Petőfi Népe, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI

RÁFFAI SAROLTA

Jól emlékszem

a ködvitorlák

lassú, ádventi menetére — amint befelhőzte az estét a hiteleset, őszi-mélyet Juldokló vizek hóka vére.

A mullpólyában kushadókra: megszégyenített, csonka fákra, hogy lucskosan, kéreg-sebekben, pára-fürdőbe mentetten álltak — gyökerükig alázva.

A lelkei porhanyító csöndbe mintha sz,ekér-sírás zötyögne -csukladozva, szakadt füzérben — sunyit a város a lapályon se szabadon, se megítélten.

Jól emlékszem az utóhadnak lassú, éjjeli menetére.

Az arcokra, fagyott kezekr/z — szertefröccsent a tűzhely fénye, köpenyek gőze fulladozva torlott az ablakon vízcsöppé — s ők csak ettek. Aludtak, mentek, vissza nem jöttek soha többe.

Máig nyújtózkodik a város és újulása telhetetlen.

A novemberi éjszakákban ködvitorlák úsznak, seregben — higanygőz fénye kiált rájuk: nincs titkuk. Varázsuknak vége.

De emlékszem a rógi-régi rettenet hóka menetére.

farkas. István bácsi szárat ^ vitt a két tehénnek, kukoricaszárat, hadd majszoljanak valamit. Hosszú volt a tél, nagyon hosszú, tán sohasem volt ilyen tartós, mint a háború utolsó esztendejében. Vagy csak így képzelte az ember a sok baj, a sok gond miatt. A tehénkéknek, meg Farkas bácsinak mindenesetre keserves volt ez a tél. Azt hitte, soha sem fog elmúlni. De most már tavaszodik. A hó is elolvadt. A sár ugyan tengernyi, de szikkasztja a szél, majdcsak felszárad hamarosan.

A fiú, az ifjabbik István még nem keveredett haza, csak hírt adott magáról, hogy él, fogságban van, ha isten élteti, és nem viszi el közben a tífusz vagy a kolera, talán hamarosan el is engedik. Kérdezte, hogy a tehénkék megmaradtak-e, nem hajtotta el őket valami rusnya német, mert a saját szemeivel látta, hogy rengeteg jószágot tereltek maguk előtt, amikor már visszafelé curikkoltak. Raboltak, fosztogattak. A lábasjószágra meg különösen fájt a foguk.

„Biz az szerencse dolga volt, hogy megmaradtak!” — gondolt most István bácsi a fia levelére, miközben megtapogatta a tehénkék hátát. Ha a zöldkabátosoknak nem kellett volna olyan gyorsan szedni az irhájukat, ki tudja, lenne-e most jószág az istállóban? Kicsit soványkák ugyan, de ha kinő az árokparti fű, erőt szednek magukba. így van ez minden esztendőben a szegény ember állatkájával.

— Nem készülődik még, édesapám? — zavarta meg a gondolatait Annuska lánya, akit nyilván az anyja küldött ki az istállóba, hogy megsürgesse az öreget.

— Ejnye, de türelmetlenek vagytok! — adta a mérgeset István bácsi, de azért mindjárt megtisztogatta csizmáját a sártól, piszoktól, és a lánya után ballagott. Mitagadás, ő is nyugtalanabb volt, mint máskor. Mintha ifjúkora reményteljes szép ideje tért volna vissza ezekben a napokban, teli eltitkolt várakozással. Az az idő, amikor olyan erősnek érezte magát, hogy bízvást hihette, a boldogulás titka is csak ebben az erőben rejlik.

felesége is úgy járkált most körülötte, mint 1932-ben, amikor majdnem bíróvá választották István bácsit a faluban. Akkor is kikészítette az ünneplő csizmát, amit az esküvőjén viselt először, s azóta csak nagy ünnepek idején húzott a lábára Az apjáról rámaradt fekete ruha is előkerült. Tiszta, ing, kézelő, a keresztapjától kapott nikkel- ora ezüstösre fényezett lánca lógott ki a mellényzsebből... igazán úgy nézett ki, hogy bírónak is megválaszthatták volna Hiszen fel is kérték, küldöttség jött hozzá a falu népétől. Aztán mégis Bertalan Imre, a nagygazda fia lett a bíró. Akkor kezdte jobban megérteni, hogy ’ milyen hatalmak állják útját az egyszerű ember boldogulásának, igyekezetének.

Most ismét ott állt a tükör előtt, amelybe különben csak borotválkozáskor szokott belenézni. A bajuszát eligazította, a kalapját fejére tette, s úgy fordult meg, olyan legényesen, hogy az asszony szeme rávillant a szoba félhomályos szögletéből. Annuska meg összecsapta a kezét ál- mélkodásában:

Még a bálba is elmehetne édesapám! — mondta nevetve.

— Hát akkor... — csak eny- nyit szólt István bácsi.

— Isten áldjon — rebegte utána a felesége, Zsuzsi néni.

István bácsi szépen, komótosan a községházára ballagott.

’’Zsibongott már a nép a köz- ségháza körül. Volt ott asz- szony, ember, lány, gyerek, mindenfelé. De főként férfiak, javakorabeliek, meg öregek. Legény az kevesebb. Nagy része még elő sem került a háború óta. De azért néhány katonazubbonyos is álldogált a tömegben, akik már hazajutottak valahogyan, vagy korábban megszöktek és most, hogy elmúlt a vihar, előbújtak a rejtekhelyükről.

Sok ember gyűlt össze, és mindegyik földet akart. Volt, aki családostól jött, hogy lássák, hány éhes száj várja a betevő falatot. Akadt, aki már előre veszekedett és bizonygatta jussát ahhoz a földhöz, amit még ezután fognak osztani. Voltak tolakodók és szerények, vidámak és szomorú elesettek, kapzsi haszonlesők, de

hez, pedig a háború alatt megszokhatták a lármát.

Egyszer csak egy vastag, reszketős hang elnyújtott éneklésbe kezdett. Körmeneti éneknek hangzott először, de aztán kitisztult, megvilágosodott a szöveg is, a dallam is. A Kossuth-nótát fújta, rezegtette, kanyarítgatta felfelé. „Kossuth Lajos azt izen- te ... ”

Illett-e vagy sem a nóta az; alkalomhoz, ilyesmi nem jutott senkinek sem az eszébe. Dúdol- gatni kezdték, majd rázendítettek bánatosan, keservesen. Csak akkor kezdtek fényesedni, kipirulni az arcok, amikor odáig jutottak a nótában, hogy „megírF. TÓTH PÁL

Földosztás

legtöbben csak olyan István bácsi félék, kétkezi munkából élők, keményen gürcölök.

A cselédek, zsellérek is eljöttek az uradalmi hosszú házakból, kalyibákból. így csúfolták a falubeliek azokat a vertfalú vi- tyillókat, amelyekben az uraság, a gróf úr cselédei húzták meg magukat évről évre. Egy családra egy szoba jutott és négy-öt családra közös konyha, a szobában döngölt padló, a fal melletti dikókban szalma, azon aludt, vagy rajcsúrozott esténkét négy-öt gyerek.

A falusiak is ott voltak, az egykét holdasok, mint Farkas bácsi. Ezeknek a földje a falutól tizenöt-húsz kilométerre esett, a grófi földön túlra. Oda jártak ki szántani-vetni a tehénkékkel, mert errefelé csak a módosabbaknak volt lova, akik kupecko- dással, fuvarozással megszedték magukat.

A gróf úr — gróf Festetich — földje terült el végtelen táblákban a falu körül. Mint fojtogató gyűrű fogta körül a lakott települést) a kis házakat, kerteket. És most összegyűlt a nép, hogy kihasítsa a maga jussát, az évszázadok óta álmodott jussát, a grófi földből.

f sibongtak és kiáltoztak, dör- mögtek és sipákoltak, várták, hogy valaki megadja a jelt a földfoglalásra. Amint a földigénylő bizottság elnöke, Bene Mihály kidugta fejét az ajtón, máris megrohanták a kérdezős- ködők, s amikor ünnepélyesen és ■ sorban kivonultak a bizottság tagjai, úgy közrefogták őket, hogy alig tudtak eljutni a kapuig. De aztán meglódult a tömeg, s ha ki nem nyitják a hosszú léckaput, tán még el is sodorják azt a nagy sietségben.

— Nyugalom, emberek! — intette csendre, rendre őket Bene Mihály. — Van föld elég, jut itt mindenkinek.

— Van ám, de elszedik a javát! — tódult elő az ijedt kapzsiság és gyanakvás egy sovány kajlalábú, nyírottbajuszos emberből.

— Mit fél maga? — dörrent rá valaki a közelből. — A szegényeké az elsőség.

— Nyugalom, emberek! —ismételgette Bene, míg valahogy tényleg helyreált a rend. Olyan összevissza csapatban álltak végül is, s a bizottságiakkal az élen megindultak a falun keresztül, majd át a kiserdőn, az urasági parkon is át, a kastély irányába. Valaki — tán az a barnaképű, katonazubbonyos legény, akit a bizottság tagjai csak ■titkár elvtársnak szólítgattak — zászlókat vitt a menet elejére, egy nemzetit meg egy vöröset, és most már azok alatt haladtak tovább.

A házakból kitódultak az otthonmaradt emberek. A kutyák égedelem csaholást vittek végja ő a levelet, egy ragyogó csillag mellett... ”, s ami aztán következett, azt nem is énekelték, hanem harsányan kiáltották, kurjantották: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” aiín A.iHastély elé. mgr úgy érkeztek, . mint valami elszánt roham- "dsápát'í feilelKeSüIvé'' ér- tettekre készen.

F

arkas bácsi is együtt lépkedett, sodródott az emberekkel, beszélgetett az ismerősökkel, vitázott a kételkedőkkel, s észre sem vette, már ott is álltak a tetthelyen — hallgatva az elnök, majd a kommunista párt titkárának beszédét. Mert ő volt az, a katonazubbonyos, eleven kis« ember. S a szavak lassan gomolyogtak el az értelemig, átszűrődve az emberek érzésein, gondolatain.

— Ha ezt látná a gróf! — súgva mondta ezt István bácsi tőszomszédja, Mizseri Jakab, mintha attól tartana, hogy meghallja valami illetéktelen személy, vagy tán maga a gróf.

— Kirázná a hideg — válaszolta mély meggyőződéssel Farkas István, s eszébe jutott a tavalyi nyár, amikor kivételesen itthon lakott a gróf, de csak azért, hogy még az utolsó szem termést is elszállíthassa. Éjjel-nappal pöfögött a kisvasút ^mozdonya, s csikorogtak a csillékhez hasonló kis kocsik a rakomány alatt. A repülőtéren, mert ez is volt a kastély közelében, állandóan menetkészen állt a kétfedelű gép, hogy elröpíthesse gazdáját biztonságosabb vidékre. A negyvenötezer holdas birtok korlátlan ura talán akkoriban érezhette meg először, hogy megrendült a talaj a talpa alatt.

A szónok is erről beszélt. A grófról és környezetéről, a cselédnyúzó ispánokról, tiszttartókról és dzsentri ivadékokról, akik külföldre mentették az emberi verejtékből szerzett kincseket, és csak dőzsöltek, dorbézoltak, míg a nép nyomorgott.

— De ez már a múlté, és nem is tér vissza soha! — emelte fel hangját a kipirult arcú, villogó szemű titkár, és úgy nézett körül, mintha választ várna tőlük. De csak a helyeslő dörmögés és kiabálás volt a visszhang. Nem szoktak itt még hozzá, hogy az egyetértést tapssal is ki lehet fejezni.

— Hát akkor indulás, emberek! — vette át a szót és intézkedett Bene Mihály, s megindultak ki a földekre, a végtelen határba, hogy darabokra hasítsák a gyűlölt ezer holdakat.

Mem volt egy szó ellenvetés

sem. A bizottság, meg kell adni, értette a dolgát. A parcellákat már mind kimérték, s azt is tudták, hogy melyiket kinek adják, nemhiába vitáztak rajta már hetek óta bent a községházán, meg a helyszínen, kint a földeNAGY LÁSZLÓ

Zuhatag

A meggyfa meghajol boldogan leheli termékeny illatát a torony égbe nyúl zordonan kereszttel hősködő Ararát a paraszt homloka csörgedez előtte ropog a faeke áldásért kiáltoz istenhez elapadt csutorás tehene tavasz van földben és növényben gyárakban vígak a motorok fiatal asszonyok ölében harmatos palánta mosolyog gyártsatok ekéket vasasok parasztok adjatok kenyeret uraim féltsétek magatok ostoros zivatar fenyeget tavaszi haragunk lobbosodj harsogd a dalunkat mérgesen tavaszi szerelmünk lombosodj lepd el a kerteket szélesen tudatunk erősödj csontosodj bennünk az új élet veleje tudásunk gyarapodj bokrosodj legyünk az új élet teteje!

• Klossy I.:Gyár a város szélén.

ken. Csak a jelzőkarókat kellett leverni, s már mehettek is tovább. Az új földhözjuttatottak ott maradtak a számukra kimért földön, s így fogyott lassan a továbbhaladok serege.

— Farkas István! — kiáltották most István bácsi nevét, s az öreg odalépett a bizottság elé.

Hét és fél hold szántó, hatszáz négyszögöl legelő — hallotta a hangos szavakat.

Bene Mihály rázta meg a kezét, s valami papírt nyújtott át, áz új birtoklevelet.

— Erőt, egészséget hozzá! — mondta, s azzal léptek is tovább, Íriszen aznap még sok munka várt rájuk.

István bácsi megállt a jelző- karónál. amit az előbb vertek le a mesgye innenső szélén. Laposra volt faragva a karó vége, s a nyers akácra tintaceruzával ráfirkálva a név: Farkas István, meg valami szám. az új birtok telekkönyvi. száma, ami a levélen is rajta volt.

— Hát ez az enyém, tényleg az enyém — mormolta a bajusza alatt, s elindult, hogy körbejárja a saját birtokát, amely most már

— nem úgy, mint a régi két hold

— a falu alatt van.

Az egyik szomszéd átkiáltott hozzá:

— Milyen a föld. István bácsi? - wávuií*%éki''v<-a “ száhtás! —

•■kiabált vissza, s háhgjában benne lapult az el nem titkolható öröm és a jövendő gondja is.

— Aztán mit vetünk belé? — így a szomszéd.

— Ha mag lesz, jut itt hely mindennek, árpának, krumplinak, kukoricának. Csak az elsőn túl legyünk. — mondotta István bácsi. Már mint az első vetésen meg aratáson

— No. aki ezt kifundálta, tán majd abban is segít! — .így a szomszéd. S kerülgették a földjüket tovább.

A gaz már térig ért. Az ősszel nem szántott itt senki. A tavalyi tarló és magasra nőtt gyom borította a földet De azért termő föld volt, a javából, igazi fekete föld.

Magasra hágott már a nap, amikor Farkas bácsi hazafelé vette az útirányt. Mindenütt emberekkel találkozott. Emberek jöttek-mentek. fiatalok nevetgéltek. Olyan volt a falu. mint a felbolydult méhkas. István bácsinak az övéi jutottak eszébe, vajon tudják-e már a hírt? Kicsi ez a falu. ha akarnák, akkor sem maradna semmi titokban, hát még az ilyesmi.

Delet .harangoztak mire befordult a kis utcán. Annuska az ajtóban álldogált és messziről integetett az apjának. Ahogy közelebb ért. már az asszony is kint állt a kapuban. Kötényébe töröl- gette a kezét, a főzést hagyta ott egy kis időre, hogy az embere elé menjen, de csak a kapuig, ahogy az illendőség megengedi.

A szeleburdi Annus az apja nyakába ugrott, s egv Cuppanósat nyomott a képére a bajusz közelébe. Zsuzsi néni meg csak állt, mint a templomajtóban szoktak ünnepkor az asszonyok. S a csípős hagymától-e. amit az ételbe szeleteik vagy mitől, de veres volt a szeme tájéka;

István bácsi is hallgatag volt. Felesége vállára tette a kezét, és csak néztek egymásra, mint a szerelmes fiatalok.

— Hét és fél hold — mondotta az ember, s az asszony lesütötte a szemét, mintha attól félne, hogy a szeme ragyogása elárulja lelke háborgását.

Aztán az egyik tehénke felbőgött az istállóban, s ez megzavarta a békés hangulatot.

— Megyek már te! — kiáltotta el magát István bácsi. Belökte a kisajtót, s úgy ahogy volt, ünneplő gúnyában az istálló felé indult.

Ment. hogy a tehénkékkel is tudassa az örömhírt

PEREG A STÚDIÓMOZIBAN

a magyar film három évtizede

Alig fél éve jelent meg a kecskeméti Városi mozi épületének oldalbejáratán a Mesemozi felirat, és vele csaknem egy- időben indultak meg a kicsiny, alig félszáz nézőt befogadó teremben a magyar filmsorozatok. Este nyolc órai kezdettel a felszabadulásunk óta írott hazai filmtörténet kiemelkedő egyéniségeinek alkotásait pergetik le a Stúdiómoziban.

Eddig Keleti Márton Makk Károly, Máriássy Félix, Várkonyi Zoltán és Bán Frigyes életművét nézhették végig az érdeklődők. Az öt rendező munkássága szemléletes kivonatát adja mindannak, ami a, magyar filmművészetben az utóbbi 3Ö év alatt történt.

A második világháborút megelőzően keletkezett adoma szerint Hollywood egyik nagy stúdiójának bejáratánál a következő figyelmeztetés volt olvasható: „Itt nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned!” — A kölcsönkért kastély rendezője, Vajdg László, a nevezetes CijyUAátíSSíí' készítő Kertész Mihály] á Tanácsköztársaság

alatt á filmgyártás művészeti vezetőjeként is elkötelezett Korda Sándor csak a legnevesebbek azok -közül, akik külföldre kényszerültek a Horthy-korszak alatt. Itthon a „fehélrtelefonos”, sekélyes témájú, hanyag munkával forgatott tucatáruk készültek. Az évi 30, majd 50 játékfilm között emlékezetes alkotás alig-alig maradt az utókorra.

De időközben felnövekedett egy másik nemzedék, amely a felszabadulást követően a művészi szabadság lehetőségei között képes volt a kor európai színvonalának megközelítésére. Keleti Márton, Bródy Sándor drámájából készült Tanítónője, Bán Frigyes a Tamási Áron elbeszélései nyomán forgatott Mezei prófétája és a Radványi Géza által rendezett Valahol Európában azok a művek, melyek jól mutatják a fejlődés eredményeit.

Az államosított filmgyártás azután Bán Frigyes révén megmutatta legnemesebb erényeit. A Talpalatnyi föld új korszakot nyitott a ' magyar filmművészetben. Az első, neorealista stílusú fellendülést ugyan megakasztotta a kor sematizmusa, de ugyanakkor, az 50-es évek során doigozták ki a magyar színes- film előhívási és másolási eljárásait is. A Ludas Matyi és a Különös házasság technikai szempontból már hibátlan alkotás.

A fiatal rendezők a mondanivaló: filmszerű megfogalmazásával birkóztak. Máriássy Félix (Kiss Katalin házassága, Egy pikoló világos), Várkonyi Zoltán (A harag napja). Fáhri Zoltán (Eleijei), már egyéni arculatú alkotókká váltak.. Filmgyártásuk

második fellendülése nevükhöz kapcsolódik. iFábri Körhintája, Hannibál tanár árja, Makk Károly Liliomfija, 9-es kórteremje, Radnóti László Szakadéka mutatják, hogy filmművészetünk ismét megindult a nemzetközi színvonal elérése felé.

A hosszas előkészületek és a kísérletezést követően valójában az 1963-as évektől mondható el, hogy a magyar filmművészet magára talált és mind mondanivalójában, mind stílusában sajátosan eredetit alkotott. Jancsó Miklós és a vele együtt fellépő generáció tagjai Gál István, Kosa Ferenc, Szabó István, vala- rftfifúnnéhány Hdfeébh, yéhPező: Fábri Zoltán, Bacsó Péter, Kovács András munkásságé teremtette meg a sokak által magyar iskolának nevezett új irányzatot. Szegénylegények, Csillagosok, katonák, Sodrásban, Tízezer nap, Álmodozások kora. Húsz óra, Nyáron egyszerű. Hideg napok ... — Ezek a filmcímek

mind a mai napig valami sajátos izgalmat, aktuális mondanivalót jelentenek, el nem avuló stílust, máig, túl nem haladott eredményeket.

A vita eleven, s a vélemények megoszlanak arra nézvést, hogy a 70-es eveket visszafejlődés, vagy csupán az elért színvonal megtartása jellemzi. Egy bizonyos, Sára Sándor Feldobott kő, Jancsó Miklós Még kér a nép, Makk Károly Szerelem, Huszárik Zoltán Szindbád, vagy legutóbb Fábri Zoltán perc

a befejezetlen mondatból című filmjeik bármely nemzetközi mezőnyben megállják a helyüket — és e kiemelkedő alkotások mellett még számos kísérlet, érdekes mondanivalót hordozó mű született.

A film egy tekintetben alapvetően különbözik minden más művészeti terméktől. A könyveket újra olvassák, a színdarabokat újra rendezik, a képek a múzeumokban ismételten megtekinthetők. A filmeket viszont — ha leveszik a műsorról — rendszerint dobozokban tárolják. Ritka az olyan lehetőség, mint a Stúdiómozi sorozata, ahol „élő” filmtörténet pereg estéről estére.

A rendezői életművek így újra meg újra bekapcsolódnak a művészet nagy vérkeringésébe, az alkotások ismét részt vesznek az emberformálás küldetésében. Pavlovits Miklós

• Egy kocka Bán Frigyes rendező fimjéből, a Rákóczi hadnagyából.

■M