Petőfi Népe, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-12 / 10. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM »MŰVÉSZET» IRODALOM • MŰVÉSZEI

KÖNYVJELZŐ

Veres Péterről

Veres Péter írásművészete és emlékezete reneszánszát éli. Nemrég jelentek meg válogatott művei a Magyar Remekírók sorozatban, s azóta napvilágot látott fiának, Nádasdi Péternek emlékezéskötete. Érdekes tanulmányokat gyűjtött össze lládics József is.

Amikor Veres Péter meghalt, 111 vés Gyula azt mondta róla: „Lángelmét temetünk. Mert eszméljünk rá most legalább, az utolsó állomáson, hogy mi is volt az a rendkívüli teremtő erő, melynek mind ez ideig csak megjelenítő anyagára figyeltünk .. „A világ értékmércéjét is megütő művész” volt (Veres Péter folvtatta gyászbeszédében Illyés. Hű maradt a gyepsor világához mindig. S „klasszikus moralitású művész” volt. Példaadásával is művet alkotott. Ö tanította meg kortársait, nemzedékét arra, hogy mindig „országban, nemzetben” gondolkodjanak.

Többször hallottam Veres Pétert. Egyszer 1957-ben Nagykőrösön az Arany János-emlékiinnep- ségeken. amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a jövő építése lehetetlen a népi múlt, hagyományok, Arany János nélkül. Aztán hallgattam Kecskeméten, bölcsen, szeszélyesen kavargó gondolatait, melyekben mindig vissza-vissza- tért az alapkérdéséhez: parasztság, nép. nemzet, múlt, jövő. Olvasónaplóit lapozgatva elgondolkoztam azon, hogy sok irodalomprofesszor megirigyelhette volna fantasztikusan széles látókörét: Tacitustól Dürrenmattig.

S ehhez kapcsolódnak részben a hagyatékból előkerült naplójegyzetek, olvasónapló glosszái. Ezek az írások mind az ..egész” Veres Pétert idézik. Gondolkodás- módját. írói alkatát. A Kecskeméten megjelenő Forrás is közölt több alkalommal Veres Péter kiadatlan írásokat. A Forrás 1973. 4—5. számában megjelent Kiadatlan jegyzetek egyikében Ta- citust faggatja. Azon gondolkodik el, hogy Augustus császár végrendeletében a népnek 43 millió 500 000 sestertiust ajándékozott... Honnan szerezte Augustus ezt a rengeteg pénzt? Ezt aztán népi bölcsességgel így folytatja Veres Péter: rablásból, a népre vetett sarcolásból, adóból. Még az ilyen apró olvasöjegyzetben is egy népért aggódó, a nép szemével néző embert ismerünk meg Veres Péterben. Mint az is volt mindig.

Veres Péter koszorúja címmel Rádics József szerkesztésében szép könyv idézi a nagy író alakját, munkásságát. Érdekes képanyag is őrzi emlékét: utolsó

fényképe, bejegyzése a naptárban. Temetésén többek között Illyés Gyula és Németh László álltak díszőrséget. A korai írásokból végtelenül érdekes Bálint György 1936-os bírálata, Móricz Zsigmond 1940-ben írt cikke. Sokszínű a később keletkezett anyag is: Boldizsár Ivan Veres Pétert, a lakószomszédot idézi, Lőrincze Lajos a nyelvészkedő Veres Péterről írt portrét. (Ez utóbbi a Forrásban jelent meg.)

1947-ben látott napvilágot Nádasdi Péternek. Veres Péter fiának „A tölgyfa árnyékában” című emlékezéskötete, vallomásai apjáról. A kiindulópont Veres Péter megjegyzése: „Mert ha valaki. kritikus vagy irodalomtörténész, azt keresi majd, ki va- gvok, a forrást itt keresse a Hortobágy szélén.” Nádasdi erre figyel, a kezdetekre, a forrásvidékre, Hortobágyra. Pontos megfigyeléseit. adatait a vallomás me lege járja át. Az emlékező Nádasdi Péterrel elmegyünk a Ka- darcs utcai kis házba, a tipikus zsellértelekre. Ez a „haza”. Ide tért vissza az iró. A Számadásban arról ír Veres Péter, hogyan dolgozta át a nyarat, mint rab: .kása, krumpli, ingyen végzett mezei munka, küzdelem a patkányokkal.” Ezt a motívumot kicsit .kiszélesíti az író fia: felidézi Cserepest Tiszacsege határát, a nagy legelők és sivár szántók világát. Nagyon érdekesek Veres Péter egyéniségéről tett megjegyzései: az iró a megtestesült türelmetlenség volt. de nem mehetett el. a családról kellett gondoskodnia. S ez a nyugtalanság, elkísérte egészen a haláláig. Világos emlékkép él Nádasdi Péterben (gyermekkori emlékei igen élesek) az olvasó Veres Péterről, a szónokról. Az író fia egyszer Újvároson hallgatta apját' „Ekkor sejtettem meg, mi is az őszinte érzésből fakadó és éppen ezért forró pátoszú szónoklás.”

Veres Péter — sajnos, már csak irodalomtörténet. De élő valóság is. Hisz hívei, kortársai, barátai, tanítványai nem felejtik. Hozzá igazítják lépteiket. Róla beszélnek. Műveit olvassák. Gondolatait őrzik: „népben, nemzetben gondolkodni”. így él ma is.

Szekér Endre

# Klossy Irén fametszete: Erdő.

TASN A Dl VARGA ÉVA

Hol van a perc?

Sötét antennák ívei nőnek az ólom égre, s vibrál bennem a február vad türelmetlensége.

Hol van a perc, a vérpiros cseresznyék szép nyugalma?

'■— tollas kalapot szőtt a nap, úgy bocsátott utamra.

Hol van a legszebb nyári nap? köd-sapka hull fejemre,

— párnám, paplanom volt a fű, s egy kék tulipán selyme.

Almomban hallom csak szavad, s nappal újra elhagylak.

Üvölt a szél. És valahol becsukódik egy ablak.

TOLD A LACI PÁL

Az életem darabjai

Ezek a lompos, (fimos utcák, ezek a földbe süllyedő kis házak az én életemnek darabjai. A fa. a kő

s a vas szelíden összeálltak bennem is egyszer, ahogy itt vannak; ahogy a vén akácfa álltában megtámaszkodik

a háztetőben. De a legszebb a szentjánosbogárnyi fény, ahogyan ide-oda repked az ablakoknak üvegén.

RAFF A! SAROLTA

Voltál enyém

Hány lépcső vitt eléd nyújtott kezedhez s hány taszított, hogy végül eleresztesz?

Kislányok, haj, a beteljesülő perc kíméletlen, csak önmagába fordul. Spiráljába zár irgalmatlanabbal niint szőlőkapcsok bilincse az ágat, a csontszár azat. haja-szétziláltat.

Kislányok, haj, veretes rugó ringat, eljátszódik a gyöngyös porcfüzérrel kis testetek amíg bele nem tikkad.

A volt kedveshez, volt dédelgetetthez ha lenne jussom, ugyan szólanék-e?

Csak fogództál, most meg csak eleresztesz: voltál enyém — enyém nem voltál mégse.

H ORV AI MIKLÓS

Lennék

Szemed aranyában éjszakád bozótjában egyetlen fénybogár Öled jegében

vetések szele aratás lehelete Házad

horizontján egyetlen csillag íve

B. Boros Ilona: Menekülők.

Kalmárné-Horóczi Margit: Falusi menyasszony

BALLAI BÉLA

Egy régi éjszaka emléke

Az éjszaka

fekete függönyt akasztott az ablakra,

Homlokom az üvegre szorítva láttam, hogy odakint dereng a hó.

A kis petróleumlámpa reszkető árnyékot vetett a falra.

Agyad szélén ültél, s halkan mormogva parázsló szemekkel bámult a kályha.

Melléd ültem, átfogtalak,

Arcomat melled melegébe merítve hallgattam szíved dobogását.

A csöndben

kopogó léptekkel futottak a percek: az asztalon sürgető tik-takkal zakatolt az óra.

Kint az úton derengett a hó.

i

Akkor nem gondoltam még, hogy sorra elfakulnak álmaim, hontalan csavargó leszek a szerelem országútjain, hogy űz majd a kósza vágy, s nem nyújthat csóktalan hűvös ölelést asszonytestet rejtő ágy,

c ak mentein boldogan, s nevettem:

persze, hogy sötét van, hiszen kabátom alatt viszem a teleholdat.

DEMÉNY OTTÓ:

A nyolcadik bukás

Az asszony látszólag magabiztosan lépkedett végig a presszótermen, de amikor odaért a férfi asztalához, elbizonytalanodott, s kezével tétova mozdulatot tett:

— Bocsásson meg, ha nem vár senkit, megihatnék az asztalánál egy kávét?

— Kérem, tessék! Egyedül vagyok.

A nő leült, tekintetével a pincért kereste, s a férfi alaposan, de nem kihívóan szemügyre vette őt. Megállapította magáról, hogy szerencsés, mert éppen ilyen nőről ábrándozott. Éjszakára itt ragadt a vidéki nagyvárosban, kivett egy szállodai szobát, s már másfél órája várakozik a presszóban. Ez a nő szép, elég fiatalnak látszik, legfeljebb harmincöt éves lehet.

— Ugye nem gondol rólam semmi rosszat?

— Biztosíthatom, hogy nem.

— Mert hisz elég furcsa, hogy igy ide tolakodtam, de magának olyan arca van ... magával lehet beszélgetni.

— Csak beszélgetni akar?

Az asszony elvörösödött, jól láthatóan zavarba esett egy pillanatra, de nyelt .egyet és természetes hangon válaszolt.

— Igen. Elhatároztam, hogy lejövök — itt lakom a szállóban — keresek egy magányosan ülő embert és mindent . elmesélek neki. Egyszer az életben ezt is megtehetem.

— Miről akár beszélni?

— Mindenről. Magamról és a férjemről, aki most élet és halál között lebeg ennek a városnak a kórházában.

— Aíi történt a férjével?

— A szokásos. Össszetörte magát. A férjem ugyanis motorversenyző.

A férfi összeráncolt homlokkal gondolkodott.

— Persze. Hallottam valamit. Tegnap itt verseny volt és csúnya bukások történtek.

— Igen, a sérültek között van a férjem is. Többrendbeli törés, a koponyán is... nem biztos, hogy megmarad.

' — Aki ilyesmire adja a fejét, annak vállalnia kell veszélyt.

— Hát... a férjem vállalja is. Mindenfajta veszélyt boldogan vállal. Idáig nyolcszor bukott, mindig életveszélyesen, de ha egyszer összeragasztják, már megmarad. Megmarad most is. Tegnap óta kétszer műtötték, s ha reggelig nem hal meg, akkor minden kezdődik élőiről.

A férfi közbe szeretett volna szólni, de az asszony fölemelte a kezét.

— Ne szóljon. El akarok mesélni mindent, azután kérdezhet.

— Tessék, hallgatom.

— Ugye nem látszik rajtam, de tizenöt évvel ezelőtt nagyon szép lány voltam. Egy dunántúli kisvárosban éltem, együtt a szüleimmel, s nem volt, gondom semmire. A szüleimnek malmuk és péküzletük volt, nem gazdag, de módos emberekként éltek. A malmot ugyan később leadták, a péküzlet azonban megmaradt. Egy napon a lovas kocsinkba, amivel szállítottunk, belerohant egy motorkerékpár. Ketten ültek rajta, a férjem és a barátja, aki vezetett. Néki nem történt baja, de a férjem ott maradt a gép alatt, s a felrobbanó benzintől

súlyos égési sebeket szenvedett. Megégett a melle, válla, s ami a legrettenetesebb, naz arca is. Biztosan emlékszik ehhez hasonló történetekre, filmekre. Szökött katona, sebesült vagy mit tudom én. .. ott maradt egy házban, s a házikisasszony addig ápolja, amíg beleszeret.

Nap mint nap bejártam hozzá a kórházba, s néhány hét múlva, amikor már valamelyest rendbejött, rábeszéltem az apámat, hozza el a házunkba. Magam folytattam az ápolását, s körülbelül négy hónap múlva teljesen egészséges lett, csakhát... az arca ... az égések nyoma múlhatatlanul rajta maradt.

— Mégis beleszeretett?

— Amíg arra vártam, hogy férjem arcán a sebek behegedjenek, minden nap izgalmas változásokat figyelhettem meg rajta. Végül is két dolog maradt meg bennem a legélesebben, szemeinek tiszta, becsületes nézése, s szájának energikus nyugalma. Mikor fölépült, s eldöntöttük, hogy szeretjük egymást, nálunk maradt. Beállt dolgozni apám mellé a pékműhelybe, s két év alatt újjávarázsolt mindent. Csak épp arról ®- mániájáról nem tudott leszokni —• pedig a baleset kijózaníthatta volna —, hogy imádja a motorokat. Hát addig kérleltem apámat, míg vett neki egy jó karban levő BMW-t. Később azzal kezdett el versenyezni.

— Ismert versenyző a férje?

— Persze. A magyar élmezőnybe tartozik, de jár nemzetközi versenyekre is. Ha a mostani versenyen vezető helyen nem bukik, világbajnok i futamra utazott volna Olaszországba.

— Az előbb azt mondta, hogy

fölépül.

— Igen, de most már úgyis mindegy. Ez az utolsó eset, hogy

végigstatisztálom a férjem balesetét.

— Miért? Belefáradt a veszélybe?

— Nem. Ahogy a bukások ismétlődtek, mindinkább átragadt rám is férjem magabiztos nyugalma, amivel a gyógyulást várta. Hét esetben fordult az elő, de én sohasem mondtam, hogy hagyja abba a versenyzést. Annál sokkal jobban ismertem őt.

A férfi közbeszólt:

— Akkor mi okozza ezt a jelenlegi felzaklatott állapotát? Hiszen azt mondta az előbb, hogy később már az ismétlődő bukások magát sem zavarták különösebben.

— De történt valami más. A tizenharmadik éy végén, két évvel ezelőtt rájöttem, hogy a férjem megcsal, a városban, ahol a sportegyesülete van, megismerkedett egy nővel.

— Azok után, hogy szépen éltek?

— Annak ellenére. Elhiheti, hogy sokat gondolkodtam ezen a dolgon, míg jóval később rájöttem, hogy nincs is benne semrhi különös. A férjem csak azt tette, amit minden férfi megtesz, ha tökéletes biztonságban érzi magát egy asszony mellett. Sokallta a nyugalmat, s valami ártatlan izgalomra vágyott.

— Persze akkor még nem értettem ezt. Kiborultam, idegszanatóriumban kezeltek hetekig. A férjem nagyon megijedt, mindig ott lógott a nyakamon s fogad- kozott, hogy tévedés, s ha megbocsátok neki, akkor soha többé.

— Mit tehettem?

— S aztán? Soha többé?

— Ugyan! Pár hónap múlva újra kezdődött minden. Csakhogy akkor már nem borultam ki. Vártam, míg tökéletesen megbizonyosodtam a dolgok felöl, aztán végképp kiadtam az útját. Nem tudott színészkedni, láttam rajta, hogy valójában felszabadultan ment el. Kitűnő munkaerő, élsportoló, némiképp én is ki- stafíroztam, hát hamar összeszedte magát. Lakást szerzett, jó állást, s együtt fut azzal a nővel, bár r.em vette el feleségül, hiszen törvényesen még el sem váltunk. Nem sürgette sem ö, sem én.

A férfi nézte az asszonyt, aki egyre jobban tetszett neki, annak ellenére, hogy a történetet meglehetősen szokványosnak találta. Később odaintett egy pincért. kért tőle két konyakot, majd megkérdezte az asszonyt, hogy táncolna-e vele. Szótlan bólintás volt a felelet, s a férfi örömmel vette tudomásul, hogy újdonsült ismerőse kitűnően táncol, s ezt meg is mondta neki.

— Különös. Pedig lánykoromban táncoltam utoljára, amikor még a férjemet nem ismertem — mondta az asszony fáradt mosollyal a szája szélén.

Amikor visszamentek az asz-, tálhoz, a férfi kezdett el kérdezni.

— És most... *miért jött ide? Van valami terve ... vissza akarja hódítani a férjét?

— Erről szó sincs. Amikor mint törvényes feleség megkaptam a hivatalos értesítést, elmentem a férjem barátnőjéhez. Meglepődött, talán meg is ijedt, de nem vállalt semmit. Közöltem vele, hogy ez esetben kénytelen leszek én eljönni, s bár ekkor kicsit gondolkodóba esett, mégis úgy döntött, hogy ö marad.

— Ha az a nő akkor kapaszkodik a férjem után... de hisz ki tudja? Pénzt vettem magamhoz és elindultam. Beszéltem mindenkivel, mindent elrendeztem, ahogy kell. Láttam a férjemet is, azt hiszem ő is fölfogta a jelenlétemet, de ez már mindegy.

— Amit teszek, az még a megelőző tizenhárom évért jár neki,

amikor boldog voltam mellette. Ha fölgyógyul, beadom a válópert és véget vetek az egésznek.

— Lehet, hogy új életet kezd és megint férjhez megy.

— Maguk férfiak milyen egyszerűnek látják az életet. Nem tudom, mit csinálok, ha majd lesz ilyen lehetőségem. Különben van egy tizenkét éves fiam. Nagyon jól megvagyunk ketten.

Kértek még egy kávét és nézték egymást. A nő magábame- rült tűnődéssel, de egykedvűen, a férfi meg föl-fölcsodálkozó hosszússággal. További beszélgetésük, bár a téma közelében mozgott — lassan eltolódott az általánosságok felé, amikor egy szemüveges fiatal férfi jött be a terembe, s meglátva az asszonyt, felé intett.

Az fölállt, odament hozzá, néhány mondatot beszélt vele, majd bólintott és visszatért az asztalhoz.

— Ez egy fiatal orvos a sebészetről — mondta. Megbeszéltük, hogy itt várom. A főorvos azt üzeni — de ő is látta —, hogy a férjem megnyugodott, valószínű túl van a közvetlen életveszélyen.

— Akkor hát mii csinál? — kérdezte a férfi.

— Fáradt vagyok, elmegyek aludni, és reggel hazautazom. A férjemnek már nincs rám szüksége; ha túl van a krízisen, rendszerint nagyon gyorsan regenerálódik.

— De holnap... holnap esetleg már beszélhetne is vele.

— Szükségtelen. Tudja, sok év alatt a férjemtől átragadt rám néhány tulajdonsága. Kemény lettem és szeretek győztesen kikerülni a bukásokból.

— De vele ... vele mi lesz?

— Ez már nem tartozik rám. Élete soron következő bukásain már nélkülem kell átvergődnie.