Petőfi Népe, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-10 / 83. szám

1975. április 10. • PETŐFI NÉPE • 5 SZÍNHÁZI BEMUTATÓ KUNPESZÉREN Tamási Áron: Boldog nyárfalevél Az izsáki Az Állami Déryné Színház sokeves nagyománya, hogy új darabjainak bemutató előadását vidéki, községi művelődési in­tézmények színpadán rendezi meg. Olyan körülmények között, amelyek jellemzők a társulat további fellépéseire is. így ke­rült sor arra, hogy a legújabb darabot, Tamási Áron Boldog nyáriaievél című háromfelvoná- sos színművét megyénkben, a kunpeszéri művelődési házban mutatták be első alkalommal a közönségnek. Tamási Áron az erdélyi ma­gyar irodalom egyik legkiemel­kedőbb egyénisége. Színpadi mű­veiben a népies hangvétel, a vígjátéki helyzetek és a minden­kor elkötelezett mondanivaló sa­játosan ötvöződik. Jellemei va­lóságos, élő alakok, cselekmény­bonyolítása fordulatos, így da­rabjait szívesen tűzik műsoruk­ra színházaink. A Boldog nyár­falevelet békéscsabai ősbemuta­tóját követően a Kecskeméti Ka­tona József Színház is bemutatta évekkel ezelőtt, s így Szalai Vil­mos rendező már ezeknek az előadásoknak a tapasztalatait felhasználva kezdhetett munká­hoz. Az 1961-ben írott színjáték története közvetlenül a máso­dik világháború befejezését kö­vető időszakban játszódik. Ha­vad kicsiny községben a szép jegyzőné, Kláris asszony állhata­tos hűséggel várja immár öt éve távol levő katona férjét. Magá­nyában egyedüli társa az álig felserdült, de máris csinos Bar­ka, aki lelki erőt kölcsönöz ki­tartásához, és hasznosan mű­ködik közre az asszony állha­tatos ostromlója, Paskál Dobola kántor uram leszerelésében is. Egy szép májusi reggelen vég­re megérkezik Vaska Gellért a fogságból. Vele jön fiatal barát­ja, Kupás Tódor. Hogy felesége hűségéről megbizonyosodjon, pa­róka, álszakáll és egy csuha se­gítségével vándorló barátnak ál­cázza magát. Az asszony bizal­mába férkőzve meghallgatja gyónását, majd a falu népét is próbának veti alá. Arra kíván­csi, hogy méltók-e a havadi em­berek az új világ építésére. A vizsgát Torzsa bíró ingatagsága ellenére is jól teszik le. Így Gel­lert és Kláris, valamint az idő­közben egymásra lelt Tódor és Barka boldogsága előtt minden akadály elhárul. **.«*•*. « A cselekmény kivonata derűs' és fordulatos vígjátékot sejtet, amelyben a jól megrajzolt és egyénített népi hősök szabadon élhetnek a nevettetés eszközei­vel. E vígjátékra azonban egy gondolati és szinte valóságos drámát érintő másik anyag is épül. Az Odüsszeusz — Pénelo­pé klasszikus történetét idéző könnyed indítás súlyossá, csak­nem komorrá válik, amikor a féltékeny férj a csuhás barát álruhájában felesége lelkét ille­téktelenül vetkőzteti mezítelenre. Az asszony mélységesen őszinte kitárulkozása, majd rádöbbené- se férje jogtalan alakoskodására a harmadik felvonás végén is­mét csak nem vígjátéki, hanem tragikus helyzetet eredményez, amelyet az író csak némi erőlte- tettséggel tud visszájára fordíta­ni, hogy az összegubancolódott szálakat megnyugtató megoldás­ba rendezze. • A szép jegyzőné, Kláris asz- szony szerepében Várnagy Katalin. • Barka — Téren Gizella. A társulatnak a színjáték nem csekéily ellentmondásaival is meg kellett küzdenie a színpad­ra állítás során. Szalai Vilmos rendező — he­lyesen — Tamási Árón népi alakjainak humorát, bölcsessé­gét, valóságérzékét és a helyze­tekből fakadó komikumot; a da­rab derűs és fordulatos vidám­ságát aknázta ki. A lírai első rész után pergő második felvo­nás következet. Gellért és Tódor „agitátori” kettőse, amint ki akarják irtani a falu valamennyi ^hiszsn^azoj^, múlt át- kos szereplőire, a ^csendőrökre «»ÄH» ÄS ki a nézőtéren. A felfokozott tempó viszont némiképp esett a befejező, harmadik felvonás­ban, a színészek és a rendező igyekezete ellenére is. A két főszerep közül a hálá- sabb feladat Kláris asszony szí­nészi megformálása volt. Vár­nagy Katalin elsősorban a ko­moly hangvételű jelenetekben nyújtott szép, átélt alakítást. Partnere, Szigeti Géza pedig in­kább az álruhás figurában ta­lálta meg szerepének lényegét. Téren Gizella (Barka) és ifjú Tatár Endre (Tódor) számára természetes közegnek bizonyult Tamási Áron párbeszédei. Ugyan­csak jó karakter figurákat ala­kított Horváth Ferenc — Paskál, Hável László — Torzsa bíró, és Borhy Gergely — Mátyus sze­repében. Pavlovits Miklós A Kolon-tót jelképezi Izsák nagyközség címerében a mocsár­ban féllábon álló gólya. Keve­sen hallották, vagy tudnak erről a tóról, amelyre most már nem­csak az izsákiak büszkék, ha­nem sokan mások is, hisz a Kis­kunsági Nemzeti Parki egy része lett. Védett területté nyilvání- * tották. A tó Izsáktól nyugatra, közvet­len a nagyközség alatt húzódik Soltszentimre—Páhi irányában. Körülbelül húsz-huszonötezer év­vel ezelőtt alakult ki, amikor a Duna a mai Kiskunság terü­letén többször változtatta med­rét. Tehát a Kolon-tó a Duna medre volt. Ma halódó eróziós medertó. Összterülete négyezer­nyolcszáz kát. hold, kilenc kilo­méter hosszú, 1,5—2 kilométer széles. Tengerszint feletti magas­sága kilencvennyolc méter. A Kolon-tót körülvevő környező terület az említett térszinttől két-három méterre - emelkedik ki. Hosszában két csatorna szeli át: a XV-ös és a XV/a-s. A XV/a-s a XV-ös csatornába tor­kollik, és a tó vízét a Dunavöl- gyi Főcsatornába viszi. Zsilippel szabályozzák a víz levezetését. Az évezredek előtti tóból las­sanként mocsár lett. A parti növényzet terjeszkedett a nyílt víz rovására. A feltöltődés «elő­rehaladtával a víz alatti növé­nyek tanyát verhettek a tóban. A nyílt vizű részek a tóban mar csak kisebb foltokra szorítkoz­nak. Egyik-másik helyen a nö­vényzet a korhadékokból. szár­mazó tőzegre ^telepedett, úgy, hogy háromszáz-négyszáz méter­re a belsejében fák, rekettyés bokrok üthettek tanyát, szigete­ket képeztek. Izsák története kapcsolódik a Kolon-tó nevéhez. A -feltárt le­letek bizonyítják, hogy bronzko­ri népek éltek itt. Vonzotta őket Kolon-tó halászati lehetősége, a füves rét. A magyar lakosság a XIV—XV. században telepedett le. A Kolon-tó környéki dús le­gelőkön kövérre híztak a juhok és a marhák. A község százötven évig volt török hódoltság alatt. A törökdúlás fergetegeit a la­kosság a tó nádasai között vé­szelte át. Állataival együtt mene­kült a nádas közé és az említett szigetekre. A törökök, miután nem ismerték a nádasok között az utat, lovastól“ merültek a Kolon- tó iszapjába. Legenda is él a nép ajkán: a tótól nyugatra, a Bikatorokban tanyázott egy csapat török. A basa a községtől minden héten egy szüzet követelt. Egy Kamu- tyi nevű vitéz nőtestvérére ke­rült volna a sor, de ezt Kamu- tyi nem engedte. A basa át­csónakázott a Kolon-tón, hogy kérdőre vonja a pártra kirendelt elöljáróságot. Kamutyi is kezet fogott a basával, kinek kezéből vér serkent ki a kézfogástól. Lándzsatörésre került a sor. Ka­mutyi megölte a basát, és fejét mint diadaljelvényt vitte Kecs­kemét városába. Kecskemét vá­ros bírája akkora területtel ju­talmazta meg, amekkorát egy nap alatt lóhátról be tud kerül­ni Izsák és a Kolon-tó környé­kén. Ennyi a legendából. A Kolon-tó nádasai a Rákóczi- szabadságharc idején sokszor nyújtottak búvóhelyet a község lakóinak, amikor a labancok elől menekültek a nádasba. E kör­nyéket többször felkereste Tán­csics Mihály is, aki két évig volt a község segédtanítója. 1816-ban a község városi ran­got kapott, és ettől kezdve címe­rében, ott látható a tóban a fél­lábon álló gólya. A közigazgatás átszervezése során a városi cí­met a község elvesztette. Ma a tó nagy rójszét nád bo­rítja. Régen két araitás volt a községben. Egy nyáron, egy té­len. Még karácsony éjszakáján is vágták a nádat. Most is évente körülbelül kétszázezer kéve ná­dat gyűjtenek össze. Az 1950-es években százötven kát. hold te­rületen másfél méteres Tnélység- ben tőzeget termeltek . ki a volt tófenékből. Ez a vastagság nem tette lehetővé a gépi kiterme­lést, ezért a tőzeg bányászatát megszüntették. A láprétekről sok ezer köbméter szénát takarí­tanak be. A nádat a part felé sás váltja fel. majd láprét és zsombékos következik. A víz felé a nádat káka és hínár váltja. Itt a víz felszínén nagy kiterjedésben bé­kalencse található. Szép látványt adnak a Kolon-tó fehér tündér­rózsái. Szigetein rekettyefűz van. Partjain a sárga nőszirom és a mocsári gólyahír virít. Gazdag a tó állatvilága is. A part mélyedéseiben rejtőzködik a rák. Szökdelnek a vízibolhák a víz felszínén. A tó ragadozó bogara a csíkbogár. A békaiva­dékok, az ebihalak tömegei nyü­zsögnek a sekélyebb vízben. Szép számban él a mocsári teknős. Sok a pióca. Megtalálhatók itt a kagylók különböző fajtái is. Közülük a legismertebb a festő­kagyló. A halak közül a csíkhal, a compó, keszegek, harcsák, naphal, törpeharcsa, a csuka je­lent zsákmányt a halászoknak. A tóban és környékén vadli­bák költenek. A kócsag, a szür­kegém, búbos vöcsök, a kékes réti héja, a nádiveréb is a tó madarai közé tartozik. Állatai közül említésre méltó még a pézsmapatkány, a hermelin, a törpe egér. a vízisikló, a pocok, a zöld gyík. -Partjára a vadnyu- lak is ellátogatnak. Nem ritka az őzcsorda sem, amely a közeli erdőből merészkedik le a part­ra. A tó sekély vize miatt a hal nagyüzemi tenyésztésre nem al­kalmas, de természeti viszonyai eszményi környezetet kínáltak — még ma is a kínálnak — a fész­kelő és vonuló madaraknak. A Kolon-tó feltoltődése napról napra fokozódik. Néhány évszá­zad múlva az elhalt növény­zet a vízfenéken annyira fel­halmozódik, hogy a Kolon-tó tel­jes egészében láppá változik. Mi­után a tó a Kiskunsági Nem­zeti Park része lett, remélhető, hogy ez a folyamat a víz szabá­lyozásával lassúbbodik, s termé­szeti szépsége még sok örömet hoz majd az ide kirándulóknak. Kovács Tibor „SHAKESPEARE' RABJA VAGYOK” Aki színre vitte Buda Ferenc oratóriumát Adorján Erika a kecskeméti közgazdasági szakközépiskola harmadikos tanulója. Az osztály- főnöke, Butsi Istvánná így jelle­mezte: „Sokoldalú, kedves és se­gítőkész: kiveszi a részét a kö­zösségi munkából. Jó tanuló, s az irodalom szerelmese.” Akkor láttam először, amikor a napokban megnéztem a forra­dalmi ifjúsági napok keretében rendezett kulturális szemléjüket Az Erika osztályából alakult iro­dalmi színpad az ő feldolgozá­sában és rendezésében vitte szín­padra Buda Ferenc Roham című oratóriumát. A mélységesen hu­manista. drámai erejű költemény mondanivalóját jól alkalmazott balettbetétekkel és megfelelő ze­nével sikerült szemléletesen kife­jezniük. A siker nem is maradt el: tíz versenyző csoport között a második helyezést érték el. A nagy tapssal fogadott bemu­tató után beszélgettünk. Kipirult arccal mesélte, miként lelt rá er­re a szívének nagyon kedves al­kotásra: — A pedagógusklubban szere­peltünk; a költő is ott volt az eseményen. Akkor gondoltunk rá, hogy bemutatjuk valamelyik mű­vét. Igv esett a választásunk a Rohamra. Kezdetben egyesek hú­zódoztak tőle: talán nagyon ko­mornak. szomorúnak érezték, nem tudom. Birkóztunk vele. Megérte. Ügy érzem, megértettük mindazt, amit a költő mondani akart. — Hallottuk, hogy verset ír; így van? — Igen; de még nem mutat­tam meg senkinek Talán később, ha biztosabb leszek abban, hogy jókat írok. — Könnyű kitalálni, hogy sze­reti a költészetet. — Nagyon. Ezért lett szenve­délyem az irodalmi színpad is. Szeretek olvasni, Shakespeare rabja vagyok mostanában. Egy­más után olvasom el a műveit. A Romeo és Júlia, a Hamlet s a János király nagy élményem volt. Kijegyzem a legszebb gondolato­kat. Kis gyűjteményem van ezek­ből — Sok az elfoglaltsága? — Bizony nagyon sok; de ezt nem panaszképpen mondom, hisz kedvem telik abban, amit csi­nálok. Az angol órák. az énekka­ri próbák, meg a matematikai és. történelmi előkészítők lekötik az időmet. Leginkább azt sajnálom, hogy nem tudok sokkal többet olvasni. — Mi akar lenni? — Óvónő. — S az irodalom? — Az saját örömömre, a szép és hasznos időtöltésre kell. V. M. (Tóth Sándor felvétele) ízlést formál a mozaik A gyerekek ízlését nemcsak a tanítási órákon formálják, fino­mítják a pedagógusok. És ennek az érzékeny emberi képesség­nek az állandó csiszolása nem is csupán a tanítók, tanárok dolga. Nagy hatással van mindenkire a külső környezet, akár az utca­kép is. Kecskeméten, a Hunyadivárosi Általános Iskola homlokzata a közelmúltban 56 négyzetméteres mozaik díszítést kapott, mint ar­ról beszámoltunk. Csík István figyelemfelhívó velencei üveg­mozaikból készített alkotásában azóta — akár valami utcai „ki­állításon” — nap mint nap gyö­nyörködnek a tanulók és a já­rókelők. SZILVÁSI LAJOS Appassionata (107.) Ránézek, amint elkerül­jük egymást a falra vezető kőlép­csőn: — Hogy van Godefried úr? — kérdem. — Mi a baja? — Közönséges gyomorideges­ség. Ricinust adtam neki. — Egészségére. És lesietek a lépcsőn. Nagy cso­mókba kotorva áll a hó az udva­ron. Kis ösvények vezetnek a hó­halmok között, ahogy József szét­söpörte reggel. Felnézek az égre. Piszkos, szürke felhők gyúród­nék égymáson. Ma még számít­hatunk egy kevés hóra. Hiába, tél van ... Mennyezetet verő ricsaj fogad a gyerekek termében. A legki­sebb fiúk meg lányok körbe-ka- rikába fogódzva lépegetnek, és egymást túlvisítva fújják a nótát: Tüzet viszek, nem látjátok? Ha látnátok, oltanátok. Tüzet viszek, nem látjátok? És azok a legboldogabbak, akik két oldalról Olga kezét fogják. Olga nevetve énekel velük. Ész­re se vesz az első pillanatban. Csak amikor fordul a kör, akkor lát meg. Lehajol a gyerekekhez, súg valamit, mire megáll a já­ték. Piciny szőke, copfos kislány, aki eddig Olga kezébe kapaszko­dott, ideszalad hozzám: — Katona bácsi is! Katona bá­csi is! — kiabálja vékonyka hang­ján. — Mit csinál a katona bácsi? — kérdem, és a karomra ültetem, odahúzva kipirult arcocskáját a képemhez. — Táncolj velünk! — öleli át a nyakam, és odadörgöli nóziját az államhoz. De erre le is fagy a mosoly apró szájáról: — Szúr a bácsi, juj?! — És megmarkolja az államat. — Mert a bácsi nem szeret borotválkozni... lép közelebb Olga. — Isten az atyám, hogy bo­rotválkoztam! — simogatom meg én is az állam. — Táncoljon a bácsi! Táncol­jon a bácsi! — kiabálják most már kórusban a csöppségek. — Na jó ... Mit tehetek? Hagyom, hogy jobbról egy kicsi lány, balról meg egy kisfiú fogjón kézen. — Most a zöld ág! — kiabál egy meglepően mély fiúhang, egy kis basszus. Csodálkozva keresem a hang gazdáját. — Ki volt az? Olga nevet. Rámutat egy vé­kony fiúcskára. Alig nagyobb öt­évesnél a csemete. — Te voltál? — Én hát... Zöld ágat játsz- szunk! Hát ilyet még nem hallottam. Mintha egy felnőtt beszélne a kölyök torkából. De amikor éne­kelni kezdi a nótácskát, már vó- konyra válik a hangja: Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske... Meglehetősen nagy a hangza­var, de őket nem érdekli. Az a fontos, hogy két felnőtt táncol- lépeget együtt velük. Nyitva van az aranykapu, Csak bújjatok rajta! Mackóruhás lányka perdül be a kör közepére, s buksiját in­gatva szólózik: Nyisd ki rózsám, kapudat, ka­pudat, Hadd kerüljem házadat... Ide-oda bujkál a karok alatt, hogy végül Olga mellett átsur­ranva lebegjen vissza a kör kö­zepére : Szita-szita péntek, Szerelem csütörtök, Zab-szerda... — Csücss! — vezényel az apró stentor, mire mindenki legug­gol. Nézem az arcukat. Vala­mennyi kipirult a játéktól, csil­log a szemük, s maszatos prac- lijukat összeverve tapsolnak ma­guknak. Betölti őket a játék, az értemetlen dalocska, az ide-oda lépegetés, mindenről elfeledkez­nek tőle ... Piciny állatok, aki­ket még nem mérgezhetett meg a gondolkodás. Csak azt tudják, ami éppen történik velük, ha­mar vigasztalódnak, és rontat- lan természetük egyetlen tartal­ma az öröm. Fogalmuk sincs róla, hová lettek a szüleik... És nem sejtik azt sem, hogy csak a sors különös kegyelméből élnek, mert néhány okos ember elin­tézte, hogy ide kerüljenek... És ha vége lesz a háborúnak, szét­szóródnak, kit ide, kit oda visz­nek közülük, s felnő belőlük egy nemzedék, amely talán szeren­csésebb lesz, mint mi voltunk ... Óvatosan kiválók a körből, amely tovább táncol, s odalépek az ablakhoz, ahol asztalka áll, s az asztal mellett nyolcéves forma fiú ír. Mögéje lépek. Nyil­ván leckét csinál. Ezt nevezem szorgalomnak! Belenézek a fü­zetébe ... De nem füzetbe ír. Csak egy darab papírosra, ami­nek a közepére színes' ceruzá­val virágot rajzolt. A virág ha­sonlít egy kicsit a tulipánhoz is, a liliomhoz is. Annyira bele­merül a munkájába, hogy ész­re sem vesz. Nézem a nagy igye­kezettel egymás mellé kapart ke­rek betűket. Levelet ír. Édesmama! Én nem akarok sose sírni, mert azt mondtad ne­kem, hogy nem szabad sírni, de azt is mondtad, hogy eljössz ér­tem. Pedig te tanítottad nekem, hogy ígéret szép szó, ha meg­tartják úgy jó hát akkor miért nem tartod meg az ígéretet?... Helyesírási hiba nincs benne, csak a vesszőkkel nincs még tisztában a fiatalember. S talán így még keserűbb olvasnom ezt a levelet, mintha minden vesz- sző a helyén volna. ... Egyszer már meg akartam szökni is, de a kapu be volt zár­va, vissza kellett jönni. Még megvan a két pengő, tudod, az ezüst, vigyázni akartam rá. mert azt mondtad, hogy vigyázzak rá, de ezt odaadom valakinek, hogy a levelet... Megáll a kezében a toll Ész­revette, hogy fölé hajolok. Két kis tintás kezével eltakarja elő­lem a papírlapot. Ügy teszek, mintha semmit se láttam volna. Közömbös hangon kérdem meg tőle, s közben hátrasimítom mak­rancos gesztenyebarna haját: — Leckét írsz? Sietősen bólint: — Igenis. — Jól van. Tanulj csak szor­galmasan — Mi leszel, ha meg­nősz? — Rab... Rámeredek. Nézem a szemét. És csak azt látom benne, hogy ez a gyerek komolyan beszél. Ügy mondta ki a szót. mint más gye­rek mondta volna azt. hogy: moz­donyvezető. vagy doktor, vagy katona... Idehúzok egy széket, és leülök melléje: — És mondd csak — kérdem én is komolyan, s magamban döbbent kíváncsian is —, miért, akarsz rab lenni? Meggondoltak a feleletei. Mint­ha észrevenné, hogy nem értem a dolgot, hozzáteszi: — Édesmama azt mondta, hogy édesapától félnek. Én is rab le­szek, hogy féljenek tőlem. Ha félnek tőlem, nem merik bánta­ni édesmamát, nem jönnek éjjel kérdezgetni, hanem félni fognak tőlem, mert én is rab leszek... Édesapa nem tudja, hogy édes­mamát folyton bántják a rend­őrök. de ha én rab leszek, majd megizenem a rendőröknek, hogy ne merjék ... Csak annyit érzek: borzasztó. Ha semmi más bizonyítékot nem hoznának fel e kor ellen azon a tárgyaláson, amikor törvény elé állítják a mi évtizedeinket, ez az egyetlen párbeszéd; ennek a gyer­meknek néhány szava elég vol­na, hogy egy bíróság halált mond­jon a kor fejére. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents