Petőfi Népe, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-19 / 91. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1975. április 19. ÖNTÖZZÜK FÖLDJEINKET Telepek, csőkutak, fürtök Bács-Kiskun megye az úgynevezett feltételes öntözések zó­nájába tartozik. Ez azt jelenti, hogy az éves átlagban lehul­lott csapadék, de inkább annak megoszlása határozza meg az öntözés idejét, sőt az öntözésre használt vízmennyiséget is. Így érthető, ha azt mondja a NEB összefoglaló jelentése, hogy ez a tény meghatározó az öntözési kapacitás kihasználásában. Ha ebből a szempontból nézzük lehetőségeink kihasználását, meglehetősen furcsa, már-már érthetetlen jelenségekkel talál­kozunk. Csak hetvenhárom százalék Nem mondhatjuk, hogy a me­gye gazdaságai nem igazodnak az időjáráshoz. A vizsgált évek közül például 1973-ban, amikor a talajvízszint 40—70 centiméter­rel volt magasabb a sokévi át­lagnál, az előző, 1972. évi tava­szi 10 ezer hektár megöntözött terület helyett csupán 1276 hek­tárt öntöztek. Viszont 1974-ben, a köztudottan száraz tavaszi idő­járás mia|t, május 2-ig már kö­zel tízezer hektár földet öntöztek meg a gazdaságok. Ugyanezt mondhatjuk el az 1972-es évre, amikor a csapadékszegény ősz után száraz tél és tavasz követ­kezett. A mezőgazdasági üzemek az év első hónapjaiban már 9 ezer hektáron végezték el az úgynevezett előontözést. Ami viszont az érthetetlen je­lenségeket illeti, elmondhatjuk, hogy az 1972-es év végül is az átlagot meghaladó csapadékot hozott, ennek ellenére az öntöző- kapacitás kihasználása jó volt. Viszont 1973-ban az évi mind­össze 405 milliméter csapadék ellenére a gazdaságok az öntözé­si lehetőséget csupán 73 száza­lékban használták ki. De vajon az ilyen, az ésszerűségnek ellent­mondó tényékért kizárólag a gaz­daságok a felelősek? A népi el­lenőrök — mielőtt rátérnének a részletes elemzésre — így sum­mázzák véleményüket:-,.A vizsgált adatok értékelésé­ből megállapítható, hogy a haté­kony öntözéses gazdálkodást az időjárási hatásokon túl egyéb tényezők is jelentősen befolyá­solják ...” Elmaradt a felújítás Az 1960-as években Bács-Kis­kun megyébeh megvalósított te­rületi öntözési fejlesztések nem voltak átfogó jellegűek. Ez nem­csak a Homokhátságön létesített csőkutas öntözésre érvényes meg­állapítás, hanem a Duna mentén megépített kalocsai öntözőfürtre is. Ennek káros hatása érződik ma is ott, ahol elmaradt a re­konstrukció. Tiszakécskén példá­ul az öntönzött területek a hiány­zó lecsapoló csatornák miatt bel ­vizesekké váltak. A Bajai Álla­mi Gazdaságban az öntözőcsa­tornák eliszaposodnak, a dávodi Augusztus 20. Termelőszövetke­zetben a főművek karbantartása elmaradt, így a belvíz nehezíti az öntözővíz-ellátást. Ezek a példák azt bizonyítják, hogy az 1960-as években létesített öntözőtelepe­ken nemcsak a rekonstrukció máradt el, hanem a folyamatos karbantartás is akadozik. A hjbákból természetesen ta­nulni kellett, és a negyedik öt­éves terv öntözési fejlesztése már komplex, átfogó módon valósult meg. Elvégezték a területek víz­rendezését, valamint az öntözés­re kerülő talajok vizsgálatát is. Mindezt persze azon túi, hogy megépültek a főművek. De nem­csak ez jelentette a fejlesztést.. A felszín alatti csőhálózat, az esőztető öntözőtelepek és az ön­tözőfürtök már magasabb mű­szaki színvonalat képviselnek, mint az 1960-as években létesí­tett hordozható berendezések. Mondanunk sem kell talán, hogy ezek a beruházások állami pénz­ből épültek. A korszerű öntöző berendezések és öntöző elemek beszerzéséhez (alumínium cső. műanyag tömlők, korszerű kapcso­lási és mozgatási megoldások) a gazdaságok továbbra is állami támogatást kapnak. A szabadszállási Egyesült Le­nin Termelőszövetkezetben pél­dául fürtjellegű öntözésfejlesztés valósult, meg. A víz szétosztásá­hoz szükséges berendezések és egyéb félszerelések vásárlásához a szövetkezet 43 százalékos álla­mi támogatást kapott. Az öntözéssel összefüggésben feltétlenül meg kell említeni az úgynevezett vízjogi engedélyek kérdését. Bizonyára nincs itt szükség annak magyarázására, hogy mit takar e kifejezés. Ál­talános helyzetkép ebben a te­kintetben, hogy a vízjogi engedé. lyezés nem követi a tényleges helyzetet, vagyis néhol többet öntöznek, néhol pedig kevesebbet az engedélyezettnél. Ennek ma­gyarázata egyszerű: a régi cső­kutak eliszaposodtak, az öntözés tehát csökken, de a vízjogi enge­dély visszavonása nem történik meg: az öntöző berendezések ka­pacitása és az engedélyezett te­rület közötti eltérés; s végül az új telepek vízjogi -engedélyének az elhúzódása. Itt mindenképpen és folyamatosan rendet kell te­remteni. Pénzről van szó. Kevés és drága alkatrész Korábban feltettük a kérdést, hogy az öntözési lehetőségek ala­csony kihasználásáért vajon ki­zárólag csak a gazdaságok a fe- lelősek-e? Nos, már eddig is lát­hattuk, hogy ezt nem lehet egy­értelműen így megállapítani. Vi­szont, ha most az alkatrész­ellátását nézzük, még inkább nemleges választ adhatunk a kérdésre. Az ellátás ugyanis egy­általán nem kielégítő. Azok az alkatrészek pedig, amelyeket megtalálnak a gazdaságok, rend. • kívül .sokba kerülnek, drágák, s ez csak növeli az öntözés költsé­geit. A kalocsai járás területén vizs­gált nyolc termelőszövetkezetben például az öntözési segédüzemági költségek — éppen a drága al­katrészek miatt — az 1971-es 183 forintról 1973 márciusára már 232 forintra emelkedtek hektá­ronként. Az üzemek nagy része jelentős anyagi költséggel elvé­gezte az öntöző berendezések fel­újítását, s emiatt a régi. gazda­ságtalan technika konzerválódott. Űjat azért nem vásárolnak — legalábbis nagyon tartózkodnak azoktól —, mert drágák, sok az úgynevezett élőmunkaigényük. Noha újakra szükség volna, hi­szen — csupán egy példa — az Izsáki Állami Gazdaságban a 15 évvel ezelőtt épített 133 csőkút- ból 1974-ben már csak 72 műkö­dött. Gá! Sándor (Folytatjuk) Az Ybl-díjas építész Mottó: „Eddig megpóbáltam a lehetőségekkel élni. Ezután! vá­gyam viszont: a lehetőségeket megkeresni, és még inkább ki­használni.'’ Kerényi József főépítész olyan ember, aki tekintetét mindenkor az egészre: a társadalomra füg­geszti; mindig a sokak érdekét és szempontját tartja szem előtt A tájat látja maga előtt, annak valamennyi történeti és jelenbeli összetevőivel együtt. És főképpen a tájban, a nagy környezetben élő, munkálkodó embert. Ez a szemlélet és magatartás készteti arra, hogy egyéni alkotói tevé­kenységét szoros kapcsolatba hozza a másokéval, s hogy az al­kotói együttest a lehető legtá-’ gabban értelmezze. Beleértve eb­be nemcsak a művésztársakat, de a döntést hozó vezetőket, s azokat is, akik a legkülönfélébb alaphelyzetekből értékelő meg­jegyzéseket tesznek munkájára. Mindez együttvéve vitte el őt a nagy környezet komplex mó­don történő, tudatos és célszerű alakításának programjáig. A véletlen szép játéka A szívós, kitartó és tehetséggel párosuló munka meghozta gyü­mölcsét. Kerényi egy esztendő leforgása alatt három alkalom­mal részesült kitüntető elismerés­ben. A Megyei Művészeti Díj és Az építőipar kiváló dolgozója jel­vény után április 4-én megkapta a szakmai elismerés legmagasabb kitüntetését: az Ybl-díjat. Az építészek az előző évben megvalósult alkotásaik terveit és fotóit benyújtják, s egy tizen­négy tagú, szakemberekből álló bíráló bizottság dönt arról, hogy javasolja-e az illetőt a díjra. Négy munkáját küldte be a pá­lyázatra. Azokat, melyek külön- külön és együttesen e tájat gaz­dagítják, szervesen épülve bele abba, s amelyek tervezésénél és kivitelezésénél egyaránt figye­lembe vette a hagyományokat. Ug., hogy a korszerű esztétikai elveket és követelményeket egyet­len percre sem tévesztette szem elől. A Tudomány és Technika Háza egy műemléki épület hasznosítá­sa gyakorlati közművelődési cé­lokra; a tőserdői mártír-emlék­mű, a bugaci pásztormúzeum és a kunadacsi kápolna egyaránt környezetet gazdagító alkotások. „Ezek a munkák jelzik egy itt élő építész lehetőségeit és felada­tait” — mondja róluk Kerényi a díj átvétele után. S hozzáteszi, hogy „a véletlen szép játéka foly­tán” az Ybl-díj kézhezvétele utá­ni napokban avatták fel a kis­kunhalasi három tavaszt jelképe­ző emlékművet. Az óriási beton­vitorlákkal szimbolizált kompozí­ció egyik alkotója ő: ez az át­adás gyors „válasz” volt az er­kölcsileg és anyagilag egyaránt tekintélyes elismerésre. Társak, szövetségesek — Hogyan, mikor érezheti az építész, hogy munkája sikeres, maradandó értékű-e? — Ezt az dönti el, hogy az adott környezeti igényekhez mér­ten az adott lehetőségeket jól Pásztor Zoltán felvétele tudta-e az építész kihasználni. Sietek kijelenteni, hogy jómagam olyan eszközökkel próbáltam a kínálkozó lehetőségeket kihasz­nálni, melyeket az Alföldön ta­nultam meg. Az, hogy ez a díj ma már vallott szűkebb hazám­ba került, ahhoz az is kellett, hogy legyenek értő és hűséges szövetségesek, alkotó társak. A tervező és a kivitelezők kapcso­lata gyakran meglehetősen rossz; nekem szerencsére jó tapasztala­taim vannak. Alkotó társaimnak vallom azokat is, akik döntéseik­kel elősegítik elképzeléseim gya­korlati megvalósítását. Minden észrevétel, kritikai megjegyzés, vitára serkentő közbeszólás, — bárhonnan jön is — segítségem­re van; ezért igénylem is. — Mit értett azon, hogy „ma már vallott szűkebb hazája”? Azt, hogy annak idején kívül­ről kerültem ebbe az alföldi vá­rosba. A kezdeti idegenkedés után ma már otthon vagyok itt. Jó és rossz példák — Szép szavakat mondott a jövőre vonatkoztatva a lehetősé­gek felkutatásáról és jobb kihasz­nálásáról. — Ezt a kérdést összefüggés­ben kell néznünk azzal a másik témával, amelyről már szó esett. Azzal, hogy az alkotói légkört tágabb értelemben kell vizsgál­nunk. Az építész nagy felelőssé­ge — hogy a környezet alakításá­nak gazdája lehessen, illetve tud­jon élni e felelősséggel — szoro­san kapcsolódik ahhoz, miként képes az ügynek megnyerni má­sokat. Ezenkívül, mintegy elébe- menve a dolgoknak, tegyen ja­vaslatokat, kezdeményezzen. Eh­hez jók például a különféle köz- művelődési fórumok; s természe­tesen a sajtó is. Általában a nyilvánosság, a közösségben gon­dolkodás és élés. Jómagam e megfontolásból vállaltam felada­tot az új megyei művelődési köz­pontban; ezért ragadok tollat, ha úgy érzem, mondanom kell fel­tétlenül valamit. Egy város ar­culata nemcsak az új épületek odavarázsolásával változik. Az ott élők életberendezkedése, íz­lése befolyásolja és alakítja. A rossz példák ellenére hiszem,, hogy a művészet — az építésze­tet is beleértve — segíthet az igazán kulturált környezet kiala­kításában. — Milyen rossz példákra gon­dol? — Amikor, mondjuk, elkészül egy középület, s ézt követően gé­piesen ráaggatnak díszeket: szob­rot, mozaikot meg egyebeket. •— S milyen jó példát említene meg? — Ha elejétől végéig, a terve­zés kezdetétől a kivitelezés befe­jezéséig szorosan és elmélyülten együtt gondolkozik és dolgozik valamennyi közreműködő. Ter­mészetesen, szerintem, az építész­nek mindvégig meghatározó sze­repe van. Konkrét példát is mondok. A készülő kecskeméti Kodály Intézetet. Ezt az öreg műemléki, s történetileg becses épületet olyan kollektíva igyek­szik sokoldalúan elfogadhatóvá tenni, amelyben a tervező és a belsőépítész, az iparművész és a szobrász, valamint a kerámikus mindvégig remek összhangban dolgozik a közművelődés vezetői­vel, s természetesen a kivitelezők­kel. Az eredmény bizonyára nem marad majd el. Tervek, elképzelések — Ügy tudjuk, hogy még jó néhány olyan objektumot tervez, melynek az alapját régi, műem­léki épület képezi. — Bács-Kiskun meglehetősen szegény — szám szerint legalább­is — műemlékekben. De az a kevés, amiben alkalmunk van még gyönyörködni, igazán jelleg­zetes. Jónak tartom, hogy a me­gye jelenlegi vezetése gondot for­dít rájuk. Nagyszerű az a törek­vésük, hogy minél több megma­radjon, méghozzá, amennyiben lehetséges úgy, hogy valamikép­pen hasznossá váljanak a köz- művelődésben, az emberek mű­vészeti, kulturális nevelésében, ízlésük korszerű alakításában. A már elkészültek, átalakítottak mellett ilyen lesz a Kodály Inté­zet, a Bánó-ház, a hajósi pince­sor stb. Hogy ezek felsorolásakor saját munkámról is szóljak: műemléki épületből alakítjuk át a kalocsai művelődési központot; ennek ter­vével hamarosan elkészülök. Ugyancsak ilyen feladat lesz a bajai zsinagóga könyvtári célra történő átalakítása. — Mit mondana a legmeré­szebb elképzeléseiről? — Nincsenek nagyon merész elképzeléseim. Ügy érzem, min­den, amiről álmodozom, kivite­lezhető, megvalósítható az elkö­vetkező évek, évtizedek alatt. Szeretném, ha a sokat emlegetett nagykörnyezet, a sajátos arculatú és történetű táj úgy mentődne át a jövőbe, hogy valamennyi múltbeli jellegzetességéből meg­őrizne legalább valamicskét. S közben a komplexitás elve alap­ján készülő, remek épületek ten­nék otthonosabbá, szebbé, ké­nyelmesebbé a környezetet. Azt szeretném hát, ha épületeinkkel együtt épülne-szépülne-gazdagod- na mindenki, aki él a mában, úgy, hogy legalább egyik szemé­vel a jövőt látja. Varga Mihály (114.) — Igenis... — felel ön- Jcéntelen-katonásan. Olga iderohan hozzám: — Mit akarsz? — Azt. amit kell... — Sajná­lom, hogy nyers vagyok. Korri­gálnám. Kedvesen teszem hoz­zá: — Semmi baj, kedves. Kö­rülnézünk egy kicsit... — Már nem lövöldöznek... A .fiúk ... Biztosan mindjárt visz- szaérnek. — Mi beszélsz? Honnan tudod te, hogy a fiúk ... ? — Pista mondta ... — És ő honnan tudta?! Semmi válasz. Az agyam úgy dolgozik, mint valami automa­ta. A pillanat töredéke alatt mindent megértek. Tudom már, hogy csak álcázásul mondták, hogy korán lefekszenek. Tudom, hogy Pistának elmondták, mit Jognak csinálni. Miért nem aka­dályozta meg? Mintha hallanám a hangját, amint vállat vonva? azt mondja: én ugyan nem va­gyok semmi jónak a megjavítója. Ha mindenáron ott akarjátok hagyni a fogatokat... Igen, így volt, így kellett lennie... József is velük ment. És Gilbert is ment volna, de őt azért nem vitték magukkal, mert rnég nem bírja jól használni a sebesült karját. Minden összefügg. Min­den ... Szojka egyedül nem ment volna semmire. De Gaszton annyira feldühödött a múlt éj­szakai incidensen, amikor rajta kaptam Olga ajtaja előtt, hogy már haragjában is, csakazértis- ből is tovább hergelte Szojkát, aki pedig, természetes módón örült a dolognak. Hegedűs pe­dig... ö mindig azt csinálja, amit Szojka csinál... — Ne menjetek! — mintha va­lahonnan messziről érkezne hoz­zám Olga kérlelő szava. Na végre, itt van már Pista is. Vállán a géppisztolya. — Töltsd csőre! — szólok rá. Gilbertnek nem tudom miként megmondani, mit csináljon. Ma­gam fogom meg géppisztolyát, és felhúzom a súlyzárját. — Thank you ... — biccent, és még mond valamit. Olga elállja az utamat. — Hova mentek? Hol találjá­tok meg őket? Ha ti is ... Óvatosan félretoiom magam elől. Most se időm, se kedvem, vitatkozni. Még ahhoz sincs erőm, hogy Pistának a fejéhez vágjak valami keményet... Majd utána. Első dolog most: segíteni a fiúkon, ezeken a szerencsétlen hülyéken ... — Indulás ... Elindulok előre a kapif felé. Hallom a nyomomban Pista és Gilbert qsoszogúsát a hóban. Megemelem a kapu erős reteszét. Csikorogva billen, aztán leha- ryatlik. Meghúzom a súlyos ka­puszárnyat. Kitárul. Kilépek. — Gyertek ... Valóban elhallgatott a lövöl­dözés. Csendes újra a völgy, mintha mi sem történt volna. Mi van a fiúkkal? Elestek? Se­besülten hevernek valahol a hó­ban, vagy elfogták őket? — Odanézz! — kiált rám Pis­ta, és előremutat kinyújtott karjával. — Hol? Arra kapom a tekintetemet, amerre mutat. Belefürkészek a havas félsötétbe. Igen... Mintha három árnyék imbolyogna er­refelé a szerpentinen. És az egyik valószínütlenül ormótlan formá­jú, mintha kétszeresre nőtt vol­na a felsőteste. — Állj! *— kiált előre Pista. Megtorpannak. Illetve csak kettő. A harmadik, az ormótlan, tovább lépked felénk. Már job­ban látom: egy ember cipei egy másikat a hátún ... — Mi vagyunk! — hallom Gaszton rekedt kiáltását. És már rohanunk is feléjük, túrva, gázolva csizmánkkal a térdig érő havat. Némán állunk szemben egy­mással. Csak körvonalakat látok. Már tudom, hogy Szojka cipeli a hátán Hegedűst. — Segíts neki — intek Pistá­nak. Pista odalép. Óvatosan a maga vállára veszi Hegedűs mozdulat­lan testét. Két lépésnivre áll előttem Szoj- ka. Lihegve szedi a lélegzetet. Nagyon kifáraszthatta, hogy fel kellett cipelnie Hegedűst a szer­pentinen. Csák ennyit fúj ki ma­gából : — Visszavertük őket... Érzem, hogy sűrűsödik ben­nem a harag. Hagyom, hogy Pis­ta és Gilbert becipelje mellettem Hegedűst a kapun. József a nyo­mukban somfordái. — Visszahúzódtak... — szól újra Szojka. Bizonytalan a hangja. Olga is idekerült. Gaszton hoz­zá beszél: — Menien fel a szobámba, megkérem ... Hozza le a dohány­zóba a műszertáskám ... Olga engedelmeskedik. Ketten állunk már csak idekint Szojká­val. Nem mozdul ő sem. Várja, hogy megszólaljak. Nagyon nehe­zen erőltetem ki magamból: — Adja ide a-fegyverét... Az­tán tűniön el. Menien a szobájá­ba. és várjon, amíg hivatom. Mintha a szavaimtól nyerte volna vissza magabiztosságát. Kö­zelebb lép: — Azt akarom mondani... — Hallgasson! — mordulok rá. — Azt tegye, amit mondok! Dac keménvedik benne, ahogy kihúzza magát: — Nem teszem! Köd lepi el a szemem, önkén­telenül mozdul a kezem. Gép­pisztolyom rászegeződik Szojká- ra. Ujjam a ravaszon. Miért nem mozdul már?! Csak áll előttem, mozdulatlanul. Szem­benéz a géppisztolyom csövével. — Semmi értelme... — mond­ja ki halkan. Tudom, hogy nem fél. Ha ke­resztüllőném. csak egy grimaszt vágna, azzal halna meg. Végre egyszer kedve szerint, cselekedett. Szinte látom: amíg visszavonul­tak ide. a rendházba, hátra-hátra- fordult és összehúzott szemmel pörkölt oda néhányszor géppisz­tolyával az üldözők közé. Tőlem se fél, a géppisztolyomtól se ... Szégyen vibrál bennem. Elvesz­tettem k fejem. Pedig nem left volna szabad. Éppen most nem! Lehanyatlik a kezemben a gép­pisztoly. Ölmos fáradtság terjed szét minden izmomban. Alig bí­rom mozdítani a karom. Nagy nehezen mégis felemelem. Meg­fogom Szoika vállát. Nem latjuk egymás arcát a havas félhomály­ban. — Gvere ... Megindulunk egymás mellett. A havat bámulom a lábunk alatt. Furcsa. . Egyszerre lépünk. így szoktuk meg. Mindig egymáshoz igazodtunk, év.eken át. egyszerre léptünk. egyformán cseleked­tünk .. Ösztönné vált ez ben­nünk ... -Baitár.fck vagyunk... Értjük a szót. nekünk nem egy­szerű megszólítás. Jelentése van: társak vagyunk a bajban ... Nagyon gyönge vagyok, nagyon ernvedt... Behajtom a nehéz, vasalt ka­puszárnyat. Szoika felemeli a re­teszt. Helyére löki. Megfordulok. Valaki közeledik. József. — Eriggy be... — mondom Szoikának. Engedelmeskedik. Egyedül ma­radok Józseffel. Rekedten szól hozzám: — Főhadnagy úr ... Ami meg­esett ... Csak én tehetek róla ... A fiam... Elhallgat, és én nem kérdem, mi van a fiával. Tudom, mi tör­tént. A fia valóban itt volt a kö­zelben. Megszökött és elkapták. Nem mondta meg nekem, de én érzem. Most már pontosan érzem. Elkapták és ide zárták ebbe a karámba, ami itt áll a völgyben. Az öreg tudomást szerzett róla, ezért szorgalmazta Szojkánál, Gasztonnál. hogy tegyenek vala­mit. cselekedienek. cselekedje­nek ... — Főhadnagy úr... — Jól van. öreg. tudom, mi volt... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents