Petőfi Népe, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-03 / 78. szám
1975. április 3. • PETŐFI NÉPE • 5 EMLÉKEZTETŐ — HÉTKÖZNAPOKRA IS Magyar antifasizmus és ellenállás Legújabb kori történetírásunk íontos küldetésének tekinti, hogy feldolgozza, illetve közkincs- csé tegye a II. világháború történetét, az antifasiszta ellenállást és harcot. Ezt a törekvést támogatja a Kossuth Könyvkiadó azzal, hogy egymás után jelenteti meg a közelmúlt történetét megelevenítő tanulmányokat. Ebben a sorban figyelemre méltó munka Pintér Istváné, akinek „A magyar kommunisták harca a Hit- ler-elilenes nemzeti egységért” és „A Magyar Front és az ellenállás” című művei láttak napvilágot egy kötetben rövidítve némileg átdolgozva „Magyar antifasizmus és ellenállás” címmel. Hazánk történetében jelentős volt az 1941—1945 közötti időszak egyre jobban kibontakozó fasisztaellenessége, az ellenállás erősödése. A szerző levéltári források, forráskiadványok és feldolgozások felhasználásával azt is bizonyítja, hogy a történelmileg sajátos magyar antifasiszta ellenállás miként kapcsolódott a világméretű küzdelemhez. Kétségtelen tény, hogy Európa •országainak döntő többségében az ilyen tömörülés mindenütt szorosan összefüggött az uralkodó rendszert támadó belső-, és egyben a német fasizmus elleni harccal. Magyarországon viszont a fasizmus jelentkezésének kezdetétől fogva ellenforradalmi diktatórikus berendezkedés volt. A proletárforradalom leverése után uralomra jutott Horthy-íasizmus a saját érdekében használta fel az imperialista trianoni béke okozta elkeseredést, és a vesztes országokban egyébként is lábra kapó nacionalizmust. Az ellen- forradalmi rendszer a szélsőségesen reakciós országok mellé állt. A kormányzat mindent elkövetett, hogy a vélt nemzeti célokat szembeállítsa a munkásoszály forradalmi célkitűzéseivel. A Kommunista Pártot terrorisztikus eszközökkel kizárta a politikai közéletbőL A legálisan működő ellenzéki pártok pedig többnyire azzal magyarázták visszahúzódó- sukat, hogy erejüket át kell menteni a háború utánra, vagyis „reálpolitikát” kell folytatni. Ezért kellett a kommunistáknak kihasználni a különböző mozgalmak adta lehetőségeket. Ennek nagyszabású kísérlete volt a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalakulása, majd az 1942. március 15-i antifasiszta tüntetés. A két- esemény is bizonyította, hogy Magyarországon adódtak íehetősé- gek arra, ’hogy Hitlér-éllénes nemzeti ellenállás bontakozhasson ki. Pintér István annak okait is vizsgálja, hogy miért nem bontakozott ki ez az ellenállás már előbb. Az okok között sorolja fel — az említetteken túl —, hogy a KMP nem tudta a mély illegalitás korlátáit áttörni, s ezért nem válhatott időben országos tényezővé. A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetői csak hangzatos kijelentéseket tettek a függetlenség, a nemzeti összefogás gondolata mellett, anélkül, hogy a valóra váltásért bármit is cselekedtek volna. A Kállav-kormány rendszermentő ..hintapolitikája” félrevezette a legális ellenzéki pártok vezetőinek többségét, akik a „belső válságot” a tömegek leszerelésével. a szociális problémák elodázásával; ígérgetésekkel akarták elkerülni. A Kállay-féle politika útja, amely szerint a Nyugatra támaszkodva lehet kilépni a háborúból, járhatatlan volt. Ezért követelte a megala„ kult és a kommunisták egy részét is magába foglaló Békepárt a kormány megbuktatását, és a valamennyi antifasiszta erőre támaszkodó nemzeti kormány létrehozását. Kállavék azonban minden eszközzel ragaszkodtak a hatalomhoz és nem voltak hajlandók az általuk olv sokszor emlegetett „szeretett haza” érdekében sem felülemelkedni osz- tálykorlátaikon. Szervezett, minden antifasiszta pártot magába foglaló függetlenségi