Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-20 / 297. szám

1994. M. • man n tn • s Szovjet folyóirat magyar száma „Ezt a számot a Magyar Nép­köztársaság irodalmának szentel­jük” — ez a felirat olvasható a Voproszi Lityeraturi című szov­jet irodalomelméleti folyóirat de­cemberi számában,' és ebben sem­mi túlzás sincsen, hiszen'a legte­kintélyesebb szovjet irodalomtu­dományi folyóirat, amely a Szov­jet Írószövetség és a Gorkij Vi­lágirodalmi Intézet gondozásában 1957 óta jelenik meg, új számá­nak mind a 384 oldalát hazánk irodalma, a magyar irodalomkri­tika és irodalomtudomány bemu­tatásának szenteli. A Voproszi Lityeraturi magyar száma , a negyedik a folyóirat­nak a szocialista országok irodal­mát bemutató sorozatában; az előző években hasonló összeállítá­sok jelentek meg Bulgáriáról, az NDK-ról és Mongóliáról. A kötetet Dobozy Imrének „A szocializmus útján” című írása ve­zeti be. Az írószövetség főtitkára tanulmányában a hazai irodalom fejlődésének fő vonalát vázolja fel. Tóth Dezső a kritika helyzeté­ről, Szabolcsi Miklós a magyar szocialista irodalom történeti problémáiról, Köpeczi Béla és Pándi Pál a magyar irodalomtu­dományt foglalkoztató időszerű kérdésekről írt tanulmányt. A szovjet szerzők írásai közül kie­melkednek Zaligin, Martinov és Szluckij tanulmányai Darvas Jó­zsefről, illetve a magyar irodalom és különösen a magyar líra orosz nyelvre való átültetésének prob­lémáiról. A kötetben összesen 66 magyar és 15 szovjet szerző írásai szere­pelnek. A tanulmányok túlnyomó többsége külön erre az alkalomra íródott, tehát magyar nyelven még nem jelent meg. Éppen ezért szükségesnek tűnik, hogy ez a nagy jelentőségű kiadvány, amely a magyar és a szovjet szerkesz­tők szerint a maga teljességében, új megközelítési módjaival nem­csak a külföld számára jelent ki­vételesen értékes híradást a ma­gyar irodalmi, szellemi életről, hanem a hazai irodalomtudo­mányt is új szempontokkal gaz­dagítja, mielőbb, teljés egészében magyarul is olvasható legyen. ^ (MTI) Moszkva könyvtárai Moszkva délnyíjgati részén, ,egy .J^kőtélfpán, ’ahol több akadé­miai intézet is működik, áll a tár­sadalomtudományi alapkönyvtár. A könyvtár polcait 7 millió kötet­nyi történelemtudományi, filozó­fiai és közgazdasági mű tölti meg. Az olvasótermekben egyidejűleg 700 személy tanulmányozhatja a könyveket. A kölcsönzőhelyiséget lifték és elektromágneses posta köti össze a könyvtárakkal. Ugyanebben a kerületben fog állni a kétmillió kötetes orvosi könyvtár épülete is. Itt helyezik el majd a szovjet egészségügyi mi­nisztérium elektronikus számító­központját. Több mint 40 millió könyvet őriznek Moszkva 1400 közkönyv­tárában, melyek közt van a világ legnagyobb könyvtára, a Lenin könyvtár. Ebben 27 millió könyv található. KEDVES SYBILL I resszárió, azaz a táncoskomikus, van bőségesen ideje, s tehetsége szakmai tapasztalatainak bővíté­séhez. Lakky József viharzó tem­peramentummal „kormányzósko- dott”, rutinjának köszönhető az előadás néhány kacagóáriája, s a sablonos olcsóságok ú többsége. Budai László és Szalma Sándor joggal osztoznak a sikerben. A régi ismeretségben bízva, kérem segítséget , két talány meg­fejtéséhez. Nem tudtuk eldönteni, hogy az alkalmi „tánckar” képes­ségeihez alkalmazkodott eleve a koreográfia, vagy Veöres Boldizsár táncirata korlátozta a lányokat tu­dásuk kifejtésében. Túlságosan nagy törődést ez a rejtvény nem érdemel, mert tudván tudjuk, hogy még az ön fogadására sem szerződtethetett a színház hiva­tásos táncosokat. Nehezebben érthető, hogy a jó-- képességű muzsikusokból álló ze­nekar miért szól ilyen fakón. Rit­kán virultak ki a Jacobi-muzsi- kában levő színek. Hiányoltuk az édes melódiák könnyed ívelését, a játékos futamokat, a színpadi cselekményt előkészítő, kísérő hangulatokat, az örökzöld meló­diák testetlen lebegését, noha Kerny Kálmán karnagyot az ope­rettmuzsika elismert értői között tartják számon. Szerencsére a Gyólay, Simor, Géczy, Bujdosó „négyesfogat” oly könnyedén, szórakoztatva rö­pítette a Csinády István fantá­ziáját dicsérő díszletvilágban, Rt- manóczy Yvonne gyönyörű jel­mezeibe bújtatott nagyurakat és népeket, hogy nem volt kedvünk, időnk a bosszankodásra. Kollégáim égy-egy operett be­mutatásakor szívesen foglalkoz­nak a korszerű zenés színház problémáival. Az arany- vagy ezüstkor és méginkább az után­zók időszakának egy-egy felújí­tását új, napjainkhoz kötődő mű- fvek , &uréetésére'. hasznaUákjH fel. Aínóndó vagyok” hogy ne 1 egy ilyen kellemes, ízléses előadás kapcsán meditáljunk a „hogyan továbbon”. Amíg a közönség igényli az évi egy-két nagyoperettet, csak az lehet a vidéki színház dolga, hogy minél színvonalasabban tolmá­csolja Lehár, Kálmán Imre, vagy Jacobi Viktor művét. A , maga­sabb előadásszám és a sok láto­gató növeli a közreműködők fe­lelősségét, sürgeti az új utak ke­resését! Elnézését kérem kedves Sybill, hogy látogatása efféle gondola­tokat is kiváltott. Remélem, hogy egyetért nézeteimmel. Ismé­telten, köszönöm önnek, kísére­tének a Katona József Színház­ban eltöltött hangulatos órákat. Tisztelettel Heltai Nándor Kiváló pa­pírgyűjtőkről érkezett hír­adás a kecske­méti 880. T’ren- csényi József úttörőcsapat­ból. Hat úttö­rő: Virág Ildi­kó. Nagy Má­tyás és Káldi József 6-os, Jakucs Judit és Mészáros Jenő. a kisdo­bos Andreával összesen 23 mázsa papír­hulladékot adott át a MÉH-nek. A hat pajtás szorgalmas munkája nyo­mán ismét részt vehetnek a csapatok kö­zött rendezett papírgyűjtési ver­senyben. A képen a szorgalmas úttörők — és kisdobostársuk — látható. ♦ Pajtások! Még néhány nap és itt a téli szünet! Valamennyiö­tök jól megérdemelt pihenője, félévi tanulás és hasznos mező- gazdasági munkai után. Termé­szetesen ez a szünidő felkészü­lés is: a következő félévre, az egész esztendei munka befejezé­sére. Használjátok fel tehát oko­san, gondosan a szabad napokat. Olvassátok a nektek szóló köny­veket, jussón időtök néhány „ne­héz” számtanpélda megoldására, gyakorlására is. Legfőképpen azonban legyetek sokat a leve­gőn! A hidegre fordult időjárás havat ígér. Akkor pedig lehet szánkózni, korcsolyázni, hógo­lyózni ! Természetesen az úttörőveze- • tők is hasznos szünidei progra­mokat állítottak össze részetekre. Kecskeméten a városi úttörőel­nökség a sportvezetőkkel karölt­ve a sportcsarnokban rendeznek játékos vetélkedőt és kék- és vö- rösnyakkendősöknek. A megye- székhely csapatainál a házi elő­döntők már lezajlottak, mintegy ezer pajtás vett ebben- reszt. A továbbjutott több mint három­száz úttörő december 23-án dél­előtt a selejtezőkön, délután pe­dig a döntőn vehet részt. (Ter­mészetesen különböző ügyességi feladatokat oldanak majd meg a kisdobosok és az úttörők.!.... ­Még a szünidő folyamán a-ine- gyei vetélkedőre is sor kerül, hogy a kecskemétieken kívül a környéken’élő pajtások is-bene­vezessenek a nagy kollektív já­tékba. A továbbiakban az ifjúsági ve­zetők úgy tervezik, hogy jövőre a megye valamennyi úttörőcsapaté-" nak tagjai vetélkedjenek a Sportcsarnok Kupáért, amelyet az egy csapatot kitevő húsz paj­tás, a legügyesebbek nyerhet­nek el. A szünet ideién tehát jó szó­rakozásnak. hasznos időtöltésnek ígérkezik a sportcsarnokban sor- ' rákerülő verseny, amelyen olya­nok is akadnak, mint a seprűn való lovaglás, pókjárás, seprű­foci és egyebek. Az izgalmas ve­télkedőn minden érdeklődő paj­tást szeretettel látnak a felnőtt­vezetők és a résztvevők. Bajáról Halmos Teréz tudósí­totta az Üttörőéletet a jól sike­rült városi terembainokságról. A pajtások négy versenyszámban mérték össze erejüket: futásban, távolugiásban, cselgáncsban és rajtversenyben. Az 5—6-os pajtá­sok korcsoportjában kiemelke­dően jól szerepeit Dujmovics Marika, az alsóvárosi iskola nö­vendéke. A felsőtagozatosok kö­zül Ribár Erzsi teljesítménye volt jó. Csapatversenyben is szépen szerepeltek az alsóvárosiak. . * Pajtások! A téli szünet idején is figyeljétek az Űttörőélet-rova- toít, mert háromfordulós rejt- vénypalyázatot közlünk részetek­re, amelyen ^valamennyi rhelyes megfejtést beküldő pajtás nyer­het. Selmeci Katalin Az UNESCO Krupszkaja- és Pahlevi-díja Az írástudatlanság elleni harc nemzetközi napja alkalmából Re­né Maheu, az UNESCO vezérigaz­gatója a szervezet párizsi palotá­jában kiosztotta a Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja és Mohammed Reza Pahlevi nevét viselő díjakat, a felnőttek írások­tatásának terén szerzett érdeme­kért. E díjak alapítását a szovjet kormány és az iráni sah kezde­ményezte, annak a munkának az ösztönzésére, amelyeket egyes személyek a felnőttek írásoktatá­sa terén végeznek. Az 1974. évi Krúpszkaja-díjat a ruandai Siorongi község fejlesztési társaságának ítélték, amely 11 oktató központot szervezett a tel­jes írástudatlanság körzeteiben. Ezekben 1300 ember tanult meg írni-olvasni, s a központok összes tanítói önként és ellenszolgáltatás nélkül vállalták a munkát. A Pahlevi-díjat — a nemzetkö­zi nőszövetség javaslatára — a pakisztáni nők szövetségének ítél­ték, mind a városi,’mind a falusi lakosság körében végzett írásta­nítói munka jutalmául. Köszönöm szíves meghívását, utólag sem bánom, hogy elmen­tem a rendevúra. Kilenc észtén-^ deje találkoztunk utoljára, s fur­csamód, mintha egy icipicit fiata­lodott volna.. Ha nem ismerném anyakönyvi adatait, alig hinném, hogy hatvanesztendős. Változatlan tisztelettel vallom be „én édes asszonyom, Sybill”, hogy fiatalos öregség ide, kozme­tika oda, látására ma már még­sem dobog meg a szivem. Csak az érzelgősségre hajlamosak hatód­nak meg, ringatóznak önfeledten a romantikus, szentimentális mese lágy hullámain, az ügyes masina hiába hullatja szorgalmasan a hó­pelyheket, hiába gyűlnek a ve­szély sötét felhői az ifjú hadnagy körül. A közönség jobbára a nemzet­közi operettirodalom közhelyeit szerencsésen kikerülő, kellemes, igényes, kitűnő mesterre valló ze­nére ügyel. Az áriákban, pórusok­ban, kettősökben megfogalmazott üzenetek továbbításához ízléses, hatásos színpadi környezetet te­remtő Angyal Máriának tolmá­csolja szíves köszönetünket. Óva­tosan adagolt a muzsika szabad áradását lassító kitérőket, betéte­ket. Jól tette, mert foglalatánál mégiscsak fontosabb az olykor belbecsénél csillogóbb nemesfém: Jacobi Viktor muzsikája. Bocsásson meg, ha környezeté­nek méltatását, bemutatását a fő­hercegi párral kezdem. Koránt­sem az ön fiatalságában elfoga­dott protokoll miatt. Gyólay Vik­tória régi színházbérlők szerint az utóbbi évtizedek legjobb kecske­0 Tisztázódnak a bonyodalmak: a nagyherceg (Simor Ottó) és Petrov hadnagy (Géczy Jó­zsef). 0 Minden rendben: Sybill (Bujdosó Mária) és a nagy- hercegnft (Gyólay Viktória). méti nagy hercegnő je volt. Játéka letisztult, fölényes biztonsággal, eleganciával oldotta meg szere­pének énekes feladatait. A nézők csak kapkodták a fe­jüket, amikor hites ura a színre lépett. Ki ez a Simor Ottó, miért hallottunk róla eddig olyan ke­veset? Pompás, ízes, eredeti fi­gurát teremtett a nagyherceg­sablonból. Bölcs, sokat tapasztalt vén kópé őkelme, Konstantin nagyherceg uram. Remek jellem­színész, gyakorlott énekes. Ami­kor színen van, ő a központ. Szí­vesen látnánk, hallanánk máskor is. Kedves Sybill, illetékes helyen támogathatná kérésünket. Szó ami szó, a hölgyközönség irigyli önt Petrpvért. Végre, mon­dogatták, jó kiállású, szép hangú bonvivánja van a kecskeméti színháznak. Géczy József bemu­tatkozásánál megfigyelhető némi merevség, mackósság, direkt be­leillett a fiatal tiszt Martos és Bródy által kikevert egyéniségé­be. Érvényesült telt, férfias, szé­pen zengő orgánuma. Szívesen dicsérjük, mert még nem érte el képességei maximumát. (A Fő­városi Operettszínház primadon­nájaként ön is tanúsíthatja, hogy partnere a legtehetségesebb hazai operettszínészek közé tartozik.) Méltán köszöntötte Bujdosó Máriát a címszerepben a közönség lelkes tapsa. Finom, dekoratív jelenség volt, kicsit visszafogott játéka őszinteségével, l természe­tességével hatott. Elhittük, hogy még a nagyherceg sokat próbált szívét is megkavarta. Lírai hang­ja főként a magasabb régiók­ban csillogott ezüstösen, hajlado­zott játszi könnyedséggel. A szubrett, Ribár Éva, halvá­nyabb volt a szokottnál, A fiatal Hídvégi Miklós rokonszenves, sedre, lelkes Poire volt, egyelőre nem több. De ifjú még az imp­SZILVÁSI LAJOS (22.) így mégiscsak biztonságo­sabb lesz. A kaland egyetlen hátránya, hogy nem mehetünk be se Nagy­kőrösre, se Kecskemétre, Űjabb Igazoltatásoknak lennénk kitéve, nem is szólva arról.'hogy mihelyt a csendőrök beérnek Ceglédre, tüstént áttelefonálnak Nagykőrös­re is, Kecskemétre is. Kellő dísz­ben fogadnának bennünket. Megtárgyalom a dolgot Szoj- kával. Igazat ad. — Annál is okosabb elkerülni a nagyobb helyeket, mert körö­zést fognak kiadni ellenünk. Ad­dig jó, amíg messze vagyunk vá­rostól is. országúitól is. Bólintok: —* Át kell bukdácsolnunk a Kiskunságon. Bármilyen rosszak is az utak. \ — Az út az én gondom, főhad­nagy úr — legyint Szojka. — Amíg én nem jajgatok, nincs nagyobb baj. Nézem a térképet. El kell ke­rülnünk Nagykőröst is, Kecs­kemétet is, Fülöpliázát is, Sza­badszállást is. Félreeső utakon, a kiskunsági { homoksivatagon át kell eljutnunk Soltig, majd Sol­ton át a Dunáig, a dunaföldvári hídig. Keserves út lesz. — Valahol most már meg kell pihennünk — nézek rá Szojkára. — Meg. í — Mennyire vagyunk Nagykő­röstől? — Tizennyolc—húsz kilométer. — Hát akkor figyelje, hol tér­hetünk le a mezők közé. — Igenis. Igyekszem visszaidézni a diák­köri cserkésztúrám emlékeit. Tű­ző napban jártuk be azt a vidé­ket, ahová most is igyekszem a fiúkkal. Betyárok nyomait va­dásztuk, hajdani szegénylegények tetteiről híressé lett helyeket ke­restünk, s majd megaszalódtunk a forróságban. Nyár volt, és mindenfelé homok, homok, ho­mok. Itt-ott gyér akácos, hogy megkösse a futóhomokot, de nem sok sikerrel. Láttunk délibábot is, tótágast álló templomtoronnyal, lágyan hullámzó vizekkel, s büsz­kék voltunk, mennyi élménnyel, mennyi mesélnivalóval gazdagí­tott bennünket az a nyár. Most ősz van, egykedvűen szi- jtál a hűvös eső. Végeláthatatlan egybefüggő felhöréteg lebeg fö­löttünk, s .eltakarja a napot, mint a darócruha az apáca'testét a fér­fiszemek elől. Nincs szájat szá­rító forróság, hajat fakító nap­ragyogás. A homok sem fehéres­sárga, mint azon a nyáron volt. S énbennem sincs már roman­tika. Még azt sem tudom ro­mantikusan felfogni, hogy való­jában belőlem is menekülő, búj- káló szegénylegény lett, mint a hajdani betyárok voltak, s hoz­zájuk hasonlóan arra vagyok ítélve, hogy. akár Savanyú Jós­ka meg a "^bandája, bevegyem magam a homokbuckák közé, keresve-kutatva az egérutat, ahol kibújhatnánk az üldözők gyű­rűjéből ... Valamikor könnyebb volt. A három testőr korában, amikor az ember egy szál spádéval igazsá­got vehetett magának, vagy a betyárok idején, amikor az ül­dözött szegénylegény egy éjsza­kai nyargalással átjutott a másik vármegyébe, s bottal üthették a nyomát, időhöz jutott, hogy szusszanjon... Ma már civili­zált világban élünk, megszervez­ték az életet. Másodpercek alatt eljuttatja a telefon az üzenetet, amivel az időben napokig vág­tatott a postakocsi. És nem tud­hatom, hol leskelődik rám ve­szély. Rendezett lett a világ és szervezett, s mégis veszedelme­sebb a dzsungelnál.. Ott senki sem találkozik tigrisek, ragado­zók tálkáival, mint itt, a civili­zált életben. Ott egyes szabadok párbajoznak. De itt — jaj neked, ha szabad akarsz lenni. Szembe­találod magad a világ óramű- pontossággal működő gépezetével. Ezerszer ügyesebb legyen a gyen­ge a civilizációban, mint amilyen erősnek a dzsungelben kellene lennie. Válassz: békében marad­hatsz, ha vállalod a világtól rád parancsolt kötelességeket — eset­leg elpusztulsz, mert így akar­ták; vie ezerszer annyi veszedel­mes verem -tátja ki száját egy­szerre körötted, ha nemet mon­dasz a rendnek! Válassz! Ady-vers jut eszembe: — „Egy életünk és egy halálunk, s a régi szép idők alatt élet s halál pere­mén jártunk; nekünk nem új e gondolat...” Választottunk — meg sem gon­doltuk tán eléggé —, s ha most szinte minden lépésre ijedten kell is megtorpannunk, mert minduntalan azt, vesszük észre, hogy még egy lépés, és belezu­hanunk a szakadékba, nincs hely visszafordulni. Hiába minden tönrenkedés: nekünk nincs visz- szautunk. Megint kocsikerekek vágta dű- ' lőúton megyünk. A Botond las­san halad, bukdácsol, zötyög a letarolt földek^ között. Jobbról- balról egy-egy táblát látunk, ahol már kisarjadt az őszi vetés. Már csak szemerkél az eső. Hamarosan el is áll, úgy gyaní­tom. Sáros a föld, ragadós, és fenn az égen vadludak úsznak dél felé a felhők alatt. — Köd lesz — szólal meg Szojka. Szétnézek, de nem látom nyo­mát. Ám Hegedűs is előreszól: — Az bizony. Félóra se kell neki. A köd észrevétlenül, s mégis váratlan gyorsan ereszkedett ránk. Sűrű és áthatolhatatlan, illik ehhez a sík vidékhez, amely talán legveszélyesebb tája az or­szágnak. Nem látunk tanyát a közelben. Ez jó is, rossz is. Jó, ha nincs senkinek tudomása rólunk, de rossz, hogy nem húzódhatunk be valamelyik pusztai házba, hogy letelepedjünk az asztal köré ho­moki karcost vagy barackpálin­kát nyakalni a gazdával. Már szinte tömény anyagként vesz körül bennünket a köd. — Meg kell állni — döccen a kocsival Szojka. — Még belefor­dulunk egy árokba. És állunk. Egy ideig, didergőnk a kocsi ülésein, aztán egymás után lekászálódunk. Hűvös van, attól tartok, hogy zúzmara lesz még ebből a ködből. Mászkálunk a kocsi körül, lóbáljuk a karun­kat. ugrunk egyet-egyet, hogy valamennyire kimelegedjünk. Kö­zel maradunk az autóhoz, mert ha valaki öt méterre elmegy, már nem lehet látni, belevész a ködbe. Előszedem az egyik rumosüve­get. Meghúzzuk mindannyian. Aztán rágyújtunk, és szótlanul füstölünk egy ideig. Valahol a közelben vadlibák zsivajognak: leszálltak a kisarjadt őszi vetésre vagy a kölestárlókra. Hegedűs, szólal meg először. Beleréved a ködbe, úgy mond­ja: — Odahaza már tető alatt ké­rődzik a jószág ... Mennyire vágyódik haza ez az ember — gondolom magamban. — Ha ugyan maradt belőle... — teszi hozzá komoran. Simon Pista széttárja hosszú köpenyéi, és rázza róla a vizet. Talán Hegedűs szavai teszik, hogy ő is hazagondol... — Ilyenkor a legszebb az erdő. Rozsdás... Három év tapasztalatából tu­dom, hogy efféle eltévedésekből nem sül ki jó. Kedvüket vesztik az emberek, reménytelennek, ki­látástalannak találják a helyze­tüket... Másra igyekszem terel­ni a szót: — Mondjátok, gondolkoztatok már rajta, mi is lesz, ha át­érünk a Dunán? (Folytatjuk) f. V Mindenki a párjához... Finálé. (Szilágyi Mihály felv.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents