Petőfi Népe, 1975. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-25 / 147. szám

1975. június 25. • PETŐFI NÉPE • 5 KÖNYVESPOLC A cigánysors írója Lakatos . Menyhértről szinte semmit * sem tudott az olvasóközönség, » mielőtt az idei * könyvhéten megjelent a Füstös képek című regénye. Azóta ismert emberré vált, akinek Írói rangja elvitat­hatatlan. Köny­vét elkapkod­ták. (Sajnos, mostanában a kiadók nem közlik a példányszá­mot, talán óvatosságból, nehogy emiatt bírálat érje őket, így nem tudhatjuk hány kötet fogyott el.) Az érdeklődés tehát meghaladta a várakozást. Ami nem is csoda, hiszen Lakatos Menyhért olyan világról hozott híradást, amelyről — bár közel volt vagy van hoz­zánk — alig lehet hiteles képünk. A cigányság egy rétegének az or­szág felszabadulását megelőző években lejátszódó életét, bonyo­lult. de természetes érzelemvilá- gót, kilótásalan nyomorát és elesettségét vetíti elénk a szemta­nú hitelességével. Lakatos a Békés megyei Vész­tőn született 49 évvel ezelőtt, aho­gyan akkor nevezték: a cigány Párizsban, a putrik világában. Apja lókupecségből élt, így tar­totta el a családját. Valószínűleg ez várt volna őrá is; ha édesany­ja — aki hat elemit járt és gyer­mekkorában egy falusi családnál nevelkedett — iskolába nem ad­ja. Könyörtelen szigorúsággal — ahogyan az író mondja: sem az ostort, sem a bőrömet nem kí­mélte. hogy erre rákényszerítsen — rendszeres tanulásra szorította. Elvégezte a gimnáziumot, képesí­tés nélkül három esztendeig ta­nított Vésztőn, az általános isko­lában. Aztán a fővárosba, egye­temre kerülve út- és vasútépítő mérnöki diplomát szerzett. Egy ideig mérnökösködöt.t. maid visz- szament Vésztőre, tanítónak, hogy valami új. életformára szoktassa, nevelje a cigányokat. Kudarcok és újrakezdések után jött csak rá — szinte véletlenül — igazi hiva­tására. Lánya titokban beküldte egyik novelláját az Űj írás pályá­zatára — ez még 1972-ben történt —, s ott a harmadik díjat nyerte el. Így kezdődött írói pályafutása. Regénye tulajdonképpen ön­életrajzi ihletésű. Romantikus szilajsággal indul, és a harmin­cas évek cigányságának szabad életét, vadságát, balladás révüle­tét és kitaszítottságát ábrázolja a kor szorító gyűrűjében. Gyer­mekhőse ebből akar kitörni újra és újra, hol a cigánysorsban el­merülve. hol pedig egy „másik világhoz” csapódva, s onnét min­dig félrelökve. Naturális részle­tek váltakoznak a természet szép­ségébe temetkező lírai sorokkal, a számunkra egzotikusnak tűnő babonás szokások leírása kevere­dik igazi néprajzi elemekkel. „Re­gényemmel szeretném megmu­tatni, hogyan éltünk, milyenek vagyunk mi, cigányok. Nemcsak kifelé akartam bemutatni a cigá­nyok életét, hanem véreimnek, testvéreimnek is, hogy nézzenek ők is szembe önmagukkal.” — mondta egy alkalommal írói mun­kájáról. Könyvét olvasva érezzük, hogy a magyar irodalom legjobb­jai hatottak rá, s nem akar ere- detieskedő és csinált „cigányfolk- lórt” írni.' Csak jelzi helyenként a cigány nyelv legjellemzőbb for­dulatait. hogy a hangulatot, a hi­telességet stílusában is megőriz­ze. Műve sokáig érlelt és végig fi­gyelmet lekötő, feszültséget te­remtő, kiforrott írói alkotás. Érdeklődéssel várjuk új köny­vét, melynek címe: Akik élni akartak. Ebben az ország első ci­gány-téglagyárának a történetét írta. meg, melynek alapításában Vésztőn maga is részt vett. A ci­gány eoika forrását megtaláló és önmagából kiteljesedő írói mun­kái különleges helyet érdemelnek az olvasó könyvespolcán. F. Tóth Pál Ismét megcsodálhatják Bábel tornyát Olasz tudósok és más szak­emberek kaptak megbízást Ba­bilon restaurálására. A tervek szerint nemsokára befejezik munkájukat. Tehát ismét meg­csodálhatják a turisták Bábel tornyát, valamint a világ hét csodája között emlegetett függő­kerteket, az emberiség történel­mének két kiemelkedően jelentős emlékét. A restaurációs munkálatok so­rán számos nehézséggel kelleti megküzdeni. A város alatt igen kiterjedt, föld alatti vizréteg hú­zódik, ezért különleges szivattyú­berendezést kellett alkalmaznt, hogy a város legrégibb, több mint 5000 éves részéből eltávo­lítsák a vizet. A rekonstrukció során a legkorszerűbb technikai vívmányokat veszik igénybe. így például a nyers téglákat szilikát- etilénnel vonják be. Első ízben mintegy hét évvel ezelőtt kísér­leteztek ezzel a megoldással. Az ilyen bevonattal ellátott téglák nagy ellenállóképességröl tanús­kodnak. Az építési stílus, agyagedény- maradvnnyok. az agyagdiszítések és terrakották alapján arra le­het következtetni, hogy a város kultúrája közel állott az indus völgyében feltárt harappai és mohendzsodárói kultúrákhoz. > Lifiü FEJEZETEK A SZÍNÉSZET HŐSKORÁBÓL Szuper Károly színészed naplója „1821-ik év május 28-án születtem Ha­lason” — írja színháztörténeti értékű naplója elején Szuper Károly, akinek atyja városi ta­nácsos volt, s 'felvilágosodott ember lévén, a színészetet már akkor nyel­vünk paljéro- zójának, s nem­zetiségünk egyik fenntar­tójának tartot­ta. így aztán még az ellen sem tiltakozott, hogy fia az ak­kor meglehetősen mostoha sor­sot kínáló vándorszínészet küz­delmes útjára lépjen. Szuper Károly színészi és szí­nidirektori pályafutása ugyanúgy beleveszett volna a felejtés sű­rű homályába, ahogy az orszá­gon keresztül-kasul vándorló ko­rabeli társulatok tagjairól sem tudja ma már senki: fényes csil­lagként világított-e színészi te­hetségük a pajtákban, kocsmák­ban felütött alkalmi színpado­kon, vagy csupán a kalandvágy sodorta-e őket a pénzt, elisme­rést szűkmarkúén osztogató, há­nyatott színipályára? A halasi születésű, művelt fiatalember azonban nem érte be az annyi­ra áhított színészsors kétes di­csőségével, hanem tollat fogott és feljegyezte életének minden apró kis eseményét. A színesen megírt, hangulatosan megörökí­tett, szépítés nélkül papírra ve­tett sorok tartósabb hírnévvel ajándékozták meg, mint szívvel- lélekkel eljátszott komikus sze­repei. Így lett Szuper Károly szí­nészet! naplója — amely a Szín­háztörténeti Könyvtár sorozatá­ban jelent meg nemrég — a szakembereknek hiteles doku­mentum, forrásmunka, az érdek­lődő olvasóknak pedig érdekes, fordulatos olvasmány a vándor- színészet hőskorszakából. Regénybe illő, filmre kívánkozó történetek bontakoznak ki a kö­tet lapjain. Izgalmas kulisszatit­kokba pillanthatunk be: hogyan fércelték össze a jelmezeket ab­ból a pár darab rongyból, ame­lyet a színészek éjjel ágynemű­nek használtak, nappal ezek vol­tak a direktor vadászebeinek alomjai. „Csupán csak Boérnak volt eg.vpár meglehetős öltözete, mint szerelmes színésznek) a miért aztán néki 5 forinttal több fizetés járt." És megjelennek a kopott szí­nen a rókulelkü direktorok, akik kereket oldottak u társulat jo­gos járandóságával, vagy új helyre csábították u legjobb szí­nészeket, akiknek a hiányát, az­tán hasonló módszerrel pótolták a ..megraboltak''. Es miközben folyt a küzdelem a volélytár.s csoportok között és egyazon truppon belül is vigyázni kellett, nehogy megdézsmálja valaki a szegényesen csörgedező napi be­vételt, még az is előfordult, hogy puskával vé­delmezték úti­ládáikat — a betyároktól! Szuper em­lékiratainak másik érde- kesége, hogy meglehetősen színes képet rajzol Petőfi­ről, a vándor- színészből. A szakértők ugyan cáfol­ják ezeknek a feljegyzéseknek a teljes hite­lességét, de a történtek, füg­getlenül attól, hogy valóban Petőfivel vagy mással estek meg, mégis korhűen ábrázolják a kecskemé­ti színiéletben uralkodó állapo­tokat. íme, egy naplóbejegyzés 1843. március 5-éről, Kecskeméten: „Társaságunkban sok a villon­gás, két primadonnánk alig fér meg együtt, s mindegyiknek erős pártja van a közönség közt. De Cau Mimit a katonatisztek pár­tolják, Keszinét pedig a diákok, s emiatt mindennap van de­monstratio a színházban. Ma a „Velencei nő” került színre, s ebben mindkét primadonna ját­szott. Természetes, hogy majd megsiketültünk a nagy zajtól, melyet a katonatisztek vittek véghez. A diákok pedig ezek da­cára még nagyobb zajt iparkod­tak csinálni, s mikor Kesziné előjött, éljeneztek torokszakad­tából, tapsoltak tenyérdagadásig, s bunkós botokkal verték a gal- léria oldalát.” A néhanapján kirobbanó, tom­boló siker azonban csak egy-egy divatos színésznőnek szólt és át­menetileg sem tudta pótolni an­nak a társadalmi méretű érdek­lődésnek a hiányát, amely nélkül nincs igazi színházi élet, nem lehet kiforrt, megalapozott szín­házi kultúra. Az 1830—1850-ig terjedő időszak pontos rögzítése, ezért nemcsak a korszak kalan­dos-romantikus vonósait hitele­síti, a szekerezéseket, gyaloglá­sokat, fosztogató betyárokat, ha­nem a kor társadalmi rajzával sem marad adós. Szól az elma­radottságról, a fukarságról, vagy például a kalocsai élmények kap­csán arról, hogy „mindegy, akár operát akár drámát adunk, a pa­pok- a színházba járást bűnnek és erkölcstelenségnek tartják. Én csupán két előadást érhettem meg, a többi részvétlenség miatt elmaradt.” Szuper Károly mint színész a komikus szerepkört töltötte be. Mór fiatalon' megbízták rende­zéssel. s pályája későbbi szaka­szán igazgatóként is játszott és rendezett. Arcvonásait Huszka Lajos 1873-ban készített famet­szete örökítette meg. 1888. novem­ber 15-én szülővárosában ünne­pelte színpadra lépésének fél- százados fordulóját, s fellépett A peleskei nótáriusban. Budapesten halt meg, 1892. szeptember 18- án. V. Zs. SS8S Aranygyürűs orvosnő - Kiskunhalasról Szeged egyik leg- I szebb részén, a Ti- sza-parton szinte kü­lönálló városnegye­det képeznek az or­vostudományi egye­tem gyógyító és ku­tatóintézetei. Itt, a Korányi Frigyes rak­parton található a Il-es számú belgyó­gyászati klinika, melynek egyik orvo­si szobájában dr. Borbényi Zitával be­szélgettünk. A kis­kunhalasi születésű, fiatal orvosnőt nem­rég Sub Auspiciis Rei Publicae Populá­ris kitüntetéssel avatták doktorrá. A május végén megtar­tott ünepségen dr. Ortutay Gyula egye­temi tanár, akadémi­kus, az Elnöki Ta­nács tagja adta át az aranygyűrűt. Dr. Borbényi Zita Kiskunhalason járt általános és középis­kolába. 1968-ban a Szilády Áron Gimná­ziumban érettségi­zett. Most is gyakran jár haza, szülei Halason élnek. Édesapja a MAV-nál ellenőr, Mint azt a nagyon közvetlen barátságos fiatal doktornő mond­ta, először a középiskolában gon­dolt arra, hogy érettségi után az orvosegyetemre jelentkezik. Min­dig szerette a biológiát és a ké­miát. — Nagyon sokat köszönhetek gimnáziumi biológiatanáromnak, Horváth János igazgatóhelyet­tesnek, aki nagy felkészültség­gel, lelkiismerettel foglalkozott velünk, s tulajdonképpen ő sze­rettette meg velem is a termé­szettudománynak ezt az ágát —1 emlékezett középiskolai éveire. — Horváth tanár úr több bioló­giai pályázatot is szervezett az iskolában, s ezeken én is részt vettem. Pályamunkáimat a mo­lekuláris biológia 'témaköréből írtam, s az adatok jelentős ré­szét a szegedi biológiai intézet­ben gyűjtöttem össze Kiszely professzor segítségével. Kitűnő ’érettségi bizonyítványa utón a Szegedi Orvostudományi Egyetemen folytatta tanulmá­nyait. Minden vizsgáját jeles eredménnyel tette le. Tulajdon­képpen minden tantárgy, téma­kör érdekelte, szívesen tanulta például a szemészetet, fül-orr-gé- gészetet, de legszívesebben az egész emberi szervezetet vizsgál­ta, tanulmányozta. 1974-ben tett államvizsgája után ezért válasz­totta a belgyógyászatot. Két év­ben népköztársasági tanulmányi ösztöndíjasként pályamunkát írt a májbetegségekről. Az I-es szá­mú belgyógyászati klinika tudo­mányos diákkörében jutalmazott dolgozatával az országos diák­köri konferencián is szerepelt. Tanulmányai befejeztével ösz­töndíjas gyakornoknak nevezték ki a 11-es számú belgyógyászati klinikán, ahol azóta dolgozik. Az idén április 4-én az egészségügyi miniszter Felsőoktatási tanúim ' - nyi érdeméremmel tüntette ki. Dr. Krizsa Ferenc adjunktus, osztályorvos lép a szobába. A délelőtti vizit előtt a fiatal dok­tornő betegeiről érdeklődik. Meg­beszélik a feladatokat. Borbényi Zita jelenleg tizenegy beteget lót el. Reggel vizittel kezdődik a napja, vért vesz, injekciókat ad be, majd ezután új betegeket vesz fel, A déli órák előtt az adjunktus vizitjén segít. Konzul­tálnak, s az osztályorvos szakmai tanácsokat ad fiatalabb kollégái­nak. Délután a másnapi vizsgá­latokra készül. A laborban ellen­őrzi a leleteket, s ha ezután ide­je marad, kutatással foglalkozik. — A Il-es számú belgyógyá­szati klinikán szív- és vérképző­rendszeri megbetegedésekkel fog­lalkozunk — magyarázta az or­vosnő. — A világon először itt, Szegeden 1958-ban kezdtek elő­ször kutatni, hogy milyen anya­gok befolyásolják a vérlemezek képzését. Ennek megállapítása nagyon fontos, mert sok beteg­séget a hiányos, nem megfelelő vérlemezképzés okoz. Jelenleg azt keressük, hogy milyen gyógy­szerek hatnak a vérlemezek kép­ződésére. Ebből a témakörből, a vérlemezek képzésének szabályo­zásáról írtam a disszertációmat is. A klinikai feladatok ellátása, s a kutató munka után gyakran késő este ér haza, Újszegeden levő lakásukba, ahol a szegedi DÉLÉP-nél dolgozó férjével és kétéves kisfiával élnek együtt. Négy év múlva szakvizsgázik belgyógyászatból. — És azután milyen tervei, céljai vannak? — Az, amire most, május 20- ón esküt tettem: a betegek lelki- ismeretes gyógyítása... Tárnái László A lányok sikongattak, mi meg hurráztunk, mintha cssitába in­dultunk volna. Csak a deszkakerí­tés akasztott meg. Lejött a bőr az orromról, a térdemről, a ke­zem fejéről, a bütykökről, de kit érdekelt az, ki bánta abban a nagy örömben. Húztuk ismét a hegy tetejére, újra lesiklottunk. Anyánk szegény, meg csak pi- tyergett a házunk tövében. Ta­lán azért, hogy Ilyen kis öröm is mekkorává tud nőni, ha tít* kán látogat hozzánk. — Volt neked szánkód? — kér­deztem a társamat, Csík And­rást. — Volt hát. De én nem si- kongtam annyira, ahogyan te mondod. Elég kicsi voltam még. Apám ráültetett. Húzott maga után. Átmentünk Pestről a hí­don. összecsavarogtuk Budát. Voltunk a Városmajorban, meg a Zugligetben. Olyan jó vastag kabátom volt, meg fehér bojtos sapkám. Nagyanyám gyakran mesél róla. Azt mondja, olyan volt az arcom, mint a kinyílott rózsa. — Hóembert építettetek —* kérdeztem Csík Andrást. — Bolond vagyok — nevet raj­tam a társam. — Hol építettünk volna. A Keleti pályaudvar mel­lett laktunk. Ott nem volt ilyen szép tiszta hó. — Nem szokatlan ez neked, Csík? — Miért lenne? Volt hegy Bu­dán is: jártam én ott eleget. Tú­ráztam annyit, hogy nem is hi­szed Sötét létt. Az órám számlapja világít. Még két órán át tapossuk a havat. Még kétszer kell felka­paszkodni hegyre, dombra, kétszer kell leereszkedni szőlőkarók, az­tán törpe barackfák között. A falu szélén óvatosan állóbolunlc majd a patak fölé ácsolt tahidon. Attól kétszáz lépésnyire leszünk, amikor konceltel adnak a lalu- széli kutvák. Az, első házban van egy fehér komondor. Lomnosnok híviák. Csak a nevén kell szólí­tani. nyomban elhullani és barát-^ ságosan mormog tovább. Ismer bennünket, érzi a szagunkat, fel­ismeri a hangunkat Az őr is hallja a kutyaugatást. Elénk jön néhány lépést. Tiszte­leg, megkérdezi, hogv volt-e oda- kinn valumi. Mondjuk, hogv sem­mi különös, csak hó. hideg, sötét­ség és a Franci bácsi borhnz.u sér- tet'cn. A társalgóban még világos van. Fogadni mertem volna, hogy Szántó Gábor gubbaszt az. asztal felett. Rajzol, számol. Mindig ezt csinálja, ha van egy kis szabad idele. Mérnök szeretne lenni, csuk egv kicsit elvétette a lépést, lus­ta volt, vagy nem vilit elég esze, nem vették fel a felsőfokú tech­nikumba — Fenn vagy még Gábor, nem vagv fáradt? — kérdem tőle. hogy valamit mondjak, ha már bejöt­tem ide. — Kicsit. De szeretném befe­jezni. amit mára kijelöltem ma­gamnak. — Igazad van, amit elhatároz, az ember, ahhoz kösse magát. Ak­kor van értelme az egésznek, ha hiszel benne. —Tudod-e. min töröm a feje­met? Ha az ember közölni akar­ja a gondolatait, akkor vagy be- szél, vagy ír. A beszéd sokkal könnyebb, gyorsabban közölheted azt. amit akarsz. Az írás hossza­dalmasabb. Azon töröm a fejem itt, rajzolgatás közben, mennyire nagy dolog lenne, ha egy hang­szalagra rögzített élőbeszéd hang­jait olyan elektromos jelekké le­hetne átalakítani, amelyek egy írógép mechanikáját mozgásba tudná hozni. Talán az lenne a leg­egyszerűbb, ha a hangszín, hang­magasság, p hang rövidsége, hosz- szúsága más-más impulzusokat oocsátana ki. s azokat egy író­automata írásjelekké, betűkké alakítaná át. Az írók csak élné­nek a kényelmes karosszékben, pipáznának, innák a sört. s dik­tálnák a robotnak a remekműve­ket — Nem szaladsz te egy kicsit előbbre, mint erődből telne? • • Megbántam, hogy ezt kérdez­tem. mert tulajdonképpen Szántó nagyon ügyes, sok mindent tud. A műszaki rendszerben elmés változásokat eszközölt. Beépí.tett az elektromos jelzőrendszerbe ba- ,í?olyhuhogást, kakukk-kiáltásokat, volt már olvan kísérlete is, hogy egv helyen trombita szólalt meg, ha az elektromos rendszerben rö­vidzárlat keletkezett, ötleteiért jutalmat, szabadságot U kapott. Nem kell őt bántani, ő egy más­fajta álmodozó. Tanul, készül, hogy a katonai szolgálat után újra nekirugaszkodhasson. — Rosszul ítélsz meg engem — néz rám Szántó.. Talán még töb­bet is kiérzett abból, amit mon­dani akartam neki. — Tudod, hogy miért nem vettek fel engem a felsőfokúba? Ugye nem tudod? Megmondom, én voltam a hibás. Technikumba jártam, az első két évben ment minden, mint a ka­rikacsapás. Aztán összejöttén» olyan srácokkal, akik zenéltek, gitároztak, beatzenével foglalkoz­tak. Tudod, hogy a beatzene elektronikára, akusztikai beren­dezésekre. erősítőkre épül. Én meg már akkoriban elég otthonosan mozogtam ezen a téren. Először csak visszhangosítókat bütyköl­tem. Megfizették. Aztán elkezd­jem hangfalakat építeni. Kiseb­beket. nagyobbakat, attól függően, milyet kértek. Ezt is megfizették. Lassan odajutottam, hogy éjsza­kákon át dolgoztam. Erősítőket ja­vítottam. hangfalakat modernizál­tam. mikrofonokat bontottam szét, alakítottam át. Dolgoztam, keres­tem. . Volt pénzem is, nagy legény voltam. Aztán azon vettem ma­gam észre, hogy a negyedikben csak kínnal, keservvel bukdácsol­tam át. Pótvizsgán csúsztam át magyarból és matematikából. Pe­dig értem, nem is útálom. Csak nem tanultam. Elzenéltem az idő­met, a lehetőségeimet. Akkor es­tem a képemre, amikor kiderült, hogy nem vettek fel a felsőfo­kúba. — És most, rosszban vagy az öregekkel? — Nem öregek. Apám negy­venkettő. Anyám negyven. Ha anyámmal végigmegyünk az ut­cán, azt hiszik, hogy az udvarló­ja vagyok. Ha felvesznek a fel­sőfokúba. nem kellett volna be­vonulni. Nekik is örömöt sze­reztem volna, magammal sem szúrok ki, nem veszítek három évet. — Nem tudták elintézni, hogy megúszd a sereget? — Nem is akarták. Apám nem akarta. Megmondta kereken, és becsülöm is érte. » A szolgánkban csend van, már alszanak a fiúk, néhány ágy üres, szolgálatban vannak. Az én ágypm itt van az ablak mel­lett. Furcsa szokás. Ha az ott­honiakra gondolok, akkor min­dig kinézek az ablakon, lesek bele a sötétségbe, s látom az egész otthonunkat. A konyhakő ragyog. A tűzhely előtt a felmo- só-vödör. Rajta a rongy Reggelre megszárad. A szekrényen egy nagy konyharuhában a kenyér. A tűzhelyen a teafőző. Friss viz, friss tea a szűrőben. Reg­gel korán kel anyám. Mindig elkészíti a reggelit. Így szokta meg. Azt mondja, öröme telik abban, ha kiszolgálhatja apát. A kishúgom biztosan bőg. Min­dig akkor akar vizet inni, ha már mindenki lefeküdt. Felköl­ti a másik kettőt is, jó nagy ri­csajt csapnak. Anya karbatett kézzel megy be hozzájuk. Soha nem veri meg őket, nem cibálja meg a hajukat, mégis rögtön el­hallgatnak. Az öcsémnek a leg­jobb. Egyedül van a kis szobá­ban, ahol azelőtt ketten voltunk. (Folytatjuk) 1 Dr. Borbényi Zita. (Acs S. Sándor felv.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents