Petőfi Népe, 1975. március (30. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-16 / 64. szám

M (í \ K L Ő I) K S • I R () [) A I. O M • VI Ü V K SZÉT I R () D A L () \1 • M í V É S Z K T

„A kecskeméti költő”

Mátyási József emlékezete

1765. március 21-én, „az esztendőnek tavaszt újító napján”, .210 évvel ezelőtt született Mátyási József költő, a 18. század végének és a 19. század első felének érdekes egyénisége.

Kecskeméten, a megyei bíróság épületének sarkán emlék- tábda hívja fel a járókelők figyelmét a poétára. Szülőhelyén, Izsákon pedig nemrég irodalmi kör alakult, amely az ő nevét vette fel. Így joggal remélhetjük, hogy megőrzik névadójuk emlékét, és felkutatják a helyi hagyományokat.

Mit tudhat a mai átlagos versolvasó Mátyási Józsefről, az izsáki református pap fiáról, a Voltaire-rel levelező Fekete János titoknokáról, aki idős korában Kecskeméten tejepe- -dett le, és akinek a költészete a felvilágosodást ugyanúgy tükrözi, mint a 19. század első felének népies irányát?

Sajnos, keveset. Talán csak annyit, hogy különös című kötetekben adta ki, illetve gyűjtötte össze verseit. Még a 18. század végén jelentek meg nyomtatásban első korszakának költeményei SEMMINÉL TÖBB VALAMI címmel, utána pedig a KALÁSZKAPARÉK-ban gyűjtögette össze nagyobbrészt még ma is kiadatlan műveit. Ez utóbbinak egyik töredékes példányát Kecskeméten őrzik, a másik teljes példánya pedig az Akadémia kézirattárában található.

Alkotásainak jelentős része alkalmi költemény. Halotti vermei közül az apja halálára írottat emelhetjük ki (Szeretetnek fundamentomán álló fiúi tiszteletnek oszlopa). De lakodalmakat, a borközi hangulatot, a pezsdülő örömet és a mulatozás dévajságát is megénekelte. Versei között föillelünk tréfás, incselkedő, csúfolkodó, sőt pajzán hangúakat is. Barátai, ismerősei, jóakarói névnapjáról szintén megemlékezett. Sok műve kéziratban is ismertté' lett.

iskoláit Nagykőrösön kezdte, majd Kecskeméten (saját szavait idézve) „az igazgatóság önkegyességéből két évekig közönségesből élelmezett tanítványS E M M 1 N E L

V A L A M j.

k LICTil U » f «, s *£ * j EGT5WLÜ5T DASAÉ VER«K.

szrk'tTT*

MÁTYÁS! JOZ Sr. F

\' k i\

ül

w

ELSŐ V A fí A üi.

rozsa.*

Ktéw» *****

9 A „Semminél több valami” című kötet címlapja.

lakos” volt. Tanulmányait Debrecenben fejezte be. A fiatal Csokonai is lelkesen olvasta a hajdani debreceni diák költeményeit. Mesterének vallotta, arról versei is tanúskodnak. Csokonai ugyan túlszárnyalta mesterét, és a felvilágosodás legnagyobb magyar költője lett, de Mátyási szép természetleírúsai még Csokonai hasonló költeményei mellett is megragadják figyelmüket: „Imé, fogat a Nap pompaszekerében, — Ülvén su- gári közt inneplő képében, — Felkölté a Hajnalt, szép szobaleányát, — Megsepreté véle az egek márványát, — Tiszta kék selyemmel az utat vonatja, — Aranypatkós lovát nyargalva hajtatja.”

Életében kevés elismerés jutott osztályrészéül. Igazságtalanul az ő nevével jelezték a magyaros írók ízlésbeli és költői eltévelyedéseit. A hivatalos irodalom nem fogadta be, költészete mégis „a gyökeres magyarság kincsesbányája” lett. Híres Gulyásnótáját

— teljes címén a Sorsával elégedő gulyásnak pásztori daliját

— olyan ízes magyarsággal és népies hangon írta, hogy egyes, versszakai népdalokká lettek. Ilyen strófát olvashatunk benne:

„Mikor iátok fergeteg idejét, — Kigyűröm a süvegem tetejét, — Fel se veszem a felhőt alóla, — Mert a jég is visszapattog róla.” Ennek a versnek egyik népdallá vált részletét Petőfi küldte be Erdélyi Jánosnak a Népdalok és Mondák gyűjtőjének. Két költeményén Mátyási hatása érződik. Kukorica Jancsi így áll a pusztai viharban: „Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott, — Lekonyí- totta a karimás kalapot, — Nagyszőrű subáját meg kifordította, Ügy tekintett bele a vad zivatarba.” Lehr Albert szerint Arany János is szívesen olvasta Mátyási verseit, és nem egy költői képet vett át tőle (például „hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba”.)

Mátyási 1824 táján, ötvenkilenc éves korában végleg Kecskeméten telepedett le. A város tanácsa „lakosi - jussal” tisztelte meg. Megelőzte őt költői hírneve. Meghalni jött városunkba, de a sors kegyes volt hozzá. 1849. január 15-én hunyt el, tehát 25 évig élt itt. Ezért terjedt el róla, hogy „kecskeméti költő”. Itt írt verseinek nagy többsége még ma is ismeretlen.

Teljesen elszigetelődött az irodalmi élettől, de rokonai, barátai, jó szomszédai névnapjára itt is írt költeményeket. Tréfás alkalmi verseiről vált ismertté, folytatnia kellett ezek szerzését, kezdetben kedvtelésből, később már csak megszokásból, az igények kielégítésére. Utolsó versei már hozzá visszajutó „körlevelek” voltak. Ilyenekben emlékezett meg az ismerős Lászlókról, Pálokról, Andrásokról, Lídiákról. őszinteségükkel lepnek meg a születésnapjára meghívott vendégeknek felolvasott verses önvallomásai.

Mátyásiról régebben mint „elfelejtett” kecskeméti költőről szóltak. Talán az alkalmi megemlékezések fölhívják költészetére a figyelmet, ö maga is ezt kéri olvasójától: „Te pedig, kinek fog bennem kedved telni, — S barátot és hívet e könyv után^lelni: — Ne hagyd (Mert csak ezzel bérelhetsz engemet) — Emlékezetedből kihalni nevemét” Kiss István

Látomás és nyugtalanság

Kondor Béla: Jelet hagyni

A fiatalon meghalt Kondor Bélát az utóbbi évtizedek legnagyobb magyar képzőművészei között emlegetik. Látomásos, belső nyugtalanságát megrázó erővel kifejező festményei és grafikái —, amelyben élővé válnak sajátos jelképei — sokakra nagy hatást tettek, s tesznek még sokáig.

Kondor mint grafikusművész él a köztudatban. Ebben a képzőművészeti műfajban iskolát teremtett. Ám azt — sajnos — aránylag még mindig kevesen tudják, hogy ez a kivételes elhivatottságú művész költő is. Méghozzá nemcsak „kirándult” időnként, egy számára idegen alkotói tájra, hanem lírikus a kezdetektől. Még életében megjelent első verseskötete, Boldogságtöredék címmel. Hívei, barátai, a hozzá közelállók mellett már ekkor felfigyeltek erre az egyéni hangú költészetre a versek kedvelői. Találóan írta róla akkor a barát és alkotótárs, Nagy László, hogy benne a költő és a festő ugyanegy: „kép és költemény alkotásában valóban azonos ihletettségű, azonos erejű.

A most megjelent posztumusz-kötete — amely a Jelet hagyni címet viseli — a fenti megállapítást hitelesebbé teszi. A Szépirodalmi Kiadó á költő rajzaival tette még színvonalasabbá a verseskönyvet.

A látomásos nyugtalanság, a megrázó víziók, a közeli halált érző szorongások költészete az -övé. És a társtalanságé, a kétségeké, a mindenfajta félelmeké. 'A széttöredezett, megcsalatko- zott, vagy el sem jött szerelem lírája kap életet a sorokban. Minden fáj, amit nem képes megérteni. Ezért érzi, hogy fekete és fázik, éhezik még a Nap is; hogy az ablakok, falak sírnak, s „a sírások társat keresnek”. A legváltozatosabb hangnemben: a népdalok, a himnuszok és az elégiák hangján szól.

Sötéten-látását sok minden alakítja. Ezek közt a szerelem a legnagyobb kín-okozó. Nem hiába nevezi azt álnoknak, kegyetlennek. Hogy végül ez a sor szakadjon ki belőle: „Halottvagyok a szerelemben.”

Verseinek olvasása közben akaratlanul is két költő-óriás jut eszünkbe: Ady és Baudelaire. A két nagy előd életérzésével! világlátásával rokonítható az övé. S rokon Kondor velük abban is, ahogyan szerelemsóvárogva és szerelem-fosztottan a

„örülni kell a megtalált szónak”. Nem szabad hátranézni — vallja. Mert elfárad, aki hátranéz. Az alkotó, aki a nevetést a legtisztább ezüstű emberi hangnak tartotta, nem jegyezhette el magát a pesszimizmussal végérvényesen. v.

Hogy művészete, költészete tovább él, s visszhangzik azokban, akiknek megadatott tovább élni, bizonyítja: nem tűnik el a költő „lábnyoma” a múló időben egészen. Varga Mihály

KONDOR BÉLA

Hó hull, víz csepeg...

Hó hull, víz csepeg, lódul. Énekek kedvesen szólalnak, éneket forralnak a baiszavú kányák is jöttédnek láttára.

Hegyeknek hátára ráborul a nrjagasságos, vigasztalan magasságos, hogy elmenekültél.

9 Égi csata.

nőkről beszél, őszinte-kegyetlenséggel: „Nagytestű, szép szeretőm; hölgyecském; hervadt nők”. És ilyen sort ír le marcangoló önkínzással: „Balga, locska lányt imádok” és „Hölgyben mosakodom”.

Nem látványos, nem kifelé, ordító a fájdalma. Annak az embernek a szavával szól hozzánk, aki már mindent ért, amit csak ember érteni tud e bonyolult világban. Hogy a látványosságot elkerülje; talán épp ezért kap annyira nagy szerepet nála a csend. „Hófehéren trónol a csendesség”; „zajtalan az ég” is.

Nehogy azt gondolja bárki, hogy költészete a kilátástalan- ság, a teljes kiúttalanság, a tökéletes reménytelenség költészete. Aki azt a sort leírta sok szenvedés közt: „Várom, hogy kinyíljon s vakítson bennem a jobbik világ”, arra a fenti szavak nem • érvényesek. Él benne a vágy, hogy! „tüzet kéne lobbantam”, s arra biztat, hogy

NAGY ILONA:

Koránkelők

A buszra várunk. Sűrű a köd: Sötét, téli korareggel.

S felénk fordul egy öregember: szíves szóval „Jóreggelt” köszön. Nem ismerem, még sose láttam,

— valami mégis összeköt

vele, ki ismeretlenül megállva köszönti a koránkelőt.

Jó reggelt hát! Jó reggelt! s hogy köszönését fogadom, bár sose láttam, már tudom: a hajnalból ismerős.

Annyiszor álltunk korareggel

— ő itt, én másutt valahol.

Ez buszra vár, az munkába lohol és mindez olyan egyszerű: —

Ismerjük egymást. Korán kelünk.

PELLER TAMÁS:

Mondanám

ha azt mondanám nem félek: hazudnék ha azt mondanám hazudok: félnék

DEMÉNY OTTÓ:

Havon lépkedek

Már éltem annyit — tudhatom szomorúság is lehet édes ha fölsajog babusgatom s szívemhöz szelídül az érdes

csillog kalandra hívogat tán a végsőre — azt se bánom havon lépkedek hamvazódom s egyre szürkébb a szivárványom

de elérem — végül elérem lábamnál lesz kezdete vége a csillagok a tejutak a titkok minden szövevénye

megoldva fölfedve kitárva majd közébük telepedem hogy velük létezzek tovább ha már többé nem létezem

VIHAR BÉLA:

Korszerű naplemente

Nézd ezt a fürge, égi csatárt amott, most fejeli be, a magasba vágva, az ívben hajló labdát, a Napot, az alkonyat kapuhálójába.

9 Klossy Irén: Madár.

ár három napja kint hasaltunk a Rába-vonal menti fedezékben. Nyomorúságos fedezék. Sebtében vájt lövészgöd- rök és teknők. Előttünk valami kis vizesárok, oldalt a magasan húzódó vasúti töltés. Mögöttünk a folyó, s azon a híd, amely a községbe vezet. A híd környéke megrakva német nehéz fegyverekkel légelhárító ütegekkel. A hidat is németek őrzik, és nem engednek át senkit igazoltatás nélkül. Minket pedig ide rendelt a parancsnokság, hogy ássuk be magunkat, és várjuk be a további rendelkezést.

Itt vagyunk hát a németek és az egyre erősebben támadó szovjet haderő közé spékelve. A tor- kolattüzek egyre közelebbről látszanak éjszakánként, s ez csöppet sem nyugtat meg bennünket, mert a hátunk mögött ugyancsak felénk irányulnak a fegyverek. Erezzük, tudjuk, hogy csak afféle töltelék lettünk a háború forgatagában. Szedett-vedett népség. Csapatuktól elsodródott vagy szándékosan lemaradt s „dek- koló” katonák, hamis papírokkal csellengők és egy csomó repülős honvéd, akik java része már csak amolyan földi segédtartalék hónapok óta. Szanyban összerántottak bennünket, s most negyven 1 tölténnyel és egy-egy rövid hu- szárkarabéllyal — hol a csudában szedhették össze ezeket a kiérdemesült jószágokat? — várjuk a sorsunk beteljesülését. Amitől nem sokat remélünk. Időnként egy-egy akna puffan a közelünkben, s ilyenkor lapulunk. Amikor a szép Pápa felől fúj, tisztán ki- vehetjük a harci zajból az automatafegyverek jellegzetes hangját. Nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk. Hiszen azt sem értjük, mi keresnivalónk van ebben a háborúban.

— Előbb kellett volna bátornak lenni! — mondja szomszédom, a hódmezővásárhelyi Horváth Jancsi, aki már megugrott vagy kétszer a csapattestétől, de mindég elkapták a tábori csendőrök. s alig tudta kivágni magát az irodista barátaitól szerzett „szabályos” papírjaival. — Most már késő. Se előre, se hátra, hogy az a ... — és káromkodik, • mint a jégeső, pedig ennek már semmi értelme. A helyzetünkön nem tudunk változtatni. De talán mégsem ez a legkeservesebb.

Az úton, tőlünk alig száz méterre, hosszú menet kígyózik, hömpölyög a híd felé. Rongyos, csontvázszerű emberek. Alig vánszorognak. Hátuk mögött és oldalt is fegyveres németek.

— Munkaszolgálatosok! Vajon meddig jutnak? — szólal meg halkan valaki a közelünkben, s a rekedtes hang még egy darabig csendesen kóvályogva ott lapul felettünk, mint az ónos, kora tavaszi fellegek.

— Nézzétek! — kiált fel szomszédom, s kinyújtott kézzel mutogat a menet végére.

Egy katonasipkás, sovány, szakállas ember kicsit elmaradt a többitől, mintha valami dolga lenne. Leguggol és kaparni kezdi a földet, majd egy csenevész marharépát rángat ki a fagyos földből. A fegyveres őr hátrahátranéz, integet, hogy mi lesz már. Az pedig köpenye alá rejti a talált kincset, és apró léptekkel bukdácsolva fut a többi után.

Aztán más látvány köti le a figyelmünket. Eszünkbe jutott az, éhség — hogy eltörpül ez a látottak mellett! — várjuk a konyhai lajtot, mert megígérték, hogy legalább kétnaponként meleg ételt küldenek ki hozzánk. Itt volna az ideje. Valaki már fel is fedezte a távolban felénk közeledő lovaskocsit és most azt lesi

mindenki. De ezt sem nézhetjük sokáig. Siheder formájú német katonák települtek le a közelünkben. A szögletes két betű jelzi a köpenyük ujján: SS-ek.

figyeljük a visszavonuló németeket, akik még itt is peckesen járnak, dobálják le a szerszámokat az autóról és néhány perc alatt beássák magukat tőlünk alig kétszáz. méterre.

Közben megérkezik a mi kocsink is az elemózsiával, s az őrmester alig tudja visszafogni a népet hogy mindenki oda ne rohanjon. De erre nem is kerülhet sor, mert a németek is felfedezték. miféle jármű ez, megérezték a paradicsomos káposzta illatát, s úgy körülvették a kondért, hogy abból semmit sem lehet látni. Húzódnánk közelebb, még az őrmester sem tartóztat bennünket,' de tudjuk, hogy itt most nem mi vagyunk az urak. Meggyőztek erről bennünket a jelentőségteljesen lóbált géppisztolyok, meg a gyorsan felállított golyószóró. Nyelünk tehát és forr bennünk a visszafojtott indulat. A lajtos kocsi pedig megindul visszafelé. A kocsin ülők pislognak felénk, de

9 Stotz Mihály illusztrációja.

a hangos „Los—los!” kiáltások és a rájuk irányuló fegyverek meggyőzik őket is arról, hogy most nincs értelme a hősködésnek. Így hát éhesek vagyunk és várjuk az estét, hátha vissza lehet fizetni majd a fizetetten ebédért. Erre azonban nem került sor. A németek — talán sejtették, mit forralunk ellenük, vagy más okból — felszedelőzködtek és olyan gyorsan, mint ahogy jöttek, el is tűntek, nyugati irányban.

Ismét magunkra maradtunk, mint számkivetettek a senkiföldjén. Egész éjszaka a torkolatlü- zeket lestük, amelyek fényes tűz- csóvaként borították be a délkeleti égi tot.

A következő nap, úgy hittük, eseménytelenül telik el. Nem is történt különösebb. Csak délután láttunk valami mozgolódást a híd

körül, mintha a németek mocorogtak volna. De lehet, hogy csak képzelődünk, máskor is volt már így. Hanem egyszer csak valaki közeledett felénk. Méghozzá kerékpáron. Amikor közelebb ért, akkor ismertük fel, a főhadnagy az, aki útnak eresztett ide bennünket. Fiatalember szinte még tejfölösszájú —ahogy az újdonsült nyalka, kikent, Ififent tiszteket szokta nevezni a legénység egymás között —, és most úgy ül a biciklin, mint majom a kö- szörűkövön. Kihúzza magát, mintha lovon ülne, s tán azt is képzeli valóban, mert jobb kezében lovaglópálcát szorongat. Rfindkét kezén fehér glasszé-kesztyü.

— Hát ez hova indult? — kérdi megrökönyödve az őrmester, aki a parancsnok közöttünk, lévén a legmagasabb rangú az egész kirendelt században. A tisztek odaát maradtak a folyó túlsó oldalán, ahol nagyobb biztonságban érezték magukat. A főhadnagy úr azonban most bizonyára szemlét tartani jött, ez látszik egész viselkedésén. Talán még hősnek is képzeli magát. Mindenesetre a tekintélyére vigyáz, a kesztyűt le nem vetné. Meghallgatja a jelentést, körülnéz, elsétál a lövészgödrök előtt, fogadja a legénység tisztelgését, aztán megnyergeli a vaskerekű paripáját és usgyi, se, besen karikázik visszafelé. Azért még visszakiált a hallótávolból:

— Fiúk! Az utolsó töltényig kitartani!

Valaki köp egy nagyot, és a főhadnagy ángyikáját emlegeti közvetlen modorban, mintha az tehetne a mi keserveinkről.

Az őrmester nem tudjuk, mi ütött belé, csak dünnyög magában, s ügyet sem vet ránk. Mi pedig kihasználjuk az alkalmat, és felkapaszkodunk a vastíti töltésre, és onnét lessük az országutat. Halk zörejekkel messzi távolból, mint a csiga-biga csápjai, néhány tank kúszik előre- hátra, lassan puhatolva az arcvonalat.

Erősen szürkül már. Fenn az égen megjelenik a jól ismert „varrógép”, a kétfedelű kis szovjet masina, amely úgy idegesíti a németeket, hogy képesek rá puskával lövöldözni pedig szinte kilátástalan, hogy eltalálják. De most csendes is a hídfőállás. Észre sem vettük, olyan ügyesen szedelőzködtek fel „hátvédeink”. Vajon, mi lehet az oka a sietségnek? Aztán mi is felfedezzük: elkanyarodott az arcvonal. Először szinte velünk egyirányban, majd jobbról is, balról is mintha mögöttünk villannának már a torkolattüzek. A hírből ismert félelmetes „harapófogó”, az átkaroló hadmozdulatok...

— Megmenekültünk! — ordít fel valaki közülünk a sötétben.

— Bár úgy lenne! — mondjuk többen is egyszerre. Átvonult tehát a front. — No, ezt se hittem volna, hogy megússzuk —- sóhajt fel a szomszédom. — Ha itt ér bennünket a támadás, két tűz közé szorulunk. Még elgondolni is rossz.

Alig pitymallott, ismét kiültünk a vasúti töltésre és lestük a most már szoros hadirendben előrevonuló hernyótalpasokat. Valami kétes tisztaságú kenyérruha lobogott felettünk békés szándékunk jeléül. De azok egyelőre ránk sem hederítettek. Hátra még a mulatság befejező része.

F. TÓTH PÁL:

Két tűz között