Petőfi Népe, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-23 / 19. szám

1975. január 23. • PETŐFI NÉPE; • 5 LÁTOGATÁS A PATIKAMÚZEUMBAN Csoportosan érdeklődnek, de csak tízen férnek be Shakespeare: János király Két tárgy közé beszorulva ülök egy régi széken. Vendéglátóm alig egy lépéssel odébb íróasztalt csinál. Két alacsony szekrény­ajtót gyakorlott mozdulattal ki­tár, keresztbe rátesz egy desz­kalapot, arra pedig nyilvántartási könyv, kartondoboz és miegymás kerül. Illusztrálására annak, hogy a legkényelmetlenebb helyzetben is végezhető precíz adminisztrá­ció. A vendégkönyvet lapozom. Ki­ket érdekel Bács-Kiskun megye patikatörténeti gyűjteménye Kecskeméten, a Batthyány utcá­ban, Katona Zsigmond hajdani gyógyszertárának irodahelyiségé­be szorítva? Egyiptomi, angol, francia, szov­jet, bolgár, mongol, s más orszá­gok látogatóinak neve kerül a jegyzetfüzetembe. És persze na­gyon sok kecskeméti, megyebeli, illetve hazai érdeklődő. Szakem­berek, KISZ-isták, általános isko­lások, szocialistabrigád-tagok és -brigádok. Mindenki bejegyez né­hány őszinte, elismerő mondatot. Például: „...ilyeneket kellene bemutat­ni a pályaválasztó fiataloknak.” „Kecskemét érdekében is idő­szerű lenne az értékes gyűjte­ményt múzeumi rangjához illően, megfelelőbben elhelyezni.” „A gyűjtemény további gyara­pítását és jobb helyen való be­mutatását remélve, köszönetem és. elismerésem fejezem ki a lá­tottakért, hallottakért.” Az Egészségügyi Minisztérium egyik osztályvezetője: „A meg­lepően gazdag gyűjtemény szak­mai jelentősége országosan is­mert és nagyra értékelt. További sikert az anyag áttekinthetőbb elhelyezéséhez és gazdagításá­hoz.” Ezt írtam le, amikor kopogtat­tak. — A tanár néni kérdezi, tíz perc múlva eljöhet-e az osz­tály? — Örömmel várlak benneteket — mondja a gyűjtemény vezető. És .jöttek. Harminc kíváncsi gyerek. A Zrínyi Ilona Általános Iskola 6. b. osztálya. Tízesével fértek be. A gyűjtemény gondo­zója háromszor mondta el az is­mertetést. — Az első kecskeméti patikát 1746-ban alapították ... A harma­dikat Katona Zsigmond tette ne­vezetessé, aki nemcsak a hazai gyógyszerészet nagy alakja volt, jelentős szerepet vállalt a futó­homok meghódításában is. Aztán beszélt a gyerekeknek a régi gyógyszerekről, mértékegy­ségekről; arról az időről, amikor a gyógyszereket még a patikusok készítették, s kijártak erdőre- mezőre gyógyfüveket szedni stb. — Tessék mondani — szól egy kislány —, igaz-e, hogy valami­kor kígyóból is készült gyógy­szer? — Igaz bizony. Kígyöméregből. Sőt, békából is, megs.zárították, elporították ... — Miért vannak szobrok a ré­gi patikamérlegeken? — kíván­csiskodik egy másik tanuló. — Azért, hogy szebbek legye­nek, s hogy ezzel is hódoljanak -a gyógyítás istenének, aki jelké­pesen készítette a gyógyszereket. A hatodikosok is beírtak az emlékkönyvbe. Ígérik, az érde­kes, tanulságos látogatást azzal hálálják meg, hogy más osztály­beli pajtásaik figyelmét is fel­hívják a gyűjteményre. Élményt jelentett nekik, pedig rövid idő alatt, a zsúfolt elhe­lyezés miatt, szinte áttekinthetet­len a páratlan muzeális érték. Vezetője már 1500 patikatárgyról beszél. A megye valamennyi gyógyszertárából van itt valami. Zöme a Batthyány utcai helyiség­ben látható, de van belőle a gyógyszertári / központban, a kecskeméti központi gyógyszertár kirakatában, s alig meri kimon­dani, pincében is. Lemegyünk. Legalább 600 porcelán és ke­mény cserép-tégely, üvegedény, bútordarab díszíti a pincét. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kecskeméti részlege szakmailag rég elismert. Az inté­zettől is kap muzeális anyagokat. Legutóbb ■ például a közelmúlt-, ban elhunyt dr. Halmosi János professzor hagyatékából gyógy­növény-, illetve drog-gyűjtemény került ide, a Semmelweis mú­zeum jóvoltából. Ez több mint ötyen, ma már nem használt, sőt alig ismert gyógyszermintá­val gazdagítja a megyei gyűjte­ményt. Rapi Miklós A Köznevelés díjnyertes pályamunkái egy kötetben A Köznevelés című hetilap szerkesztősége 1973-ban pályá­zatot hirdetett a pedagógusok részére: írják meg bármilyen műfajban élményeiket, tapasztalataikat, elgondolásukat és javaslataikat a neveléssel kapcsolatban. A pályázat meghir­detését az egy esztendővel előbb megszületett, oktatásügyünk helyzetét és feladatait tartalmazó párthatározat siettette. Az eredmény várakozáson felül pozitív volt: összesen kétszáz­ötvenhat pályamű érkezett be, s a pályázók felbecsülhetet­len segítséget nyújtottak munkáikkal a nevelés megújításá­ért vívott harcban. Ezt figyelembe véve határozta el az el­múlt évben a Tankönyvkiadó vezetősége, hogy a legszínvo­nalasabb dolgozatokat könyv alakban megjelenteti. Az 1974 végén napvilágot látott kötetben — Életünk: az is&píjj a cí­me — tizenkilenc díjnyertes pályámünka kapóit helyét. Nem túlzás: rendkívül érdek­feszítő olvasmány mindvégig ez a , kötet. Rácz-Székely Győző és Vati Papp György szerkesztők jó elrendezésben tálalták a mind­végig őszinte hangú írásokat. Műfajilag is változatos a könyv: a lírai naplótól és vallomástól leplezetlen őszinteségű emléke­zésig mindent megtalál benne az, érdeklődő olvasó. A szerzők közt van tanyai pedagógus, igazgató, kollégiumi és napközis nevelő épp úgy, mint kezdő tanár vagy szakfelügyelő. A szerzők változa­tos életútja és sokféle tapaszta­lata külön érdekessége a könyv­nek. Vessünk néhány pillantást a kötetben olvasható írások témái­ra: az új nevelő első iskolai nap­jának keserűsége és öröme; a fiatal pedagógus előtt álló aka­dályok; korlátok, az iskola és az élet kapcsolata; iskolai de­mokratizmus; idősebb nevelő jó­tanácsai fiatalabb pályatársak­nak; a magyar nyelv tanításá­nak módszertana; hagyományőr­zés; hazaszeretetre nevelés az iskolában; verselemzés] módsze­rek; a hátrányos helyzetű tanu­lókkal való foglalkozás stb. A nevelői hivatás szépségeiről, annak gyönyörűségéről szépen vall a kötetben az egyik szerző, T. Csépányi Valéria, aki tizen­egy esztendeje tanít: „Megsze­rettem ezt a pályát, aki valaha is tanított, az érti ezt, akj meg nem, annak hiába is magyaráz­nám. Azzal sem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy nem a ma­gas fizetés fogja itt az embere­ket, hanem valami egészen más: valami varázslat, ami szeptem­bertől júniusig tart.” "Egy , másik díjnyertes pálya­munkából: „Nem elegendő mo­dern, új iskola; új, erős szelek kellenek, amelyek a fejekből ki­fújják a régi, ósdi gondolatokat, hogy ne csak írjuk és beszéljük a modern nevelést, a tantes­tületi egységet, az iskolai és tár­sadalmi demokratizmust, hanem éljük is már végre!” Ezeket a szavakat Pályi Istvánná általá­nos iskolai tanár írta le; talán nem kéll bilonMgatni, milyen mély pipgg^pcj^lpő)., „ , .í ^míz. Annak hangoztatása mellett, mennyire hasznos cél vezette a szerkesztőket és kiadókat e kötet életre segítésében, meg kell jegyeznünk egy kifogásun­kat is: nagyon kevésnek talál­juk a tízezres példányszámot! Gondoljuk meg, hogy csupán a mi szűkebb hazánkban, Bács- Kiskunban ötezer pedagógus te­vékenykedik! Nem nehéz ebből arra következtetni, hogy hány nevelő dolgozhat ma Magyar- országon. Ezeknek egy kis ré­sze juthat hozzá az értékes, sok szempontból nélkülözhetetlen kö­tethez. Éppen ezért hangsúlyo­zottan javasoljuk: legalább va­lamennyi tanári kézikönyvtár polcára kerüljön az Életünk: az iskola című gazdag tartalmú könyv. Varga Mihály Ismét egy^ESrsmr-^ött embe.r tragédiáját látjuk a Ruszt József rendezésében bemuta­tott Shakespeare-műben. A nyomaték indo­kolt; ciklussá sorakoznak az új gondolatokat, eszméket hirdető, embereket megjelenítő, az utóbbi években műsorra tűzött drámák. A zárt világ titkainak a feltétlen hit századá­ban eszével nekifeszülő Hamlet, a polgári szabadságeszményekért a börtönös, máglyás inkvizíció korában életét áldozó Posa márki, a feudális kor kellős közepén a nemzeti di­csőségért is küzdő János király egyaránt mást akar, mint környezete. * A „Földnéküli” jelzővel illetett uralkodót mondták tehetségtelen­nek és könnyelműnek, kegyetlen­nek, bizonyítani igyekeztek követ­kezetlenségét, elmarasztalták a gyengeség vétkében, dicsérték ügyességéért, az Egyházat kihívó bátorságáért. Shakespeare történeti króniká­jában azért bűnhődik, azért vész el az igazságos ügy. mert meg akarja ifjú űnokaöccsét gyilkol- tatni. Az aljas szándék megbontja táborát, bemocskolja a tiszta célt. Bukását előre tudja, sietteti a pá­pa küldötte, a paklit keverő, a po­litikai pókhálót szövögető Pandolf bíboros. „ .. . mert ki bizodalmát — Hű vérbe mártja, véres, hűte- len — Bizalmat nyer csak. E rossz kezdetű tett — Meghűti összes népének szívét.” A vélt politikai érdekből sugallt gyilkos parancs, a „hitvány fogódzó" önvesztét okozza, mert aki tipor, azt tiporni fogják, aki bilincseket rak, az ma­ga is rosszul végzi. A látszólag korlátlan hatalmú uralkodónak is tisztelnie kell a természeti törvényeket. Izgató téma a lapunkban 1973. december 21-én közölt nyilatko­zatában magát a politikus színház elkötelezettjének nevező főrende­ző számára. A hatalmi indítékok­tól, érdekektől vezérelt kegyet­lenség, ártatlanok pusztítása ma is sűrűn előfordul. Riasztó hírek érkeznek naponta Írországból, Chiléből, s a világ más tájairól, ma is összeborulnak tegnapi el­lenségek, tehetetlen bábbá zsugo­rodnak nagyhatalmú államfér­fiak. A helyes magatartás felmutatá­sához Shakespeare és Ruszt Jó­zsef a történelmet hívta segítsé­gül. ítéletük: mindenki maga fe­lel tetteiért, nincs föloldás. Mondandója tolmácsolására ezért érezte alkalmasnak a kecs­keméti színház művészeti vezető­je a hazánkban hatvan esztendeje nem játszott János királyt, ezért vállalta az 1597-bén írt királydrá­ma kétségtelen gyengeségeit: a helyenként elnagyolt jellemeket, a ■ krónikaformából adódó kitérő­ket, az első hallásra nehezen ért­hető szövevényes cselekményve­zetést. Ez az előadás is bizonyí­totta azonban, hogy a brit óriás gyengébbnek tartott művei is ön­fényüktől ragyognak és nem Shakespeare hírnevétől kölcsön­zik fényüket. Az emberi szenvedélyek avatott boncolója egyetemes érvényű igazságokat mond el most is a ho­• Henrik atyja örökébe lép. (Kölgyesi György, Mádi Tibor, Major Pál) (Szilágyi Mihály felvétele.) mo sapiens természetéről. Marx méltán hivatkozott Richard híres „önhaszonmonológjára”. Bevallom, hogy a mű elolvasá­sakor érzékeltem a szöveg mély­ségeit: a színészek többségének fogyatékos beszédkultúrája meg­fosztotta a közönséget a shakes- peari szó-színpad szépségeitől, pomoájától, újabb és úiabb bölcs gondolatot erjesztő hatásától. Kár, mert Ruszt József megint érlelt gondolatisággal, olvkor megkapó színpadi látomásokkal, a mögöt- te$ értelmet kutatva igyekezett a rm korunk számára életre kelteni egy problematikusságaival is klasszikus értékű művet. A letisztult színpadon jól érvé­nyesült a főrendező ritmust, fényt, zenét ötvöző, a cselekményt han­gulatilag és értelmileg előkészítő, magyarázó, öntörvényű, olcsó sab­lonoktól óvakodó, a színpadon le­vő tárgyakat a közléshez felhasz­náló stílusa. Döbbenetes egysze­rűséggel oldotta meg Arthur hej- ceg és Hubert főkamarás túlzá­sokra csábító „vakítási jelenetét”, az ifjú herceg halálát, a franciák és angolok csatáját a. játék indí­tását és zárását jelző „zenét”. A Don Carlosban átü*ő sikerrel alkalmazott rendezői elvek, mód­szerek segítségével most kevésbé sikerült a mű áramköréhez kap­csolni a nézőket, mert némely részletet nem tartunk eléggé meg­győzőnek. A háttérvetítések oly­kor elvonták a figyelmet a cse­lekménytől. A Csontváry-kép kis­sé erőltetettnek, funkció nélküli­nek hatott; a rendezői szándék és a látvány pólusai között nem iött létre a megértés íve. A jelkéosze- rűen használt kellékeket cipelő ifjak „bejátszása” némelykor for­málisnak érződött. Az összességéhen kiváló rende­zői teljesítményt a színészek nem tudták megközelíteni. Szakács Eszter, Biluska Annamária igye­kezett a legtöbb sikerrel lélekta­nilag elmélyíteni alakítását. Ba­ranyi László. Hetényi Pál, Sára Bernadette tisztességgel helytállt. János király bonyolult, viasko­dó, összetett egyéniségének, színe­változásainak a meggyőző ábrázo­lása egyelőre túl nagy feladatnak bizonyult a tehetséges Trokán Pé­ter számára; hasztalan hívta se­gítségül a Gábor Miklósnál szo­kott mozdulatokat. Viszonylag jól kezdett, eszközei fogytán szürkült el. .. A mű egyensúlyát szereposztási tévedések bontották meg. Az esz­mékért hevülő, tiszta szándékú Lajos, a dauphin, Muskát László erőtlen, jellegtelen megformálásá­ban nem szólhatott bele a történet alakulásába. Vitatható, hogy a fattyú eleve cinikus, számító és ezért szegődött udvari szolgálatba vagy a királyi környezet, a „nagypolitika” ál­nokságát tapasztalván kergette önhasznát. Akárhogyan is van: Varsa Mátyás időnként harsány riogatásai elsikkasztották a figura lényegét. Kölgyesi György, a Don Carlos mindenható főpapját hozta a János-klrály színpadára. Pandplf azonban másként uralkodik a lel-' kékén és a királyokon, másként' érvényesíti a papa érdekeit, az' egyház hatalmát, mint Schiller spanyol bíborosa: sajnos, ez a sze­repfelfogásból nem tűnik ki. Emiatt kapnak más visszhangot — különösen a dramaturgiai mó­dosítással — Shakespeare szavai. A többi színész játéka vegyes ér­zelmeket keltett. Dicséretes bátorsággal lépett színpadra a két ügves gyermek- szereplő, Mádi Tibor és Hortobá­gyi István. Poós Éva jelmezei hangsúlyoz­ták, hogy a lényegében a Don Carlosban tárgyalt ügy folytató­dik. Csányi Árpád kitűnő játékle­hetőséget teremtő, s ugyanakkor a XVI. századi angol színpadot idéző díszletei is jelezték a két előadás azonos törekvéseit. Hcltai Nándor SZIL VASI LAJOS Appassionato <48.) Hegedűs röhög néhány lépés, nyíre a sötétben: — Az annya! De megdolgoz­tatott a főhadnagy úr! Mint a kaszárnyában! — S mindjárt ki is lyukad a lényegre: — Ott azért torna után el-elszöktünk a kan­tinba. Mosolyognom kell: — Hát akkor vegye elő azt az üveget. Már ugrik is. Toccsan a ba­kancsa a sárban. — Ha pálinkáról van szó — jegyzi meg Gaszton —, úgy lát a sötétben is, mint 'a bagoly. Nevetünk. Aztán kézről kézre jár a pálinkás fiaskó. Tüstént jobban érezzük magunkat tőle. Lassan szétszélednek a fiúk. Távolabbra a kocsitól. Kihasz­nálják a pihenőt. Magam ma­radok a lánnyal az autó mel­lett-Rágyújtok. — Maga is? — kérdem elkés­ve. — Köszönöm, most nem kérek. Szótlanul fújom a füstöt. Meg kellene kérdeznem tőle, nem bánta-e meg máris, hogy velünk jött. Nekem az volna a legké­nyelmesebb, ha mielőbb elmen­ne a kedve ettől a kalandtól. In­nen még hamar visszajuthatna a pusztai kúriára ... Már három csillag pislákol a magasban. Ha kitisztulna az ég. .. De vajon jó volna-e ne­künk? Amíg nyirkos az idő, amíg bokáig merül minden bakancs a vendégmarasztaló sárban, ad­dig kevesebb katonával talál­kozunk. Behúzódnak a falusi há­zakba, nem szorgalmaskodnak. De ha tisztább lesz á levegő, minduntalan beléjük ütközhe­tünk ... Érdekes, erre kevés a német. A hídnál biztosan voltak jócskán, csak a magyarokra bíz­ták az igazoltatást... Kezemben meg-megrezzen a cigaretta. Ideges lennék? Nem akarok tudomást venni róla, ha ideges vagyok is! Az ital jót tesz az idegeimnek. Mindjárt hú­zok még egyet az üvegből... Éppen mozdulnék, de a lány megszólal: — Adjon mégis egy cigarettát. Látom a gyufa lángjánál, hogy lehúzta a kesztyűjét. Két tenyé­rével óvja a gyufa tüzét. Ujja hozzáér a kezem széléhez. Meleg a bőre. Elfújom a lángot. Ál­lunk a sötétben. Csak a két ci­garetta parázslik. Aztán Sabjka' tocsogó lépteit hallom. — Nyugtatom a szemem még egy negyedórát, utána indulha­tunk, főhadnagy úr ... Hajnalodik. Eloszlóban a fel­hők. Egészen félreeső úton ha­ladunk. Eddig csak három nyi­korgó parasztszekérrel találkoz­tunk. Tehenek húzták mindegyi­ket. A magasból repülőzúgást hal­lunk. Felnézek. A többiek is a magasba bámulnak. Nem lát­juk a,gépeket. Több gépnek kell lennie, mert nagyon erős a bú­gás. Valahol mégis látják a kötelé­ket, mert — meghatározatlan irányból — gépágyúk ütemes ugatása ér el a fülünkhöz. A kö­zelben katonaság tanyázik. Még­pedig nagyobb egység, ha gép­ágyújuk is van. Valamelyik fa­luban lehetnek, mert város nincs a közelünkben. Senki se reagál a repülőgép-' zúgásra. Az ágyúk szavára se. Csak tudomásul yesszük. Éhes vagyok. Ä pálinka dol­gozik bennem, marja a gyomro­mat. Meg a fáradtság is ott búj- kál az idegeimben, álcázottan, mint az alattomos ellenség. Zsib­badt a karom, nehéz a lábam, és teher a térdemen a könnyű gén­pisztoly. A köpeny nyirkos gal­lérja kellemetlenül dörzsöli a nyakam. Jó volna újra fedél alá kerülni, msgfürödni, ágyba fe­küdni . . . Előrefürkészek, de ehhez meg kell erőltetnem a szememet. Négy-öt kilométernyire kisebb erdőféle sötétlik. Megmozdulok. — Ott fogunk reggelizni — mondom Szojkának. Bólint. Vörös és dagadt a sze­me. Azt hiszem, az enyém is. Pedig én nem erőltettem egész éjszaka. Olgára pillantok. Rajta nem látszik meg a virrasztás. Csak talán sápadtabb, egy árnyalattal, összeszorítja a száját. Erőlködik szegény ... Szőj ka lekormányozza a kocsit az útról. Bukdácsolva közeledik a Botond az erdő felé, amely így közelről- jókorának tűnik. Szem­befúj velünk a szél. Csípi az ar­cunkat. Szemet g.yönyörködtetően szép az erdő. Rozsdavörös. és sárga — s a két szín száz és száz árnya­latában játszik a sok hullni ké­szülő lomb. Bekanyarodunk a fák közé. Szőj ka szusszanva fékez. Megáll az autó. Csend van, csak a szél­fútta száraz levelek sustorognak felettünk. Jó volna így marad­ni, mozdulatlanul, sokáig, so­káig :. . Félálomhoz hasonló. szinte holdkóros érzés nehezedik rám. Nem akaródzik mozdulni. Jól­esik, hogy nekitámaszkodok' az ülés bőrtámlájának. Kellemes, hogy meleg a csizmám. Kezem az cüemben pihen. A géppisztoly nyakán meg a csövén. Pihenni, így pihenni... Bár ne zavarna meg senki... Félig lehunyva tartom a sze­mem. Még annyi fáradtságot se veszek, hogy lecsukjam vagy ki­nyissam. Félálomban látom —ta­lán inkább érzem —, hogy Szoj- ka leugrik a kocsiról, s nyomá­ban leszáll a lány. Hátul a töb­biek is kászálódnak. Gilbert kér­dez valamit. Valaki ásít. Olga szól. Nem hallom, mit mond. Susognak, zizegnek, sisteregnek — egymáshoz dörzsölődnek a szélben a ievelek itt fölöttem, a magasban, a fák száradó gallyain. Pasztellképet látnék, ha feltekin­tenék. De miért is néznék fel? Jó így, maradni, maradni... Nem mozdulni. . Talán alszom is már? ... Zson­gás bizsereg a fejemben. Méhek zümmögnek. Nyár van. Langyos nyár. Körülöttem keringenek a méhek. A fejem körül. Millió át­tetsző szárnyacska verdesi a le­vegőt, Mind kisebb körökben ke­rülgetik a homlokomat. Meg is csiklandozzák a bőröm. Méhek ... Kiszökik hozzájuk a lelkem. El­keverednek az apró, csillogó szár­nyú lényekkel a láthatatlan gon­dolatok. Az érzés is. hogy — élek. . . Zümmög, zsong, lágy ze­nét játszik velük az érzés. Mu­zsika . .. Álom. Szép álom ... Méz csepeg a szárnyak alól. Nyel­vemen érzem .. Méz. Akác­méz . . Álmot páráznak a mé­hek ... Muzsikás álmot... Ál­mot .. XIX. —1 Főhadnagy úr ... Rezzenve riadok fel. Szojka rázza a vállam. Bocsánatkérően mosolyog: — Már sül a szalonna. Mézzel? — kérdeném, de mi­előtt mozdulna a nyelvem, feléb­redek. Rekedt a hangom: — Megyek. Törődötten kecmergek le a sofőrülésről. Széjjelnézek. A tisz­tás közepén, ahol kupacokba ka­parták össze az avart, tűz ma­radványa parázslik. Közrefogva a lányt, kuporognak, guggolnak kö­rülötte a fiúk. meg a ’'én cigány is. Sebtében faragott nyársak vé­gén szalonnaszeleteket tartanak a parázs fölé. Serceg a zsír a sza­lonnadarabokon. Illata az orro­mig terjeng, összefut a szám­ban a nyál. Megcsavarja gyom­rom az éhség. Tétova mozdulattal törlőm a szemem. — Ébren vagyok! — mondom hangtalanul és erélyesen magamnak. És odatelepszem én is a tűzhöz. Gaszton nyújt egy nyársat. Meg egy szelet szalon­nát is. És jó darab kenyeret. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents