Petőfi Népe, 1975. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-09 / 58. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM »MŰVÉSZET »IRODALOM • MŰVÉSZET Kapcsolatok Az alkalmi versek, elbeszélések, vagy éppen raj - zok ideje lejárt. Egy-egy jó mű meg is születik bizonyos dátumokra. Lehet, hogy már hamarább elkészült. csak eddig az asztalfiókban hevert. De sok példa bizonyítja, hogy a megbízások is ösztönözhetnek szép teljesítményre. Az' irodalmi, művészeti folyóiratok szerkesztésében nem szokott külön hangsúlyt kapni a nőnap. Hogy most, mégis ilyen szempontból lapozunk a Kortársba, az Üj írásba és a Kecskeméten megjelenő Forrásba — azt az „alkalmi'’ vetületen túl a várakozás indokolja. Hogyan jelentkezik mai szerepkörében a nő, akit ezer és ezerféleképpen — az élet változatait viszont máig sem kihasználva — tükrözött vissza a művészet? Érdekesek a kapcsolatok. Az írók mintha próbára Akarták volna tenni beleélő-képességüket a másik helyzetébe. Fekete Gyula egy lányszöktetést ír meg egyes szám első személyben, az ifiasszony szemével nézve a történteket a Mézeshetek című új regényének első részében. Izgalmas a készülődés, hosszúra nyúlnak a várakozás percei, majd egy jól megragadott lélektani fordulat következik: „Ehelyett elöntött a hidegvér, s úgy készülődtem a szökésre, olyan magától értetődően, mintha csak szódavízért kellene leszaladnom”. Molnár Géza a Párizsi vakációban ugyanezt az alapállást veszi fel: átéli Kastély Anna. a fiatal keramikusnő választási lehetőségeit a művészetek fővárosában. És mit tesz vajon Kis Anna, a Költők egymás közt című antológia egyik felfedezettje most. az ..Égjáró” versében. A rá jellemző ballaöás, régies hangvétellel különböző helyzetekből — egyszer a „likas beszédű ember”, máskor a kútásó — tekintetével követi nyomon a kovaföldi asszony sorsát, aki „mindenek szülőanyja aki a szívet lakja'. Ilyen megközelítésben kevésbé áttételes ábrázolási módot választott Ember Mária, amikor a hála. a megdöbbenés, az undorodás, a gyűlölet és végül a beletörődés állomásain vezeti át asszonyhősét az Útszéli ügy című i'övid, „egyperces novellájában'. A női idegállapot változásaira összpontosítja a figyelmet, a férj magatartása mindezek közben alig változik. Ennek a hónapnak a termése ismét hozzájárult ahhoz, hogy többet, személyeken is többet tudhatunk két írónőnkről. Szabó Magda, a Pilátus, A Da- naida és más nagy sikerű regények szerzőjére a Záróvizsga című visszaemlékezésében arról a sorsfordulatról vall, amelynek eredményeképpen: „szinte hallottam, hogy reccsen a szál. amely szétszakadt, a szál, amely egész eddigi polgári életemhez fűzött.” Nemes Nagy Ágnes, aki mindig igényes műgonddal alkot, Áprily Lajos megidézése kapcsán árul el sok mindent magáról. Igazi felfedezésnek is örülhetünk. Az Üj írás mutatja be a-, fiatal Szebeni Esztert, akinek a verseit a végletek táplálják: elszántság és belefeledkezés, a tárgyszerű megnevezések szenvedélye és valami légiességbe emelő fohászkodás. /)z Ars moriendi például így kezdődik: Uram add, ~‘r :,! hogy majdan részem legyen ülni egy hatalmas, rigó-árnyas kertben, hol körülöttem csend van, boromban enyhe jánoshalmi pír, asztalomon halom teleirt papír... Bevezető-bemutató sorokat — szerkesztői tisztéből adódóan Juhász Ferenc irt a versek elé. Az eposzok költője, akinek végtelenségbe vesző sorait a sírás ritmusa tagolja az utóbbi két esztendő több, mélyről fölszakadó strófájában és vallomásában. „Meghalt, aki magát oly édes édes, tiszta tiszta életben halálra ítélte! Meghalt, aki magát oly tiszta tiszta, édes édes. életével halára ítélte. S két éve korhadozik a földben, két éve már, aki az Asszonyom volt! Maga is föld már. Az Én Asszonyom!” Ha valami meghittet, szépet akar érzékeltetni az ember, aligha kerülheti meg Illyés Gyula legújabb versének kifejezését: azt, hogy „titkosan asszonyi'. A nők és férfiak helyzetének, lélekálla- potának kölcsönös átélésére és megértésére nem csak az írók, költők, művészek képesek, hanem mindenki, és ez is hozzátartozik, hogy ne veszítsük el lányainkat, asszonyainkat. Halász Ferenc GEREBLYÉS LÁSZLÓ: Hűség Megtagadtad-é valaha is Édesanyád Tekintetét, Amellyel még ma is, a földön túlról is. Fátylakon és függönyökön keresztül Melenget így télidön, Téged ... , Elárultad-e valaha is Az asszonyoddal közösen elszenvedett Evek, hónapok, hetek, napok■ órák, vagy akárcsak percek Emlékét? Értél-e szülőfölded határába Szorongás, megindultság, szívdobogás nélkül — idegenként ... Ugye soha? Megtagadod-e hát valaha is e szót: hűség, — A hűtlenség évadján? • Klossy Irén giíifikája 9 Stotz Mihály grafikája TÁRNÁI LÁSZLÓ: Mária utca harangzúgásban óraiitésben elmerül a torony a sötétben füst korom száll napjaim elégnek poharamba lobogó szeszeket mérnek billeg az utca neon-éjszakában bújik a bokor hold árnyékában körémfonódik a kígyótestű utca éjbe zuhanó magányom kútja egyedül jaj ne hagyj magamra körmeim vésem rámomló falakba mondd hol vagy a szobában senki haza kellene már végre menni arcod írom csillagszilánkos égre öltöznek a fák talpig feketébe. VARGA MIHÁLY: Szőttes Cipelnek kínból-szőtt vágyakat. Szavuk jég-égre ír jelet. S lángolásuk valóvá tesz sosem-volt álmokat. „AZ ASSZONYOK, ARANYBA FOGLALT GYÖNGYÖK” írók a nőkről ILLÉS ISTVÁN: Voltál... Ha este fáradtan zuhanok az ágyba Mellém fekszik a napi gond. Égő szemmel bármulok az éjbe, S önkéntelen nyújtom karom. Mondatlan szó feszíti számat. Mondanám... Mondanám, hogy hívatott a főnök• hogy lesz lakás kicsim Mondanám, hogy új életet kezdünk. Mondanám, de mit ér a szó, ha kimondatlan, ha csak belül feszül, mit ér, ha a társtalan kéz hiányodra lel? Tested ötágú virágát keresem. GRÓF JÓZSEF: Jövőnk ragyogása Örök lesz-e mostani érintésünk ,r” ' kezünk tétova találkozása■ vagy a pillanat irama elviszi messze, oda, ahol minden jelentéktelen, és minden múlandó, mint a dolgok? Álmokban élsz vagy megmaradsz még, hogy a csend szívébe bezárjalak, áttetsző kristályba, hogy életed végre igaz legyen? És ragyogjunk ketten, titokzatosan, furcsán. mert most minden érthetetlen. ÍZES MIHÁLY: Ilona-zsoltár Erdejét bejárván Forrás hűvösén Lettem lángos páfrány Tövises kökény Mint megriadt állat Búttam erdejébe Magam megtaláljam Csillogói az éjben i Borsos Miklós rajza A nők szerepéről évezredek óta sok mindent megörökítettek az írók, gondolkodók, filozófusok, művészek. A költők ezerféleképp megénekelték a velük kapcsolatos érzést, élményt és örömöt. Társadalmi megbecsülésük ma már nem közhely szocialista hazánkban. Ez alkalommal írók és filozófusok nőkről szóló véleményéből adunk át olvasóinknak egy csokorra valót. „A nő haragja törékeny, mint a jég, és gyorsan elolvad.” (Ovidius) „A feleség az ifjú embernek szerető, a közéokorúnák társ, az öregnek ápoló.” (Bacon) „A nők végletesek: vagy jobbak, vagy rosszabbak a férfiaknál.” (La Bruyére) „Anya. anya. még ha rossz is, mégis csak anya marad.” jlßnugijrnno syjlrmu « i (Beethoven) „Rokonjelenség a. művészet és a nő.” (Goethe) „A társadalom a nőktől függ.” (Voltaire) „Az asszony boldog ős elért mindent., ami elérhető, ha megtudott bűvölni egy férfit.” (Tolsztoj) „A férjes asszony rabszolga, ' akit trónra kell tudnunk ültetni.” (Balzac) „A nők természete ideges finomságból, gyöngédségből és élénk képzelőtehetségből, velük született és szerzett tartózkodásból van összetéve.” (Taine) „A nő a világ legerőszakosabb , fér£iáv(al is azt csinálhatja, amit a 4 ikor sötétedni kezdett, az JYÁ asszony magára kapta vattás réklijét, kiment az udvarra, s az eperfánál leoldotta láncáról a nagy, szürke komondort. Egy pillantást vetett az országúira> ahol valamilyen megkésett gépkocsi vágott vörös csíkot a téli estébe, mert már sűrűn esett a hó. A szomszédos tanyák felé nézett még, amelyek elmerültek a zúzmarát esti csendben, aztán olyan gyors lábbal iramodott vissza a házba, mintha üldözte volna valaki. Magira zárta a konyhaajtót, pedig még nem akart lefeküdni. Talán csak elbóbiskol F iajd a kisszéken, amíg haza em jön a fia. Kinyitotta a sparhert ajtaját, hadd világítson 1 pirosán izzó parázs. Nem volt még öregasszony. Ta- 'án az ötvenen is innen volt, de már abban a korban, amikor íz asszonyok félni kezdenek. Kér- e is a fiát. ne maradjon el sóidig a táncban, de annak megtolt már a szeretője, hajnal előtt liába várta volna haza. De hát fűdig jó, amíg várakozhatik rá, gy a kisszéken bóbiskolva, min- luntalan fel-felriadva és aztán lomba merülve újra. Addig jó, ■míg itthon van, s nem hagyja ft özvegységében egyedül, egy- nagára. Pedig az se sokáig lesz már. Ha elveszi azt a lányt, ha hozzáadják, akkor mehet be a faluba, az apósa házába, aki már nemigen bírja a munkát. A komondor belefogott az esti ugatásba, de csak a szomszédos kutyákkal feleselgetett. Az istállóban a tehén is megmozdult HERCEG JÁNOS: Magány az almon, hallotta a falon át, hogyan rántja meg a kötőféket. Nem volt oka félelemre, s ö mégis félt. Az ajtóhoz lépett néha, s lélegzetét visszafojtva hallgatta az éjszaka ismerős neszeit, aztán megnyugodva ült ismét vissza. Ha férjhez menne újra, vége- szakadna a gyötrelmes magánynak. Akkor belenyugodna, hogy a fia elmegy a háztól. Ha volna valahol egy jámbor agglegény, vagy rendes özvegyember, akinek ö eszébe jutna! Milyen jól elgazdálkodhatna ő még pár esztendeig, amíg a munkát bírja. Hiszen nem öreg még! A nyáron elmaradtak mellőle a lányok a marokszedésben. S ha nem röstellte volna, nótában, jókedvben, incselkedő játékban is felvette volna velük a versenyt. Egészséges volt és erős. — Na, Lidi, mikor gyüjjek érted kérőbe? — kiáltotta vidáman Péter, az útkaparó az őszön, amikor a malomban járt. Mert akkor is volt egy kevés a fejében, mivel szerette az italt, azért szólt hozzá olyan hangosan, hogy mindenki hallja. — Éppen ilyen fe■ hércseléd nagyon elkelne nálam Ö elpirult, röstellte, hogy a ré szeg ember ilyen komoly dolgok ról tréfálkozik vele. Péter is öz vegy volt, s volt egy gyöngééi méjű nagy lánya, azt kellett vol na gondozni valamilyen asszony nak Péter mellett. Az a lány éj szakánként, holdsütésben kiült az országúti kőre, kibontotta hosszú fekete haját és elnyújtott hangon hajnalig énekelt. Nem vette ö akkor komolyan Péter ajánlatát. De azótp egyre többet gondolt rá. Pirosarcú, tagbaszakadt ember volt. Ellenzös sapkában járt, kis piros zászlót tűzött ki a kilométerkő mellé, ha az országúton dolgozott. Talán csak azért ivott, szegény, mert ott volt az a boldogtalan lánya. Ha egy jóravaló asszony kicsit törődne vele, otthon fogná, józan, rendes ember lehetne belőle. Egy asszony sokat tehet az uráért! Benn a szobában minduntalan kijött a kakukk a házából az időt jelezni, a sparhertben rég kialudt a tűz, s már a kakasok kukorékolására is fel kellett rezzenni, mert jóval elmúlt éjfél. Egyszer, még lánykorában, együtt voltak egy lakodalomban Péterrel. Hangos, jókedvű, erős legény volt. Nemcsak a lányok, a fal mellett ülő mamák is álmodozva néztek rá. Hát hogyne! Hiszen a háborúba se vitték el, fel volt mentve, visszatártotta az útépítési hivatal. A zenészeket dirigálla folyton abban a lakodalomban, de őt nem kérte fel. Csak hajnalban állta el az útját az ajtóban, megfogta az állát és hosszan, mintha akkor látta volna először, a szemébe nézett, s csak annyit mondott: — Kislánynak ágyban a helye! Azóta se felejtette el, amit mondott, s ahogy ránézett! De hát azóta Péter már öreg ember, s ott van vele az a féleszű lánya. Pedig, hogy megnézte őt azóta is, valahányszor találkoztak! A komondor a kerítésnél elkeseredve ugatott. Hallani lehetett, ahogy a léceket harapdálja mérgében és vonítva ugat. Valami nótaszó foszlányai is beszűrődtek a konyhaajtó résein, de ő nem mert felállni, az ajtóhoz menni és kinézni. Hideg is volt már, kihűlt a konyha, s odakinn keményre fagyhatott a hó, egészen üveges hangja volt a kutyaugatásnak. Didergésen húzta össze magán a nagykendőt, és ahogy félálmából fölriadt, mintha a nevét hallotta volna, mintha valaki szólította volna. Nem a fia hangján, nem az ura után való nevén, nem is úgy, ahogyan a bajba jutott ember kiált bárkinek a segítségéért, de lágyan és kedveskedve szólította őt ez a hang kétszer is: — Lidi! — Lidi! De ő csak ült, fejét a mellére ejtette, s ahogy újra elbóbiskolt, észre sem vette, hogy elmosolyodik magában. S mintha csak megint ott lett volna abban a lakodalomban, lánykorában, ahol Péter másokkal táncolt, s a zenészeket dirigálta, mire ő odalépett hozzá csendesen, s azt mondta: — Elég volt, Péter! Most már gyerünk szépen haza. A plébános úr megkezdte a hajnali misét, idehallatszik az orgonaszó. Készülnünk kell az esküvőre nekünk is már! Világos i'olt, amikor a, fia döakar, ha nagyon okos, elég szép és kevésbé szerelmes.” (Fontanelle) „Az asszony arra termett, hogy anya legyen.” (Musset) „Asszonyok ülnek vagy mennek, egyikőjük öreg, másikuk fiatal. Szépek a fiatalok, de az öregek szebbek.” (Whitman1» „Minden nőnek más és más a kulcsa, amit meg kell találni.” (Venturi) „A nők az emberi élet és az emberiség garanciái. ’ (Tamási Áron) „A hőnek az élete, á boldogsága, ha az egyáltalán lehetséges, a szerelem, az anyaság és a munka. Ha e háromból bármelyik hiányzik. bai van.” (Veres Péter) >rr, ■ - : : . „Az asszonyok aranyba foglalt gyöngyök.” (Füst Milán) íme. e néhány kiragadott, kis csokorba illesztett idézet a nőkről szóló írásokból, véleményekből. A sort a végtelenségig lehetne folytatni, hiszen Catullustól Balassiig, Csokonait^ Adv Endréig és Radnótiig a költők annyiféleképpen daloltak róluk! És-e gondolkodók, a regényírók: Maupassant és Moravia. Lenin és Rousseau, Móricz Zsigmond és Széchenyi, valamint sokan, sokan mások, miiven sok jelzőt, mondatot, véleményt leírtak, elmondtak róluk! Álljon hát itt ezen a napon ízelítőnek e néhány idézet arra, hogy még inkább, elgondolkozzunk azokról, akik az életünkben oly kimondhatatlan nagy szerepet játszottak és játszanak mindig. V. M. römbölésére ébredt és felugrott ajtót nyitni neki. Vastagon fehérlett a zúzmara a sapkáján, a bekecse gallérján, de még nagyobb volt arcán az iszonyat, amikor lihegve kiáltotta, miközben leverte lábáról, a havat a konyha kövére: — Hát ez elkészült örökre! — Kicsoda? — Péter bácsi, az útkaparó! — Jézusom! — rebegte ő szinte hangtalanul maga elé. — Itt találtunk rá nem mész. sze a tanyánktól. Megfagyott. De nem is csoda! Mondják, nem találta meg a kilincset a Bagi- kocsma ajtaján, olyan részeg volt, mikor elindult hazafelé. Idáig még eltántorgott valahogy, aztán mint afféle részeg, biztosan gondolta, majd megpihen egy kicsit. Mire megtalálták, olyan keményre fagyott, mint a kő! Mindezt lihegve, felindultan mesélte a legény, s még csodálkozott is, hogy anyjának egy szava sincs az útkaparó halálára. Csak nézett maga elé a konyha havas köveire, szemébe húzott ■ kendője alól, s csupán annyit mondott, vagy azt is inkább sóhajtotta: — Csakhogy itthon vagy már, édes fiam!