front kiépítésére csak 1944- ben került sor. A német megszállás ráébresztette a haladó erőket, hogy csupán egy megoldás van: „a kommunisták javasolta illegális harc. és az általuk javasolt célkitűzések útja”. A kommunisták vezette Békepárt javaslatára megalakult Magyar Front programja a fő feladatokról. szólt: „a német hódítók és cinkosaik kiverése, béke a szövetségesekkel. s a minden ízében demokratikus, szabad Magyarország alapjainak lerakása”. A Magyar Front megalakulásának körülményei. fejlődése, a kialakult viták, a politikai és a kisebb fegyveres akciók, a tényeken alapuló izgalmas „történetek” leírása — a könyv legjobban sikerült részét alkotja. Pintér István tiszta logikával, s tudós pontossággal mutatja be hazánk történetének legszomorúbb időszakát: a német megszállást. a Szálasi-féle puccsot követő embertelen, véres néhány hónapot. Külön foglalkozik azokkal az erőfeszítésekkel, amelyek nem voltak hatástalanok ebben az időszakban, hiszen bátorították az ellenállást, növelték a nyilasok bizonytalanságát, siettették a bomlást. A nyilas terror ellenére egyre többen vállalták a nyílt harcot, szervezték és tervezték a fegyveres felkelést. Baj- csy-Zsilinszyék letartóztatásával a fegyveres felkelés terve elbukott. „Elbukott, mert elárulták és mert nem számolt eléggé a magyar realitásokkal. A kudarc oka nem csupán az árulásban, hanem abban is keresendő, hogy a csatlakozók közül sokan csak nevüket és nem szívüket adták” — írja e tények ismeretében, jogos indulattal,a,szerző. Y?.mn * vatíJfeí agbaifflÍMlat .i§jjfe0?#jérul, hogy könyve közérthető, a ma emberének élvezetes és hasznos olvasmány, hiszen közelmúltunkról szol. Hősökről, akiket emlékezetünkben megőrzünk, tisztelünk. Erőfeszítésekről, küzdelmekről, tettekről és tévedésekről, amelyeket magunkénak vallhatunk; széthúzásról, politikai szűklátókörűségről, amit tényként tudomásul kell vennünk; népet eláruló, nemzetellenes embertelen cselekedetekről, amit mindenkor el kell ítélnünk. Emlékeznünk kell — ebben is segít a könyv. A több mint 470 oldalba sűrített négy évnyi magyar történelem kiadása a fel- szabadulás harmincadik évfordulójára esett, de nem „ünnepi kiadvány” abban az értelemben, hogy a hétköznapokon is érdemes forgatni. Komáromi Attila Az igazán nagy drámák hasonlatosak a fölrészeket éltető és összekapcsoló, kiapadhatatlan óriásfolyamokhoz. Szétmorzsolják az idő gátjait, egyre mélyül, szélesedik a' medrük erősödik a sodrásuk. Egyre többet mutatnak meg nem mindennapi szépségükből, gazdagságukból. Ilyen remekmű a Bánk bán is: a költői szárnyalás és a józan számvetés, a filozofikus gondolatgazdagság és a tömör drámai szerkesztés sajátosan zseniális ötvözete. Bár. ' az. irodalomtörténészek szinte minden sorát elemezték, és a darab is végérvényesen bekerült nemzeti kultúránk legnagyobb értékei közé, még mindig tartogat meglepetést, friss élményt. felfedező örömöt annak, aki akár tizedszer tanulmányozza át a kötetet, esetleg több előadás tükrében fogja vallatóra a művet és önmagát. Diákkorban a kötelező olvasmányok kényszerét hevíti csodálattá a lefojtott izzásokból kirobbanó érzelmi telítettség! A felnőtt már korábbi szálakat is kifejt a sűrű szövésű, súlyos anyagból, amelynek cselekménye a középkor magyar történelmét idézi ugyan, de a XIII. század eseményeiben Katona József felfedezi a konfliktusok azonosságát a történelmi folyamatokban. Katona József nem érhette meg tragédiájának színpadi bemutatóját. Halála után három esztendővel. 1833. február 15-én került színre először. Kassán. Udvarhelyi Miklós színész jóvoltából. 1834. augusztus 30-án volt a Bánk bán második előadása. Kolozsvárott, Egressy Gábor jutalomjáté- kában. A következő év telén következett a harmadik előadás Budán. a Várszínházban, de a kritika elismerése még mindig késett. Ezt követően 1839 tavaszán mutatták be. Ekkor már komoly visszhangot váltott ki. s állandó műsordarabja lett a színháznak. 1845. március 15-én is a Bánk bánt tűzték műsorra a Nemzeti Színházban. A szabadságharc leverése után majd tíz esztendeig nem játszhatták Katona művét, s 1858-ban is csak nagyobb húzásokkal. Teljes szöveggel ismét csak 1868-tól adhatták elő. Az első klasszikus ifjúsági előadást 1899 áprilisában tartották, és Jókai Mór mondott bevezetőt: „Hazámnak ifjúsága, jövendőnk örököse, tudd meg és megtartsd, hogy amíg Katona Bánk bánja a nemzeti színpadon tündököl, addig Magyarország egén a szabadság napja ragyog. Ez a mi uralkodó planétánk.” A dráma az ősbemutató idejétől a felszabadulásig eltelt 110 esztendőben a Nemzeti Színházban 268-szor. 1945-től 1971-ig pedig 510 alkalommal került közönség elé. A színházak életében mindig rangos esejnénv. a nézőknek felejthetetlen élmény a Bánk bán. öiyan mű. amely nemzeti önismeretünk megbízható útját egyengeti. Hősei egyáltalán nem hősies pózba merevült. makulátlan nagyságok, hanem eleven, gondolkodó, érző, kínlódó, töprengő emberek. Minél többször, többféle felfogásban látjuk a darabot, annál nyilvánvalóbb a remek jellemábrázolás. amely hitelesíti a saját szenvedélyüktől űzött, s az egyéni sérelmek, valamint saját emberségük. hivatali méltóságuk, felelősségük között vergődő alakok minden szavát, cselekedetét. Ezt érezték, erre építették ragyogó előadásukat a nemrég hazánkban is vendégszerepeit grúz művészek, ez csillant meg a tv új opera változatában is. s talán ennek a következetes végiggondolásával maradt némileg adós a Nemzeti Színház mostani Bánk bán-előadása Marton Endre rendező érezhetően nagy tisztelettel közelített a műhöz, nem változtatott rajta semmit. A dráma sajátos ékességét, romantikus nagy rtyelvi erejét is meghagyta eredetiben, egy sort. egyetlen szót ► Az 1848-as előadás két főszereplője: Laborfalvi Róza — és Lendvay Márton — Bánk bán. • Déryné, az első Melinda. sem változtatott Katona József szövegén. Érdekes, hogy ez a nyelvújítás előtti, darabos, nehézkes nyelv milyen különös zengést, emelkedettséget adott a darabnak. Kétségtelen viszont, hogy lelassította, megnehezítette a színészi játékot. Egyebek között talán ezzel is magyarázható, hogy jó néhány kulcsfontosságú jelenet, látványos tab. lóvá rrj^riavédett, rill-wítfálta csak,. 7 nem pécy&.&jíypjj.t^tte ».monda-ív nivalót. A belsó átélés feszültsége, nyugtalan izzása hiányzott például a békédének egyébként hatásosan beállított jelenetéből is. A szereplők közül a Bánk bánt alakító Sinkovits Imrének sikerült legtökéletesebben rátalálni a darab stílusához hű. árnyalt, emberileg hiteles ábrázolásra. Férfias erő, komoly méltóság sugárzik alakjáról, amikor megjelenik a színpadon, már a külsejével is tökéletes illúziót kelt. És ezt a megtévesztő, vagy félrevezető, „mutatós” burkolatot töri apróra, hogy a széthulló cserepekből ösz- szérakja —. nem Bánkot, a nagy- • urat. hanem — az embert. Felmagasodik és összeomlik, zaklatottan, félőrülten kering saját kételyeinek. kínzó gyötrelmeinek tekervényes. szűk folyosóin, és értőn nyílik rá a szeme mások A Nemzeti Színház új Bánk bánjában a címszerepet Sinkovíts Imre játssza. Tiborc: Avar István. • (Foto: Dolezsál László) szenvedésére, megalázóttságára. Benne él a darabban, a dráma nemes anyagából építkezik. Azt is tudja, hol kell lehalkítani, vagy felerősíteni a hangyételt mennyit kell elvenni és amikor kell önmagából hozzátenni a szerepéhez. Avar István Tiborca nagy meglepetés. Nemcsak abban különbözik elődeitől, hogy korban jóval fiatalabb náluk, de merőben más felfogásban is játszik. Higgadt, tapasztalt, mérlegelő Tiborc az övé. Nem siránkozik, nem reszket a gyöngeségtől. Nem alamizsnát koldul — kiutat keres nehrír. helyzetéből és szövetségest. Azt is látja, hogy Bánknak legalább akkora szüksége van rá, mint neki. a kisemmizett jobbágynak a nagyúr támogatására. Érdekes. vibrálóan izgalmas alakítás Öze Lajosé, aki Bibe- rachról hántotta le a lézengő rit- terség túlzó sallangjait. A taszí- tóan romlott, képmutató udvaronc figurájába beleszövi egy egész elrontott, kifosztott élet keserű tragikumát. Nem felmenti Biberachot. hanem haj szálpontos jellemzést ad róla. Kár. hogy a szövegmondása nem mindig érthető! ntriís aortása iii-ji' *=> -»pí j ^ ’Ronyecz Mária Gertrudrsa” fagyaszt és perzsel: eszeveszett gőggel rohan a vesztébe: kioltva maga körül minden érzelmet és magasra szítva a gyűlöletet, bosz- szút. a lázadás szellemét. A Melindát játszó Vörös' Eszter vonzó és tehetséges. Básti Lajos, a kelleténél harsányabban békétlenke- dik Petúr bán szerepében. Ha nem is teljesen hibátlan a Nemzeti Színház úi Bánk bánja, föltétlenül érdemes volt műsorra tűzni. És a közönségnek is feltétlenül érdemes megnézni. Főleg a fiataloknak, akik talán most találkoznak színpadon először legjelentősebb nemzeti drámánkkal Vadas Zsuzsa SZILVÁSI LAJOS Appassionata <102.) Csörömpölve húzza őket a drótkötél. Egyszer jartam csak bányában. Nyomasztó érzés volt. Furcsának találtam, hogy a bányászok egészen természetesen mozognak'ott lent, rá se hederí- tenek, hogy óriási nyomás nehezedik rájuk, amit csak az ácsola- tok tartanak vissza. Arra sem figyeltek fal, amikor meg-meg- roppantak az erős gerendák ... Valahol fény'villant. Arra kapom a fejem. Az épület! A karámon túl sötétlő ház ajtaját nyitották ki, onnan szűrődik elő világosság. Tehát emberek tanyáznak benne. Megragadom Szojka karját, ö is a házat figyeli már. öt ember lép ki egymás mögött az ajtón. Sziluettjük világosan elárulja, hogy katonák. Puska mindegyiknek a vállán. — Látod?! — súgom. Ha összehúzom a szemem, pontosan lá- 1om, egymás mögött mozgó sötét árnyak, egyszerre lépve haladnak a karám felé. Szojka nem felel. — Onnan jön a váltás.. — súgom. Felszabadult megkönnyebbülést érzek. Ott tanyázik tehát, abban a sötét épületben, az. őrszakusz. Eleve reménytelen vállalkozás bármit is kezdeni a munkaszolgálatosokért. Nekem volt igazam. — Hány óra? — kérdi Szojka. — Pont tíz . .. — Eszerint vagy óránként, vagy kélóránként váltják az őröket. A közbeeső ötven perc a miénk ... — A közbeeső idő nem a tiétek -— mondom ki nagyon higgadtan. — Hát nem látod? Itt az őrszakasz ebben a házban. Elég egy kiáltás, egy lövés... Amint riasztják az őrszakaszt, el- vesztél. Gondolkozz ésszel: egyetlen lövésedre húsz, huszonöt ember ugrik talpra. Mindegyik fegyverrel .... Érted ? Hát persze hogy érti... Normális embernek meg kell értenie a dolgot. Naív elképzelés volt: lehasalni, célba venni az őrszemeket. és adott jelre agyonlőni mind a négyet... Előre tudniuk kellett volna, hogy nem kilométerekről hozzák ide a váltást. — Késsel fogunk dolgozni... — szólal meg töprengve Szojka. — Kétssel? Ne beszélj hülyéket!.. . — Hányszor dolgoztak késsel a szovjet partizánok? — Neked egészen a fejődbe szállt a gőz . .. Te, Szojka, ne hozz ki a sodromból! Hogy gondolhatsz ilyent! Az orosz partizánokat kiképezték a gerilla-harcászatra. Megtanították őket, hogyan bánjanak a késsel ... — Én is ostoba vagyok, hogy egyáltalán beszélek a dologról — Késsel ... Marhaság! — Késsel ... — ismétli. — Meg légyvertussal. Nincs rajtuk sisak. Az őrökön ... Kapnak egyel a lejükre, összecsuklanak, mint, a bugylibicska ... — Na. most már igazán elég . . . Szerencséd, hogy csöndben kell maradnunk, különben ordítanék veled! Vedd tudomásul: kategorikusan megtiltom! Kutya kötelességed, hogy ne őrjítsd meg a lázálmuiddul a többieket. Egymásra vagyunk utalva, kötelességeink vannak egymás iránt... — Mások iránt is! * — Megmondtam: nem érdekeinek mások! Mindenki segítsen magán, ahogy tud! Mi segítettünk magunkon, sikerült találnunk egy elfogadható megoldást, viszonylagos biztonságot. Nem engedem, mert nem engedhetem, hogy kockára tedd a biztonságunkat. Megtettem, amit kértél: eljöttem veled ide, hogy felderítsük a helyzetet. Most már, hogy láttuk, milyenek a körülmények, neked is meg kell tenned, amit én kérek: felejtsd el egyszer és mindenkorra az őrültségeidet... Gyere! Indulunk . . . Megszorítom a karját, és magam után húzom. Részemről befejeztem az ügyet. Előre láttam, hogy ez lesz a végé. Ha gondolkozom egy cseppet, előre is megmondhattam volna, hogy kilátástalan az egész fantazmagória. Micsoda ostobaság azt képzelni, hogy biztosítás nélkül otthagynak négy őrszemet egy munkaszolgálatos tábor körül! És ha még a látottakkal se sikerült meggyőznöm Szojkát. majd meggyőzik a többiek, ha meghallják, mit láttunk. Ha semmi más, az. egészséges óvatosságuk, a biztosan várható veszély, a félelmük meggyőzi őket. Szojka pedig egyedül nem, kezdhet semmihez. Kétrét görnyedve osonunk visz- szafelé a cserjés kopasz bokrainak oltalmában. Hegedűs becsukja mögöttünk a kolostor kapuját. Mindjárt a nyomunkba is szegődik. Izgatottan kérdi: — No? Mit láttak? — Majd reggel... — intem le. — Nyugodtan aludhat attól, amit láttunk. El is felejti az egészet ... Menjen vissza a falra! — Igenis! — torpan meg. S amíg mi tovább haladunk, hallom, hogy összecsapja bakancsa sarkát, mSjd megfordul, és visszamasírozik ä falhoz. Szojka megáll az istálló előtt. Az gjtó résén gyér világosság szűrődik ki. — Bemegyek Józsefhez... —■ néz rám. — Jó éjszakát ... — Neked is. És felejtsd el az agyrémeidet ... Erre semmit sem felel. Benyit az istállóba, én meg továbbmegyek a kolostorépület felé. i Mintha valami könnyű pihe ért volna az arcomhoz. Hideg nedvességet érzek . j . Odanyúlok. Valóban nedves. Újabb pihe... Hó! Felnézek az égre. Visszafelé jövet észre sem vettük, hogy besimult az ég. Felhők ‘takarják már a holdat. És lassú pelyhek- ben hull, szállingózik a hó. Itt a tél. Egyik pihe a másik után éri az arcomon. Jólesik hűvösségük. Szeretem a ■ havat. Télen születtem, talán azért vonzódom a havas időhöz. A nyarat mindig sokkal nehezebben viselem, mint az őszt vagy a telet. Lenyúlok egy hópelyhet az ajkamról. Íztelen, hideg nedvesség ... Gyerekkoromban órákig el nézeget tem az ablak mögül a hópelyhek szállingózásat. A kertünket mindig vastag hószőnyeg borította. Haragudtam a kutyákra, meg a tyúkokra, hogy összemászkálják, bepiszkítják a tiszta, szűz fehérséget... Nekem mindig volt meleg szobám. Apám — már csak a mestersége miatt is — hozzászokott a meleghez a kovácsfúitató mellett Megkívánta hát a jól fűtött lakást. Lefekvéskor mindig apró kovácsszénnel tömte tele a kályhánkat, ami aztán reggelig izzott, nem hagyta kihűlni a szobát. Lefekvés után sokáig füleltem, hogyan ég a rostélyon a szén. Hallgattam az átizzó szénszemcsék kis sissanásait, a lehulló parázstörmelék halk neszét... Benyitok a kolostorépületbe. A fogason észreveszem az egyik terepszínű sátorlapunkat. Leakasztom, és kifordulok vele vissza az udvarra. Felsietek a falra. Hegedűs meghallja a lépteimet: — Én vagyok... — mondom. — A sátorlapot hoztam ki... — Köszönöm, főhadnagy úr... — Ki váltja magát? — Gaszlon szakaszvezető úr... Éjfélkor. — Fázik? — Fenét. Esik a hó, ilyenkor megenyhül a levegő... — Na jó ... — Jó éjszakát a főhadnagy úrnak ... — Magának is. Már ujjnyi vastag a hóréteg az udvar kövezetén. Ha így esik tovább, reggelre bokáig érő hó lesz a völgyben. (Folytatjuk.) i Bánk bán a Nemzetiben
