Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-15 / 293. szám
'• Mí MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM* M UVESZET Holnap lenne kilcncven- két esztendős a kecskeméti születésű Kodály Zoltán. Az ünnepi megemlékezésekről már hírt adtunk olvasóinknak. A nagy zeneszerző és zenepedagógus szelleme előtt ezzel az összeállításunkkal tisztelgünk. számos szép és meggyőző bizonyítékát látjuk. Mintegy ‘gyakorlati igazolását a gondolatnak, melyet egyik akadémiai elnöki beköszöntőjében így fogalmazott meg a mester: „A szakmájába zárkózó szaktudós rendesen a maga területén is csak rövidlátó részletmunkára képes.” A most gyűjteményesen másodszor közzétett írások tanúsága szerint reá semmiképpen nem V isszatekintés Összegyűjtött írások Nagy emberek, kiemelkedő tudósok, művészek megnyilvánulásai, sokszor mellékesnek tűnő mondatai is jellemző dokumentumok lehetnek. Mennyivel több és gazdagabb azonban, ha önmagukban is lekerekített formájú megnyilatkozásaik sorát tekinthetjük át. Kirajzolódik a sokat látó és nagyot gondoló, s éppen ezért nagy felelősséggel nyilatkozó szellem gazdagsága, sokoldalúsága, ugyanakkor szinte rögeszmésen néhány alapgondolatqt variáló koncentráltsága. Ez az egyik alapvető benyomása annak, aki kezébe veszi Kodály Zoltán írásainak Visszatekintés címen megjelent gyűjteményét. A leírtak jövőbe mutató, tervező és programot adó gazdagsága lenyűgözi és bámulatba ejti az olvasót. Az évtizedekkel ezelőtti cikkek, előadások több gondolata időszerű ma is, mert napjainkban is terv, lehetőség, elvégezendő feladat, amiről Kodály valamikor szólott. Sokszor és sokan megállapították, hogy Kodály Zoltán munkássága zeneközpontúsága ellenére, illetve azt kiegészítve, milyen sokoldalú és gazdag volt. A Visz- szatekintés két kötetében ennek volt jellemző a „csak rövidlátó részletmunkák” elvégzése. Már a témakörök szerint rendezett írások fejezetcímei is nagy gazdagságról vallanak. A zenei tárgyú írások a népzenétől a magyar és egyetemes zenetörténeti kérdéseken keresztül a Bartókról és saját műveiről szóló vallomásokig ’ válogatják témájukat. Helyet kap ezek mellett a néprajz, az irodalom-, nyelv- és tudománytörténet jó néhány kérdése. S nem utolsósorban a zenei nevelés sokoldalúan kifejtett problémái, feladatai. A művészi zene közkinccsé tételének gondja, szükségességének felismerése, az ezzel kapcsolatos teendők meghatározása az a vezérfonal, amely szinte minden írásban — néhány szigorúan szakmai jellegűt kivéve — megtalálható. Mennyiségben és fontosságban minden csak ezután következik. Éppen ezért van a Bónis Ferenc zenetörténész szerkesztői munkáját dicsérő gyűjtemény új megjelentetésének nagy jelentősége ma, a közművelődés kérdéseinek előtérbe kerülése idején. Ismert, de talán nem eléggé hangsúlyozott gondolata Kodálynak az, amely általában a nevelést állítja előtérbe, s a zenei nevelést is csak ennek a nagy, jövőt formáló feladatnak részeként — bár igen fontos, bizonyos szempontból leghatékonyabb részeként — említi. Az előadások, érvelések hosszú sorát szentelte ennek. A másik mélységesen jellemző vonás Kodály gondolatainak a humanizmus és demokratizmus. Ez az eszmeiség sugárzik azokból az előadásokból is, amelyekben az európai zene nagy- jaira emlékezik. Haydnról szólva a „nép fia” származást, valamint zenéjének társadalmi és zenei értelmű demokratizmusát emeli ki. Az ő ürügyén szintén az ének-zenei iskolák mellett' szol, mert ezek teszik lehetővé igazán, hogy közkinccsé váljon a legmagasabb rendű művészet. Ezzel egy másik fontos alapkérdését érintjük Kodály írásainak: a múlt és jelen, a múlt és jövő kérdését. Maga írja bevezetőjében, hogy ez a Visszatekintés egy hosszú életpálya irodalmi termését veszi szemügyre, de bevilágít az óhajtható, akarható, de talán egészen soha el nem érhetően szép jövőbe. Egyik kórusművében Kisfaludy Károly- lyal szólva, így fogalmazott: „A múlt csak példa legyen.” Igaz ugyan, hogy nemzeti múltunk nem csak követendő példákat tár elénk, hanem örökségül hagyott sok olyan dolgot, mely mai és majdani teendőinket növeli. Nagyon gyakran felbukkanó gondolata Kodálynak — zenénkre és kultúránk egészére vonatkoztatva is — a keleti eredetű magyar hagyományok megőrzésének _ és európaisággal való összeötvözésé- nek kérdése. Magyarság a zenér ben című tanulmányában írja: „ ... mindenfajta magyar művész csak úgy tud dolgozni, ha meg« fogta az eljövendő magyar kultúra víziójának varázslata...” Ennek kialakításához azonban a nemzeti hagyományt őrző falu kultúráját kell felemelni és ösz- szekapcsolni a városban — a sok „nemzetközi külsőség” között is felismerhetően — élő európai kultúrával. „Addig él a magyar, míg ezt meg tudja oldani.” (A népi kultúra kincseinek mai általános terjedése, főként az ifjúság bizonyos mozgalmaiban, talán ennek a szintézisnek egyik része.) Amikor a nemzeti kultúra legértékesebb részeinek, zenei szempontból a népzenének, általánosságban pedig többek között az anyanyelvnek, különös fontosságot tulajdonított Kodály a nevelésben, távol maradt a „kicsinyes sovinizmus”-tól. Sőt igen fontosnak ítélte, hogy az ifjúság megismerkedjék más népek művészetével. Mindenkihez csak a maga nemzeti gyökerén felnőtt művészet szólhat itthon és külföldön egyaránt. A művészetben és tudományban is megvan mindenkinek a feladata, azonban „a népek küldetése csak a béke műveiben jut maradandó kifejezésre”. Kodály Zoltán — írásaiban megfogalmazott — eszméinek ez a futó áttekintése talán elegendő ahhoz, hogy bárki meggyőződjék róla: nem csak a zenei nevelés, a zenetudomány szakembereinek kell ismernie ezeket a dokumentumokat, hanem igen sokat okulhatnak belőlük általában a neveléssel, a pedagógiával foglalkozók, a közművelődés munkásai. A legszélesebb közönség minden korosztálya számára ad ihlető gondolatokat, követésre méltó példákat. Ittzés Mihály Kodály Zoltán és Lutz Besch levélváltásai Szabolcsi Bencével beszélgettem néhány esztendeje a Kodáiy-kutatás feladatairól. Hallott arról, hogy a Kecskeméti Városi Tanács megkezdte a Tanár úrral kapcsolatos személyes emlékek, dokumentumok összegyűjtését, olvasta az Aranyhomok antológiában, a 12 év előtti zenei napok során megjelentetett kiadványban publikált forrás- értékű közleményeket. Kecskemét szép kötelessége — hangoztatta a világhírű zenetudós —, hogy szólaltassa meg mindazokat, akik' kapcsolatban 'voltak a- város nagy szülöttével.,Enriek a töfekVesnek^a jegyében közöl lapunk is időnként fontosnak érzett visszaemlékezéseket, Kodály Zoltán életművével kapcsolatos, megörökítésre méltó adalékokat Megkértük Lutz Besch brémai zeneesztétát, hogy írja meg, miként ismerkedett meg a Psalmus Hungaricus szerzőjével és hogyan alakult ki a magyarul „Utam a zenéhez” címmel kiadott könyv végleges szövege. Lutz Besch, most kivonatosan ismertetett levelében elmondja, hogy 1964 áprilisában bízta meg őt a Brémai Bádió egy Kodály-portrétévéfilm elkészítésével. A Tanár úr hathatós részvételével sikerült a tervezett beszélgetés témáját kibővíteni. „Egy erdélyi parasztasszonyt hívott, és az ifjú csellistával. Perényi Miklóssal beszélgetett az ő csellószonátájáról, és meghívott, bogy utazzam vele Kecskemétre, az ő iskolájába. Ott tevékenyen részt vett a tanításban, a gyérmekekkel együtt ebédeltünk; jó munka volt. 1964. május 19-i levelemben megköszöntem fáradozását, és azt, hogy bepillanthattam a nép zenei életébe. Több levelet váltottunk. Május 31-én hozzájárult az előkészített kérdés-tervezethez, amely az októberi, Kodály budapesti lakásán készített hangfelvétel és a filmforgatókönyv alapja volt. A „kérdéskatalógus” a következő jeleneteket, fejezeteket tartalmazta: A gyermek- és ifjúkor, tanulmányok, magyar népzene, a zeneszerző Kodály, Kodály és az ifjúság, életcélja. 1965. március 30-án postáztam a gépelt, lefordított, szerkesztett szöveget. 1965. április 20-án küldte el a javított példányt, az alábbi levél kíséretében: Kedves Besch Ür! ön meglepődik. hogy ilyen sokat összefirkáltam. Azonban először: a beszélgetés széles terjedeíirie * és áradása nem jól mutat nyomtatásban, a sok ismétlés is zavaró. Másodszor, néhány egyáltalán nem fontos dolgot is megemlítettem, amennyiben ez nincs összhangban az elképzelésekkel, változtasson rajta tetszés szerint, hogy ne legyen benne semmi fölösleges. Magától értetődően szüntesse meg a nyelvi baklövéseket. Amennyiben sikerül önnek végleges megfogalmazást készíteni, kérek még egy másolatot, hogy ugyanazt a Szerzői Jogvédő Irodában láttamoztassam. Ez csak egy formaság, a nyomtatás, ha sürgős, megkezdhető, jóllehet, én nem ígérhetem, hogy még lews.«változásokat, nem. kívánok* iMP«SíEretnSfSénMhet®te&usóloísi- e inöániiqaH .ynüm Június 10-én kelt leveléből néhány sor: „Szeretnék néhány dolgot rövidebben és világosabban kifejezni,'az elmulasztottakat ismételni. Szeretném felbátorítani további rövidítésre, néhány helyen unalmas a dolog...” A film és a könyv régen elkészült. A német tudós ma is nagy tisztelettel gondol Kodály Zoltánra, a közös munka élményeire így ír róla: „Mindegyik levelét, kiegészítését a feltétlen szerénység, az elvállalt ügy szolgálata, humor és jóság; csak nagy embereknél tapasztalható erények jellemezték.” A magyar zenepedagógia iránt behatóan érdeklődő, népszerűsítésére vállalkozó Lutz Besch jövőre remélhetőleg újra ellátogat hozzánk. A tervek szerint ismét felvételeket készít a negyedszázados évfordulót ünneplő iskoláról. H. N. 9 A fenti archív fotónk Kecskeméten, Katona József szobrának felavatásakor készült, amikor megjelent Kodály Zoltán, s két oldalán Illyés Gyula és Tóth László. (Pásztor Zoltán felvétele) GÁL FARKAS A halál fehér lovasai KODÁLY ÉS KASSÁK EMLÉKÉRE Szellemük még átizzik tojáshéj-vékony koponyájukon, világít, mint villamos erőmüvek az éjszaka tenyerén. De testük megtöretett, átcsapott felettük az idő zajtalan hullámverése, elmerültek a hatalmas öregek, a tegnap még élő szobrok, holdfény-homlokú mesterek. Beléptek a mindenség fekete száján a halál fehér lovasai, belezuhantak az időtlenség üregébe, elvitték őket tejút-sörényú paripák átzúgtak a csönd-bolyhos gyanakvó tereken s úgy ülnek most a halál fehér csödörének hírvirágokkal ékes nyergében, mint Tivadar, a festő, a gólyalábakon járó púpostevén. Ülünk a bánat katedrálisában, méltatlan utódok, kidagadt halánték-erekkel, rezgő inakkal, s a nyilalló fájdalomig összezárt fogakkal visszük az örökség mázsás gyöngyszemét, mint botladozó hangya az életszagú morzsát. Versekben, cikornyás szónoklatokban letegezzük őket, kikhez életükben dadogva szóltunk, a kalaplevéve lestük eligazító pillantásukat. Hányszor maradunk magunkra még, mint az éjszaka teliholdszemű félelmeivel a gyermek? Ülünk, aogyászt,rmeghasadp;rkupolájtúi katedrálisában, körülöttünk felerősödnek a kánonok, az xoríézóssvan érctorkú kórusok, népdalok apró fuvalmaiból korbácsos mharrá font harangzúgás. Előtipegnek inas favágók, mezítlábas csordaterelök, pacsirta lelkű nénikék, ölbeejtik fakéreg színű kezüket s fogatlan szájukból előbuggyan a lélek hegyipatakja, a dal, a kezdettől létező ének a tisztaság ikertestvére. Előbuggyan az öröm piros gyöngysora, a bánat fejbesújtott göndör bikái bódulnék utolsót s föltámadnak a szenvedés orkánjai. Zúg zúg az országos kórus, szárnyal a vox humana, leomlanak a katedrális bánat-kupolái s az illatos mezőket, virágban tajtékzó fákat, halszagú folyókat, az -esnebert elönti az ének. Gyárak, füstje, geometrikus formák közül sikoltozó vasak, jajgató kövek, izzadó gépsorok; külvárosi kocsmák, szegényszagú proletárnegyedek falai közül felemelkedik egy arc. Megszólal sziklakemény szavakkal és áradnak a sziszegő verssorok. Fröccsöt isznak az angyalok földjén az egynadrágosok s az igazság eljövendő világáról beszélnek. Barikádok emelkednek Európa városaiban, ott ül rajtuk Chagall, Picasso, Braque s a szakállas Henry Rousseau. Felemelkedik egy arc. Maga is mértani ábra, szavai élesebbek a kifent pengénél, olyan élesek; mint az elnyomottak igazsága. Beszél ez a totem-fej, aztán lehajtja égboltozatnyi homlokát fekete sörényű, napszemű kedvese hűvös combjaira és gondolkodik néhány évszázadig. Nem magáról, hiszen ő nincs. Beszélgetés Kodály Zoltánnéval Ezzel a címmel a Forrás idei februári számában nyomtatásban is megjelent Szilágyi János interjúja, amely eredetileg a Petőfi Rádiú műsorában hangzott el. Az alábbiakban részleteket közlünk a beszélgetésből. — Házassága alatt •ön számolt azzal, készült arra, egyáltalán foglalkoztatta az a várható helyzet, hogy özvegy lesz? — Igyekeztem nem gondolni rá. Tulajdonképpen még a házasság előtt sem fogtam fel teljesen, hogy miféle feladatokkal jár majd, ha én Kodályné leszek. Ezt vagy elhiszi nekem valaki, vagy nem. Nekem az ember volt a fontos, ami körülötte volt, azt másodrendű dolognak tartottam. Hogy özvegy leszek, arról inkább ő beszélt, én mindig elhessegettem ezt a kérdést, mert az én feladatom nem az volt, hogy arra készüljek, mit csináljak, ha egyedül maradok. Az én dolgom az volt, hogy életben tartsak egy embert. — S milyen émbér volt a férje? Tudom, nagyon tisztelték őt. Sokak számára szinte egy magas talapzaton álló szobor volt. — Én azt hiszem, ő csak azok .számára volt szobor, akik nem ismerték közelről. Akik közelebbi kapcsolatba kerültek vele, azok , rögtön meg kellett, hogy érezzék, fel kellett, hogy fogják, itt egy nagyon is emberien gondolkozó valakiről van szó, aki a szoborságnak minden gondolatától vagy lehetőségétől irtózik. — És milyen baráti kapcsolatai voltak a Tanár úrnak? Egyáltalán, könnyen a szivébe fogadott valakit? — Én azt hiszem, hogy nála a barátságot a szó igaz jelentésében kell érteni. Tehát nem olyasféle kapcsolatra kell gondolni, hogy valakivel programokat beszélt meg, hogy „No, mit csinálunk holnap?”, vagy „Felugrasz-e ma este?” stb. A barátság az ő életében sokkal mélyebb, egyben egy kicsit távolabbi dolog is lehetett. Ezt nem nagyon tudom megállapítani, mert azok az emberek, akik igazán barátjának nevezhetők, azok amikor én odakerültem, már nem éltek. Tanítványok vették körül, velük nagyon jó kapcsolatban volt, de a részükről megnyilvánuló túlságos tisztelettudás mindig elrontotta az igazi barátság létrejöttének lehetőségét, ö mindenkinek Tanár űr volt. Majdnem mindenkinek. — S ön nem próbálta ezt a bizonyos feszültséget feloldani? — Ez nem volt feszültség, inkább egy sajátos formája volt a társas érintkezésnek. Közben nagyon meleg és nagyon emberi volt, de azt hiszem, lehetett benne egy bizonyos zárkózottság. Talán helyesebb, ha úgy mondom: érzékenység volt benne, és bizonyára ez akadályozta meg azt, hogy úgy tárulkozzon ki az emberek előtt, mint ahogy ezt mások szokták. Ö a műveiben tárulkozik ki. Akinek erre van füle, az pontosan érzi, hogy 'milyen ember volt... — Mik a következő feladatai,, mit szeretne megvalósítani? Ügy tudom, hogy a Kodály-intézet Kecskeméten nemsokára mégiscsak létrejön, és ebben nagyon nagy szerepe van. — Igen. Ezen hat évig fáradoztam. És nagyon örülök, hogy megvalósul, tanárképző szerepe lesz. Külföldieknek egy-két éves kurzusokat hirdetünk majd. Rejtett célom azért az, hogy a magyar tanárok is minél többen odakerülhessenek. Nekik különleges tanfolyamokat szeretnék rendezni. Olyat, ami egy kicsit ünnep is. Sok hangversennyel, sok mindennel, ami különben el nem érhető annak, aki egy városban él, és napról napra csak az óráira jár, este fáradt, és már kedve meg alkalma sincs egy kicsit továbbmenni annál, ameddig eljutott. — Ebben az ügyben egyedül hadakozik, vagy támogatják? — Nem hadakozom egyedül, nem is kell hadakozni, mert Kecskemét városa, az egész megye, az egész minisztérium sajátjaként tekinti ezt az intézményt ... ök nincsenek. Szellemük még átizzik tojáshéj vékonyságú koponyájukon, világit, mint villamos erőművek az éjszaka tenyerén. De testük megtöretett s beléptek a mindenség fekete száján a halál fehér lova[sai, a holdfény-homlokú mesterek. • Fálfy Gusztáv: te memóriám Kodály Zoltán. TÁRNÁI LÁSZLÓ: Holdsarló villan Mi ez a halálon túli ének a csend hasadása Sokasodnak a temetetlen holtak behorpadt holdkráter sisakjvk alatt szemeik felrobbant üvegcsillagok árnyékuk lobog tárnamély éjszakában Átsuhan rajtuk az idő mint hegyek sörényén a szél Milyen nyelvre tanítottál anyám adtál nevet a fénynek tűz-lobogásnak a gyertyaszemű ikonoknak utaimon a rozsdás nyárfák között böjti szelek zúgnak villám kaszál az égen látod anyám mindent kibeszélek Holdsarló villan torkarrwn hajnalban szivárvány-szij ostoroz
