyitva volt, így Rózsi látta, amint egy férfi gyors mozdulattal beugrik a rekamié ágyneműtartójába. — Mit akar itt? — ordított rá Simó. — Segíteni... — Ki kérte rá? — Ezzel semmire sem megyünk. nagyságos úr — mondta Rózsi. — Mit nagyságos uraz engem. Nagyon jól tudja, hogy a bányászok nem nagyságos urak. Egy nyomorék pedig különben sem az. — Tudom én. csakhát így szoktam ... — Majd erről is le kell szoknia — mondta megenyhülten Simó. — Ne kezdd már megint — intette le a felesége és Simó el is hallgatott. — Mindenesetre köszönöm — mondta a férfi és gyengéden kituszkolta az ajtón. Rózsi még hallotta az asszony ijedt hangját: — Mit gondolsz, meglátta? Délben Rózsi egy lábas lencsefőzeléket vitt fel Simóéknak. A főzelék tetejére három szelet füstölt húst rakott. Csak hosszas kopogtatás után engedték be. — Nem kell semmi — mondta Simó. de hangja már nem volt olyan határozott. — Ha maga igazi szegény ember és nem nagyságos úr, akkor tudnia kell a mondást, ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el... — Csakhogy én akarok ütni már egyszer — mondta Simó. — Béla! — intette áz asszony. — Tőlem ne tessék félni nagys ... Simoné asszony — mosolygott Rózsi. — Apám, meg a bátyám is mindig így beszéltek. Simoné éhesen nézett a lábosra. Amikor meglátta a három szelet húst. elvörösödött. Rózsi persze, észrevette. — Ne tessék félni... Én tőlem r.em tudnak meg semmit... Mától kezdve a vendégük kosztolását is vállalom ... — Nincs nekünk vendégünk — morogta Simó. — Hpgyd. Béla, meglátta ... Kinyílt a szoba ajtaja. — Nézd csak. a Köves úr... Pedig már elsirattuk — örült Rózsi. — Nem bírom tovább — mondta Köves. — Én kimegyek. Nektek is jobb lesz ... — Hová menne? Ha valaki meglátja, vége van. Eötvösékhez majd minden éjjel eljön az a Kö- petzy. Mostanában meg azt a nyálas zászlóst is itt eszi a fene Krisztina körül... Tessék csak maradni. Nyugodtan — mondta Rózsi. Nagynehezen leültette őket az asztal mellé. Azok hárman, mohón estek neki az ételnek. Rózsi elégedetten nézte őket. Köves János itt lakott a házban a családjával. Biztosítási ügynök volt és 1944 nyarán elhurcolták a feleségével együtt. — Csak egyszer vége lenne már — sóhajtott Köves. — De jó lenne nyugodtan élni. Békében, sze- retetben... Simó felcsattant: — Békében? Szeretet ben? Nem! Leszámolunk a feleséged gyilkosaival, de még azokkal is. akik ölbetett. kézzel nézték azt a sok gazságot. — Akkor sokkal lesz elszámol- nivalója. Simó úr — jegyezte meg Rózsi. — Sokkal bizony. Huszonöt évig gyötörtek, most majd fizetünk ... — Abba kell hagyni... Soha nem lesz akkor vége — mondta Köves. — Ne is legyen, amíg gazember él a földön. Megállj csak. Megjönnek a tovarisok, kirángatom én azt a bandát a pincéből... — Béla kérlek... — csitította Simoné. — Eötvös háztulajdonos urat a porolóra húzom fel —1 dühöngött a férfi. — Aztán miért kellene felakasztani a szerencsétlent? — kérdezte Rózsi és kissé gúnyos hangja elárulta, hogy nem nagyon veszi komolyan Simót. — Azért, mert maga a lotyója, még nem kell védeni — mondta Simó, de érezte, hogy most nagyon túllőtt a célon. — Fogd be a pofád. Öt is bántod? Mi vagy te? — kiabált a férjére Simoné. — Tessék csak hagyni, nagy tüzet gyújtottak alája, hát fortyog — mondta Rózsi, aztán elvette a megürült lábost, és csendesen kiment. Másnap este, amikor a pince lakói már valamennyien ágyban voltak, csizmadübörgést hallottak a lépcsőkön. Megjelent Köpetzy ezredes. — Mindenki keljen fel! — parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. — Mi történt? — kérdezte Wei- vodaj — Ki az ágyból! Mindenki! A nők is! Az emberek riadtan keltek ki jaz ágyból. Legtöbben kabátban feküdtek. így most mindenki fázott. — Az oroszok a túloldalon vannak — mondta Köpetzy. — Holnap reggel német erősítés érkezik. Végig a Duna-parton lövészárkokat kell ásni. Ezt csak éjjel lehet, mert nappal minden mozdulatra lőnek. Reggel pedig itt vannak a kamerádok. A ház előtti szakaszon a ház lakóinak kell az árkot kiásni. Amelyik ház nem végzi el a munkát, ott' minden ötödik embert lelőjük ... És most, indulás! Ha nem lesznek készen, garantálom, hogy Weivoda úr mindenképpen ötödik lesz ... — Ott a külön pincében is vannak — mondta gonoszkodva Melanie. — Kuss, banya! — ordította Köpetzy. Egy perc múlva egy lélek sem volt a pincében. Rózsi nem tudott semmit, mert Simóéknál beszélgetett. (Folytatjuk)
