Petőfi Népe, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-25 / 96. szám

1975. április 25. « PEIC MIT MESÉL A DÖRMÖGŐ TANYA JA ? — AHOL PŐCZE IMRE BÁCSI REMETÉSKEDETT József Attila-emlékek Szabadszálláson % □ □ □ A pici ház egy szobából és egy konyhából áll. A falak, a tető­zet, a gerendák, a deszkapadlás, az ajtó eredetiek. Részben a pa­rányi ablakok is, melyeken alig lehet kilátni a szabadba, dlyan kicsik, alig tenyérnyiek. A ke­mencét időközben lebontották. Most odaépítették újra, ahol egykor állt. Mellette a kucik- ban — kuckóban —, sokat aludt a gyermek Attila. Szerette ezt a csendes1 zugot, ahol olyan gyö­nyörűségesen lehetett álmodozni. Az ágyat egyik rokontól kap­ták vissza; megszerezték az öreg szalmából font ágyát is; ez volt a „vacog”; hoztak két öreg szé­ket, ezek annak idején ugyan­csak) e falak közt voltak. Be­szélnek a vén vaskilincsek is. A kovászos teknő, a kovászkeveirő lapockafa, a kenyérsütéshez hasz­nált keresztfa éppúgy a korabe­li hangulatot árasztja, mint a Pőcze Imre faragta kanáltartö, vagy a szalmából és vesszőből készített evőeszköztartó. S a tész­taszedő — kiskunsági fakanál — a kuglófsütő, meg a tejesköcsög. Látható ebben az immár iro­dalomtörténeti érdekességű, kicsi házban több eddig nem ismert fotó is. Például a költő édes­anyjának elsárgult fényképe. A Mama, Pőcze Borbála — Borcsa mama, ahogy itt Szabadszálláson mondják — olyan gyönyörű raj­ta, szinte hihetetlen! Mondoga­tom magamban a nagy költő fe­ledhetetlen sorait: „Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő — szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében.” □ □ □ A lelkes Andrási Ferenc ne­vét már fentebb leírtuk. Ám le­hetetlen nem szólni azokról, akik oly nagy szeretettel ápol­ják a költő itteni emlékét. Akik nem engedik, hogy mindent' be­borítson a feledés pora. Minde­nekelőtt a költő testvérét, Etel­kát kell említeni. Az elmúlt évek alatt gyakran megfordult gyer­mekkoruk színhelyén; beszélt, agitált, érvelt a költő élete és igaza mellett. S itt van a csodálatos-lelkese- désű, mindig fiatalos Tárnái Pál- né és Szabó Józsefné Pőcze Ju­lianna, meg Pőcze Sándor, a Ma­ma testvérének az unokája. Nél­külük szegényebbek lennének a legnagyobb magyar proletárköltő életével kapcsolatos ismeretek­kel, a költőre való emlékezés do- komentumaival. ; n1 > Elhagyjuk Szabadszállást. Jó egy kilométerre lehetőnk már a falutól a Kerekegyháza felé vezető úton, amikor elérjOk az fitőtt-kopott szélmalmot. Vele szemben, az úttól talán hetven méterre, fehér falú, nádfedeles há­zikó tűnik a szemünkbe. Átsétálunk a parányi tahidon; szil-, nyár-, juhar- és ecetfák zöldeUő ágai bólogatnak felettünk. Meg a derék akácok. „... ágak közótt zörgő Időt vajúdik az erdő.” A kicsi házat kerítés veszi körül; vékony faágakból készOlt. Az udvaron szabadkemencés füstölővel; ólak, gémeskút, orgonafa. Ezek már akkor is Rt voltak, amikor legnagyobb proletárkőltőnk még gyermekként Játszadozott körülöttük. Alacsonyan szállnak a felhők, cseperészni kezd az eső; Igyekszünk befelé a házba. De előbb elolvassuk a külső fal márványtábláján a felírást: „Avas szalonnán élt, mint az idő. Telt-múlt naponta, sárgán görbülő; szalmát számolt, vagy nézte az eget, a csillagokba szive zizegett.” Ez áll felül — részlet a Dörmögő című, hires költeményből. S alatta: „Ebben a házban töltötte sok szép napját, és irta sok szép versét József Attila, a nagy magyar költő.” Andrási Ferenc, az Egyesült Lenin. Termelőszövetkezet dolgo­zója, aki e ház megmentésén és felújításán, s a költővel kapcso­latos emlékek gyűjtésén fára­dozik régóta, meséli: — Tizennyolc ilyen egyforma, úgynevezett csőszház épült a fa­luban annak idején. Ahol va­gyunk, a községnek ez a része a Muszáj volt. A nép nevezte el így, amikor az elöljáróság rende­letére kötelesek voltak ide hor­danál a gabonát, egy hatalmas tűzvész után. Ebben a házban lakott Dörmögő, a költő anyai nagyapja, évtizedeken át. Gyak­ran meglátogatta őt egy időben Attila, szívesen játszadozott itt. József Jolán így vallott erről, a testvéréről szóló könyvében: „Kis kunyhóban lakott a falu határában. Maga főzött, mosott, takarított; de ez meg is látszik a házatáján. A kis szoba pipa­füsttől bűzlött, ablakán nem le­hetett átlátni a piszoktól. A konyhában malacok háltak. Két malaca volt, s ezeket úgy magához szoktatta, hogy folyton a nyomában voltak a nagy szé­rűn. Ha megállt, a lábához dör- zsölőztek, ráhunyorogtak apró szemeikkel, és vidáman röfög­tek.” □ □ □ Annak külön története van, hogy miért élt így egyedül, si­vár magányában a jó öreg Dör­mögő. Mert tizenöt évi házasság után elhagyta végleg a feleségét, családját. Illetve a felesége küld- te-zavarta el, aki nem nyugodott • Pásztor Zoltán felvételei) bele, hogy férje egy rosszhírű lánnyal megcsalta őt. Ezt halá­láig nem tudta megbocsátani ne­ki. Attila szerette a nagyapját: ezt a hallgatag öregembert, aki keveset beszélt; leginkább csak dünnyögött-dörmögött, ha éppen muszáj volt. Jött-ment, végezte a dolgát. Ha ideje engedte fara­gott, vagy csak úgy elnézelődött; ki is tudná, mi minden meg­fordulhatott ilyenkor a fejében? □ □ □ Néhány lelkes költészet-barát, József Attila-rajongó régóta szor­galmazta: állítsák helyre ezt a csőszházat, rendezzék be kis múzeumnak; gyűjtsék össze a még fellelhető emlékeket az élő rokonságtól, az ismerősöktől, s helyezzék el azokat, sokak ér­deklődését kielégítve. Végre ebben az évben, a költő születésének hetvenedik évfor­dulójára tett követte az álmodo­zásokat. A községi vezetők el­határozása találkozott a megyei vezetők sürgetésével, s harmadik szövetségesnek ott volt a két termelőszövetkezet. Az Egyesült Lenin a házikót hozta rendbe kívül-belül, az Aranyhomok pe­dig a környék parkosítását vál­elf! T's-V|;i • >; fV.-i □ □ □ Amikor elbúcsúzunk a kis er­dő övezte háztól, mikor gondo­latban búcsút intünk a kicsi híd­nak, s egy végső pillantást ve­tünk a szélmalomra, eszünkbe jut egy sokat emelegetett anek­dota. Attila egyszer egy társával el­szabadította a vitorlát, s felka­paszkodott rá. Az megindult, ő lógott a levegőben és leesett ró­la, ugyancsak megütötte magát. S mit tett a jó öreg Dörmögő, a csőszház remetéje? Alaposan elnáspágolta a fiút. Persze, le­het, hogy ez csak a képzelet szü­leménye. De ki is törődik a va­lódiságával, amikor a költő irán­ti szeretet fejeződik ki abban, hogy ma is mesélik egymásnak az emberek. Varga Mihály ÚTTÖRŐ] Az idei esztendő különösei emlékezetes marad a kisdobosoJ és úttörők részére, hiszen mos ünnepeltük hazánk felszabadulá­sának harmincadik évfordulóját. Az ünnepi esztendő, a XI. párt­kongresszus tiszteletére hirdette meg a Magyar Üttörők Szövetsé­gének Országos Tanácsa a „Vö­rös Csillag” országos játékot. Minden csapat adottságait és ha­gyományait figyelembe véve ké­szítette el a csillagot, dolgozott, hogy a csillag öt ágának megfe­lelő öt feladattal idejében elké­szüljön. A sok csillag közül a tasskerte- si kisdoboscsapat csillagát mu­tatjuk be most. A csillag első ágán az őrsök ex- pedíciós tetteit gyűjtötték össze. A tavaly november hetediki és az idei, április negyediki ünne­pélyükért a helyi tanácstól és a járási pártbizottságtól kaptak dicá&retet. Jól sikerült farsangi karneváljuk, nőnapi köszöntőjük, szereplésük a névadó ünnepsége­ken. Társadalmi munkában hoz­ták rendbe az iskola környékét. Fénykép is készült a csillag második ágához: teherautóra rak­ják az összegyűjtött papírt a kis­dobosok. Ott vannak valamennyi­en, pontosan hatvanötén! Több mint 8 mázsát gyűjtöttek össze, ez azt jelenti, hogy lejenként több mint 12 kilót hoztak be az is­kolába. A verseny egyéni győzte­se a másodikos Papp Miklós, aki 110 kilónyi papírt szállított az is­kolába. A hulladékért kapott pénzt a járási váltótábor felsze­relésének felújítására fizették be. Lakóhelyük tizenhét csillagát gyűjtötték össze a pajtások a vö­rös csillag harmadik ágára. Mi­vel a település Kunszentmiklós- hoz tartozik, a nagyközség neve­zetességeit, illetve az elmúlt har­minc évben épült, szervezett in­tézmények, üzemek, iskolák fény­képeit hozták el, írtak hozzá rö­vid ismertetést. Büszkeség csen­dül ki azokból a sorokból, ame­lyet a pártkongresszuson részt- vett Selyem Zsigmond országgyű­lési képviselőről írnak. A harmadikos kisdobosok Bé­ke raja emlékezett meg a dicső­séges Magyar Tanácsköztársaság­ról. Jól sikerült műsorukat meg­dicsérték nevelőik. Ezen a napon valamennyi rajról elkészítették a csoportképeket. Az április liarirtadikan rendeli zett hálatábortüzet a.Magyar Üt­törők Szövetsége Országos Elnök­ségének díszparancsa előzte meg. (Három tasskertesi kisdobos ment Kerekegyháza a díszparancsérfc) Este hét óra után a fáklyák és a hálátaoortűz meggyújtására A pajtásokat és tanáraikat örömmel töltötte el, hogy nem csupán az iskolába já­ró pajtások szülei és rokonai ér­zik, hogy ez az esemény méltó befejezése volt a Vörös Csillag országos játéknak! * Bajáról, a kisegítő iskola csa­patának tanácsa írt levelet. Va­lamennyien nagy örömmel vettek részt a csillagkereső játékban, 'Szorgalmasan gyűjtötték S dok:> mentumokat, felkeresték • üzemeit, gyárait. A városi úti rőelnökség gyűjteményüket e dicsérte, a városi kiállításon ás sikerrel szerepeltek. * Az elmúlt napokban tart ”! ne kulturális seregszemléjüké kunhalasi járás úttörői és k . bosai, mintegy hatszázötven1 tompái művelődési házban tott seregiszemlén éne. tánccsoportok, zenekarok, zók, szavalok, irodalmi színp' vettek részt, megérdemelt rel. A ballószögi II. számú Általá­nos Iskolából a kisdobos Takács Sándor küldött levelet. Nagy öröm érte. valamennyiüket: ez­után csak délelőtt járnak isko­lába. Mint írja, segített a társa­dalmi közreműködés. A kecske­méti 9-es Volán Vállalat két osz­tályvezetője Tóth János és Szá­lai László összefogott, elkészítet­ték második otthonunkat, örö­münk határtalan” — fejezi be levelét a ballószögi kisdobos. * Pajtások'. Továbbra is várjuk leveleteiteket, tudósításaitokat, írjátok meg, hogyan készültök, segítitek egymást a tanulásban a tanév befejezése előtti hetekben. Rejtvényfejtőknek Sok ügyes rejtvényfejtő jelentkezett az elmúlt napokban, beküldte az Út­törőéletnek a kétfordulós rejtvény megfejtéséi!. (Makó, Szarvas, Felszaba­dulási emlékmű, Kisfaludl Strobl.) Könyvjutalmat a kecskeméti Dégl Ka- Jáy Lengyel Erika, a kiskunfélegyházi Kisa-Jfirketi Beáta és a kátymárl Ar- nóth Erzsi nyert. A nyereményeket postáztuk részükre. Selmeci Katalin Miközben a világ nagyobbik fele éhezik Egy New York-i üzletember New Yorktól 240 km-re üdülőt létesített városi kutyák számára. A „Campo Lindo”-nak nevezett kutyaüdülő sokban különbözik a szokványos kutyamegőrzőktől. Mindenekelőtt az itt üdülő ku­tyákat „kempingezőknek" neve­zik, gazdáik a „szülők”. Minden kutya külön ólban lakik és ked­venc ételét szolgálják fel. A ku­tyaüdülőnek külön strandja van, ezenkívül a „vendégek” két futó­pályán gyakorolhatnak. Azok a kutyák, amelyek egy hétnél töb­bet töltenek az üdülőben, levele­zőlapot írnak haza. A levelezőla­pon szerepel mellső lábuk lenyo­mata, valamint rövid beszámoló a „nyaraló” hogylétéről és tanul­mányi előmeneteléről. Egyheti nyaraltatás 40 dollár­ba kerül, egy havi üdülés pedig 150 dollár, az oda-vissza utazást is beleértve. Amennyiben a ku­tya különféle oktatásokon is részt vesz, pótdíjat kell érte fi­zetni. SZIL VASI LAJOS (119.) Döbbenten bámul rám az öreg pap. Mintha valóban a nyi­lasok előtt állna, úgy tárja szét mentegetőzve a karját: — Emberi kötelességünk volt... — Mink is az emberi köteles­ségünket tettük... — szólal meg halkan Szojka. Tehetetlen harag forr bennem. Talán nem is órájuk vagyok dü­hös, hanem magamra, mégis el­lenük zúdítom minden ingerült­ségemet; — Emberi kötelesség! Itt ma­radhattunk volna háborítatlanul, ameddig akarunk! Könyörögtem, hogy üljetek békében... Hogy legyen már elég! Akinek ott a hurok a nyaka körül, ne ugrál­jon! Nem... Nektek ez kel­lett!... Kifulladok. Zuárd atya ideges­mozdulatlanul áll előttem. — Mit csináljak magukkal? — nézek rá. Gaszton felel halkan: — Nem hagyhatjuk itt őket védtelenül. Majd’ szétpattan a fejem. Szojka nyugodtan magyaráz; — Ki tudunk tartani. Erősek ezek a falak... — mutat körül. — Körösrkörül belőhető az egész terep ... Vannak fegyvereink... Lőszerünk is... Nem merik megkockáztatni, hogy megtámad­janak ... Elfoglalja őket a front A szovjet csapatok meg... lehet, hogy egy nap alatt ideérnek... Végigmérem; — Az oroszokban reményked­jek, hogy majd megmentenek? Zuárd atya ijedten lép előbb­re: — Harcolni akartok?! Gaszton kirobban: — Hát mit csináljunk!? Vagy védekezünk, megvédjük a kolos­tort, vagy magukat készítik ki! A nyilasoknál nem számít, hogy maguk papok! — Ügy van! — helyesel Szoj­ka felvillanyozva. — Meg bír­juk védeni' a kolostort! Megőrültek, egészen megőrül­tek! Rájuk kiáltok: — Elég egyetlen tank!... Gaszton legyint: — ide nem fognak tankot be­vetni. Pimf dologra nem ad­nak tankot a németek. Igaza van Szojkának. Órákon belül ideérhetnek az oroszok... Hát ez már mindennek a te­teje! önmagukat ámítják, a sa­ját hangjukból merítenek erőt. Megragadom Gaszton vállát, és kényszerítem, nézzen a szemem­be: — Szóval órákon belül ide­érhetnek az oroszok... — Gú­nyos a hangom, érzem. — És nem az angol ejtőernyősök? Mi? Most már megfelenek az oroszok is? Nem kerüli el a tekintetem. Gunyoros ő is, , keserű öngúny lappang a hangjában. — Mondjam azt, hogy a ná­cik az epémet emésztették fel, hogy a bolsevizmus ellen már nem maradt epém? Mindegy, öregem... és amikor egyszer már mindegy... — legyint. Szojka mosolyog: — Amikor már mindegy, meg­teszik az oroszok is... Mi, Gaszton? Jobb az orosz, mint a porosz... Zuárd atya krákog közbe: \ — Viccelődni is van kedve­tek? Idegesen ránevetek.: „ — Még azt se? Észre se vettem, hogy Olga is idekerült. A hátam mögül jött, csak most látom, amikor a hang­jára félig megfordulok. Kérés csendül a szavában: — Ne csinálják ezt, kérem ... Rém elég nagy a baj, még egy­mást is bántják?- Miért nem maradt odalent az udvaron? Elég kínos nekem akkor is a helyzetem, ha ő nem hallja, mit beszélek. — Most végre láthatja, mibe csöppent... — nézek rá. — Ha jám hallgatott volna, most béké­sen aludhatná Salzburgban az igazak álmát... Megmondtam előre, hogy megbánja ... Állja a tekintetem: — Nem bántam meg! És ha tudni akarja, nem félek. Én iga­zat mondtam akkor, hogy bízom magában! Sóhajtok, mert úgy érzem, üres a tüdőm: — Bíznak bennem... Ez a legkönnyebb ... Akiben bíznak, az viselheti a felelősséget... Zsivajt hallok az udvarról. Odanézünk valamennyien. A gye­rekek. Ügy látszik, felébredt valamennyi az éjszakai nyugta- langságtól, a hajnali járás-ke­léstől. Felöltözve rajzanak ki egymás után az udvarra, és kö­rülveszik az ott ácsorgó papo­kat, meg Gilbertet. József el­tűnt valahova, nem látom se­hol. Néhány csemete észrevett bennünket itt a falon, és most erre trappolnak a havon, át. Odamutatok, aztán Szojkára és Gasztonra nézek: — Ezekre kellett volna gon­dolnotok ... Szojka halkan felel: — Nem lett volna baj, ha mind a hatan megyünk... Hegedűs is élne még ... Mellbevág a szava. Oly hirte­len robban ki belőlem a felelet, hogy meggondolni sincs időm: — Neked nincs jogod engem vádolni! Nincs jogod! Szomorkásán néz rám: — Lehet, hogy nincs jogom ... — Halkan teszi hozzá: — De igazam van... Zuárd atya úgy dörzsöli egy­máshoz két fázós tenyerét, mint­ha a kezét tördelné idegességé­ben: — Fiaim, hát mi lesz? Mihez kezdetek? összeszedem magam. Nincs ér­telme semmi vitának. Nagy lé­legzetet veszek, úgy mondom ki: — Indulunk. Szojka, Gaszton, Pista, Gilbert, meg én ... Papo­kat, gyerekeket, nőket nem bánthatnak. Nem akarok Olgára nézni. De amit mond, muszáj meghalla­nom: — Engem... engem is itt­hagyna?! ^ Nem tudok mit felelni. Kezd­jem elölről? Mondjam azt, hogy most még rosszabb helyzetben vagj’unk, mint amikor őt elhoz­tuk a birtokról? Nincs már au­tónk se, tél van ... — Nem lehet! — hallom Szoj­ka szavát. — Parancsolom! — fordulok szembe vele. Gaszton is odaáll melléje: — Nem tehetjük! Értsd meg! Te mondtad, hogy nem lehetnek illúzióink. . Alig bírok hangot előpréselni magamból. Hát nem látják, hogy muszájból teszek mindent, mert nincs más lehetőségünk?! Mint­ha a karom vágnám le, úgy erői- ködök. Nem cselkedhetünkmásti — Nem vitatkozom! Engedel­meskedjetek ... Indulás. Olga kiált rám: — Magukkal megyék! Nem akarom meghallani. Rá­kiáltok Szojkára: — Indulj már! József szalad át az udvaron. Felkiált hozzánk a falra: — Főhadnagy úr! Megszökött a cigány! Hála istennek ... Legalább egy emberrel kevesebbről kell gon­doskodnom. Ámbár... Pista mondja ki helyettem: — Rossz ómen ... Süllyedő ha­jóról ... — Igen, rossz ómen. Annál in­kább mennünk kell. Szojka nekitámaszkodik a fal­nak. Utat enged maga előtt: — Eriggy, ha menni akarsz... — mondja halkan. — Ha senki más, én itt maradok védeni a ko­lostort ... Tessék, eriggy... Gaszton is megszólal: — Szintén maradok... (Folytatjuk) /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents