Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-22 / 299. szám
I • PETŐFI NÉPE • 1974. december 22. Tizenöt éves lakáskérelem __*Ha mesélné valaki, kétségbevonnám. Mert ismerem a ■ törvényeinket, amelyek messzemenően szem előtt tartják a munkásosztály érdekeit és azt is tudom, hogy lisztesek a lakásépítésben elért eredményeink. De miután vállalatunk dolgozójáról, háromgyermekes fizikai munkás gondjáról van szó, amelyet közelről ismerek, lesújtva mondom: sajnos van i 1 y-e n példa. Pólyák Imre, a VCSZK kecskeméti kirendeltség vezetője hozakodott így elő Garaczi István segédmunkás lakás iránti folyamodványának idestova 15 éves történetével. Majd egy vaskos borítékot nyújtott át, kérve, tanulmányozzam a tartalmát. A borítékból időrendi sorrendben előkerülő pecsétes, hivatalos papírok pedig a következőkről vallanak: Az 1959-ben, 24 évesen csaladot alapító és albérletben lakó Garaczi István 1960 elején lakás- kiutalásért folyamodott a városi tanácshoz. 1960. március 25-i keltezéssel megkapta az első határozatot, amelyben a tanács vb lakásügyi csoportja, mintegy nyugtázva a kérelmét, tudatja: „. • • felülvizsgáltam, jogosnak találtam, nyilvántartásba vettem. Ez ellen 8 napon belül fellebbezéssel élhet ...” □ □ □ A nyilvántartásba vétel elleni fellebbezés lehetősége logikátlannak tűnik ugyan, tény azonban, hogy Garaczi Istvánék éltek vele, s egyidejűleg panaszos levéllel a Magyar Rádióhoz fordultak. Erre utal az 1960. május 16-i keltezésű határozat, amelynek indokolásában záradékként ez áll: „Egyebekben pedig a lakásügyi hatóság közölte, hogy több év is beletelhet, amíg a jogos igényeket ki tudja elégíteni.” Minthogy az iménti határozat is kínálta a fellebbezés lehetőségét, Garacziék a megyei tanácshoz fellebbeztek és 1960. július 2-i dátummal megkapták az elutasító végzést. A három évvel későbbi, 1963. március 2-i keltezésű hivatalos értesítésből kitűnik, hogy Garaczi István megismételte a kérelmét. Sokszorosított nyomtatványon ugyanis közölték vele: „... kérelmét nyilvántartásba vettem ... Kivizsgálása után értesítést fog kapni.” Kapott is, 1963. március 13-án, s ebből megtudta, hogy: „... lakásigénylési kérelmét a helyszínen kivizsgál-, tűk. v. igényjogosult.rr igényé* nek kielégítése esetleg csak több év múlva várható.” □ □ □’ Eltelt újabb két év. Az első kérelem benyújtása óta csaknem egy ötéves tervidőszak. Ezen közben Garaczi Istvánéknál — 1962-béh, 1963-ban és 1964-ben — három gyermek született és cseperedett. A lakásügyi hatóságtól pedig az újabb lakáskérelem tárgyában 1965. szeptember 3-i keltezéssel megjött az újabb értesítés: ......kérelmét korábbi kér elme alapján közlésünk szerint nyilvántartásba felvettük. Más intézkedést tenni nem áll módunkban ...” Újabb öt év múlva — a második után a harmadik ötéves tervünk sikeres teljesítését is összegezhettük — Garaczi Istvánéknál nyolcesztendős a legnagyobb, 6 éves a legkisebb gyerek. És ekkor, 1970. február 23-án rákerül a pecsét a következő, két- mondatos értesítésre: „Kérelme alapján a szövetkezeti lakásigénylők nyilvántartásába felvételt " nyert. Besorolás alapján munkahelyén keresztü értesítést fog kapni.” Nos, két év múlva, 1972. január 31-én, nem a munkahelyén keresztül ugyan, de kapott értesítést Garaczi István. Sokszorosított nyomtatványon tudatja vele a lakásügyi hatóság: „...a jogos 4000 lakásigénylő közül mintegy 700 a romosodásnak indult, élet- veszélyes lakásban élő, ’ és az elsősorban elhelyezésre váró több- gyermekes családok száma ... az önök lakásigényét 1975. év végéig nem tudjuk kielégíteni... problémájának megoldására OTP- lakásvásárlás, laksáépítő szövetkezetbe való belépés, családi- ház-építés útján törekedni szíveskedjék .. □ □ □ A lakáskiutalás iránti első kérelme benyújtásának 13. évfordulóján — 1973. február 28-án — Garaczi István elkeseredett hangú beadvánnyal a városi tanács végrehajtó bizottságához fordult. íme néhány mondat a panaszos levél másolatából: „Sajnos, a T. lakásügyi hatóság mechanikusan küdte sürgetésemre a helybenhagyó határozatokat »lakásigénylési kérelmét a helyszínen kivizsgáltuk«, holott erre kísérlet sem történt... A három gyermekemmel valószínűleg a többgyermekes családokhoz tartozom, én-magam hosszú évek óta beteg Vagyok. Évedként 2—3 hónapot be'tégálományban tölteni vagyok kénytelen ...AT. tanács vb által felsorolt lakásépítési akciókhoz (OTP-lakás, családiházépítés), sajnos, anyagi okokból nem tudok csatlakozni, mert a családom összjövedelme 3100 forint. Ez a legszükségesebb ruházati és élelmezési költségekre elegendő csak. A város súlyos lakáshelyzetét figyelembe véve sem tudom elképzelni, hogy mindazoknak, akik előttem lakást kaptak, rosszabbak voltak a szociális körülményei, vagy a lakás iránti kérelmüket 1960 előtt adták be...” □ □ □ S eltelt megint egy esztendő, de válasz az iménti beadványra sem érkezett... Az idei év első hónapját ismét kórházban töltötte Garaczi István. Február 1-én pedig a városi tanács elnökéhez fordult panaszával: „Elnér zését kérem...' de elkeseredésemben már nem tudom, milyen fórumhoz forduljak kérésem meghallgatására...” Erre a beadványra 1974. június 20-án kapott először emberséges hangvételű választ: „ ... jelenleg csak annyit' tudok önnel közölni, hogy lakásigényét előreláthatólag az 1975. év végéig megoldjuk... Sajnálattal állapítottain meg, hogy lakáshivatalunk az ön beadványát válasz nélkül hagyta. Ez a mulasztás azzal függ össze, hogy a lakáshivatal teljes személyi állománya kicserélődött... A késedelmes válaszért ez úton is szíves elnézését kérem. Dr. Madarász Gyula osztályvezető.” □ □ □ Eddig a boríték — Garaczi István lakásügyének történetét rögzítő — tartalma. Mert van benne egy másik iratköteg is: a háromgyermekes segédmunkás kórházi kezeléseit, ápolását re- giszráló zárójelentések. Ezek viszont azt mondják el, hogy Garaczi Istvánnak a kenyérkereső két keze beteg, emiatt a nehéz fizikai munka nem ajánlatos számára. Munkahelyi főnöke, Pólyák Imre pedig így vélekedik róla: — Nagyon szorgalmas, becsületes munkás és rendkívül gondos családapa. A lehetőség szerint a munka nehezét vállalja, hogy az 1850 forint körüli átlagkeresete meglegyen. Kisfizetésű segédmunkás a felesége is. A három kislány közül kettő csökkent látó, erős szemüveg viselésére kényszerül. A Talfája 338. számú tanyában levő egyetlen földes szobából álló szükségotthonukban petróleumlámpa világít... Ami tőlem telt, igyekeztem megtenni gondja megoldásának elősegítéséért. Sikertelenül. Anyagi támogatására, sajnos, a mi vállalatunknak nincs lehető» sége. őszintén szólva nem értem, nem tudom megérteni, hogy 15 év alatt a körülményeik megtekintéséig sem jutott el a lakásügyi hatóság, vagy a társadalmi lakásügyi bizottság... □ □ □ 'Á Gárdózi István lakáskérel- ■ mével kapcsolatos iratok i birtokában a városi tanács .lakáshivatalában megtekintettük a'lakáskiutalásra váró többgyermekes családok listáját, amelyen ott szerepel történetünk szenvedőjének neve is. Kérésünkre az ügyintéző elővette Garaczi István aktáját, és csodálkozón megjegyezte: — Ő, hiszen ez egészen fiatal igénylés, csak 1972-ben adta be. Ennél jóval régebbi is van ... Vajon erre mit lehet mondani? Talán ennyit: Sajnos, van. Olyan, mint Garaczi Istváné, amelynek az 1960-as nyoma is elveszett már, a hivatalban... Lehangoló történetünk tanulságainak levonását a T. városi tanács szíves figyelmébe ajánljuk. Perny Irén Hazajönnek a gyerekek... '§ Pesti Ferenc meg van elégedve a sorsával, legfeljebb azt szeretné, ha rendeznék a tsz-nyugdíj korhatárt é$ nem kellene várnia a járandóságra 70 éves korig. F'elesége a villanynak örül, mert amióta bevezették — júniusban múlt egy éve — sokat könnyít munkáján a mosógép, villanyvasaló, villanydaráló. Még hajszárítót is vásároltak. (Foto: Tóth Sándor.) dolgozik, ünnepel az egész terebélyesre megnőtt nagycsalád. Pestiék, mint minden évben, most is már idejekorán megkezdték a felkészülést az ünnepi összejövetelre. Malacot vágtak, két pulykát szánnak karácsonyi pecsenyére, a nagymama begyújtja a kemencét, rétest süt, tortát készít, mert az unokák nem nagyon vannak oda a húsételért. Éppen \ otthon tartózkodó lányuk meg is jegyzi: — Emlékszem, gyerekkorunkban mindig teli volt a kemence és mégsem volt soha elég a hajtott kalács, diós, mákos bejgli, túrós lepény. Most meg azt sem tudjuk, mit főzzünk, hogy kapós legeyn. A gyerekek is hamar eltelnek, hiába, kényelmesebben élnek, nekik már csak játékra, meg tanulásra van gondjuk. — De a Sanyikéból vasas lesz, akárki meglátja — szól közbe a nagypapa. — Van itt egy rakás ócskavas az udvaron, ha hazajön, el sem lehet húzni onnét, mindig azt válogatja. Hogy mi lesz a tanyával, erre nem gondolnak. Ok ketten már nem mozdulnak ki belőle, .itt érzik otthon magukat, de a hátalok sorsát nem kívánják visszahúzni, a magukéhoz igazítani. Ók élik a maguk életét és hagyják, hogy ugyanezt tegyék az utódok is. Ezzel is magyarázható, hogy a gyerekek elmentek ugyan, de nem szakadtak el véglég tőlük. összetartoznak, 'izámíthat- nak egymásra munkában, de az ünnep is ott találja őket a közös családi asztal körül. És este, amikor a sötétség betakargatja a barátságos kis épületet, felgyújtják a villanyt, sajáttermésű bort töltenek a poharakba. Egymás egészségére isznak, arra, hogy még sokáig ünnepelhessenek együtt, erőben, egészségben, szeretetben. Miért hiába van meg mindene az ember, nek, összetartozás nélkül valójában nagyon szegény lenne az életük. Vadas Zsuzsa Barátsáos, takaros tanya Pesti Ferencé, Jakabszállás határában. Nyugalmat és rendezettséget áraszt, nem úgy, mint azok a porták, amelyek külsejükkel is magányukat, elhagya- tottságukat panaszolják az arra járóknak Ahol megroggyant tetők, málladozó falak, az ünnepeken is. fénytelen ablakok arról is árulkodnak, hogy nemcsak a tanyaép f ^rvult el, hanem a falak között meghúzódó öreg szülői nyitnak ajtót a fiatalok. — Nagyon rent« gyerekek — dicséri őket az édesapjuk. — Kérés nélkül is jönnek, ha aratni kell, vagy szedni a szőlőt, még a kukoricakapálást is mindig észreveszik. Pesti Ferenc most töltötte be 64. életévét, nyolc és fél holdon gazdálkodik, ami ezén a mostoha talajon annyit jelent, mint a jó földből másfél hold. Családi segítséggel is keményen meg kell dolgoznia, ha azt akarja, hogy a föld haszonnal fizessen a megművelésért. Nem sok pihenésben volt része eddig, 13 éves korában már beállították az aratók közé. Fiainak a gyermekkora sem sokban különbözött az övétől. Felesége elérzékenyülten meséli: „az én Ferkóm is úgy aratott 13 éves korában, hogy megnézték az emberek”. Az ikerlányok pedig malacokra vigyáztak, pedig olyan kicsik voltak, hogy ki sem látszottak közülük. Később mégis a szülők biztatták a fiúkat, hogy tanuljanak szakmát, hadd legyen jobb, könnyebb az életük. — Egész életemben arra vágytam, hogy géplakatos legyek — árulja el élete teljesületlen kívánságát a családfő. — Ha nekem nem is sikerült, a fiaim legalább többre vitték. Mind „falusi” lett, mindnek van háza bent Jakabszálláson, még a Laci gyerek is ott építkezik tavasz- szal, pedig nőtlen és jelenleg itt él velünk. De csak hadd menjen, neki se ‘gyen rosszabb, mint a többieknek. Elégedett a gyerekek sorsával. Laci, a legkisebb még csak 21 • éves, de már építkezik, motorja, autója van, és megbecsült autószerelő a szakszövetkezetben. Feri ugyanott esztergályos, de a motorszerelői v’ gát is letette, szépen keres, n. gvan mindene. Pista villanyszerelő lett, Jóska gépkocsivezető. Mind vitte valamire az életben, de ami a legfőbb, egyik ser feledkezett meg a szü._>iröl:v A csillogó szemű): fürge Pestiné ezt természetesnek 'is ■ találja. ...... — Ügy nőttek fel, hogy kis koruktól kezdve rezték, beletartoznak a csaláooa. Együtt vesződtünk a jószággal, a földdel, a nagyobbak segítettek felügyelni a kisebbekre, így van ez,, ahol sokan vannak. Hat gyereket nem lehet úgy megkímélni, mint egyetkettőt, de valahogy az összetartás is erősebb bennük. Ezért is jó, ha egy családban sokan vannak. A hiányukat sem érezni any- nyira, hiszen a hatból mindig hazaszalad egyik, különösen a lányok Iá.ogatják szorgalmasan az édesanyjukat, az öt unoka pedig az egész nyarat náluk tölti. És karácsonykor, húsvétkor, szü-' rétkor, szőlőkapálás, kötözés idején mindig itt sürög-forog, A jakabszállási Népfront Szak- szövetkezet vezetői szerint az még nem. volna baj, hogy a gyerekek ki akarnak törni a ne- "héz tanyai sorsból. Szomorúbb, hogy nagyon sokan azoktól is teljesen elszakadnak, akik világra hozták, becsülettel felnevelték őket. Pedig a családi kapcsolatok felbomlása önzést, ridegségét jelent, az érzelmek elszegényedésére figyelmeztet. Nem ártana elgondolkodni ezen, különösen most, a legcsaládiasabb ünnep előtt, hiszen a magányos, idős emberek ilyenkor sinylik meg legjobban a szeretet hiányát, hasztalan várva, hogy a gyerekek mégis meggondolják magukat és betoppannak. Pestiéknél, szerencsére, egészen más a helyzet. Hat gyereket neveltek fel, négy fiút, két lányt, gy kivételével mind megnősült, illetve férjhez ment már, kirepült a tanyáról, de az ünnep visszahozza valamennyit a szülői ház fedele alá. Sőt, megsokszorozva kapják vissza őket a szülők, akik nem kis büszkeséggel számolták össze, hogy éppen tizennyolcán lesznek együtt, karácsonykor. • A szülői biz. ahová mindig szeretettel várják a fiatalokat. • Készül a finom, kézzelgyúrt levestészta, közben anya és láúya már azon töri a fejét, hogy milyen csemegével örvendeztetnék meg a család legifjabb és legválogatósabb tagjait? SZILVÁSI LAJOS (24.) Hegedűs nótát dudorász, a többiek hallgatják. Én is dúdolom magamban a dalt. Talán ez is melegít. Észre se veszem, mikor búvik elő hang is a torkomból. Talán tőlem kap kedvet Simon Pista, aztán Gaszton, majd Szoj- ka is belesegít. tói tartanunk, s .van néhány Óránk, amikor elernyedhetnek a jnegfeszült idegek. Szabad a madárnak ágról ágra szállni, Szabad a legénynek vágyakozva várni... Ez az én szeretőm, ez a kicsi barna... Dudorászunk, csókolgatjuk a rumosüveget, lassan szívjuk a cigarettát, s így egész jól érezzük magunkat. A, délutáni eset, hogy ügyesen kibábráltunk a csendőrökkel, észrevehetően javított a kedélyállapotunkon. Meg aztán valahogy az is megnyugtató, hogy éjszaka van, s biztosak vagyunk benne, hogy közel s távolban nincs egyetlen ember se körülöttünk, nincs kiAlig hal el az egyik nóta az ajkakon, Hegedűs máris belekezd a másikba. A fronton is dalos kedvű volt, sokszor köréje gyűltek a többiek, és a tűz mellett vagy éppen a lövészárok aljában nótázgattak. Hegedűsnek volt valamennyi közül a legjobb hangja, de — nem úgy, mint más falusi legénynek — sohasem ambicionált, hogy kiváljon a hangja a többieké közül. Talán halkabban is énekelt, mint mások, mégis hozzá igazodtak a bakák, ahhoz a ritmushoz, amit ő tartott. Bizonyára most is lehunyja a szemét, úgy dúdalja maga elé a nótát, ahogy a fronton is szokta. Mozdulatlanul áll, sűrűsödik köröttünk a köd, s láthatatlan keringenek a hangok, a dallamok, úsznak, mint az ökörnyál az esti szellő tetején, a temetőben, vagy ahogy a lekaszált réten született nóták, amelyek hallatán a köd kesernyés szaga helyett most szénaillatot érzek az orromban, mint hosszú esztendőkkel ezelőtt, amikor diákfejjel kódorogtunk ezen a tájon, s egy tázlári gazda szénapadlásán töltöttük az éjszakát... Sűrű csillag ritkán ragyog az égen... De rég is volt! Nyurga diák voltam, bőrömet kiszárította a pusztai szél, barnára perzselte a homok fölött tűző nap, / s éles volt a szemem, messzi magasban lebegő sötét pontban felismerte a szinte mozdulatlant lebegő, fakó pusztai sast vagy azölyvet... Mentünk az utakon gyalogszerrel, négy diák, egyiknek a vállán hátizsák, a másiknak az oldalán tarisznya, és mindnyájunknál kulacs, amit gémeskutak hűs vizéből töltöttünk meg. És mi is du- dorásztunk... Megkondult a kecskeméti öregtemplom nagyharangja..,. Mennyi dalt tudtam! Ma is emlékszem valamennyire, ha eszembe hozzák. Regősöknek neveztük magunkat, énekeltünk a tanyákban, továbbadtuk a nótákat, és újakat szedtünk fel, raktároztunk el a tarisznyánkban meg a szívünkben. Cséplés ideje volt, és amint besötétedett, koszorúba ültek össze a fáradt leányok. Végtelen szőttessé fonódtak a dallamok, virágokról daloltak a lányok, muskátliról, szagos rózsáról, bazsalikomról, piros pipacsról, rezedáról, kökörcsinről, gólyahírről, százszorszépről... És szépek voltak ott a kazlak alján, erős lábúak, táncos bokájúak, karcsú derekúak, piroskendős piros arcúak... Az egyik csak engem nézett. Hosszú szőke hajfonatával játszadozott, s amikor rápillantottam, lesütötte búzavirág kék szemét. Ettől még többet néztem rá, s lassacskán megbátorodott, és rajtam felejtette a szemét, ha összetalálkozott a tekintetünk. Majd meg, mikor felálltam, és elsétáltam az akácos felé, utánam osont... Rajtakapom magam, hogy túlságosan is elszabadultak a gondolataim, s igyekszem a nótára figyelni. Hegedűsnek megjött a kedve, már a katonanótáknál tart, cifráz néha egyet-egyet a dallamon: Diófából, sejhaj, diófából nem csinálnak koporsót... De sokat fújtuk ezt menetelés közben! Daloltuk kiszáradt torokkal, rekedten, hogy alig maradt más a muzsikájából, mint egy-egy foszlány. De nem hagytuk abba, mert ha a katonát már a nóta is elhagyja, odavan minden. A nóta a lélek utolsó erőforrás, a test meg a lélekből merít erőt. ha már a sajátja elfogy. Hát fújtuk rekedten, arti- kulátlanul, el-elfulladva, és mentünk közben a sáros ukrajnai utakon. Majd lemaradt a bakancs a lábunkról, s magunkban elátkoztuk a: is, aki kitalálta, hogy nekünk meg ke)' Hnunk Ukrajnát. Gépesít« 'ogságnak csúfoltak benr edig a gépkocsik már öltek, a motorok tönkr valaki ki is ötlötte, he ápesített gyalogság vagy, ., hanem sárdagasztó gépgy ág, hogy a rosseb egye meg ... Gyúrtuk^ a szakadó bakancsokkal a nyúlós sarat, vonszoltuk magunkat, s közben rekedten ordítottuk egyik nótát a másik után... Látod-e babám, látod-e babám, amott azt a nagy hegyet... Végigkísértek bennünket ezek a nóták a Donig, aztán onnan vissza Erdélyig meg az Alföldig, s kitartanak talán mellettünk az életünk végéig. Beleivódtak a gondolataink közé, az agysejt- jéinkbe, a lelkűnkbe, s ha valahol meghallunk belőle egy foszlányt, emlékek sora éled bennünk, mert minden nótához kapcsolódik egy-egy élmény, akár répaföldbe ásott fedezék képe, akár egy ukrajnai farm istállójának szaga, ahol meghúztuk magunkat éjszakára... Ukrajna, Ukrajna.. Nem állok meg százados úr szavára... Harkov mellett daloltuk ezt, amíg ránk nem találtak a vadászgépek. Aztán mindenki arra bújt, amerre látott. Tizenegy rótában verettek végig bennünket gépágyúval, géppuskával a levegőből, tizenegyszer újult meg a rohamuk, két-háromperces szünetekkel közben, és mi csak lapultunk, és azt se tudtuk, ki él még, ki holt már... Huszonkilencen maradtak ott mindjárt darabokra szaggatva vagy csak egy-két golyótól találva, de örökre holtan. Huszonkilencen egyetlen századból, hiszen mit törődtem én azzal, mennyit jelentettek a többi századok... Nem volt utána temetés, nem volt díszsortűz se, visszavonulás volt, éppen csak elkapartuk a mieinket. Bene tizedes, Bige közlegény, Ács szolgálatvezető, Sivd zászlós — két nappal azelőtt került a századhoz —, Veres közT legény... Ha megerőltetném az agyam, fel tudnám sorolni valamennyit. De minek? Nótázni kell, ahogy akkor is fújtuk. Amíg a tüdő szakad. A nóta jó... Nem tudom már, mi adott kedvet odakint, hogy rá- rákezdjünk, még akkor is néha, amikor már alig volt jártányi erőnk. Nem akartuk lelkesíteni magunkat, futni akartunk, de ahhoz se volt energiánk, hiszen a vánszorgás is kínszenvedésnek tűnt... Miért kellett a nóta? Azzal, a tüdőnket dolgoztatva 19 az erőnket pocsékoltuk... (Folytatjuk.)
