Petőfi Népe, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-12 / 36. szám

1975. február 12. • PETŐFI NÉPE • 5 OLY KORBAN ÉLTEK!... Az első bajai párttitkár IGAZOLVÁN^ hon ~—■ jj IGAZOLVÁNY einvü politikai top ÜílLii’ wuBlcrtöna, turfwféjo. •oi«, If.*c ill... . - hi ~- yp c%öífrj(&%-­ív- -4—” // - / r ..wsrM<f ' ^ /V.-- ' A.. t.y. 74 KatjSk «Bakóiéban táiBagold VENDÉGÜNK VOLT Jerzy Kuberski Kordon ót ló pékre jogosít! # Egy igazolvány a múltból, amikor sok más teendője mellett meg a Bajai Hírlap szerkesztő bizottságába is beválasztották. „Tömegek mozdulnak, mint hullá­mos tenger, mint hullámos tenger, mely széttöri a gátakat.” (Pákozdy Ferenc) Lelkesítő, szenvedélyes szavak, a munkásság hajdan legnépsze­rűbb politikai folyóiratából, a „100%”-ból. Buzdítottak: harcra, szabadu­lásra. Tanítottak: öntudatra, új isme­retekre, politikai tisztánlátásra. Jövendöltek: győzelmet, boldo­gabb jövőt. Élesztgették a tüzet, amelyet hamar lángra lobbantott a kor­szak megannyi társadalmi igaz­ságtalansága. Ebben a tűzben ed­ződtek keményen elszánttá, a mozgalom legjobbjai, ennél me­legszenek ma. s velük együtt mindannyian, akik haszonélvezői vagyunk eredményes küzdelmük­nek. □ □ □ A megsárguit folyóiratokat ma is őrzi Hován András. Baja első, függetlenített párttitkára. Belő­lük tanult, ezek az éles hangú, marxista szellemben íródott cik­kek nyitogatták a szemét, irányí­tották a figyelmét a politikai harc küzdőterére. Gyerek volt még, amikor bekerült a mozga­lomba. Az érdeklődő asztalosinást, a segédek vitték magukkal a ba­jai munkásotthonba. Vitákon vett részt, nagyszerű előadásokat hall­gatott, megtanulta milyen hatal­mas ereje, emberi-politikai neve­lőhatása lehet egy összetartó, egy-, séges célokért együtt küzdő kö­zösségnek. Ma sem felejtette el legelső tanítóinak nevét: a vasas Babits Józsefet. Babinecz Feren­cet, Babinecz Gyula kőfaragót, Varga István kőművest, Folcz Antalt, vagy Sallai Andrást, aki a „100%”-os füzeteket ter­jesztette. — A munkásotthonból indultak ki a sztrájkok is —. idézi fel a történelemmé vált ifjúkori ese­ményeket, amelyekben már ő is komoly szerepet játszott. — A bajai posztógyár dolgozói nem voltak szervezett munkások, de mi irányítottuk a sztrájkjukat. Három elbocsátás robbantotta ki a dolgozók ellenállását, nem bér­harcnak indult, de az lett belőle, amit a dolgozók meg is nyertek. Egyre jobban belemelegszik az elbeszélésbe. — A földmunkás sztrájk mö­gött is mi álltunk. Akkoriban történt, amikor a Sugovicát mé­lyítették — kézzel, talicskával, kotrógép nélkül —, és a nagy munkanélküliség miatt, az ipari munkások is beálltak kubikosnak. A szerszámot a város adta, de minden héten levonták a bérek­ből a talicska, meg a bakancs árát. Ez ellen tiltakoztunk — si­kerrel. Akik még nem is éltek akkor, el sem tudják képzelni, milyen hangulata volt egy sztrájknak? — Félelmetes. Az a pillanat például, amikor mintegy varázs­ütésre egyszerre álltak le a gé­pek, s komor, fenyegető csend borult a máskor zajos műhelyek­re! Egyszerre egyenesedtek ki a vállak. elszántan villantak a te­kintetek. Gondolja csak el, mi­csoda lelkierő kellett ahhoz hogy ezt vállalják. Szegény emberek voltak, ha nem dolgoztak egy­két hétig, nem jutott ennivaló sem a családjuknak. Ezért mi, a munkásotthonból kijártunk vi­dékre, Sükösdre. Érsekcsanádra, krumplit, szalonnát, lisztet gyűj­töttünk és kiosztottuk a rászo­rulóknak. A hatóságok tudták, hogy kik állnak a sztrájkolok mögött? — Csak sejtették. Bizony, sok­szor meggyűlt a bajunk a rend­őrséggel. Sokszor kellett alkal­maznunk az úgynevezett „ke­mény” marxizmust a sztrájktö­rőkkel szemben. Ez úgy volt, hogy reggel lesbenálltunk a gyár előtt és jól megvertük őket. Más­nap, amikor őrségbe mentünk, már ott voltak a rendőrök és ben­nünket püföltek el. A verést nem irigylem, a bá­torságukat, az az eggyéforrottsá- gukat annál inkább! — Tényleg nagyon összeková­csolódtunk a munkásotthonban. Ott nevelték a munkásokat öntu­datra, egységre és bátorságra is. Még abból a kevésből is, amit kerestünk, mindig juttattunk a lebukottak hozzátartozóinak. Tüntetéseket szerveztünk, a rendőri tilalom ellenére azért is megünnepeltük május elsejét. Egyszer Érsekcsanádra kerekez- tütünk az erdőbe. Egy cigány, vala­hogy kiszagolta a dolgot, utánunk jött a hegedűjével. Megkérdez­tem, tudja-e az Internacionálét? „Hát hogyne tudnám, nagyságos uram!” És már rá is zendített. Volt egy kis virtus is ebben, ez az igazság. De így kalapálódtak ki a jellemek, így teltek meg szenvedéllyel a szívek. □ □ □ A pártba is. a munkásotthon­ban lépett be, 1926-ban. Kis híján fél évszázada. A háború előtt sajnos, már nem támaszkodhat­tak erős kis „hátországukra”. A bajai munkásotthont elárverez­ték. Utána vendéglőkben jöttek össze, de ez nem volt biztonságos, figyelték őket. soha sem lehetett tudni, ki ül a szomszéd asztalnál. 1944 telén behívták Az első al­kalommal megszökött, elfogták és mint katonaszökevényt Ausztriá­ba vitték, nemzetközi táborba. Innét jött haza szülővárosába, a felszabadult Bajára. Mit talált otthon? — Addigra a párt már meg­alakult, — úgy tudom. 1944. őszén került erre sor —. a funkciók el voltak osztva. A városi rendőr- kapitány kommunista volt, a me­gyei rendőrkapitány szoc. dem., a járási rendőrkapitány paraszt­párti. Abban az időben az je­lentette a legnagyobb gondot, hogy sok párt alakult és képvise­lőik benne voltak a nemzeti bi­zottságokban, a földosztó-, sőt a B-lista bizottságokban is. Ezek­ben a bizottságokban folytak a tulajdonképpeni harcok. Hogyan alakultak az erőviszo­nyok? — Akit csak tudtunk, igyekez­tünk a magunk oldalára állítani. A parasztpárttal igen jól dolgoz­tunk, egy akaraton voltunk, egy nyelvet beszéltünk. A szociálde­mokratákkal gyakran volt vitánk, mert kialakult náluk egy langyos jobbszárny. A kisgazdák egy kis része együttérzett velünk, töb­biekkel azonban nem ritkán éle­sen vitáztunk. Nagyon erősek voltak, mert Bácskában őket tá­mogatták a középparasztok, a kulákok, még a városi polgárok közül is sokan. A 45-ös válasz­tásokat még megnyerték. A mi pártunkat a dolgozók érezték a magukénak. A 45-ös választások­nál még csak 1800 tagot számlál­tunk, de a párt befolyásának erő­södését jól mutatja, hogy a kö­vetkező választásnál már három­szor annyi szavazatot kaptunk, ahány taglétszámunk volt. Ugyan­akkor a szoc. dem. párt sokkal több taggal dicsekedhetett, mégis ennél jóval kevesebb szavazatot kapott. Hován András 1945—1948-ig volt a bajaiak függetlenített párttitkára. A mozgalomban szerzett tapasztalatait, főként a választási harcokban kamatoz­tatta. Felesége meg is jegyzi, hogy akkoriban hetekig alig lát­ta a férjét. Erről annak, egy régi történet jut az eszébe: — Egyszer panaszkodtak a szoc. demesek: „Csak aludni járunk haza.” Mondom erre: „Mi még aludni sem járunk!” Volt is lel­kesedés. Lakott Baján egy ács­mester. Virágnak hívták, elment Pestre, hogy segítsen felépíteni, a Kossuth-hidat. Utazás előtt be­jött a pártba és elmondta, hogy van egy darabka földje, de a kö­zepén tankcsapdát ástak, neki most nincs ideje ezzel foglalkoz­ni. Szóltam az elvtársaknak, min­denki ellenvetés nélkül ásót, ka­pát ragadott, nótaszóval vonul­tunk ki három vasárnap. Rendbe is hoztuk Virág elvtárs földjét, amíg Pesten a hidat építette. — Lelkesek voltak akkor az emberek. Ott voltak például a falujárások. Nem kellett könyö­rögni senkinek. Jöttek a lakato­sok, hogy megjavítsák az eké­ket. a szabók hozták a varrógé­püket és foltozgatták a ruhát, a cipészek talpalták a cipőket. Nap­pal dolgoztak az üzemben, a va­sárnapjukat erre áldozták. Akko­ra volt bennük a segíteniakarás, hogv a párt első szavára egyem- berként mozdultak meg. Szép volt, jó volt, ez biztos, de elmúlt. Nekem, még öregen, nyugdíjasán is nagy öröm azt látni, mekkorát fejlődtünk 30 év alatt! □ □ □ Bajáról Budapestre szólította az új megbízatás, 1948-ban. A Délszlávok Szövetségének lett a főtitkára. Becsületességére, elv- társias gondolkodásának őszinte­ségére jellemző, hogy négy évig nem vette fel a főtitkári fizeté­sét, abból élt ami országgyűlési képviselőként megillette. Ügy gon­dolta, hogy amíg az újjáépülő or­szágban mások egy keresetből is nehezen élnek, ő sem tarthat igényt kettőre. Sokat próbált, hűséges harcosa volt mindig a pártnak. Ezért érte váratlanul és bántóan, amikor az 50-es években, a koncepciós pe­rek idején körülötte is felcsaptak az általános bizalmatlanság hul­lámai. Letartóztatták. Mit érezhe­tett azon a napon, amikor becsu­kódott mögötte a cellaajtó? A Horthy-korszak rendőreinek üté­seit elviselte, számolt velük. Aki harcban áll. annak az ellenség megtorlására is fel kell készülnie. De itt másról volt szó. Annak a társadalomnak az elárulásával vádolták — koholt vádakkal —, amelyért gyerekkora óta harcolt. Most éreztem meg. hogy mit jelent, mennyi erőtartalékot, sze­mélyes érzelmektől el nem ho- mályosítható tisztánlátást, egy olyan összekovácsolódott mun- kásközösség. mint amiben felnőtt. Ezzel is magyarázható, hogy az átélt szenvedések csak fizikailag viselték meg, hite, ragaszkodása a kommunista eszmékhez töret­len maradt. — Azt az embert aki hisz és az igazságban hisz —. mondja mély meggyőződéssel —, nem le­het megtörni. Akkor is azt mond­tam, hogy az emberek tévedhet­nek. csinálhatnak disznóságokat is, de a pártban mindig hittem. És hiszek ma is Ez a tudat és a használni aka­rás erős vágya felejttette vele a személyét ért méltatlan sérelme­ket. Vitte vissza az emberek kö­zé, a munkába. A Műszaki Anyag- és Gépkereskedelmi Vál­lalat igazgatójaként ment nyug­díjba, négy éve. De nem tarto­zik a tétlen, megfáradt öregek közé. — Még mindig munkásőr va­gyok — büszkélkedik —, a má­sodik kerületi zászlóalj szakasz­parancsnoka. Előkerülnek a régi fényképek, igazolványok, kitüntetések: egy elkötelezett, kefriényen követke­zetes, küzdelmes élet tükörcsere­pei. A Haza Szolgálatáért Érdem­érem ezüst fokozata, a Munka Érdemrend ezüstiéből kettő is van, és a legfontosabb ki ne ma­radjon. a Szocialista Hazáért Ér­demrend! Szeretettel nézegeti: — Ezért külön ezer forint jár, a nyugdíjamon felül. Azért örü­lök neki annyira, mert tovább­adhatom. A feleségem édesanyját, meg az én nővéremet tárnogat- juk belőle. Ügy hiszem, ennél jobb helyre nem is kerülhetne ez a pénz!... ,Hát ilyen ember Hován And­rás. A szavait mindig tettekre váltó kommunista: minden igaz ügy lelkes és fáradhatatlan har­cosa Vadas Zsuzsa A megyei tanács elnökének hi­vatalában hozzászoktak tekinté­lyes vendégek fogadásához. Járt már itt államfő, politikai bizott­sági tag, akadémikus, élmunkás, miniszter. A nagy reprezentációk időszakának vége: kávé, cola, ta­vasztól—őszig néhány tál gyü­mölcs kerül a tárgyalóasztalra. Dr. Gajdócsi István, a megyei tanács elnöke most viszonylag gyorsan átnézte a lengyel okta­tási miniszter fogadásához össze­készített dokumentumokat. A szomszédos, baráti ország állam­főjének kecskeméti látogatásakor már részletesen feltérképezték e táj és Lengyelország, az itteni emberek és a lengyel nép kap­csolatait. A fiatalos mosolygós közvet­len miniszter pillanatok alatt fel­oldja a hivatalos formaságokból adódó merevségeket. Kedves rig­mus friss változatát idézi koc­cintáskor: „Lengyel—magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, issza borát, issza borát...” Az utolsó szavakat huncut szem- villantásokkal kíséri: ilyenek va­gyunk. Megkezdődik a tanácskozás. Jerzy Kuberskit figyelem. Érdek­lődéssel hallgatja a megyei ta­nácselnök beszámolóját, helyes­lőén bólint időnként, fel-felje- gyez adatokat. Két nappal korábban még Var­sóban intézte összesűrűsödött ügyeit, a kora reggeli órákban vitte a gépkocsi a repülőtérre, éjfélig tartott az első napi hiva­talos program. Néhány órára zsugorodott alvás után indult Kecskemétre. A bágyadtságot azonban szinte föltűnés nélkül űzte el magától. Rágyújtott, testtartást változtatott, mozgósította szervezete tartaléka­it, és máris a kezdeti fogékony­sággal követte dr. Gajdócsi István tájékoztatóját. Az érzékletes, szemléletes példák, a tanulságo­kat kivetítő összefüggések is hoz­zásegítették a írisseség vissza­szerzéséhez az összpontosításhoz. Kutató kíváncsisága, fogékony­sága szövetségesként kísérte az egész napos program során. Ma­gyar kísérői csodálkozva tapasz­talták hogy milyen sokoldalú. A hajszás nap után is szívesen nyilatkozott lapunk munkatársá­nak. — Örülök hogy nyilvánosan is megköszönhetem a küldöttség szívélyes fogadtatását. Haszno­san töltöttük az időt. Különösen az tetszik, hogy tudatosan kere­sik, kutatják a helyi adottságok­nak leginkább megfelelő mód­szereket, eljárásokat s hatékony intézkedésekkel gondoskodnak a leginkább bevált legjobbnak vélt eszközök gyors elterjesztéséről. Eljöttek velem azok a munkatár- ' saim, akik az 1978-as lengyel ok­tatási reform előkészületeit ösz- szefogják. Magyar barátaink gondjai a kisiskolák fejlesztése nálunk is „ügyek”. Hazámban egyre több nő dol­gozik pedagógiai pályákon, egy­re jobban. Megelégedéssel ta­pasztaltam, hogy a modern fü- löpházi tanyai iskolában, a to­vábbképző intézet oktatástechni­kai központjában és másutt mi­lyen kiváló tanítónők, tanárnők tevékenykednek. — Hogyan lesz Lengyelország­ban negyvenéves korára valaki­ből miniszter? — Az ember igyekszik rende­sen elvégezni a munkáját, min­dig valamivel többet tesz a fel­tétlenül szükségesnél. Dolgozni kell. Tizenkét évig pedagógiai gimnáziumban tanítottam négy esztendeig tanítóképző intézet igazgatójaként, majd rövid ideig tanulmányi felügyelőként szol­gáltam a közoktatást. Hasznos tapasztalatokat szereztem a var­sói tanács oktatási osztályának az élén. Két esztendeig a főváro­si pártbizottság titkára voltam. — Vannak Lengyelországban hátrányos hely-zetű gyerekek? — Sajnos, mind több, noha ez a megjelölés mást fejez ki, mint Magyarországon. 51 ezer gyere­ket tart el az állam, túlnyomó többségük árva, vagy veszélyez­tett családi környezetből bíró­sági döntéssel kerültek a közös­ség oltalmába. Tapasztalataink szerint a leggondosabb intézeti nevelés sem pótolhatja teljesen az otthoni környezetet. Ezért ar­ra törekszünk, hogy nevelőszü­lőknél ismerjék meg az igazi családi légkört. Aki több gyere­ket vállal, az pedagógusi fizetést, majd nyugdíjat kap. Elsősorban tanító vagy tanár házaspárokat kérünk ilyen feladatokra, az ő jelentkezésüket részesítjük előny­ben. — A Kodály Zoltán elvein ala­puló pedagógiai módszerek is­mertek-e hazájában? — Tudunk róla, néhány helyen kísérleteztek vele. Vannak hívei, mások Oríf módszerét tartják jobbnak. Mi érdekeltek vagyunk a magyar tapasztalatok hasznosí­tásában. Kollégáim, a miniszté­rium illetékes vezetői, szakem­berek tanulmányozni szeretnék mind az audio-vizuális oktatást, mind a Kodály-módszert. Ehhez ezúton is kérem a magyar okta­tásügyi minisztérium, mind Bács- Kiskun megyei barátaink segít­ségét. Szeretnénk a ma látottak alapos tanulmányozására kül­döttséget küldeni Kecskemétre — mondotta befejezésül Jerzy Kuberski. Heltai Nándor SZILVÁSI LAJOS (65.) Hátat fordítok nekik, és ki­megyek a szobából. Bevágom magam után az ajtót. Nagyot csattan. Mintha meg is köny- nyebbültem volna tőle valameny- nyire. Fújok egyet, s már nem vagyok olyan bosszús, mint két perccel ezelőtt. Éppen a köpenyemet rántom magamra a szobámban amikor kopogtatás nélkül benyit valaki az ajtón. Odapillantok: Olga. Még le sem vetkőzött este óta. Szótlanul áll meg az ajtó kere­tében. — Mit akar? — nézek rá. Nem felel. Felcsatolom a derékszíjamat. Kinyitom a revolvertáskát. Meg­vizsgálom a pisztolyt. Teli a tár. Kiveszem a szekrényből a gép­pisztolyom is. Rendben van. Töltve. Két tartalék tárt csúsz­tatok a köpenyem zsebébe. Fel kell készülnöm mindenre. Rossz az előérzetem. Nem ' fog simán menni. De most már mindegy. Kimondtam. Megteszem. Olgára nézek. Csak áll, ott az ajtó keretében. — Óhajt valamit? — kérdem. — Csak ... csak meg akartam kérdezni... — Halk, bátortalan a hangja, mint akkor volt, ami­kor ott a birtok határában kér­ve kért, hogy hozzam magunk­kal. — Csak azt... miért kell éppen magának menni? '— Mert én tudok vigyázni magamra«, én nem ugrok bele semmi hülyeségbe... — hallom, hogy kellemetlen, barátságtalan a hangom. Miért ezzel a lánnyal éreztetem a bosszúságom? De ahogy újra ránézek, mi­közben szorosra húzom a derék­szíj csatját, és vállamra akasz­tom a géppisztolyt, furcsának ta­lálom az arcát. Máskor ilyen nyers szavak után meg szokott merevedni, ő is ellenségessé, ri­deggé vált, de most csak szo­morúságot látok sötétkék szemé­ben. Nyúl a kilincsért: — Vigyázzon magára .\. — mondja ki nagyon csendesen, szinte suttogva. Meglepődöm. Aggódik értem? Tulajdonképpen van is oka rá: semmi biztosíték rá, hogy mi még egyszer visszajutunk ide a kolostorba. Nesztelenül csukódik be az ajtó a lány mögött. Beledugok egy pálinkásüveget is köpenyzsebbe. Hideg lesz az úton. Körülnézek a szobában. Tulajdonképpen egész jól érez­tem itt magam. Most kedvem volna aludni. Eddig sohasem kí­vántam az esti lefekvést, az órákig tartó hánykolódást az ágyban, most meg legszíveseb­ben végigvágnám magam a fek­helyen és elaludnék. Elnyomok egy ásitást. Indulás! Kimegyek a szobá­ból. Lesietek a lépcsőn. Dong a csizmám alatt. Itt van már mindenki az ud­varon. Gaszton ügyetlenül tart­ja karjában a gyereket. Ide­ges. — Lázas ... — mondja halkan. — Valami csillapító kellene. El­fogyott minden gyógyszerem... Eszembe jut, hogy Olga ho­zott magával gyógyszert a bir­tokról. — Keresd meg a lányt, kérj tőle... — Hol van Olga? — néz kö­rül Gaszton, aztán a cigány kar­jába teszi a gyereket. — Biztosan a szobájában — mondom. — Siess. Gaszton beiramodik az épület­be. Most mondja a cigány: — Ügy láttam az előbb, hogy a kisasszony bement a kápol­nába. Gaszton után akarok kiáltani, de már úgysem hallaná meg. Ki­kerülöm az autót. — Szojka már a volánnál ül, és túráztatja a motort —, aztáh elsietek a kápolna felé. Nyitva az ajtaja. Belépek. Csend. Semmi fény, csak az oltár előtt világol-pislákol az örökmécs. Érdekes, még ilyenkor is ben­ne van az emberben, hogy ne szóljon hangosan tefnplomfalak között. Erőt kell vennem maga­mon, hogy elkiáltsam: — Olga! Valahonnan oldalról kerül elő a lány. Gyufát gyújtok. — Magának van lázcsillapí­tója — mondom sietve. — Hoz­za elő, be kell adni a gyerek­nek. Rám néz. Réveteg a tekintete. Megfogom a karját. — Jöjjön már. Igyekeznem kell. Világosodás előtt be akarok érni Székesfehérvárra. Ügy kell kivezetnem a temp­lomból. Mintha rosszul érezné magát. Remeg a karja a tenye­remben. De kint, a friss leve­gőn magához tér. Felpillant rám, aztán beszalad az épületbe. — A motor kifogástalan — jelenti Szojka a volán mellől. — Ha megzavarom egy kicsit — paskol rá a kormányra —, egy­kettőre legyűrjük az utat. Látom hogy ő is maga mellé tette a géppisztolyát. Mindket­ten tudjuk tehát, mire vállal­koztunk. Gaszton és Olga egyszerre ér vissza az orvossággal. Mögöt­tük igyekszik lefelé Zuárd atya. Kezében fehér cédula. Olga és Gaszton a gyerekkel bajlódik. A gyerek sír, nem akarja bevenni az orvosságot. Zuárd atya ide­adja a papírt: — Itt a levél. Fel fogják ven­ni minden további nélkül a gye­reket. Isten óvjon benneteket, fiam. Simon Pista rám néz: — Veletek mehetnék... — kockáztatja meg. Tréfásan oldalba vágom. Adom a nagylegényt: — Mi a fenének? Egyszerű ügy. Aludjatok jól. Átveszem Gasztontól a gyere­ket, és felülök Szojka mellé, Pista rám terít egy sátorlapot. Ráhúzom a gyerekre, ne érje a szél. — Mehetünk — mondom Szoj- kának. Olga itt áll a kocsi mellett. Hallgat. Csak néz rám. Kedves tőle, hogy aggódik. Rámosoly- gok. — Siessenek ... Ugye, nem lesz bajuk? — szólal meg bátorta­lanul. — Dehogy lesz... cigarettát dugok a számba. S mielőtt még megtalálnám a gyufámat, a lány már tüzet is ad. Biccentek kö­szönetképpen: — Nem kell min­ket félteni. Valahogy csak lesz. Ügy még sohase volt. hogy va­lahogy ne lett volna... — sü­töm el az öreg frontbölcsességet. Szojka gázt ad. Megmozdul a Bótond. József ott áll a kapu nyi­tott szárnya mellett. Elhúzunk mellette. — Törjétek ki a nyakatokat... — mordul ránk, de oly szokatla­nul rekedt a hangja, hogy kiér- zem belőle: félt bennünket. Szojka fintort vág az öregre. Nagyot fordít a kormánykeréken. Fékezve indul meg lefelé a Bo- tond a szerpentinen. Törtkő csi­korog a gumik alatt. Szojka óva­tosan vezet. Szűk a szerpentin, nem autónak építették. Visszanézek a kolostorra. Visz- szajövünk-e még? Ott a falon, az őrködő Simon Pista mellett Ol­ga sziluettjét látom. Haja fehé­ren fénylik a holdragyogásban. Aztán alaktalan, sötét tömeg­gé válik a kolostor. Csak a ká­polna tornya hegyesedik neki a csillagos égnek. Lábam alatt egyenletesen remeg a motor. Szojka előrehajolva fogja a kor­mánykereket. A karomban, a sá­torlap alatt felköhög a gyerek. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents