Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-28 / 302. szám

A • PETŐFI NÉPE • WM. december 28. VENDEGÜNK VOLT Dr. Sztojan Radev Magas, negyvenkét esztendős fétií, a történelemtudomá­nyok kandidátusa, a budapesti Bolgár Kulturális Központ igazgatója. Jól beszél magyarul; nyelvünket az Eötvös Lo- ránd Tudományegyetem bölcsészkarán tanulta, mint törté­nelem-újságíró szakos hallgató. Nemrégiben ő nyitotta meg Kecskeméten A mai bolgár grafika című képzőművészeti ki­állítást. Ez adott alkalmat arra, hogy életéről, munkájáról beszélgessünk. SYBILL; BUJDOSÓ MÁRIA Primadonnaként a szülővárosban Pontosan hat órakor lép a kecskeméti színház női egyes öltözőjé­be Bujdosó Mária, hogy fél 8 tájban Sybill- ként' időben megjelenhessen a színpadon. Jön az öltöz­tető. a smink­mester. A me­tamorfózis utol­só szakaszában, i fodrászkis­lánnyal együtt mi is bebocsát­tattunk a te­nyérnyi szobá­ba. Tíz esztende­je aligha gon­dolta, hogy itt készül az elő­adásokra, tit­kos álmaiban sem remélte, hogy vendég­szereplésre _ hívják szülő­városába. Egy emelettel föl­jebb öltözkö­dött akkoriban, esténként gyakran ötször- hatszor. A sta­tiszta, a segédszínész olykor öt­hat szerepben is a pódiumra le­pett. _ Mit érzett, amikor vissza­tért, hazatért néhány hétre Kecs­kemétre — kérdezem, miközben a frizurát ellenőrzi. Ke llemes, közvetlen társalgó, mintha mi sem történt volna a gyorsan elszaladt években, oly frissen, derűsen idézi a régi em­lékeket. — Ilyet kérdezni? Ilyen tabu­la tban Sybillt énekelni? Öröm, boldogság, felelősség. Őszintesé­get kért, magam is a nyílt be­széd híve vagyok. Azzal az el­határozott szándékkal szerződ­tem annak idején a társulathoz, hogy színész leszek. Kisgyerek korom óta tudtam, hogy igazi sikerélményt csak itt kaphatok. Örömmel vállaltam a , fárasztó statisztálást. Nyitva tartottam a szemem, kitűnő művészektől ta­nulhattam. Az is igaz, hogy gyor­sabban fejlődhettem volna, ha velem és társaimmal többet fog­lalkoznak. A Mária főhadnagy­ban bíztak rám először két mon­datot. Szívesen gondolok az 1965-ös bá^ái nyárra. Rám bíz­ták beugrásként Valencienne sze­repét. Én voltam a Víg özvegy másodprimadonnája. Szolnokra költöztem, ott is vá­ratott, váratott magára az a bi­zonyos felfedezés. Reméltem, hogy eljön egyszer a nagy pilla­nat, de egyre erősebben éreztem a tanulás ' szükségességét. Akko­riban hirdettek felvételi pályáza­tot az operettszínház mellett működő,. kétéves stúdióba. Fel­vettek. Úgy emlékszem, hogy én jártam egyedül vidékről. Iszo­nyú nehéz volt, már-már abba­hagytam. Amikor Szolnokon ze­nés játék ment, csak a hétfői előadásokat hallgathattam Pes­ten. Minden fáradtságért kárpótolt a gyönyörű vizsga. Hogy sike­I Kezdődhet az előadás. — Ügy tudjuk, hogy eddigi éle­tének jelentős részét a bolgár— magyar kapcsolatok történetének feldolgozására és megismertetésé­re szánta. — Már egyetemista koromban észrevettem, hogy a múltbéli ma­gyar sajtónak sok bolgár vonat­kozása van. Kezdtem összegyűj­teni a dokumentumokat. E téma­körben írtam a kandidátusi disz- szertációmat is, „Az 1876-os bul­gáriai törökellenes felkelés ma- .gyarországi visszhangjai és fogad­tatása" címmel. A dolgozatomat később könyvalakban is megje­lentették. — Akkori kutatásai során mi volt önre a legnagyobb hatással? Mit tartott legizgalmasabbnak, legérdekesebbnek ? Meglepő, s nagy öröm volt fel­ismerni: milyen sok és sokféle a hasonlóság Petőfi Sándor és a bol­gár Hriszto Botev között. A „bol­gár Petőfi” — ahogy Magyaror­szágon hívják őt — fellépésének és munkálkodásának óriási sajtó- visszhangja volt. Szép szavakkal írt róla Jókai Mór lapja, a Hon is. Az önök hazájában a mi cso­dálatos Botevünkre haláláig fi­gyeltek. Ugyanakkor ez a bolgár társadalmi-politikai megújulás iránti érdeklődést is mutatja. Ké­sőbb kibővült a kutatásom: a bol­gár—magyar progresszív kapcso­latokra igyekeztem jobban odafi­gyelni; kutatásaimat erre a terü­letre is kiterjesztettem. — Az egyetemi évek után ho­gyan alakult az élete? A törté­neti kutatásain, tanulmányain kí­vül milyen módon állt kapcsolat­ban Magyarországgal? — Űjságíróskodtam; szófiai la­pokban jelentek meg a cikkeim itteni élményeimről. A budapesti Bolgár Kulturális Központ mun­kájának irányítását végeztem. Majd pedig az egyik szófiai film­Kőhegyi Mihály bajai régész dicséretes következetességgel fog­lalkozik a népvándorláskorral. Fő­ként a szarmatákról közölt eddig eredeti szempontokban gazdag tanulmányokat. Legújabb dolgo­zata, a pécsi Jánus Pannonius Múzeum évkönyvében olvasható, „Római pénzforgalom és kereske­delem a Lugio—Szeged közötti útvonalon” mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy Lugio és Contra Florentiam nevű római őrállo­mások léte miként hatott a Duna gyár igazgatójaként dolgoztam, otthon. Ugyanakkor a párt köz­ponti bizottságának tagja is vol­tam. Nem unatkoztam hát akkor sem: szerencsére. Közben megje­lent újabb könyvem „Vér a ró­zsákon” címmel. Ebben a két nép sok évszázados történelmi kap­csolatait írtam meg. — Mióta igazgatója ismét a bu­dapesti Bolgár Kulturális Köz­pontnak? S milyennek tartja mostani munkáját? — Szép és felemelő a két ha­sonló történelmű és törekvésű nép kapcsolatának erősítésén fáradoz­ni. Népünk életét, s kultúráját igyekszünk minél szélesebb kör­ben elterjeszteni Magyarországon; közben természetesen a magyar művelődésre is figyelünk. A tár­sadalmi szervezetekkel (szakszer­vezet,. népfront, stb.) eredménye­sen tudunk együttműködni. Mon­dok egy-két konkrét példát is. A felszabadulásunk harmincadik év­fordulója alkalmából ezernél több előadást tartottunk Magyarorszá­gon. Szerveztünk baráti heteket, napokat; több városban, község­ben megrendeztük a Bolgár Kul­túra N,apját; kiállításokon, film­vetítéseken, koncerteken és kü­lönböző jellegű találkozókon nép­szerűsítettük a bolgár kulturális életet. A Népköztársaság útján levő helyiségeinkben naponta van valamilyen rendezvény. Huszon­három dolgozónk fáradozik annak érdekében, hogy a szocialista Bul­gáriát minél jobban megismerjék magyar barátaink. Az írók is szí­vesen látogatnak el hozzánk. Do­bozi Imre, Garai Gábor, Nagy László, Simon István, Fodor And­rás és mások — ezt nagy öröm­mel hangsúlyozzuk — otthon ér­zik magukat nálunk. — Önök viszont — ezt tapasz­taljuk régebb óta — itt a miszű- kebb hazánkban, Bács-Kiskunban érzik magukat otthon; így van? balpartján élő szarmaták és a bi­rodalom területe közötti keres­kedelemre. A szerző már korábban felfi­gyelt arra, hogy a szarmata sí­rokban meglepően sok, főként az I—II. században vert dénár ta­lálható. A III. században a szarmaták által készített utánza­tok is ezeket a „bevált” érméket hamisították. A szerző valószínűsíti azt a má­sok által megfogalmazott felte­vést, hogy római katonák és ke­— Pontosan. Csupán ebben az évben két alkalommal volt sike­res rendezvénysorozatunk ebben a megyében. Kecskeméten kívül Kiskőrösön, Kiskunfélegyházán és másutt sikerült eredményesen terjeszteni a bolgár kultúrát. Itt ragadom meg az alkalmat, s kö­szönetét mondok a megyei veze­tőknek, amiért nagylelkűen és körültekintően támogatják mun­kánkat. — Tudomásunk van arról, hogy a Forrás című folyóirattal kialakult jó kapcsolatot tovább akarják erősíteni. — Immár hagyományosnak mondható ez a kapcsolat; az el­múlt esztendőkben több baráti találkozót, közös irodalmi estet szerveztünk. A folyóirat gyakran közöl bolgár szerzőktől írást, s igyekszik cikkekben, tanulmá­nyokban ráirányítani a figyel­met irodalmunkra. Pajcsev, Ni- kolov, Levcsev és mások műveit bemutatták. Jó érzés látni, ta­pasztalni, hogy ilyen rendszere­sen figyelnek ránk. — Beszélgetésünk vége felé kö­zeledve elengedhetetlen, hogy megkérdezzük: jelent-e meg könyve mostanában, s tervez újabbat is? — Legújabb kötetem címe: „Druzsba — Barátság”. Ezzel a kétnyelvű címmel is jelezni akar­tam a mű tartalmát, eszmeisé­gét. Tizennyolc magyar közéleti emberrel folytatott beszélgetése­met tartalmazza a könyv. Csak néhányat nevezek meg most kö­zülük: Kisfaludy Stróbl Zsig- mond, Kodály Zoltán, Kádár Já­nos, Münnich Ferenc, Dobi Ist­ván, Dobozi Imre, Nagy László. Politikai, kulturális, társadalmi személyiségek vallottak munká­jukról, s a két nép kapcsolatá­ról. — S a következő műve? — Hamarosan elkészülök vele. Az lesz a címe, hogy „Addig,' ameddig a Duna folyik”. Ez is a magyar—bolgár történelmi kap­csolatokról szól, de az új forrá­sok felhasználásával most már teljesebb, egészebb lesz, mint a többi könyvem. Magyarország felszabadulásának harmincadik évfordulóján lát napvilágot. Varga Mihály reskedők átjártak a barbárok földjére, sőt a mai Szeged terüle­tén futárállomást és erődítést tar­tottak fenn. A barbárok csak meghatározott napokon és módon kereshették fel a légiós táborok­ban szervezett vásárokat. A har­cosok vigyáztak a birodalom ka­tonai érdekeire és a vámszabá­lyok " betartására. Feltehetően szarvasmarhákat értékesítettek az állattenyésztéssel foglalkozó no­mádok. H. N. KÖNYVJELZŐ Nevető lexikon és más újdonságok A könyvszerető ember általá- ban úgy van a válogatással, mint a mélytengeri • búvár a lemerü­léssel. Boldog izgalommal túrja magát egyre mélyebbre, és csak akkor bukik fel isínét a hullá­mokból, amikor megtalálta, amit keresett. Nos, az idei könyvvásár bőséges kínálatot hozott. Elsőnek a vidám szójáték­faragók figyelmét hívnám fel egy szórakoztató „szakkönyvre”, Tímár György Nevető lexikoná­ra. Részletes könyvismertető he­lyett álljon itt néhány idézet a szellemes műből: Dzsinfisz — ré­szeges tatár kán; Dísznő r-r luxushölgy, aki abból él, hogy malackodik; képmutatás — zsű­rizés a Képcsarnok Vállalatnál; konflis — drámai összeütközés egy lóban; spiné — elaggott hangszer; kékfrankos — Magyar- ország konvertibilis valutája. És így tovább, egészen addig, amíg az olvasónak megfájdulnak a re­keszizmai. Sokan kiváncsiak a híres em­berek életútjára. Rájuk számí­tott a Gondolat Kiadó, amikor új sorozatot indított Szemtől szemben címmel. Nemeskürty István az olasz film óriását, Fel- linit mutatja be. Az Édes élet világhírű rendezőjéről egyebek között azt is megtudhatjuk, hogy élete álma az újságírás volt. Kar­osai Kulcsár István a francia színház- és filmművészet jeles egyéniségének, Jouvet-nék élet­útját kíséri végig könyvében. Ki­tűnő filmbeli alakításait a ma­gyar közönség is jól ismeri, bár a nagy komédiás azt írta önma­gáról, hogy „nekem csak egy mesterségem van; nem voltam és nem vagyok más, mint színházi ember”. ■’ A magyar művészeti élet kiválóságairól Dénes Zsófia rajzol röviden felvillanó, ám ta­láló képeket Ügy '• ahogy volt cí­mű kötetében. . Saját élményei alapján vall kortársairól — töb­bek között Jászai Mariról, Lu­kács Györgyről, Szabó • Ervinről, Bartókról, Móricz Zsigmondról, Kaffka Margitról, Kassákról. Jó­zsef Attiláról, Erdei Ferencről —, akik valamennyien nagy alkotó egyéniségek voltak, akik írtak, festettek, színpadon játszottak, vagy a tudománynak éltek. A képzőművészet legcsodálato­sabb alkotásait „csempészte” ki a múzeumokból és adta át az ol­vasóknak Claude Roy: A művé­szet szerelme című gyönyörű kö­tetében. A látványos kiállítású, illusztrációkban gazdag mű az őskortól napjainkig követi nyo­mon a művészet kibontakozását. Diószegi István új könyve, a Két világháború árnyékában, ré­gi hiányt pótol. A szerző a dip­lomáciatörténet ismert művelője, és mostani ' munkájában biztos I kézzel vezeti végig az olvasót a világtörténet két válságos évtize­dén. A versbarátoknak jelentette meg az Európa Könyvkiadó A szerelem tüneteit. Szerzője ugyanaz a Robert Graves, akit mindenütt a világon, így nálunk is elsősorban a nagysikerű Clau- dius-könyvek és más történel­mi regények írójaként ismernek. Gyakran és szívesen látogat Ma­gyarországra, s díjat is alapított minden év legjobb versének. V. Zs. rült? Azonnal szerződtetett a Fővárosi Operettszínház. — A fővárosi primadonna sze­repeiről, sikereiről be-beszámol- nak az újságok. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy Bujdosó Mária mit tart fontosnak, milyen sze­repek nőttek a szívéhez? — A Víg özvegy egyik főszere­pében mutatkoztam be — mikor is? — 1970-ben. A Liza a leg­szebb emlékem. Úgy mondják, hogy alkati adottságaimnak, hangszínemnek ez a szerep fe­lelt meg eddig a legjobban. — Játszott modern zenés mű­vet, szerepelt hagyományos ope­rettben. Milyen jellegű szerepet vállal szívesebben? — Minden tiszteletem a mu­sicalé, a zenés műfajt újító tö­rekvéseké, de én az operettet ta­nultam, ebben kamatoztathatom leginkább tapasztalataimat. A musical más embert kíván, szin­te lehetetlen a kettőt együtt csi­nálni. Jó primadonna szeretnék lenni, oly sok szép, operettet ír­tak. Búcsúzik a fodrász, az ügyelő az előadás közelgő kezdetére fi­gyelmezteti a szereplőket, mi is távozunk. Bujdosó Mária már Sybill ruhájában. ékszereivel mond viszontlátást. A folyosón már Sybillt halljuk. A művésznő „bemelegít”. Skálá­zás közben eljjelkap egy dalla­mot, futamot,- sort szerepéből, érezni, hogy ma is jó formában lép a közönség elé. Öt csak az első taps nyugtatja meg. Ezen a pályán a tegnapi ba­bérok mit se számítanak. Min­den előadáson bizonyítani kell, igazolni a várakozást. Az egykori statisztából primadonnává, or­szágosan elismert primadonnává híresedett, emelkedett szép kecs­keméti-budapesti asszony újra és . újra sikeresen vizsgázik. Heltai Nándor BIRODALMI FUTARÁLLOMAS VOLT SZEGED TERÜLETÉN? hamisítottak a nomádok a császárok pénzeit? VÁSÁROK A LÉGIÓS TÁBOROKBAN Szarmaták, rómaiak SZILVÁSI LAJOS (27.) — Csak az ne legyen — foly­tatja Pista —, hogy most már mindenhol rémeket lássunk... Adj egy v kis rumot, Gaszton. Hallom, ahogy kortyol azüveg- bőL — Igyatok — mondom —, az­tán aludjatok, amíg lehet. Engem is hirtelen megrohant a fáradság. Ahogy az imént fel­engedtek az idegeim, elernyedt a belső tartásom is. —- Ki marad ébren? — Majd én — vállalkozik Si­mon Pista. — Ügy is aludtam már egy jó sort, mielőtt ezek jöt­tek volna... — Jól van... — És összehú­zom magam a köpenyben. Félig oldalra fordulok, és az öklöm használom párnának. Újra csend van. A végtelen némaságban tisz­tán hallom a karórám halk ke­tyegését. Hosszú ez az éjszaka. X. Arra ébredek, hogy vala­ki rángatja a vállam. Hirteléné- ben azt sem tudom, hol vagyok. Ahogy kinyitom a szemem, el­kezd rázni a hideg, hogy a fo­gam is összevacog. Nagy nehe­zen magamhoz térek. Igen, három órakor felváltott Simon Pista az őrködésben, aztán elaludtam. Ügy rémlik, hogy ezernyi mar­haságot álmodtam össze. Mintha Hártmannal veszekedtem vol- nak. Valahol találkoztunk, és ő ordított, hogy nagyobb állat va­gyok, mint gondolta, mert elfe­lejtettem, hogy egy autó nyo­mait nagyon is jól lehet kö­vetni ... Szojka rázza a vállam. Kezé­ben van a rumosüveg, nyújtja is felém. Nagyot húzok belőle, de az első korty cigányútra szalad, és megköhögtet. A köhögéstől az­tán egészen felébredek. Leugrok az autóról, megrázom a fejem, és szétnézek. Felszállt a köd, de a levegő pá­rás maradt. Végtelen mező kö­zepén állunk. Jobbra, néhány száz méterre, kis akácos borzong a hajnali hidegben. Vagy talán már nincs is hajnal? Nézem az órám: fél nyolc. Szürke reggel. összeszedem magam. Tréfásan - kiáltom: — Sorakozó! Köpenyt le! Zub­bonyt le! A fiúk katonásan felsorakoznak a kocsi előtt. Komolyán néznek maguk elé, mintha a századkör­letben hangzott volna el a pa­rancs. Három esztendei katonás­kodás idegződött belénk, olya­nok lettünk, mint a csatamének, amelyek konfliskocsikba fogva is felkapják a fejüket az első trombitaszóra. Hányják a fiúk magukról a köpenyt, s ott állnak ingben a kocsi előtt. Még Gilbert is le­szállt, de nem tudja, mit kezdjen magával. — Reggeli torna! — kiáltom, s magam is feldobom a sofőr­ülésre a felső ruhadarabokat. — Neked nem kell! — intek Gilbertnek. Mi meg nekifogunk a reggeli testgyakorlatnak. Kemény, széles mozdulatokkal lazítjuk meg az izmokat, kiűzve belőlük a fáradt­ságot, tfelfrissítve a vérkeringést. Nem szabad eltespednünk, ed­zettnek kell maradnunk, mert még sok megerőltetés, megpróbál­tatás várhat ránk. Nézem a fiú­kat, akik komoly képpel tornáz­nak, kaszálnak karjukkal, haj­longnak derékból, emelgetik lá- Bukat, forgatják jobbra-balra tör­zsüket, nyakukat, ugrálnak a sá­ros-agyagos földön. Légzési gya­korlattal fejezzük be a reggeli tornát. — Öltözni! Meg ne fázzon sen­ki! Ezt felesleges volt mondanom, mer úgyis megfáztunk már vala­mennyien. öltözés közben egyik tüsszentés a másikra felel. Igen­csak elkelne mindannyiunknak egy jó csajka forró tea rummal. Mivel azonban teára nem szá­míthatunk, hát rumot húzunk a fiaskóból. Kis is ürül.. De most már mindenki .moso­lyog. A testmozgás felélénkítette a kedélyünket is. Kiűzte belőlünk az éjszakai élmény feszültségé­nek maradványait. Hegedűs fütyörész, és borostás arcát simogatja. Serceg a sza­kálla. A többiek se bortováltab- hak, jómagam is szívesen ven­ném, ha odaállhatnék valahol a tükör elé, jól beszappanozhatnám a képem, és lehúzhatnám róla a négynapos szőrzetet. Szojka bekapcsolja a rádiót. Hírek. A szpíker körülményesen tudtára adja a rádióhallgatók­nak, hogy Debrecen elesett. Belgrádban is utcai harcok foly­nak, s a birodalmi véderő alaku­latai vérrel fizettetnek meg min­den négyzetméternyi feladott te­rületet. .. Nekiülünk szalonnázni. Gyű­röm magamba a falatokat. Éhes vagyok, de nem ízlik. Az éjsza­kai köd belevette magát a ke­nyerünkbe is, a szalonnánkba is. A kenyér olyan, mint a nedves szivacs, a szalonnán meg köny- nyezik a só. Mindegy, más nincs, ezt kell ennünk. Keménynek nem kemény, de szívós a szalonna. Rágom, gyil­kolom a fogammal, mégis csak­nem egészben nyelem le minden falatját. Amíg eszem, bámulom a sík­ságot. Csupa felhő az ég még mindig, de az a benyomásom, hogy hamarosan kisüt a nap. Ha kisüt, azzal- se sokat segít raj­tunk. Tovább kell mennünk ezeken a keserves, sáros dülőutakon, megkerülve Nagykőröst, amely­nek templomtornya idesejlik a messzeségből. A felhők közül most valóban előbúvik a nap. Belhunyorgok. És egyszerre jobb kedvem lesz a kis fénytől. Nézem a napot, és már szeretném, ha nem rejtőzne vissza a felhők mögé, Arcomon érzem a melegét. Ránk férne egy kis tartós ifapsütés. — Indulunk, fiúk! Tápászkodunk valamennyien. Szojka eloltja a rádiót, motoz egy keveset a motor körül, aztán benyomja a slusszkulcsot. Kihűlt a motor, nehezen gyújt. Szojka tovább babrál, míg végre beug­rik a motor. Felkapaszkodunk a helyünkre. Szojka gázt ad. A gép köhint még egyet-kettőt, aztán feltúrá­zik, majd megmozdul alattunk. A nap — kegyes hozzánk — egészen előjött a felhők közül, s már melegét is érezzük. Ahogy hátrapillantok a fiúkra, látom, hogy gőzölög a köpenyük. Szojka sapkájáról is párolog a nedves­ség. Lassan haladunk a mezei uta­kon. Hat ember az őszi napsütés­ben. . Négynek a karján nyilas­keresztes karszalag. Mindenkinek a? ölében egy-egy géppisztoly; Gil(bertnél az a fegyver, amit Hartmanntól vettünk el. Jó volna az éjjel fedél alatt aludni. — Megcsappant a benzinkész­letünk — néz rárrt aggodalmasan Szojka, amikor délben befejezzük az ebédét. Szalonnát és kenyeret ettünk, s egy pusztai gémeskút- ból húzott jéghideg vizet it­tunk rá. Hegedűs becsomagolja a ma­radékot. — Estére elfogy a szalonna. A kenyér elég se lesz — húzza a száját. Szojka beledug egy gallyat a Botond tankjába. Nézi, meddig lett nedves. Ingatja a fejét. — Fel kell tölteni. Én úgy teszek, mintha a nap­fényben úszó mezőt bámulnám. Körös-körül végtelen a .síkság. Zöld foltokként színesítik a te­repet az őszi vetések. Nagykőröst már megkerültük. Nagy távolsá­gokra egymástól tanyák fehér- lenek. Üresek, kihaltak. Itt az a szokás, hogy az emberek befe­jezik a betakarítást, aztán a jó­szággal égyütt bemennek teleni a városba, ha ugyan városnak nevezhetők ezek a nagy faluk. Messze, a város, felé, látni egy- egy parasztszereket, de1 mi még nem találkoztunk eggyel sem; (Folytatjuk.) Tóth Sándor felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents