Petőfi Népe, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-14 / 38. szám

1975. február 14. • PETŐFI NEPE • 5

■ ■

Üzen egy régi írás

Adalékok Szabadszállás történetéhez

Az alábbi cikk forrásmunkájához a Széchényi Könyvtárban jutottak hozzá a szerzők. Az adatok a Pesthy Frigyes-gyűjteményből jegyzetelték ki. Pesthy Frigyes a múlt században történelem- és földrajztudós volt; a Tudományos Akadémia rendes tagja, aki megyénk és községek monográfiájával is foglalkozott. Nagy munkája volt a Pesthy-féle földrajzi névgyűjtemény. Ennek az anyagából való Szabadszállás története is.

KATONABARÁTSÁG

• Szovjet katonák és magyar határőrök ismerkednek, barátkoznak Kiskunhalason. (Sz. G. felvétele.)

LÁTÓ HATÁR

Könyv a hazafiságról

MEGJEGYZÉS

Kiszer a mér a bávatag

A fenti címet olvasva azt kérdezi, aki Karinthy Frigyes kacagtató humoreszkjét nem ismeri: mit jelent ez a furcsa szöveg, és vajon milyen nyelven íródott?

Sietünk leszögezni: nem jelent az égvilágon semmit és nem íródott semmilyen nyelven. Éppen ez benne a „pláne", — a vicc, ha úgy jobban tetszik. A teljesen értelmetlen, s egymás mellé illesztett szavakat nevezete el halandzsának.

Ez a szó és a címben leírt „ki- szera méra bávatag” jutott eszembe, amikor a napokban valaki telefonon felhívott, s bediktált egy furcsa értelmetlen mondatot.

Azzal kezdte az illető, hogy olvasta lapunkban a glosszámat a félegyházi emléktáblákkal kapcsolatban. S gyorsan hozzátette: ez semmi, amit megírtam. Látnám a Holló Lajos emlékét hirdető márvány táblát!

S bediktálta a szöveget. Nem ■akartam hinni a fülemnek — mint később a szememnek, a helyszínen. A táblán, mely Holló Lajosnak, a 4'S-as függetlenségi politika és a társadalmi haladás harcosának, az egykori neves országgyűlési képviselőnek szülőházán van elhelyezve, egy teljesen értelmetlen mondat áll. így hangzik pontosan:

„Kiváló publicista Kiskunfélegyháza 31 évig volt országgyűlési képviselője."

Természetesen megfejti előbb- utóbb az ember, mit is akartak mondani a mondattal. De nem jobb lett volna inkább ilyen bonyolult „fogalmazás” helyett egyenesen azt írni, amit tudtunkra akarnak adni? A négy helyesírási hibáról, mely ugyancsak nem válik előnyére a táblának, már nem is érdemes szólni ezek után.

Még csupán egyetlen megjegyzés: az emléktáblát 1959-ben helyezték el a szülőházon.

Tizenhat évvel ezelőtt...

Varga Mihály

Mesebeli kék lovak

Az ősi orosz mesék „égi paripái”, a kék szőrű lovak valóban léteztek, erre a megállapításra jutott N. Malcev leningrádi művészettörténész. A régi festményeket, orosz krónikákat és levéltári történelmi okmányokat tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy szokatlanul gyakran emlegetik ezeket a furcsa formájú lovakat. A Glinszkij hercegek ősnemesi végrendelete például úgy ír a kék színű lovakról, mint a legbecsesebb értékről. Visnyij-Volocsek városka egyik 1556-ből keltezett okmányában pedig 30 nemes paripa között említik a kék lovakat. Rendkívül drága volt az ilyen hátasló, az okirat tanúsága szerint 15-ször annyiba került, mint a legritkább vörösessárga nemes fajta.

Egyelőre még nem sikerült megállapítani, hogy miért tűntek «1 a csodálatos kék lovak a XVI. század végén.

1863-ban egy tudós kereste fel Szabadszállás elöljáróit, és felkérte őket, hogy a Magyar Tudományos Akadémia részére készítsék el a község földrajzi történetét. A munkát Kádár Lajos aljegyző és Balogh Imre ügyvéd vállalták, és 1864. május 8-án a tanulmányt be is fejezték.

Az eredeti kézirat első bekezdése az alábbi: ..Szabadszállás községből, jászkun kerületből: A Tekintetes magyar tud. akadémia felhívása és utasítása szerint, hivatalos megbízásból összeállítók az alólírtak. — Az adat. gyűjtési kérdő pontok ide függesztését, vagy e helyeni ismétlését mellőz- hetőnelc tartottuk, mivel a kérdések folyó rendjében adott feleletek is megérthetők. de meg ezen adatok összegyűjtésével megbízott akadémiai tag előtt a kérdések úgy is ismeretesek.”

Zombatszállás vagy Szabadszállás

A község eredeti neve vitatható. A szerzők erről így írnak: „A község, illetve település először Zombatszállás-nak íratott. — Tanúsítja ezt Zsigmond királynak 1423-ik évi Szent Mihály napján kelt védlevele, mely közös akkori földes Urait, úgy Kecskemét város lakósait és hatóságát a „Szállásaikra” (:descensus:) járó. kelő kunok háborgatásától sat. eltiltja. (in Descensibus Zombath- sallas et Burgansallas: mint Zombatszállás és Burganszállásnak nevezett szállásokon lakóknak.)”

A szerzők a végleges név kialakítására vonatkozóan csak feltevésekre utalnak, megemlítik azonban, hogy a község 1572-ben már Szabadszállásnak íratott.

A község szigeten épült

Szabadszállás a legrégibb kun települések egyike és hasonlóan a többihez, IV. Béla alatt sűrűsödött meg a szállás, amikor az ide érkezők Kuthen (Kötöny) vezérletével engedélyt kaptak a letelepedésre. Akkor a kun családok egymás mellé helyezett sátraik és kezdetleges kunyhóik csoportjából alakult ki a telepedőhely „Szállása”. A települést nagy kiterjedésű nádas és mocsaras rét vette körül; s ezek mélyen benyúltak a házak közé. A most is megkülönböztethető mocsarak és nádasok medrei szerint a „szállás” helye szigetet képezett. így a háborúk, de különösen a török beütések idején a nádasok és mocsarak kitűnő búvóhelynek bizonyultak, ahová az állatokat is behajtották.

A szerzők továbbiakban kifejtik, hogy a község lakóit az országba beköltözött „őskunoktól eredettnek” tartják. Ennek bizonyítására megemlítik, hogy 1622. évben Turzó Szaniszló nádor a törökök elől menekülteket a veszély elmúltával Szabadszállásra visszaküldi.” Mint nekik régi és az előtti lakóhelyekre kis kunságban, ahonnan ők és az régi Elejek származtak.” „Ez időbeli fálupecsét mely ezüstből készült „szabatszállás falu pöcséte 1622” feliratú volt.”

Lacák, székek, dűlők

A községbeli helyneveket, földrajzi elnevezéseket á tanulmány igen pontosan, lelkiismeretesen ismerteti. Ezek közül néhányat — a legjellemzőbbeket — felemlítjük. „Laczák: a nádasokban a községbe bekanyarult mocsaras, hóolvadás vagy tartós esőzéskor színültig megtelni szokott medrei neveztetnek így. A nagyobbak közül négy van, mely említést érdemel: Józsa. Láda, Agyigás és Kákásszék laczája. A, két előbbi ugyan olyan nevű emberektől neveztetik. kik a lacza partján házzal bírtak, az Agyigás név értelmezésére semmi adatot nem találtunk, A kákásszék a benneter- mő kákától kölcsönözte nevét. Ez utóbbival összeköttetésben áll a „Teketerület” nádas, melynek északi része hajdan benyúlt a község területére. Nevét bizonyára tekergő alakjától nyerte. A Lacza név a latin lacus szóból rontatott el. Ez előtt a deák világban nálunk a latin nyelvet tanították. úgy, hogy a közönséges paraszt emberek habár törve, de beszélték e holt nyelvet még pedig örömest.”

A tanulmány foglalkozik továbbá a község körül húzódó halmokkal, de megállapítja, hogy ezek nem azonosak a kunhalmokkal.

Üjszász halom dűlő: a határ nyugati sarkán levő Űjszász halomból veszi nevét. Ezzel szemközt van a ..Danka bányája” nevű halom, nevét a nép hite szerint Danka nevű embertől kapta, aki ott kincset talált.

Kígyósér; a Dunából ered és ugyanoda tér vissza. A temetőér a községet szeli át. — Ezekhez csatlakozik még a Farkasér és Kisér.

Büge dűlő: lapályos, kevéssé szántható selejtes kaszálókból áll, német szóból származik.

Bösztör halom: ai Sizalkszent- márton felé vezető úton. A régi öregek szerint e tájon hajdan falu volt, és a nagykútba rejtették el az elpusztult Bösztör falu harangját.

Józan földek irtvánva: a község első szőlőjének helye, ahol

igen gyenge minőségű borok teremtek.

Laposrét: hajdan nádas volt, egészen a község széléig terjedt, Keleti partján kezdődtek a kunsági szólók. Itt van a Katonahegy. A francia háborúból visz- szatért szegény sorsú katonák ezen a helyen kaptak földet.

Síró hegy: a községi erdőből kivágott rész. homokos, nehezen termő talaja miatt, nevezte el a nép.

Telekhegv: ahol falunak kellett lenni, háztelek nyomok látszanak a környéken. A halom belsejéből köveket ástak ki. Kováts József földjén szántás közben kovácsműhelyt fedeztek fel. a kovácsoknál szokásos „poklot”: benne ősi sarkantyúkat, baltát találtak.

Az óriások sírkamrája

A Kőhalom dűlő egyike a legnevezetesebbnek: „Az 1823. évben. két most is élő hiteles szemtanú állítása szerint az akkori birtokos a halomnak egy részét elterítvén, nagy mennyiségű emberi csontvázat talált ott, legalább 30—40 csontváz lehetett egy sírban, fejeik fölé végével összeborított téglák voltak helyezve a földnek a fejre omlását gátlandók: kiásatott ugyanakkor egy öl vastagságú agyagból és téglatöredékből készült fal is. A csontvázak általában 7 láb (kb. 210 cm) hosszúak voltak, mi óriási embereket gyaníttat. Ide vonatkozóan magyarázat nincsen, valami erődítménynek kellett lenni.”

A Strázsa hegy. a környék legmagasabb halma. Tetejéről nagy területet belátni, a többi halom rendszerébe tartozik. Nyilvánvaló, hogy hadászati célokra is használták.

A Gsintava. szikes víz, nádtermő helv, partján csárda áll. Betyárok búvóhelye volt.

Az emlékek megőrzése

A Magyar Tudományos Akadémia részére készült tanulmány mintegy 12 gépelt oldal terjedelmű. Részletesen tárgyalja a földrajzi elnevezéseket, melyeknek jelentős része még ma is ismeretes a lakosság, természetesen elsősorban idősebb emberek körében. Ezek a régi elnevezések a századokon át ott élő néptől erednek. Ma a kormányzat óriási költségekkel menti a régi épületeket, s egyéb emlékeket, használati tárgyakat, népi hagyományokat, szokásokat stb. Legalább ilyen fontos feladat egy-egy régi település földrajzi nyelvemlékeinek gyűjtése, megőrzése. Ezt ismerte fel az Akadémia már 100 évvel ezelőtt.

Ezt kell folytatni napjainkban is, amikor a futöhomok. a szikes, nádas rétek és lacák.' terméketlen bozótos, vagy sovány talaj helyett az „Aranyhomok” Termelőszövetkezet dúsan termő földjeit találná az Akadémia egykori tudós követe .

Tarjányi Ferenc — Kiss Géza

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, ehhez a Tamási Áron-gondolathoz ad gyakorlati tanácsot Király István Kossuth-díjas irodalomtörténész, akadémiai levelező tag, Hazafiság és forradalmi- ság című kötetében. Könyve iránytű lehet ahhoz, hogy szocialista korszakunk új embere, a ma fiatalja és felnőttje mégin- kább megtalálja otthonát a legtágasabb világban, s a hazában.

Király István . jó nevelőként nemcsak oktat, hanem vitatkozással gondolkodásra késztet; ezzel együtt cselekvésre is buzdít. Írásaiból kiizzik, hogy szereti és tiszteli az ifjúságot, „a most induló, töprengő nemzedéket”. A mindennapok forradalmisága című vitacikke is bizonyítja, hogy a fiatalok között élő tudós szívesen polemizál az ifjúbbakkal, tanácsaival segíti őket, és mint tanár úgy tiszteli őket, hogy követel tőlük. Követeli a mindennapi tettekben megnyilvánuló forradalmiságot.

Ügy látja, hogy a fiatalok egy része nem tudta meglelni a forradalmiságot a hétköznapok tetteiben. Véleménye szerint ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy az iskolai oktatásban, de a politikai munkában, a népszerűsítésben is hosszú ideig elsősorban a romantikus, a nagy tetteket végrehajtó, csak a távolbalátó forradalmár képe kerül bemutatásra. Leninre hivatkozva kevesebb dagályos frázist, több egyszerű, hétköznapi munkát vár a ma emberétől. Napjaink forradalmi magatartását elsősorban „a közeire nézés” kell, hogy jellemezze; a hétköznapok apró munkájának elvégzése, a helytállás.

Király István azt bizonyítja, hogy ennek a „közeire nézésnek” mindig egybe kell kapcsolódnia azoknak a történelmi feladatoknak ismeretével, amelyeket a szocialista társadalomnak, a szocialista forradalomnak szükséges megoldania. Bebizonyítja azt is,

hogy a ma hétköznapi tettei nélkül kevés csupán a végcélt számba vevő messzire tekintés. A mindennapok forradalmának ellenfelet is bemutat a szerző: a bürokratát. Azt, aki aktát tologat, aki szűkíti a cselekvési teret, s közben elfeledkezik az emberről. Király István nemcsak bemutatja a bürokratát, hanem javítani akaró szándékkal hadakozik is ellene írásaiban.

Másik, nagy vitát kiváltó írása a Hazafiság és internacionalizmus. Az elmúlt másfél évtized egyik legjelentősebb társadalom- tudományi munkája, a Nacionalizmus—hazafiság, a magyar történelem osztályküzdelmeinek, függetlenségi harcainak marxista értékelése körül bontakozott ki. Molnár Erik — ez a megyénkhez annyi szállal kötődő marxista tudós — volt az, aki a magyar történelemtudományban ebben az időszakban a legtöbb erjesztő, ható, új gondolatokat hozta. Király István, a vitát tovább folytatja és a kötet többi tanulmányával is adalékot szolgáltat ahhoz.

Vitázó írásaival hozzájárulj ahhoz a, gondolatcseréhez,, amely az utóbbi években folyt tudományos körökben, és gyűrűzik tovább, napjainkban is. A vitában jelentős és ideológiai életünkben, valamint a politikai munkában egyaránt irányt, adó a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő kultúrpolitikai munkaközösség állásfoglalása, amely a Társadalmi Szemle 1974. XI. számában, majd egy külön kiadványban jelent meg „A szocio-. lista hazafiság és a proletár internacionalizmus időszerű kérdései” címen.

A kultúrpolitikai munkaközösség fontosnak tartja, hogy ezt a kérdést még többen megismerjék és alkotóan megtárgyalják.

Ehhez járul hozzá többek között hathatósan Király István gondolkodásra serkentő könyve.

Komáromi Attila

SZILVÁSI LAJOS

(67.) Fő a szemtelenség. Arcátlan v fölényességgel néha sokkal többet ér el az ember, mint a legprecízebben kidolgozott, hetvenhétszer előre átgondolt tervekkel.

Mintha csillapulna az eső. Szojka növeli a sebességet. Nem lesz itt semmi baj. Lehet, hogy én vagyok egy kissé defektes ember, amikor túl nagy feneket kerítek a dolognak. Ha azt a látszatot keltjük az életben, hogy láthatóan mindent magától értetődően csinálunk, senki szemében nem válunk gyanúsakká. Fő a magabiztos mozgás. Lám, ez a nyilas is, ott a sorompónál, bizonyára azt gondolta, hogy valami fejessel van dolga, aki ideges az éjszakai utazástól, az esőtől, s jobb, ha nem húz ujjat vele.

Megint egy fálu. Ócska út. Úgy dobál bennünket a kocsi, hogy a gyerek felnyöszörög a karomban. Szegény kis cimborám. Korán ismered meg, hogy az élet elég pocsék találmány. Mindegy: az a fő, hogy mielőbb bekerülj a kórházba), ott majd rendbe hoznak. Megröntgeneznek, megállapítják, hol a baj, aztán szép tiszta ágyba fektetnek, naponta többször ellenőriznek a doktor bácsik, gyógyszereket kapsz, mégolyán ételeket, amik erősítenek, aztán egy-két hónap, és el is felejted, hogy vért köptél...

Csikorog a fék. Farolva áll meg a kocsi. Szojka berántja a kéziféket is. mert lejt az út. Bent állunk a faluban. Sötétség, alig lehet kivenni a házak körvonalait.

— Mi van? — kérdem Szojká- tól.

— Gumidefekt... — fúj egy nagyot.

Lekászálódik az ülésről. Előremegy. Leteszem a gyereket az ülésre, ráhúzom a sátorlapot, és

leszállók én is. Szojka rávilágít a zseblámpával a jobb első kerékre. Lapos a gumi.

Szojka csóválja a fejét:

— Csaknem beleszaladtunk az árokba... — szólal meg rekedten. — Éppen erre volt szükségünk ... Eh! — látom rajta, hogy káromkodni volna kedve. De magába fojtja.

Előszedjük a szerszámokat.

— Ha nem volna egy pótkerekem ... — morog Szojka.

De szerencsére van pótkerék. Én nem bosszankodom. Megjavult a kedvem. Amilyen rossz előérzettel vágtam neki ennek az útnak, oly biztos vagyok most benne, hogy simán megússzuk. Amíg Szőj kai előhozza a pótkere- ket, lecsavarom a sérültet. Csupa sár a kezem, ahogy leemelem a tengelyről. Mindjárt fel is dobom a kocsi hátuljába. De ahogy visz- sza akarok lépni, megcsúszom az árok sáros szélén. Csizmám bele- toccsan .a vízbe. Káromkodás szalad a számra, de nem mondom ki. Minek? Odakint a fronton hason csúsztunk nemegyszer a sárban. Ott volt ok a káromkodásra, de itt semmi értelme. Rúgok egyet. Csizmámról nagy sár- kolonc repül le.

Odalépek Szojkához. Vakon tapogatózva húzza szorosra a csavarokat, amelyek felerősítik a kereket a tengerre. Megrugdosom csizmám orrával a pótkerék gumiját. Jó kemény.

Szojka összeszedi a szerszámokat, és hátramegy, hogy berakja vissza a szerszámládába. Léptei tocsognak a bokáig érő sárban... De csak az ő lépteit hallom?

Felfigyelek. Többen közelednek. A hang felé fordulok. Viharlámpa himbálódzik valakinek a kezében.

— Állj! Ki az? — szólok oda a közeledőknek.

Megállnak. Semmi válasz.

— Ki az? — ismétlem meg szigorúbban a kérdést.

— Én volnék, az éjjeli bak- ter... — felel egy borízű hang.

Szojka már felült a volánhoz. Hirtelen felvillan a reflektor. Három ember hunyorog előttünk az éles fényben. A középső: öregember, kezében a viharlámpával, másik kezében fütykösseL Mellette két suttyó legényke, mindkettőnek a vállán leventepuska. Az egyiknek a karján nyilaskeresztes karszalag.

— Mi kell? — lépek közelebb hozzájuk. Ügy mozgok, hogy engem ne világítson meg a reflektor. Ezekre igazán nem volt szükségem.

— Nem lehet világítani! — szólal meg erélyesen a karszalagos süvölvény. — Elsötétítés van! — Leemeli válláról a puskát, és előre tartja, amerre engem sejt. — Igazolványt!

Micsoda ország! Mindenkinek az a mániája, hogy igazolványt, menetlevelet, nyílt parancsot kér.

Odalépek hozzá. Nyugodtan megfogom a leventepuska csövét, és félrefordítom magamról. Amilyen tökfej, még képes lenne belém durrantani ezzel a játékszerrel.

— Aztán mi jogon akarsz te igazoltatni engem? — kérdem tőle, és belenézek az arcába. Pattanásos kamaszábrázat.

Most már rámvetődik a reflektor kévéje. A fiú észreveszi,

hogy katonával van dolga.

— Nekünk parancsunk van, jelentem alássan, hogy minden járművet igazoltassunk.

— Aztán miért nem bízzák az ilyesmit idősebb emberekre? — kérdem.

— Nem a kor számít, hanem az elszántság —• replikáz vissza. Elnevetném magam, ha nem találnám nagyon szomorúnak a dolgot. Nem idősebb ez a kölyök tizenhét évesnél, falusi is, és mégis újságszólamokkal felel.

— Na jó — mondom, — akkor eriggy haza aludni, mert leragad a csipától a szemed. — Elfordulok tőle. Felülök Szojka mellé: — Húzódjatok félre! — kiált rájuk Szojka, amikor megindítja a motort.

Engedelmeskednek. Sisteregnek az autókerekek a sárban, Szojka kioltja a reflektort. Talán harminc méternyire távolodunk tőlük, amikor tompán csattan az egyik leventepuska. Hallom, hogy a golyó valahol a fejünk felett fütyül el. önkéntelenül kapok a géppisztolyért. Gépies a mozdulat. Ahogy a fronton belénk rögződött. De időben lefékezem a mozdulatot. Hátranézek. Látom a bakter viharlámpáját. Biztos célpont. Egy sorozattal elintézhetném őket.

Visszadobom magam mellé a géppisztolyt. Ilyen taknyosokat öljek meg, akik nem tudják, mit cselekszenek? Megvadították őket, elvették az eszüket, teletömték a fejüket mindenféle ostobasággal. Persze, hogy ránk lő. Azt hiszi, hogy amíg őrt áll, teljhatalmú úr élet és halál felett. Szerencsétlen kis hülye.

— Mi lesz ebből az ifjúságból a háború után? — kérdem Szojkától.

Csak nagy sokára felel:

— Embereket kell csinálnunk belőlük.

Ez is egy szép frázis — legyintek magamban.

— Hiszel benne, hogy itt még helyre lehet rázni a lelket?

— Mindent lehet — felel egykedvűen. — Te is hiszed, hogy így van. Ha nem hinnéd... ha úgy gondolnád, hogy menthetetlenek, akkor az elébb beléjük eresztettél volna egy sorozatot ...

Megint hallgattunk. Csak a kocsi dolgozik egyenletesen. Azza^ a gumidefekttel elvesztegettünk egy negyedórát. És megint esik az eső. Körös-körül a szabad mező. Akadálytalanul vág bennünket a szél.

Még mindig a fiúkon gondolkodom. Nem hasonlít-e az a kis idióta, aki utánunk lőtt, mihoz- zánk, egykori magunkhoz, akik vakon engedelmeskedtünk az ukázoknak, szótlanul tűrtük, hogy kiszállítsanak bennünket a frontra, fegyvert nyomjanak a kezünkbe, és azt parancsolják, hogy lövöldözzünk azokra, akik szembén állnak velünk. Ha ezt is számba veszem, hogyan ítélhetem el ezeket a nyálas szájúa- kat? Tizenhét éves. Én huszonhárom voltam, amikor kivittek a frontra. Műveltebb is. Mégis engedelmeskedtem. A hatalom a bűnös, amely gonoszságokra kényszeríti az embereket, éppen azáltal, hogy kihasználja eredendő gyengeségeiket, kis ostobaságaikat. (Folytatása következik.)