Petőfi Népe, 1975. május (30. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-06 / 104. szám

1975. május 6. • PETŐFI NÉPE • 5 „A szarvassá vált fiúk” Ezt a szerkezetet elemezve, gondolkodni kezdünk, hogy he­lyesen mondjuk-e . így. Egy fiú egy szarvassá válhat, több fiú több szarvassá, vagyis szarva­sokká, és mégsem a szarvasokká vált fiúkról beszélünk. Nyelvünkben a névszói állít­mány, illetve az összetett állít­mány névszói része egyezik számban az alannyal, „ö okos. Ök ügyesek, ök okosak voltak. A remények hiúk.” Ennek alap­ján sokan azt a szabályt vonják le, hogy bizonyos határozókat az állapot-, eredmény- és állandó határozókat egyeztetni kell azok­kal a mondatrészekkel, amelyek­re vonatkoznak. Pedig nem így van, néha valóban használha­tunk egyes és többes számot is, de sokszor csak az egyes szám a helyes. A bizonytalanság (egyes vagy többes szám) átterjedt az összetett állítmány névszói ré­szére is. „Adós vagyunk az ösz- szeállítással” — hallottam egy sportközvetítésben. Itt a helyes alak adósak vagyunk lenne. Különös példát idézhetünk. Régi nyelvemlékünkben, a Halotti Be­szédben is van egyeztetési hiba. A sírgödörről szólva mai. nyelv­re átírva ezt a gondolatot olvas­suk: Bizony mind ahhoz járó va­gyunk.” Ma így mondanánk: ahhoz járók vagyunk. Itt talán az igeneves szerkezet lehet a mondat megfogalmazójának mentsége. De nézzünk példákat a külön­féle határozókra! Shakespeare- ről olvashattuk a Petőfi Népé­ben: „A brit óriás gyengébbnek tartott művei is önfényüktől ra­gyognak.” Ez így nem helytelen, nem szükséges gyengébbnek tar­tott művekről beszélni. Egy hir­detésből való ez a mondat: „A segédmunkásokat betanítjuk, s megfelelő gyakorlat után szak­munkássá (nem pedig szakmun­kásoké) minősítjük. Ez így is helyes. Sokszor határozottan az egyes számot kell használni. „Álljunk gátul (nem pedig gátakul) az áradatnak!” „A remények hiú­nak bizonyultak.” Arany János­tól való ez a példa: „Jöttek a búgondok úti cimborának.” A mindennapi életből való: éhes­nek éreztük magunkat. Állandó szerkezetekben is ez a helyzet. „Lóvá tettek bennün­ket!” Furcsa lenne így: lovakká tettek. „Holttá nyilvánították az eltűnteket.” Nem pedig holtak­ká. Ugyanígy: véresre verték őket, foglyul ejtették őket. „Fe­leségül vették a lányokat.” A lá­nyok ugyan többen voltak, így több feleség lett belőlük, de egy férfi csak egy lányt vehet fele­ségül. „Ezeket a könyveket fo­gadd ajándékul!” A több könyv is csak ajándék, nem pedig aján­dékok. Az ajándék több darab­ból is állhat. „Ezek a kakasok magnak maradtak.” Nevetsége­sen hangzana így: magoknak maradtak. Vannak esetek, amikor egya­ránt jó az egyes és többes szám is. „Tudatlannak (vagy tudatla­noknak) mutatkoztak” „A gaz­dagok koldussá (vagy koldusok­ká) lettek.” Többes számban főként akkor használjuk őket, ha a határo­zókkal kapcsolatban álló mon­datrésszel jelölt személyek és dolgok többségét külön is hang­súlyozni akarjuk. Móra Ferenc Arany koporsójából idézzük: „A rabszolgává aljasodott világ az isteneket is császároknak tette meg.” Akkor is többes számot használunk, ha valamély egész­nek több részre való felbomlá­sát hangsúlyozzuk. „A táviratot apró darabkákra szaggatta.” Köl­csönös viszonyra is utalhatnak: „Lili és Erika jó barátnőkké let­tek’.’ Néha az egyeztetés hiánya na­gyon feltűnik. Babits a Jónás imáját így kezdi: „Hozzám már hűtlen lettek a szavak.” Ha így írja: hűtlenné lettek a szavak, akkor feltétlenül az egyes szám a helyes. Ez hathatott a hűtlen lettek kapcsolatra. A mindenna­pi beszédben is hűtlenné lettek vagy esetleg hűtlenek lettek a helyes. Versben elfogadjuk a hűt­len lettek szerkezetet is. Kiss István Hangos kottaábécé Hatvan cserélhető kotta jellel ellátott elektromos hangábécét kezdtek gyártani a Szovjetúnió- ban. Ha a kottajeleket megfelelő­en beállítják, különleges pálca segítségével rövid melódiák és ze­nei gyakorlatok szólaltathatók meg. A hangos kottaábécén a kotta­jeleken kívül kétoktávos billen­tyűzet is található. Az ábécé tokját és a kottajegye­ket polisztirolból készítették, az elektromos áramkör pedig félve­zetőkre és nyomtatott elemekre épül. A készülék 6 egybeépített szárazelemmel vagy hálózatról működtethető. A zenei ábécé 0,5 wattos beé­pített hangszóróval működik. Spe­ciális rezgésgenerátor beiktatásá­val a hangoknak dallamosabb, énekszerűbb árnyalat kölcsönöz­hető, A készüléket hangerő- és szinkronizátor-szabályzókkal lát­ták el. (APN — KS) Szkíták a Dunánál Az. először Hérodotosz említette gondolat — tudományos megerő­sítést nyert. Ukrán archeológusok a Duna alsó folyásánál — nem messze Odesszától — feltárták egy szkíta harcos sírját, akit pán­célruhában temettek el. Nagyon érdekesek a kurgánban talált tár­gyak is — a szkítákra jellemző háromélű bronz nyílhegyek, a két vaskard és különösen az amfóra- maradványok. (APN — KS) Kőből kivésett zene ódon kolostorok kerengőinek áhi- tatos csöndje jut az eszembe, s valóban volt ilyen céljuk Kerényi József építészmérnökkel. „Közté­ri szentélynek” szánták, szemlélő­dő, meghitt, humánus helynek, elmélkedésre ösztönző csend-szi­getnek a város forgalmas közép­pontjában. Más oldaláról nézve pedig a döngölt falú népi építé­szet újrafogalmazását jelenti, beépítését a városi környezetbe. Mikor láthatjuk? — Valószínűleg júniusban ál­lítják fel, a Kodály Intézet ava­tásával egyidőben. Ugyancsak er­re az időre esik a kiállításom is, a kecskeméti művelődési központ­ban. Tulajdonképpen már tiszte­letbeli kecskemétinek számítok, rengeteg időt töltöttem a város művésztelepén. Remélhetőleg ez a jó kapcso­lat tartós lesz, hiszen a szépülő, átalakuló városok új. arcának ki­alakítása egyre kevésbé képzel­hető el szobrászi beavatkozás nél­kül. Kecskemét ebben is példát mutat, azon kevés helyek közé tartozók, ahol már szép eredmé­nyeket értek el együtt, a város­építő mérnökök és a városszépítő képzőművészek. — Pesze. ehhez olyan vezetők kellenek, mint a Bács megyeiek és olyan alkotótárs, mint Kerényi József. Máskülönben a szobrász­nak alárendelt szerepe lesz és in­kább csinál egy töredéket, ami bekerül egy múzeumba, vagy egy lakásba, de abba legalább nem szól bele senki. Olyan ez, mint az alanyi költészet, nem teremt környezetet. Magánügy. De a mi munkánkban éppen az adhat le­hetőséget a fejlődésre, a továbblé­pésre, ha nem egy szobrot fara­gunk a magunk dicsőségére, ha­nem segítünk megteremteni egy új környezetet az egész közösség javára és örömére. Az a célja, hogy minél többen megértsék. Nem „modernkedik”, nem híve a formai találóskérdé­seknek, közérthetően szól, de so­ha sem közhelyekben. Nincsenek összecsapott, lélektelenül megol­dóit munkái, s ha kész műveinek mennyisége nem is kelhet ver­senyre egyik-másik „menő” pálya­társéval, a minőséget illetően a legjobbak között van a helye. Ez jut kifejezésre a Munkácsy-díj- ban, amellyel nemrég tüntették ki. Vadas Zsuzsa A Munkácsy­díjas Melocco Miklós műtermében A szobrászok általában szó­fukar emberek. Anyagban, tér­ben, formák­ban gondol­kodnak, a véső a nyelvük, a szobor beszél róluk és he­lyettük is. Me­locco Miklós kellemes „csa­lódást” okoz, az első percekben kiderül, hogy rengeteg mondanivalója van, a világon minden érdekli és a szavakat nem vésővel kell be­lőle kipattintani. Egyik legrokonszenvesebb vo­nása, az igényes belső felkészü­lés : mielőtt az anyagot kézbe venné, rengeteg ismeretet gyűjt, addig faggatja a témát, amíg nem biztos benne, s csak azután önti formába a gondolatait. — Nemcsak az anyagot kell jól ismernünk. — vallja hittel, — hanem azt is, akit vagy amit ábrázolni szeretnénk és ehhez feltétlenül szükséges, hogy ren­geteg élményt, ismeretet tárol­junk az emlékezetünkben. A szobrászat, szerintem ezeknek az ismereteknek az összefoglalásá­nál, a logikus gondolkodásnál kezdődik, ez az igazi alkotó­munka, a mintázáshoz elég, ha az ember jól megtanulta a mes­terségét. Amikor elhallgat, a Kecske­métnek készülő Kodály-emlék- mű kórusrészlete veszi át a be­szélő szerepét. A dal már fel­szárnyalt a néma anyagból. Az éneklő lányok hófehér gipszarca átszellemülten követi a zenét és a láthatatlanul is jelen levő kar-' mester intését. A kecskemétiek együtt láthatják majd őket, az énekkart és a halhatatlan mes­tert, Kodály Zoltánt, aki — mint a makett is mutatja — háttal áll ugyan a nézőknek, mégis határozottan felismerhető. Tartásáról, mozdulatáról, a fe­léje forduló arcok sokszólamúsá- gát összecsendítő zene magasba emelő öröméről. Az együtténeklés himnusza ez az emlékmű, amelyből kihallani a bársonyos melegségű altokat és a földöntúli csengésű szop­Ez úgy hangzik, mintha saját maga ellen beszélne? — Nem erről van szó. A szob­rászatnak van értelme, de csak akkor, ha többet tud, mint a fényképezőgép. Ha olyan dolgo­kat képes kifejezni, „lefotogra- fálni”, amelyek valójában nem szemmelláthatóak, de nem is annyira elvontak, hogy az embe­rek arcvonások nélkül ne ért­hetnék meg őket. Híres Ady-szobrát hozom fel ellenpéldának. Ebben az a leg­döbbenetesebb, hogy talán az élő Ady sem lehetett ennél „adysabb”, igazibb. — Örülök, hogy ezt látja ben­ne. Mindig szerettem Adyt, tet­szett a fizimiskája, és idegesített, hogy a legtöbb portrén a félre­fésült hajviseletére esik a hang­súly. Tulajdonképpen nem az ’ embert, hanem a frizuráját min­tázták meg, erre szoktam azt mondani, hogy a haja az ő maszkja. Szerénytelenség lenne azt mondani, hogy azért válasz­tottam éppen őt, mert az én véleményemet is el akartam mondani róla. Egészen egysze­rűen szerettem volna találkozni vele, mintha élne. Ügy elbo- fozgatnék őkelmével” — írta Ady Tinódiról, hát én is vala­hogy így voltam vele. Aki tet­szik az embernek, azzal szíve­sen találkozna. Így voltam Ko­dállyal is, bár nála — a már em­lített okok miatt — nem az arc izgatott, hanem a személyisége. Ügy tudom, eleinte volt, aki­nek nem tetszett, hogy a háttal álló karmesternek nincs arca, ma­sok ázért aggódtak, mi lesz, ha az emberek nem fogadják el a szokatlan megfogalmazást? — Igen, volt szó erről is. Lé­nyegében nem ellenezték a szob­rot, csak elmondták a fenntartá­saikat, feltevéseiket és ez jó, mert a város iránti felelősség érződött belőle. Aztán tanulmányozni kezdték a tervet, töprengtek, gon­dolkodtak rajta és mikor megba­rátkoztak vele, mellémálltak. Hi­telt kaptam és bizalmat, egyikkel sem szeretnék visszaélni. Félretolja a makettet, inkább elmondja, milyen lesz az Űj- kollégium előtti parkban felállí­tandó emlékmű. A kórus körül fehérre meszelt fal szalad körbe, oltalmazóan. Erről egy kicsit az ránokat, a megnyilatkozás ünnepi örömét. Nem emlékművet terve­zett Melocco Miklós a szó hagyo­mányos értelmében, hanem az emberformáló zenét kompolnálta lírain bensőséges szoborrá. Töb­bet mond el így Kodály emberi, művészi nagyságáról, mintha az arcát is megmutatná. — Annyi Kodály-arcot ismer­nek az emberek fényképekről vagy filmről — mondja erre — nem volt kedverh elkészíteni az ezertizediket. Nincs az a jó szo­bor, amely élethűségben verseny­re kelhetne a fotókkal, őszintén szólva magam is jobban hiszek a fényképeknek, mint a szobrok­nak. Az ember elsősorban a té­nyekre kíváncsi és nem valaki­nek a véleményére. •Ilyen lesz! — mutatja a maketten, amely persze csak elnagyolt, tágan körvonalazott mása az eredetinek. Foto: Kotroczó István SZILVASI LAJOS (127.) — Egyék maga is öreg­űr... — mondom Józsefnek. — Egyenek csak a főhadnagy ■űrék, én már früstököltem. Meg­kínálhatom a kisasszonyt egy kis pálinkával? — Köszönöm. József... — há­rítja el Olga. — Most nem... — Pironkodva teszi hozzá: — össze­szorult egy kicsit a gyomrom... — Éppen azért kell inni, de sürgősen! — nyomja kezébe Jó­zsef a palackot — Egyetlen or­vosság. Nagyot húzzon belőle a kisasszony. — És élvezettel nézi, nagyobb élvezettel talán, mintha 6 maga inna, hogyan kortyol Ol­ga az üvegből. Normális ez. hogy ennyire nyu­godtak vagyunk? Bizonyára, Ha az idegeink így akarják, akkor így van jól. És hogy mi lesz? Majd meglátjuk idejében. X. Mégse lesz hó. A szél elhajtot­ta fölülünk a felhőket. Kisütött a nap is. Szikrázik a völgyben a hó. Gyönyörű a völgy. Mintha csúfolódna velünk. Haragoszöl­den terpeszkedik a szerpentintől jobbra a fényes fehérség közepet­te a törpefenyves, mintha maga lenne az élet a hófödte, halott völgyben. Maga az élet... És rej- teket ád azoknak, akik el akarnak pusztítani bennünket. Fúj a szél. Pirosra csípte Gasz- ton arcát. Pista szeme nem bírja a szelet: könnyezik. Minduntalan meg kell törölnie a szeme sarkát. Szojka — mintha tüntetne nyu­galmával — leült nekitámasztot­ta hátát a falnak, az ég felé for­dította arcát és úgy napfürdőzik, mintha Davosban pihenne vala­melyik előkeld tüdőszanatórium teraszán. Arcán, nyomott orra kö­rül sötét pontok a szereplők. Le­hunyta a szemét, ne bántsa az erős napragyogás. József minden figyelmét arra fordítja, hogy meg­töltse tölténnyel a golyószóró ki­ürült hevedereit Milliméter pon­tossággal igazítja be a tokba a golyókat. Mintha élvezetét lelné benne És senkinek sincs kedve beszélgetni, immár egy órája is talán. Hallgatunk. Jó volna tudni, kinek hányfajta gondolat, ötlet, lehetőség futott át az agyán ez alatt az óra alatt. Mert abban biztos vagyok,, hogy igazábój egyikünk se nyugodt. Mindegyik kétségbeesetten vadászik megol­dások után. amik kihúzhatnának bennünket a bajunkból. És — akárcsak én — mindegyikük hall­gatással. megjátszott nyugalom­mal leplezi belső zavarát, tanács­talanságát. Hápy óra? Ma még fel se húz­tam az órám. Miközben megcsa­varom néhányszor a gombját, ész. reveszem, hogy megkarcolódott az üvege. Hozzádörzsölhettem vala­mihez. Nem baj. Jó öreg szer­szám. Patinásabb lett ettől a kar­colástól. Aznap vettem, amikor megkaptam a mérnöki diplomám. Azóta egyszer se romlott el, bár mindig késett egy keveset. De az ilyesmi megbocsátható egy öreg, frontot járt Doxa órának. Három­negyed tizenkettőt mutat. Hama­rosan ebédelünk. A kolostor sza­kácsnője nem hagyja magát ki­hozni a sodrából: ostromolják a kolostort? Vesztegzár alatt va­gyunk? ö teszi a maga dolgát, főz, amíg van miből. — Megint jönnek! — kiált fel Pista. Szojka felpattan. Gaszton ki­egyenesedik. én is visszafordulok a falhoz, és József is abbahagyja a hevedertöltést. Nem kell táv­cső. Pontosan látok így is min­dent. Két lovas közeledik a napfény­ben. Az egyik vasderesen, a má­sik kényes pejparipán. —■ Csak ketten jönnek... — csalódottságot hallok ki Gaszton szavából. — Meggondolták magukat! — kiált fel József. — Parlamenterek... — állapít­ja meg Pista. Én is látom, hogy a vasderesen lovagló kakastollas csendőr kis fehér zászlócskát tart a magasba. A másik lovas — német. Szojka csodálkozva kérdi: — Ez meg mi? — Észrevették, hogy nem Is olyan egyszerű elbánni velünk!— lelkesedik Gaszton. Felnevet: — Megtanítottuk őket... Pista összeráncolja szemöldö­két, úgy néz rám: — Beengedjük őket? ' Nem tudom, mit akarhatnak. Mi tárgyainivalójuk lehet mive- lünk? Semmi mást nem mond­hatnák azon kívül, hogy adjuk meg magunkat. — Beengedjük őket... — mon­dom. — Mit csináljunk? — Támadás helyett parlamen­terek! — csap a falra örömében Gaszton. — Ez igen! Én egyáltalán nem örülök. Szojka is mosolyog: — Erőt láttak... Észrevették, hogy nem kisdedóvó... Ez a ko­lostor ... — megvakarja az orra hegyét jókedvében. Szöget üt fejembe a szó: kis­dedóvó ... Ez az! Megvan! De jó, hogy kimondta Szojka ezt a szót! Ha sikerül, ami eszembe ju­tott ... . ’ Rákiáltok Szoikára meg Gasz- tonra: — Eriggyetek! Mindenkit terel­jetek ki az udvarra! A papokat is, a gyerekeket is! Gyorsan ... Mire vártok? Egyik lábatok itt, a másik ott! Nem. értik. Nem baj. Most nem fogom megmagyarázni. — Indulás! — talán észreve­szik szememben a felvillanyozott- ságot. mert mindegyik sarkon fordul. Lerohannak a lépcsőn. — Mit akarsz? Mit. mondasz nekik? — kérdi Pista — Mindjárt meglátod! Szedd rendbe magad! És én is hozzálátok, hogy egé­szen katonás külsőt teremtsek. Szorosra húzom derekamon a szí­jat, szabályosan oldalra igazítom a revolvertáskát, előírásosan nya­kamba veszem, és a mellemre függesztem a géppisztolyt. Pista ugyanígy csinálja. Megértette, hogy katonásan kell festenünk. Gyors pillantást vetek a köze­ledő lovasokra a távcsövön át. Tisztán látom már: két tiszt. A csendőr is tiszt, a német ia Jól üli meg a lovat ez a csendőr. Olyan egyenes derékkal, mintha civilben zsoké lett volna. — Igazítsd középre a sapkád gombját — figyelmeztet Pista. Megteszem. Már kitódultak az udvarra a gyerekek. Olga igyekszik rendbe sorakoztatni őket Jönnek már a papok is. Némelyik most húzza magára fekete télikabátját. Této­vák. Nvilván nem is sejtik, mi vár rájuk. Szojka és Gaszton kis ideig a gyerekekkel bajlódik, az­tán az öreg papokat is glédába állítják. Józsefre nézek, aki kíváncsian vár mellettem: — Menjen a kapuhoz. Ha ide­érnek, engedje be őket. Nyúl a géppisztoly után. ami itt fekszik a falon, a golyószóró mellett — Ne vigyen magával fegyvert. Adja oda ezt a géppisztolyt Szoj- kának. — Igenis, főhadnagy úr! —húz­za ki magát, és leiramodilj a lép­csőn. Intek Gilbertnek: — Gyere! — Idesiet. Megmutatom neki, hogy maradjon ezen a helyen, ahol az udvarról is láthatják majd a parlamenterek, meg ő is szemmel tarthatja a völgyet. — Itt maradj! — Yes... — bólint. — Gyere. Pista... Lesietünk á lépcsőn. Feszesre húzom útközben a zubbonyom. Az udvaron már teljes a rend. Egyik, csoportban a gyerekek, másikban a papok. A gyerekek­nek tetszik a dolog, a papoknak kevésbé. Ez legyen a legnagyobb bajunk. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents