Petőfi Népe, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-30 / 25. szám

1975. január 30. • PETŐFI NÉPE • 5 A szülők és az óvoda „A nagyobbik gyerekünk viszi és hozza a kicsit az oviból. Az óvónőt én jóformán csak látásból Ismerem. Nem sok dolgom van vele. Szerencsére nagyobb panasz nem merült fel még. Ha valami baj lesz, majd szólnak; de remélem, erre nem kerül sor.” „Én az óvodában otthon érzem magam. Ismerem az összes gyereket és a nevelőket. Segítek, amiben tudok. Szívesen veszek részt az óvodai ünnepsé­geken is. 'Eljárok az előadásokra, s részt vetteai már foglalkozáson is. Mindig megbeszéljük afe óvó nénivel a gyermekekkel kapcsolatos dolgokat.” íme, két szülő kétféle vélemé­nye a gyermekintézménnyel kap­csolatban. Így válaszoltak arra a kérdésre, milyen a kapcsolatuk az óvodával, amelybe a gyerme­kük jár. A megkérdezettek vála­szai széleis skálán mozognak. A közömbösöktől a lelkes, közre­működőkig mindenfélét találha­tunk. A tapasztalatok alapján megpróbálunk képet adni a szü­lők és az óvoda kapcsolatáról; ennek követendő és elítélendő út­jairól,' módszereiről egyaránt. Az „érem” két oldala Ennek a dolognak is két olda­la van: egyiket- a nevelők, s az Intézmény felől kell megközelí­teni. a másikat a szülőktől ki­indulva. Nézzük először az „érem” első oldalát. Fontos; hogy az ióvónők rend­szeresen tájékoztassák a szülőket gyermekük .személyiségének ala­kulásáról, a vele kapcsolatban felmerülő problémákról, az eset­leges közbelépés mikéntjéről, a közösségbe való beilleszkedés akadályairól, a gyermek által el­ért eredményekről stb. Ez történ­het egyéni beszélgetéseken és a szülői értekezletek alkalmával. A gyermekek kézügyességet — pél­dául rajzkészségét — bizonyító tárgyakat, a gyermekek, az óvo­dások által készített kis „alko­tásokat” időnként helyes jól lát­ható helyre kirakni, névvel ellát­va, hogy a szülők saját szemük­kel láthassák gyermekük mun­káit. A másik oldal legalább ennyi­re fontos. Az, hogy a szülő ne várja meg a külön értesítést vagy a szülői értekezletet, hanem időn­ként ő maga menjen a nevelő­höz érdeklődni: gyermeke hogyan tölti napjait az intézményben, van-e vele kapcsolatban problé­ma, s milyen segítséget várnak tőle. s az otthontól a nevelők. Az óvónők szívesen fogadják a szü­lők közeledését, segítőkész érdek­lődését. Az ilyen beszélgetések azt bizonyítják, hogy a szülők belátják, megértik a gyermek nevelése nemcsak az óvónők fel­adata, hanem közös ügy. mely alól az anyák és az apák nem vonhatják ki magúkat. A gyermeknevelés közös feladat Nézzünk két példát ez utóbbi­ra. Az egyik kisfiú azzal állított be a családjához este: nem megy többet óvodába. A faggatáskor elmondta, hogy a névsor olva­sásakor őt Jánosnak szólították: pedig ő Jánoska. Ahogyan ott­hon hívják. Másnap a szülő ezt 0 Műkert­városi óvodások. szép.en elrendezte az óvó nénivel, s máris „szent lett a béke”. Egy másak eset: Julika nem akart a kötelező pihenés órájában el­aludni. De ennek okát csak ott­hon modta el, az édesanyának: hogy nincsen vele a macija. Az anya gyors közbelépése ebben az esetben is jó orvosságnak bi­zonyult. Természetesen gyakran előfor­dul, hogy a nevelő közeledése, érdeklődése válik hasznossá. Nézzünk erre is példát. Az óvó­nő észreveszi, hogy az egyik kis­fiú csúnya szavakat terjeszt kis társai között. Mivel a vele való tájékozódó beszélgetés eredmény­telen marad, az óvónő megtár­gyalja a témát az édesanyával. A szülők alaposan körülnéznek, s kiderül, hogy gz egyik szom­széd gyerek ludas a dologban. Így már könnyű elejét venni a csúnya beszéd további terjedé­sének. Az óvoda nem gyermekmegőrző hely A gyerekek nagyon szeretnek beszélni mindarról, ami velük egész napon át történt. Nagy hévvel, olykor szenvedélyesen mesélik az élményeket. Csak győzze őket hallgatni ilyenkor a testvér vagy a szülő. Az ő kicsi világukban minden apró­ságnak különös jelentősége van. Bűnt követ el az a szülő, aki nem veszi komolyan gyermeke „hőstetteit”, „kalandjait”, s csu­kott füllel megy el egy-egy be­számoló mellett. Sőt, nem csak—arról van- szó, hogy meg kell hallgatni a gyer­meket, hanem ennél sokkal több­ről. Mintegy elébe menve a do­lognak, a szülők érdeklődjenek csemetéjüktől: hogyan telt a napjuk, mit csináltak az óvodai közösségben, mit mondott nekik az óvó néni stb. Jó alkalom, hogy megjegyez­zük: a ma gyermekei már száz­szor, ezerszer annyit tudnak a világról, mint a néhány évtized-' del ezelőttiek. Ismereteik roha­mosan bővülnek, látókörük szé­lesedik. Sok mindent képesek maguktól is észrevenni. A tö­megkommunikációs eszközök — tévé, rádió — elterjedése mellett ebben az óvodai életnek is nagy szerepe van. Elsősorban éppen azáltal, hogy ma már nem meg­őrző hely az intézmény, hanem iskolaelőkészítő oktató-nevelő munka színhelye. » A gyermekek több olyan ész­revételüket elmondják családi körben, amelynek a nevelőhöz való továbbítása hasznos lehet. Lássunk erre is példát. Az egyik gyerek azt állította szüleinek: azt mondta az óvó néni, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát. Pedig otthon ő maga díszítette azt az édesapjával. Másnap a szülő bement az óvodába. Kide­rült, hogy egyik kis társától hal­lotta az említett mondatot a kis­fiú. Ezt az egészet közösen — a szülő és óvónő — megbeszélték a csoporttal; ráterelték a gyer­mekek figyelmét a családi közös­ségre, a szeretetre, az együvé tartozásra. Így a nevelés jó esz­közének bizonyult ez a kis fél­reértés. Gyakran előfordul, hogy egyes szülők, valamely újabb nevelési elvet, korszerűbb gyakorlatot ide­genkedve, sőt teljesen értetlenül fogadnak. Amikor az egyik óvo­dában úszótanfolyamot szervez­tek a nagycsoportosoknak, a hat­éves fiúk és lányok többsége nagy kedvvel, sőt lelkesedéssel fogadta a bejelentést. Ám a szü­lők közt több is akadt, aki való­sággal megrémült ennek a gon­dolatától is. Hallani sem akart az úszásról. A nevelők azonban meggyőzték őket. S mi lett a dolog vége? Az örömtől könnyes szemmel gyönyörködtek kicsiny gyermekükben, amikor egy ‘ te­kintélyes nemzetközi verseny al­kalmával azok közreműködtek a megnyitón. A mélyvízben az öt­ven méter' „meg se kottyant” ne­kik. Sőt, van olyan gyerek, aki már a háromszáz méternél tart — hatéves korában. Amikor a szülők és az óvoda kapcsolatáról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a társadalmi munkát. Igaz, hogy a különböző napi híradásokban az ilyen jellegű szülői tevékenység, közreműködés gyakran szerepel. Mégis: nem árt hangsúlyozni, mennyire fontos marad ezután is. Egy-egy udvar szépítése, hasz­nálható játék készítése mindig jó alkalom arra, hogy az anyák és apák kézzelfogható bizonyíté­kát adják törődésüknek. Veze­tő óvónői jelentések, beszámolók bizonyítják: sok szülő megértet­te az ilyen irányú munka fon­tosságát. Varga Mihály RÉGÉSZETÜNK PROBLÉMÁI Egy tudomány múltja és jelene A régészettudomány (archeológia), a történeti kutatás egyik tech­nikája: a föld felszíne alatt, esetleg a felszínen hátrahagyott anyagi maradványok feltárásának, megismerésének és magyarázatának tudo­mányos módja, ásatások, tudományos feldolgozás és publikáció révén. Az egyes korszakok kutatásának módszerei részben különböznek, és az utóbbi évtizedekben főleg a természettudományos kutatások bevonása tovább taglalta és bővítette a régészet. Ma már egészen specializált régészeti ágazatokról is beszélhetünk (például ipari arceheológia, víz- alatti régészet). „Anyu, fogj nekem egy leopárdot!” Egy délután a cirkuszban Kecskeméti ismerőseim azzal bíztak meg, hogy szerezzek je­gyet a Busch-Rolland Cirkusz budapesti műsorára. Délutánra, mert a gyerek hallott valamit a leopárdokról és most folyton az­zal nyaggatja őket, hogy mikor láthat már egy igazi, pettyes­bundájú ragadozót? Ismerőseim, művelt, okos emberek, percekig mentegetőztek, nem azért, hogy esetleg gondot okoztak a jegyek beszerzésével, hanem azt óhaj­tották tisztázni: nekik semmi kö­zük ae egészhez. Őket igazán nem érdekli a cirkusz, a szín­házban is kizárólag a komoly fajsúlyú előadásokat látogatják, de hát itt van ez a gyerek! ö még nem tud különbséget tenni a magasrendű művészet és az ol­csó szórakozás között, ha egyszer cirkuszt akar, nincs mit tenni. Teljesüljön a kívánsága. Teljesült. Az igazsághoz szoro­san hozzátartozik, hogy a kedves sziilők majdnem jobban szóra­koztak, nagyobb odaadásai élvez­ték a színvonalas produkciót, mint a kölyök, akinek kiforrat­lan ízlését oly ékesszólóan ecse­telték. A hatéves kisfiú érdek­lődését elsősorban a művészien kidolgozott akrobatamutatványok kötötték le, alig várta, hogy vége legyen az előadásnak és otthon kipróbálhassa a cirkuszban lá­tottakat. A szülők is elismerték, hogy a lángnyelvek és éles késpengék között madárként repkedő kínai akrobaták a mélység fölött bo­londozó, vidáman ide-oda lenge­dező, a gumitestű artisták mu­tatványa kifogástalan, mégis a klasszikus, örök és úgy látszik elcsépelhetetlen porond-számok­nál estek ki legszembetűnőbben, fölényes kritikusi mivoltukból. Jót nevettek a tüllszoknyácská- bari keringőző kiskutyán, a ha­talmas munkával balettre idomí­tott elefántokon, vastapssal jutal­mazták a fergeteges iramban körbeviharzó kozák lovasokat és amikor a leopárd, idomítójának a nyakába ugrott elismerően megjegyezték, hogy ilyet még ők sem láttak! A gyerek ebben nem talált semmi rendkívülit. „Ha vennétek egy kis leopárdot — közölte —, akkor én is eljátszanék így ve­le.” Majd óriási lelkesedéssel ki­jelentette, hogy otthon azonnal bemutatót tart — tányérpörge­tésből. A szülők nagyokat nevet­tek. Kicsit újból gyerekek lettek, elengedték magukat, nem kellett hozzáértő arccal bírálatot- mon­daniuk a látottakról, mert ha akadt is közbe-közbe egy gyen­gébbre sikerült műsorszám, az egészen magában a cirkuszban nem kellett csalódniuk. Azt nyúj­totta ízléssel, sok eredeti, még nem látót artistaprodukcióval fűszerezve, amit mindig is vár­tak tőle, mióta csak cirkusz van a világon: a bravúros vakmerő­ség bizseregtető izgalmát, és a fonákját a fordított ügyesség harsányan karikírozó humorát. Nevetést. Szórakozást. Amire nem mindig csak a gyerekeknek van a legnagyobb szükségük. V. Zs. • A tudomány magyarországi kezdetei egybeesnek a múlt szá­zad második negyedének nemzeti függetlenségi törekvéseivel. Első művelői az ókortudományokban, az ókori nyelvekben járatos pa­pok, tanárok, vagy művelt, gaz­dag, gyakran főúri gyűjtök vol­tak. Munkájukat a teljesen eset­leges, sokszor dileuánsnak nevez­hető hazai leletgyűjtés jellemezte. A fő régészeti módszert, az ása­tást nem alkalmazták. • A kiegyezés utáni évek gaz­dasági-társadalmi fejlődése na­gyot lendített a magyar régészet ügyén is. Legkiválóbb régészeink (mint Rómer Flóris, a szabadság- harc főhadnagya, vagy Pulszky Ferenc, Kossuth kormányának nyugat-európai nagykövete) ek_ kor nemzetközi mércével mérve is jelentős kutatók. Régészeti ku­tatásunk ebben az időben — elte­kintve a nagy ásatások hiányától — elérte, vagy megközelítette a nemzetközi színvonalat. • A múlt század utolsó negye­dében azonban — ez a fejlődés megrekedt. Jelei, de részben okai a következők: nem alakult ki ha­tározott magyar régészeti iskola, meggyengült a régészet egyetemi oktatása, sőt az első nagy nem­zedék neveltjei sorra kiszorultak a kutatásból. Az ásatásokat to­vábbra sem tekintették alapvető régészeti kutatási módszernek. Egyre erőteljesebbé vált — a vi­déki régészeti kutatóhelyek: a múzeumok számának szaporodá­sával — a kutatás szétforgácso- lódása, gyenge volt a központi szervezeti és tudományos irányí­tás. Elmaradt az ókori világ terü­letén végzett nemzetközi ásatá­sokba való bekapcsolódás. (E té­nyezők közül egyik-másik talán egészen máig érezteti hátrányos hatását.) • A két világháború között tör­tént bizonyos1 előrelépés. Az ása­tásokat elismerték fő kutatási módszernek, bár nagyszabású fel­tárásokra általában nem jutott pénz. Jelentős leíró jellegű össze­foglalások, tudományos közlemé­nyek sora jelent meg. Ugyanak­kor — eltekintve a szegedi régé­szeti iskolától — a leletanyag gyűjtésében, a tudományos közle­mények’megjelentetésében, és az alkalmazott szakemberek számá­ban a vidékiek aránya nagyon megcsappant. • A felszbadulás után gyökeres szemléleti és szerkezeti változások következtek be. Döntő lépésként az addig teljesen széttagolt, nem­egyszer dilettáns irányítású mú­zeumi-régészeti hálózatot közpon­ti tudományos irányítás és ellen­őrzés alá helyezték, egységes ása­tási és raktározási elveket fektet­tek le. Többszörösére emelkedett az ásatásokra fordítható pénzösz- szeg. Az előkerült, feltárt régé­szeti leletek megőrzése, hiteles nyilvántartása és tudományos közzé, tétele szakszerűvé vált. Azt mondhatjuk,' hogy rendkívüli mó­don megnőtt a magyar régészet anyagi és társadalmi bázisa. Nem követte azonban ezt a fejlődést mindenütt a vidéki intézmények ellátása, megfelelően képzett szak­emberekkel. A központi tudomá­nyos programok (ásatások) ebben az időben csaknem teljesen a fő­városi intézményekre és szakem­bereikre támaszkodtak • A következő lépés a múzeu­mok, egyúttal tehát a múzeumi régészeti kutatások decentralizá­ciója volt az 1960-as évek elején. Azóta a vidéki múzeumi intézmé­nyek a megyei tanácsok irányí­tása alá tartoznak. Ez az időszerű átcsoportosítás nyilvánvaló elő­nyökkel és bizonyos, akkor még előre nem látható és egyáltalában nem törvényszerű hátránnyal is járt. A megyei tanácsok szeren­csés esetekben (helyi tényezőktől függően) eddig soha nem tapasz­talt mértékű támogatást biztosí­tanak a régészeti kutatásoknak. Ez a támogatás erkölcsi és anyagi téren egyaránt nagyobb, mint amit a központi országos szervek saját irányításuk alá tartozó in­tézményeiknek nyújtani tudnak. • A rendszer hátránya nem a helyi, megyei szervezetek létében, hanem az országos áttekintés és irányítás hiányosságaiban jelent­kezik. A kétségtelen ténnyel (t. i. a vidéki intézmények jobb anyagi ellátottságával) ellentmondásban áll, hogy az ország régészeinek csak mintegy 40 százaléka (mint­egy 150—160 kutatóból 60) dolgo­zik a vidéki intézményekben. Te­hát az anyagi erőforrások nagy részének birtokában a legnagyobb arányú régészeti ásatások, és a le­letmentések csaknem teljes szá­mának elvégzése a számbelileg kisebbségben levő vidéki rege­szek feladata. Ugyanakkor a leg­többször hiányzik ,az*országos, el­méletileg létező kutatási tervek­kel való Összhang, az azokkal, való párhuzamosítás vagy az azokhoz való alkalmazkodás. A szakfelügyeletét gyakorló szervek ugyanis irányítási és végrehajtási lehetőséggel..,aligralig rendelkez­nek. Így pedig éppen azok a-nagy fontosságú munkák kerülnek hát­rányos helyzetbe, amelyeket or­szágosan kellene tervezni, végre­hajtani és ellenőrizni. Az ilyen jellegű problémákra a követke­zőkben egv-két példát idézünk. Castiglione László igazgatóhelyettes Makkay János tudományos munkatárs MTA Régészeti Intézete (Folytatjuk.) mm (54.) Sötét falun szalad át a kocsi. Még járkálnak az emberek az utcán, de ügyet sem vetnek ránk. Harangszó zeng szét a templom- toronyból. Elhúzunk a templom előtt. Bentről kihallik az ének. Októberi litánia. Húzzák, nyújt­ják a dallamot, ahogy az faluhe­lyen szokás. Diákkoromban én is jártam li­tániára. Régen volt. öreg keszt­helyi premontrei templom ... Jobb oldalon mi álltunk, gimna­zisták, bal oldalon meg a zárdái polgáriból a lányok. A mi sora­ink mindig nyugtalanok voltak: tekergettük a nyakunkat, bámul­tuk a fruskákat, kerestük a pil­lantásukat, ők meg szemüket le­sütve, szinte szégyelősen álltak ott, szorosan, mert sokan voltak, s csak kis sötétkék kalapjuk szé­le alól pislogtak néha-néha, bá­tortalanul mifelénk. És amikor vége lett a litániának, mi egyket­tőre kinyomakodtunk a temp­lomajtón, hosszú sorban álltunk kétoldalt a torony árnyékában, mintegy sorfalat alkotva, amely között az apácák vezetésével las­san levonultak a kislányok... Hát igen. Régen volt. Azóta sok minden történt velünk. Hová is lett az a nyolcadik osztály... Fe-. kete szmokingos maturánsok voltunk, jóvágású fiúk, néme­lyikünk már bajuszt is növesz­tett érettségire... Évekig beszél­tek Keszthelyen a mi érettségi bankettünkről. Nagy mulatás volt, egetverő nótázással... Haj­naltájt végigszerenádoztuk a vá­rost. Azon az éjszakán kevesen aludtak nyugodtan Keszthelyen. Egymás után gyulladtak a lányos házak ablakai mögött a gyertyák, némelyik ablak meg ki is nyílt, hogy megjelenjen keretében egy pálinkás bütykös, és mi végig­csókoljuk a nyakát... Szép éjsza­ka volt. És ez is eltűnt valahová a távolba, a messzi múltba, amit akkora idő választ rfíár el tőlünk, hogy nem is tudom évekkel mér­ni. .. Mintha meg sem történt volna, hogy mi is voltunk vala­mikor maturánsok. Pedig mégis meg kellett esnie. Hiszen most is a számban érzem annak a haj­nali pálinkának az ízét... Ha a kalendáriumban keresném azt az évet, biztosan meglepőd­nék, s azt mondanám magamban, hogy tévedtek a naptár szerkesz­tői. Hiszen sokkal, sokkal több idő telt el azóta... Nem lehet igaz, hogy csak nyolc esztendő ... Vagy mégsem a naptárcsinálók tévedtek? Csak bennem billent meg valami... Az időérzékem. És azt hiszem, nemcsak az enyém. Talán ezé az egész generációé, amely végigjárta Ukrajnát, Len­gyelországot, a sok sáros utat, a szétlőtt falvakat, végighenteregte a lövészárkokat és a bunke­rokat ... Akik otmaradtak, azok már nem gondolnak az idővel. Nekik már befejeződött a háború, pont tétetett az életük végére, és nincs gondjuk az idővel... Megállt és hallgat az óra. Nekem ne állítsa senki, hogy nem véletlenek teszik az életet. Hát talán nem véletlen, hogy én nem rohadok valahol Ukrajná­ban elkaparva, hanem még min­dig élek, és magamban töpren­gek, itt, a Dunántúlon, egy te­repjáró gépkocsin ülve, amely szétveri kerekeivel az út fagyott göröngyeit, miközben elhagyjuk ezt a sötét falut, ahol hál’ isten­nek egyetlen katonával sem ta­lálkoztunk, és senki sem akart megállítani bennünket? Szőj ka nagyot szusszan: — Nos, ezen is tül vagyunk. Azt hiszem, Szolgaegyháza volt ez a község. Kápolnásnyék lesz a következő. Hajnalig el kellene jutnunk a Velencei-tóig __ — Ott a műút. — Igen. Előre fázom tőle. Gyújtson már meg nekem is egy cigarettát a főhadnagy úr ... Megteszem.’ Aztán csak nézem a sötétben az arcát, amit néha halványan megvilágít a cigaret­ta felizzó parazsa. Ilyenkor meg­csillan a legény szeme. Sötét az út. Bekapcsolom a rá­diót. Hangversenyt sugároz. Ka­marazene. Zongora. Élénk, ener­gikus futamok. Ismerős. Hallga­tom, de csak nagysokára fogom fel ,hogy áz Appassionata. Az el­ső tétel. A vége felé. Őrjöngő magasbaívelés ... Majd elködösö- dik a dallam. Mindjárt vége. — Bocsánat... — szólal meg Szojka. — Spórolnunk kell. Ki­fogy az akkumulátor. Alig hallható kattanás. Kezem még sokáig a kapcsolón pihen. És most eszembe jut, hogy ott a Zorkóczyék udvarházában Olga is abbahagyta az első tétel vé­gén ... MÁSODIK RÉSZ I. Dél van. Harangiszó hintá­zik fölöttem a levegőben. Onnan árad, a kolostor kápolnájának öreg tornyából, öreg a torony, akár ez az egész klastrom. Idő­rágta, ódon falak. Itt-ott némi maradék vakolat, de jobbára csak csupasz, szürke kövek süt­kéreznek az erőtlen napfényben, akár reumás vénemberek. Elhallgat a harangszó, de a fülem még sokáig visszhangozza. Itt fekszem a tetőn, a torony tö­vében. Én is sütkérezek. Hason fekszem egy lópokrócon, amit az enyhén lejtő zsindelyekre terí­tettem. Szinte rendszeres délelőt­ti időtöltésem, mióta itt élünk a kolostorban. Ügy hiszem, a töb­biek is kialakítottak maguknak valami rendszert, önkéntelenül idomultunk a rendházszokások- hoz. Itt rend van, akár egy ka­szárnyában. A tizenegy öreg pap egyszerre kel, egyszerre reggeli­zik, egyszerre csődül ki' a szűk kertbe, hogy a zöldséges meg vi­rágos ágyások között mászkálva végezze előírt imádságát a bre­viáriumból. Lassú.járású öregek, némelyik alig mozog már, s a felületes szemlélőnek úgy tűnik, fel, mintha haragudnának egy­másra, annyira ritkán fordul elő, hogy párosával sétálnának, vagy valamelyik pádon ülve beszélget­nének. Csak magányosan ődön- genek a kertben v§gy a köves udváron. Így messziről jóformán meg se lehet különböztetni őket egymástól: mindegyiken egyfor­ma a reverenda, krémszinfehér anyagból, elől végig apró, kék gombokkal, s a derekukon is te­nyérnyi széles kék cingulus. Mu­tatós a ruhájuk, meg kell hagy­ni. Van közöttük egy, aki engem is tanított a keszthelyi gimnázi­umban, de azóta annyira meg­öregedett, hogy nem ismert fel. Én meg nem tartottam szüksé­gesnek, hogy emlékeztessem magamra. Nem érintkezünk az öreg papokkal. Ügy állapodtunk meg egymás­sal és Fabriczius Zuárd atyával, a rendfőnökkel, hogy afféle in­kognitóban maradunk. Zuárd atya a következőképpen tájékoz­tatta az öregeket: ezek a katonák tulajdonképpen megszállták a kolostort, amely a front közeled­tével stratégiai fontosságú hellyé válhat. Ehhez tartsa magát min­denki. Ehhez is tartják magukat. Nem keresik velünk az érintke­zést, csak Olgával beszélgetnek néha, akiről meg úgy tudják, hogy menekült, s mi szívesség­ből vettük fel az autónkra. Fekszem a tetőn. Jólesően me­legít a nap. November középén is túl járunk már, lassan novem­ber végé, de ilyenkor déltájban még van ereje a napnak. Egészen sötétbarnára égett már a hátam, a mellem a sok napozástól. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents