Petőfi Népe, 1975. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-04 / 129. szám

1975. június 4. • PETŐFI NÉPE • 5 Drezdai képek • A Német Demokratikus Köztársaság egyik legdinamikusabban fejlődő és a legtöbb történelmi em­léket őrző nagyvárosa Drezda. Felvételeinken a 30 évvel ezelőtti és a mai Drezda egyik részletét mutatjuk be. (PANORAMA DDR—KS) A bérgazdálkodás tandíja (I) Hínáros, ingoványos területre nem illik útitársul "hívni az olvasót. Márpedig felhőtlen velencei gondolázást nem ígérhetünk ez alkalommal. A pedagógusok bérgazdálkodásának útvesztőiben sokan el­tévedtek 1968 óta, amikor új fajta, a bér tömegét rendelkezés­re bocsátó rendszer váltotta fel a létszámra alapozódó, mere­vebb régi formát. Útmutatót adott ki a Művelődésügyi Mi­nisztérium, tanácsokkal szolgált a Pedagógusok Szakszerveze­te, irányelvek jelentek meg, tavaly 15 ezer példányban nap­világot látott az alsó- és középfokú oktatási és nevelési intéz­mények bérgazdálkodásának kézikönyve. És mégis, egyre több aggasztó-figyelmeztető jel gyülekezik a láthatáron. Az Okta­tási Minisztérium hetilapja, a Köznevelés táblázattal mutatja ki, hogy 1974-ben a kívánatosnál kisebb mértéket, mindössze 1,7 százalékot ért el a bérszint fejlődése. A kívánatos 3 száza­lék lett volna — a párt és a kormány életszínvonal-politiká­jának megfelelően. Hol van az a pénz, amelynek a pedagógusok munkabérében kellett volna jelentkeznie? Mi. lyen buzgárokon át tűnnek el összegek valami más vidékre, ahol már nem a béreket gyara­pítják? Hozzánemértés? Túlzot­tan óvatos gazdálkodás? Nem ta­nultunk meg élni a nagyobb ön. állósággal Vagy még mélyebben keresendők az okok? Egy szakszervezeti jelentés nyomában A bérgazdálkodás tavalyi ta­pasztalatait nemrég megvitatta a Pedagógusok Szakszervezetének Bács-Kiskun megyei Bizottsága is. A beszámoló a maga módján válaszol azokra a kérdésekre, amelyeket a kimutatások szám­oszlopai hívnak életre. Az össze, sítések szerint az alapbérek — amelyek a különféle pótlékokat is tartalmazzák — csupán másfél százalékkal emelkedtek 1973 és 1974. december 31-e között. Ugyan­akkor megmaradt 4 millió 606 ezer forint, ami nem jutott el a fizetési borítékokban a pedagógu­sok több mint ötezres táborához. Jutalomként látják viszont az el­maradt forintokat. A két dolog lényegesen külön, bözik egymástól, hiszen a juta­lomként átvett összeg a kerese­tet, nem pedig a bérszínvonalat növeli. Az előző egyszeri, a meg­becsülést alkalmasint szépen ki­fejező mozzanat, míg a bérfej­lesztés többlete a pálya végéig elkíséri azt, aki részesül belőle. A szükségtelen megtakarítás aligha javítja kellően az élet- színvonalat. Az Illetményhivatal nyilván­tartásából kiderül, hogy tavaly huszonnégy iskola folytatott ön­álló bérgazdálkodást, ami elvileg nagyobb lehetőséget ad a bér- fejlesztésére a menet közben fenn­maradó pénzmaradványokból. A gyakorlat viszont ezekben, a leg. alább száz dolgozót foglalkoztató intézményekben sem egységes. Számuk az idén tovább növeke­dett. A januártól eddig fölhal­mozódott megtakarítások mégis meghaladják az egész 1974-es mértéket, ami arra utal, hogy a gazdálkodásnak minden szinten nagykorúvá kellene válnia. A különböző helyeken rendszerint másokra hárítják a felelősséget: az iskola a járásra vagy a vá­rosra hivatkozik, azok pedig a megyére. Kész krimi. A téma egészének a felgöngyölítéséhez a népi ellenőrzésre lenne szükség. A szakszervezet táblázataival nehezen boldogulnak a tanácsok­nál. A pénzügyi szakemberek belső ellentmondásokat vélnek felfedezni a számoszlopok között. Egyszerűen nem tudnak érdem­ben hozzászólni a kimutatások­hoz, nincs összehasonlítási alap­juk, mivel másféle nyilvántartá­sok alapján dolgoznak. Ügy tűnik, hogy a Pedagógusok Szakszerve­zete és a tanács más-más nyelven beszél. Erre utal az is, hogy nem jutnak dűlőre a bérgazdál­kodási irányelvek kidolgozásának ügyében, amelyek mind több me­gyében megjelennek. A Művelő­désügyi Minisztérium pénzügyi és ellenőrzési főosztályán kiadott kézikönyv mellett mintha elkelne egy kis útmutatás például arra: sehol és senki ne sugallja az is­koláknak, hogy a bérfejlesztésre egyébként felhasználható összeg­ből „gazdálkodjanak ki” új ál­láshelyeket. Rossz szájízt hagy hátra az ilyesféle „takarékosko­dás”. Félelem a „pirostól” — Egyáltalán nem tizedszáza­lékokra vadászunk — szögezi le Kálnoky László, a kecskeméti Hoffmann János utcai általános iskola igazgatója, aki immár csaknem negyedszázada foglal­kozik bér- és munkajogi ügyek­kel szakszervezeti megbízatás­ként. — Kimutattuk, hogy a bérfejlesztési összeg, mire az egyes emberekhez ér, már jó­val kevesebb, mint amennyinek lenni kellene, s nem pontosan azoknál csapódik le, akik jogo­san várják. Az okok igen sokfé­lék. Nagyon nagy szerepet ját­szik a tájékozatlanság, a hozzá nem értés is, s naprakész nyil­vántartásokat sem vezetnek min­denütt. Sok helyütt egyszerűen „elvész” a nyugdíjba vonuló ta­nár és az új kolléga fizetése közti különbség, ahelyett, hogy — ész­szerű határokon belül — felosz­tanák a tantestület tagjai között. Az intézményeknek csupán egy részét sikerült eddig érdekeltté tenni a jobb bérgazdálkodásban. Ha nem világosak a bérgazdál­kodás feltételei, erősödik a féle­lem attól, hogy esetleg a „piros­ba mennek” az iskolák, vagyis túllépnek a rendelkezésre álló összegen. Jó néhány helyütt túl­zott biztonságra törekednek, ami szintén a fel nem használt bér­keretet növeli. Egészen kirívó, hogy a kiskő­rösi járásnál és a városban, va­lamint Kiskunfélegyházán nem­hogy növekedett volna, hanem csökkent az egy személyre eső alapbér havi átlaga. Jó példával a bajaiak járnak elöl. Ugyanak­kor nincs olyan járás, vagy vá­ros, ahol ne képződött volna több-kevesebb maradvány. Kevesebb mint kellene A Pedagógusok Szakszervezeté­nek Bács-Kiskun megyei titkára, Szűts Sándor hivatalos kivizsgá­lást szorgalmaz. Több évre visz- szatekintve sorakoztat fel ténye­ket, amelyekből az derül ki, hogy az elmúlt három esztendő alatt mindössze 4,8 százalékkal gyarapodtak az alapbérek. Újabb állások jöttek létre, amelyekhez hiányzott a fejlesztési fedezet, s a szükséges pénzt — a pedagó­gusok rovására? — máshonnan kellett előteremteni. A bérfejlesztésre szánt, illetve a felszabaduló maradványokból adódó pénz egy része nem jelent­kezik a pedagógusok fizetésében, mert különböző szinteken indo­kolatlanul takarékoskodnak vele, váratlan tényező jelentkezésétől félve azt sem merik teljesen fel­használni, amit lehetne; feltöltik belőle az egyébként igazságtala­nul alacsony jutalmazási alapot; a kulturális ágazat egységes cím­szava alatt a még kis »bb jöve­delműek nagyobb arányban ré­szesülnek belőle; megalapozatlan létszámbővítést, tervezési hibá­kat takartak el vele néhol. Így előfordulhat az a furcsa helyzet, hogy a pedagógusok az őket megillető, de visszatartott bérből jutalmazzák meg saját magukat a jól végzett munkáért. Ha mindez így van. érdemes utánajárni. De ha nem egészen, akkor is. Halász Ferenc (Folytatjuk.) ÜNNEPI KÖNYVHÉT Körkép 1975 AZ IDEI könyvhétre tizenket­tedszer látott napvilágot a Kör­kép című antológia. Minden al­kalommal az előző év novella­terméséből válogatják a kötet anyagát. Természetesen, mint minden hasdnló vállalkozásba, ebbe is belejátszik — a tudatos szerkesztésre törekvés mellett is __az esetlegesség, a szubjektív el­fogultság, az egyéni ízlés stb. Ne kívánja hát senki, hogy az egy- egy esztendő alatt napvilágot lá­tott novellák közül feltétlenül a legértékesebbek kerüljenek be a Körképbe. N em is akarjuk ezt számon- kémi. Ügy hiszem azonban, jogo­san hiányolhatjuk, hogy társa­dalmunk mai életét, a ma embe­rét egy-két halványabbra sike­rült írástól eltekintve, hiába ke­ressük a könyvben. Sietünk le­szögezni: nem vitatjuk annak a jogosságát, hogy íróink a má­tól mégannyira is távol eső dol­gokkal, kérdésekkel foglalkoz­nak. Az alkot ) szuverén joga ez mindenkor. Az viszont a szer­kesztő „lelkén szárad”, ha a gazdag választékú évi termés- bőir a tematikát tekintve egyol­dalú szempontok, s megítélések alapján válogat. Ez történt a Körkép 1975. című antológia esetében. A novellák fő témái és motívumai, melyek a köteten végig vonulnak: az öregség, halál, az emlékek fel­idézése, nosztalgia a tovatűnt ifjúság után, s a háború, a fasiz­mus, az ellenállás írói megjele­nítése. Vérszegény, lassan csörgedező erecske a könyv oldalain a mai valóságunk. Csurka István, Mes­terházi Lajos, Rákosy Gergely és Somogyi Tóth Sándor írásaiban lelhető fel; ezekben is csupán pariférikus oldalai annak. Hogy példákat is említsünk: az embe­rek közönye egymás iránt, s a túlfeszített virtusból eredő, tra­gédiával végződő kocsmai vere­kedés leírása néni elégít ki ben­nünket, ha a mai jelenségeket kérjük számon a „körkép” kötet­től. UGYANAKKOR, sietünk le­szögezni: az összképet kedvezőb­bé teszi, a humanizmus nagy sze­repet kap az írásokban. Elsősor­ban Karinthy Ferenc, Mesterházi Lajos, Illés Endre és Galgóczi Erzsébet novelláira gondojunk. Mesterházi és Galgóczi idős sze­replőiben megható, hogy meny­nyire hasznossá igyekeznek ten­ni magukat, korukat meghazud­tolva. Bertha Bulcsú és Sobor Antal öregjei révedezve a régen tovatűnt ifjúkorra emlékeznek, magukkal ragadva az olvasókat is. Az idei Körképben nem talál­tunk olyan írást, mely a mű­vészi megformálás, s a benne életre váltott eszmeiség szem­pontjából egyaránt kiemelkedő alkotás lenne. Olyanra gondo­lunk, mint a tavalyi antológiá­ban Déry Tibor azóta híressé lett kisregénye, a Kedves boó- per...!, valamint Kertész Ákos remeke, a Kasparek. Ha remekműveket nem is so­rakoztathatunk fel e kötetbőd, ám igazán művészi értékű novel­lákat igen. (Legfeljebb azt fájlal­hatjuk, hogy kevés az ilyen.) A méltán népszerű és mindig igé­nyes Örkény István groteszkjei kitűnőek. Különösen megragadó az Egy szakmai sikér modellje című, úgynevezett „normális” novellája. A Flaubert-i méretű irónia, a tragikomikus 1 szatíra segítségével tökéletesen jellemzi a szerző a „mesteri” szimu­lánst. Mándy Iván elbeszélésében a múlt és jelen, valamint az álom és a valóság keveredik, művészi színezésű képekben. A kisem­berek életének monotóniáját si­került éreztetnie szemléletesen az írónak; műve a nála régen meg­szokott művészi „eleganciával” íródott. A FÉLIG KECSKEMÉTINEK számító Páskándi Géza ezúttal is elhiteti velünk tehetségét és sokoldalúságát. Úgy látszik, a drámairás és a költészet mellett — s annyi minden mellett még — képes a novella műfajában is értékest alkotni továbbra is. A Ni, mi repül ott! című abszurd ja — vagy abszurdoid, ahogyan ő nevezi műfaját? — nem csak rendkívül szellemes, de mélysé­gesen elgondolkoztató is. Vészi Endrétől megszoktuk már, hogy a hasonló alkalmak­kor meggyőző, jó írással lep meg bennünket A Lábvizit című no­vellája az emberi butaság és üresség táplálta gőg csúfos ku­darcát, s nevetségessé válását mutatja be, jó írói eszközökkel. Hagyománnyá kezd válni a szerkesztésnek az a törekvése, hogy az elbeszélések, a tömörebb novellák, s az ezekhez szoro­sabban kapcsolódó egyéb műfa­jok __ naplójegyzet, levél, riport, f ilmnovella, montázs stb. — mellé egy nagyobb lélegzetű írást, egy kisregényt is besorol­nak, tavaly a Kedves boóper ... ! megjelentetése szerencsésebb megoldás volt. Most Kolozsvári Grandpierre Emil: A család hívó szava című művének közlése már kevésbé tűnik annak. Komlós Aladár, a kitűnő iro­dalomtörténész A pálya végén című írásával szerepel a kötet­ben. A szép és őszinte hangú önvallomás , érdekes olvasmány. Más kérdés, hogy nagyon eltérő műfaja miatt nem,, érezzük in­dokoltnak az antológiában való közlését. Mert bármilyen ; m értelmezzük is a műfajokat, va­lahol mégis csak meg lehet van-- ni azok határait, a merevség vádjától való félelem ellenére is. UTOLJÁRA HAGYTUNK egy megjegyzést. Teljes egészében hiányoznak a novellisták e sereg­szemléjéből a fiatal prózaírók. Ha nem tudnánk, hogy a valóság egészen mást mutat, akkor nőst sajnálkoznánk az írói utánpótlás hiánya miatt. Nem értjük, mi­ként hagyhatta ki a szer' vő — Sík Csaba — a fiatalabb pró­zaíró nemzedékek képviselőit. Aligha hihető, hogy egyáltalán nem akadt ifjabb novellistáink tollából a kötet színvonalának megfelelő mű gz 1974-es év ter­méséből. Varga Mihály mm ^IfjTSWfCg^-V) (3.) — Méltóságos uram!— pattant fel Köpetzy. — Ezt a hangot tőled sem tűröm. Most nincs helye a kétkedésnek. A hit a mi legna­gyobb erőnk. Egy ilyen monda­tért a legjobb katonámat is saját kezemmel lőném, fejbe ... Már bocsáss meg, kérlek... — mondta kissé halkabban és visszaült a húsleveshez. — Kitűnő ez a le­ves méltóságos asszonyom... Még ezen. az estén az egész ház levonult az óvóhelyre. Az aknák szinte percenként csapkodtak le a környéken és a szovjet repü­lők olyan alacsonyan szálltak, hogy a pilótát is lehetett látni, amikor oldalra döntötte a gépét. A háztulajdonos Eötvös egy kü­lön óvóhelyet építtetett magának. Majdnem akkora volt az a pince­rész, mint amekkora a három- emeletes ház többi lakójának ju­tott. Eötvösék pincéjében ameny- nyezetet hatalmas gerendák tá­masztották alá, melyek a mérnök szerint akkor sem roppannak össze, ha az egész ház rádől. — Mi nem bújunk gyáva pat­kányok módjára a pincébe — mondta Eötvös Köpetzynek. — Ez méltó egy magyar ember­hez! — mondta az ezredes. így aztán csak karácsony más­napján költöztek le a külön óvó­helyre, ahová addig Rózsi lehord­ta az összes értéktárgyat és a több hónapra elegendő élelmi­szert. — Rózsi, maga a lakók pincé­jében alszik — mondta Eötvösné. Aztán, amikor a férje tiltakozott, hozzátette: — Csak nem gondo­lod. hogy egy cseléddel lakom egy fedél alatt? — De mama, hiszen Rózsi majdnem családtag — szólt köz­be Krisztina. — Kriszti! Ne feledd, hogy bár apád csak egy felkapaszkodott dzsentri, anyai ágról grófi vér csörgedez az ereidben — utasítot­ta rendre az anyja, s ezzel vég­leg lezárta a vitát. Karácsony és újév között a nappalokat még a lakásban töl­tötték, csak éjszakára vonultak le a pincébe. Eötvösék itt rendezték meg a szokásos szilveszteri esté­lyüket is. Köpetzy és néhány nyi­las tiszt, a ház lakói közül dr. Rozgonyi, a lírai lelkű bankigaz­gató és családja voltak a meghí­vottak. Fényes békebeli vacsorát szolgált fel Rózsi az óvóhelyre cipelt mahagóni asztalra. Két lá­da pezsgő, francia konyak, tokaji bor feledhette, hogy a ház tetejét már lesöpörte egy bomba szele és Botár Jenő pincér harmadik eme­leti lakásának szobájában rob­bant fel. — Hölgyeim és uraim! — ug­rott fel az első pohárnál Köpetzy. — Dicső napokat élünk! A ma­gyar jövendő kovásza kel most e szenvedő városban. Fajunk fáját erős viharok rázzák, de gyö­kereink mélyen, kitéphetetlenűl kapaszkodnak szent talajukba. És én is csak azt mondhatom, amit a költő: csak a gyökér kitart­son... Proszit! Ex! — Brávó. Mihály! Brávó ... — csicseregte Eötvösné és egyből le­hajtotta az erős konyakot. Eötvös mindvégig Rózsit nézte, aki- né­mán állt a fal mellett. Rozgonyi szó nélkül ivott, bár felesége gyengéden a karjára tette a ke­zét: — Miklósom,,, ne igyál... tu­dod, a májad ... — Szeretnék biztos lenni ab­ban, hogy a békés májzsugorban halok meg — felelte keserűen Rozgonyi. — Fel a fejjel. Miklós — har­sogta Köpetzy; — Májzsugorbnn fogsz meghalni. Erre igyunk! Rózsi újra töltötte a poharakat — Mostanában nem költött semmit, Fiklóska? — kérdezte Eötvösné. — Mindig ír a lelkem — mond­ta büszkén Rozgonyiné. — Halljuk! — kiáltotta el ma­gát Köpetzy és a nyilas tisztek kórusban visszhangozták: Hall­juk! Halljuk! — Gyenge kis versikék ezek... — tiltakozott Rozgonyi, de máris nyúlt a belső zsebébe. — Talán ezt, ha valóban megtisztelnek a figyelmükkel... Gyorsan felhajtott még egy po­hárral. Mivel nem szokta meg az italt, máris megcsuklott a hangja. — Akkor béke volt és május Friss illatokat küldött a rét. Pacsirták, fecskék, szorgos méhecskék. Hozták felém a tavasz üzenetét... Köpetzy felcsattant: — Kuss! Elég ebből a nyálas ömlengésből. Nincs tavasz, nincs május. Vér van! Harc! Most az ilyen siránkozás demoralizál! — — és kikapta kezéből a papírt, majd összetépte. — De kérlek! A legszebb ver­sem volt — tiltakozott Rozgonyi. — Fogd be a pofád! Harcos testvéreinkről faragjál rímeket! Vagy talán erre nem fülik a fo­gad? Doktorkám, talán várjuk a vörösöket9 Köpetzy egyre jobban belelo­valta magát szónoklatába. Előrán­totta a pisztolyát és azzal hado­nászott Rozgonyi orra előtt. A társaság megkövültén hallgatott. A következő pillanatban éles csat- tanástól rángtak össze a feszült idegek: A pezsgős üveg dugója ponto­san Köpetzyt találta fejbe. — Tessék a pezsgő — kiáltotta élesen Rózsi és elsőnek Köpetzy poharába töltött. — Gyorsan, mert folyik a világba. — Ügy van! Éljen a pezsgő! — kiáltotta Eötvös. Eredetileg férfia­son. amolyan duhaj magyaros kiáltást szeretett volna megeresz­teni. de csak egy mutáló kamasz idétlen vinnyogása sikeredett a nagy nekibuzdulásból. Mindenki megkönnyebbült, amikor Köpetzy végre felemelte a poharat és Rózsi elé tartotta. Még gyors egymásutánban két üveg durrant, így az összes po­hár megtelt. — Jól van, doktorkam. nem haragszom, minden költő hülye. Az is az volt, akit a múlt héten kilőttünk a sorból. De jobb. ha most vigyázol... — Kérlek, tisztelettel, én ezt két évvel ezelőtt írtam — köny- nyezett Rozgonyi és poharából a zakójára locsolta a pezsgőt. — Akkor is háború volt. Szent háború. Erre igyunk! — mondta Köpetzy — Na, proszit!... Krisztina nem ivott. Csendesen imádkozott magában. Mellette ült Tószeghy Kázmér zászlós. Kö­petzy segédtisztje, és tekintetét le sem vette a lányról. De az nem hallotta a zászlós szózuhata- gát: — Édes... Lehet, hogy holnap valamennyien meghalunk... Nem érti? Szeretem... Maga szere­lemre termett. Magácska gyö­nyörű. Tószeghy egészen, belevörösö- dött a nagy valló».: tsba- és ami­kor látta, hogy Krisztina áhítato- san lehunyja a szemét, boldogan könyvelte el: a lány már puha. csak a megfelelő alkalmat kell kivárni. — Öt perc múlva éjfél! Rózsi, töltse tele a poharakat! — kiál: tott Eötvös. — A győzelem éve virrad ránk — kiáltott Köpetzy és a tisztek éljeneztek. — Még egy perc —1 figyelte az órát az ezredes... A rádióban megszólalt a harang, mindnyájan felemelték a poharukat. Felcsen­dültek a Himnusz első'akkordjai, Köpetzy ünnepélyesen megszó­lalt: — Magyar testvéreim. Ha­marosan elvonul a viharfelhő és kivillan, kivilágosodik hazánk sö­tét ege... Ebben a pillanatban elhallga­tott a rádió, egyet pislant a vil­lanykörte és sötétség borult az óvóhelyre. — Szabotázs! — ordított Kö­petzy — Tiszt urak! Uraim! — mondta és Rózsi gyufájának fé­nye mellett, tántorogva megcéloz­ta a? óvóhely nehéz vasajtaját. — Nyugalom testvérek! Azonnal intézkedem — ígérte és kirohant. Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy ebben a házban csak 1945. május elseje tiszteletére gyullad meg újra a villany egy kommunista szerelőbrigád fel­ajánlása nyomán. Köpetzy egy tár töltényt enged a vakmerőbe. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents