Petőfi Népe, 1974. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-07 / 261. szám

1974. november 7. • PETÖFr NÉPE • 5 • Lenin (H. Altman 1920-ban készült grafikája.) Konsztantyin Szimonov: A zászló A zászlónál nem gyújtanak rá nem is tréfálnak se alatta se mellette Nem varrják meg ha elszakad Az elszakadt zászló nem vértelen M ,-£$tjpzni se HellUj.u -uil9von AeiihmAsz xaáalsiu >«ü hisz amíg kézben tartják -> .insai-n - n.em száll el'belőle si'vée vásríáíiiöxajüavöjl Csak akkor száll el a vére ha földre hajítják De ha ismét felemelik vagy az izzadt tetemre borítják nem érzi magát sértve a zászló Nem fél hogy a vérfoltok ott maradnak a selymén A vér nem mocsok Ám a halottat — ha hősi halott — ne takarjátok be sokáig mert kell az a zászló az élőknek kell Dalos György fordítása. A forradalom poétája A költőtárs, Pável Antokolsz- kij gyászoló emlékezésben már kimondotta róla a legfontosab­bat, amit csak magyarázni le­het — hozzátenni semmit. Egyet­len félmondatban utánozhatatlan tömörséggel jellemzi a szovjet­orosz költészet egyik legsajáto­sabb, rendkívül egyéni színét Lu- govszkoj poézisét. „Vlagyimir Lu- govszkoj közöttünk maradt, tűnt ifjúságunk szputnyikjaként...” Valóban, az ifjúság énekese volt, és ebbe a keretbe a han­gok mérhetetlen skálája, a vi­lágnak tengernyi jelensége fér bele. Az alapvető élmény: a köl­tő tizenhét esztendős mindösze a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom győzelmekor, 1918-ban a Vörös Hadsereg katonája lesz, és csaknem hat évet tölt állandó harcban, életveszélyben. Ifjúsá­gának legszebb idejét: a roman­tikus fellobbanások korát. Az ek­kor szerzett élményei érleleik költővé. S ahogyan mindenki számára — neki is drága a fiatalkori em­lék. A forradalom pedig nemze­dékek életét formálta. Mindennél szigorúbb parancs Lugovszkoj költészetében: minden percben érzékelnie kell, hogy egy nagy történelmi mozgás részese. S bár sokáig élt és ’alkotott — 1957-ben halt meg — s bár té­máit ezerféle színben bontotta ki — mindvégig - megmaradt a forradalom költőjének, a forradal­mi napok megidézőjének. Prog­ramját, ars poeticáját így fogal­mazta meg: „Egészen egyszerű szavakkal akarok beszélni, csak az egyszerűség tüze erősít és nyújt segítséget...” Versei közül méltatlanul kevés jelent meg magyar nyelven. A líg várom, hogy odaérjek, Egyszer egy hónapot már eltöltöttem Szosznovaja Roscsán, azaz Fenyőligeten. Jaltától' tíz­egynéhány kilométerre délre, a csend, a mély színek, a tenger, a krími flóra társaságában Töké­letes tuszkulánum. Kivascltan jöttem haza. Moszkvában erős. .csapkodó az az idő. Az írószövetség kerti út­jain tócsák. Jevtusenkóval talál­kozom Megörül. „Hát eljöttetek! És a nagybátyád? Hogy van?’ Kiszaladtunk vele egyszer a nagy­bátyámhoz. pinceszerre, ebédre, nj áron. vakító napsütésben. Ahogy állunk az esőben, felidéz­zük a fényben rezgő Váll völ­gyet, a présházat, a szőlőhegy menedékes, árnyas útjait, a ki- üríthetetlen zöld cserép varázs- kancsót. De aztán meglebbenti a kezében tartott újságot. „Nem tudom, mi lesz Chilével?” „Mi­nek is mondtam! Te most csak pihenj, pihenj.” Hát persze, pi­tiének. Chile azonban bennem van. mint vaiami belső vacogas Forradalmi kísérlet? Jelkép? Mit mondanak el ezek a szavak Chiléről? Jevtusenko járt ott. Del-Amerikában én is. épp Chi­lében nem. A lényeg különben sem ez. Inkább, így gondolom, áz, hegy teljesen mindegy, hol van ez az ország. Bárhol van is, be­lénk kapaszkodik. Vagyis belé kell kapaszkodnunk. Szövetségest kigondolni nem lehet. Választa­ni is ritkán. Elfogadni, azt igen És aztán a glotsus úgysem vág­ható szeletekre, mint a születés- napi torta A megosztott világ sosem érzékelte oly erősen a ma­ga oszthatatlanságát, mint ma. Eb­ben az érzékelésben kaptuk-sze- reztük életbevágó felismerésein­ket. sürgető fcselekvésyágv unkát, infarktusainkat, ebben® vénülünk meg és megyünk el: ez a tudás egyike valamit érő tulajdonaink­nak Ha egy tűzföldi embert arcul ütnek, kiáltanom kell. Mert aztán nem lesz majd. aki kiáltson, ha az én arcomat ütik. \7égre, a késő délutáni fény- “ ben, a gép megbillenő szárnya alatt a sűrúkék, redöt- len tenger. Leszállás után a szim- feropoli repülőtéren teljes a szél­csend. rézsűt a kifutópályákra hulló napsugarak, huszonhat fok. Isteni idő. Két perc múlva el­ritkul körülöttem a levegő, alat­tomos, hosszú anginás görcs kezd velem elbánni. Egy Nitromint, ket­tő, a táskámban svéd gyártmányú is van. az Inturiszt-kislány rám néz, azt mondja, azonnal hívja az orvost, öt és fél repülőórányira vagyok hazulról. Földrajzi táj- versike jut eszembe, nyolcéves korunkban tanultuk: előttem van észak, hátam mögött dél, balról a nap nyugszik, jobbról a nap kél. Várjunk csak. Szimferopoli kórház, ez nem lesz jó, nem is­merem őket. ők sem engem, s ro­zoga vekkerem bajainak kórelöz- ményét sem. Inkább kibírom va­lahogy a kétórás autóutat Szosz­novaja Roscsáig, ott már tudják az orvosok, mi a dolguk velem. Pocsék állapotban érkezem meg. Egy pillantás az ismerős szobák­ra, a teraszra, a pálmákra, a víz­re, majd útlevelem átadtam a fe­leségemnek, „egyelőre ne csoma­golj ki” Nem ijesztem. A melo- dramatikus pillanatokat utálom. De hát. mint hasonló helyzetben bárkinek, megfordul a fejem­ben, hogy az is megtörténhet ve­lem. A főorvos. Valerij Nyikolaje- vics, tenyerével igyekszik lefed­ni az elektrokardiográf szalagját. Tudja, hogy ismerem korunk szá­nalmasan ’ divatos hieroglifáit. Aztán elhúzza a kezét, „ischaemia, úgyis megtudja, de ne ideges­kedjék”. Tehát vérellátási elég­telenség a szívizomban. Üzem- anyaghiány. Fekvés, oxigén, in­jekciók. A pikkelyes törzsű pi- niához hasonló koronájú ősfe­nyők. a karcsú törzsű krími töl­gyek itt vannak karnyújtásnyira, de nem sétálhatok alattuk Itt a tenger is. nem ehetek le a partra. Vf elem van Gyergyai Albert * könyve. „Anyám, meg a falum.” Szelíd, szemérmes lírá­jával is mennyire zaklató írás! A megállapodottságában öröknek, tónusában idillinek tetsző, zárt falusi világban mintegy véletle­nül. bocsánalkérő mozdulattal vonja félre a függönyt a szobák, kocsmák, tánctermek, udvarházak ablakairól, oly elviselhetetlen fe­szültségeket fedve föl. melyek ele­ve használhatatlanná teszik az „örök” s „idilli” jelzőket, isme­rem ezt a világot, egy generáció­val késoob. majdnem harminc évet töltöttem benne. Gyergyai aoszolut illetékességgel mozog a korabeli faluban. Egy-egy találó jellemzéséhez, néha csak egy-egy mondatához is többször visszalapozok. Mint a legnagyobbak írásai ban Harmad! Vágy-neg^thji^vejígf elég -jön. Rokon. Gonnó'v^ a Köztársaság miniszterelnöke. Itt pihen ó is, hallotta, hogy itt va­gyok, itallal és magyar szóval kö­szönt. Könnyű vele egyetérteni, még­is van vitatémánk: Chile. Mikor másodszorra jön. belemelegszünk. Azt hiszem, én vagyok a türel­metlenebb. Képtelen vagyok va­lószínűnek elfogadni, hogy Chile példa lesz — vagy lehet — a szocialista hatalom erőszak nél­küli megteremtésében Szerintem ez elméleti feltételezés. Nézzük a helyzetet: a kormány hívei üres hassal tüntetnek, a kormány el­lenfelei jóllaknak, fegyverkez­nek, nyílt kísérleteket tesznek a törvényes hatalom megdöntésé­re. „Mit ér ilyenkor az alkot­mányt lobogtatni? A jobboldal annyit sem fog törődni az alkot­mánnyal. mint egy rossz újság­cikkel.” „Igen. ön azt gondolja, az erőszakra erőszakkal kellene felelni.” „Hát nem?” Most adja­nak parancsot a hadseregnek, míg mellettük áll!” „Éppen ez lehet a kérdés. Vajon mellettük áll-e? Ezt még nem próbálták ki.” ~Valerij Nyikolajevics bosz- szankodva jön be. Zajt üt a vér- nyomásmérővel. ide teszi, oda te­szi, lehord bennünket „Micsoda dolog ez. hát nem megmondtam, ne foglalkozzék semmivel Idézem őt. Fiatalabb mint én, b P vasegészsége van, mégis, ha csak lehet lazít. Ez a lazítás, mint kiderül, annyit jelent, hogy barátjával kettesben, megfeszített munkával, építettek egy jacht- szerű. jókora motorcsónakot, a télen már csak a kabint kell rá­építeni, négy embernek nagysze­rű pihenőhely. Tenyerén, ujjain keményedések. hegek. „A tenger, Imre Danvilovics. bölcsebb gyó­gyító. mint én. önnek sokat kel­lene itt élni.” Mivel ellenvetésem nincs, Valerij Nyikolajevics leül, szemközt a tengerrel, és kifejti a maga álláspontját Chiléről. Néhány óra múlva a tévéből megtudom, hogy Allendét meg­ölték. Harc ■ közben. Egy állam­fő, aki kezében fegyverrel esik el... Hát igém- Chile nyílt seb­marad rajtunk. Űjra meg újra diagnosztizálják majd.' hogyan keletkezett ez a mély seb. s azt is újra meg újra tisztázzák, mi legyen a gyógyításnak legalkal­masabb módja: Allende azonban orvos létére a katonahalált vá­lasztotta, mintegy végső üzenet­ként, hogy ahoí a legszentebb szavaknak nincs erejük, ott fegy­verhez kell nyúlni Tfgv nap vizsgálat után Va­•*-' íerij Nyikolajevics / elége­detten közli, hogy kisétálhatok a partra, egyelőre h^zközelben, az­tán majd távolabbra is. Csodá­latos az ősz. A sétányon végigle­beg a tengerről érkező friss, fa­nyar szél. elkeveredik a fenyő- illattal. virágok, tólgymakkok, szőlők, dohánylevelek illatával. Novorosszijszk felől nagy tenger­járó jön. mint kiderül, húszezer tonnás, a part menti kisebb mo­toros hajók szorgalmasan pö­fögnek. turistarakományukkal. Egy szárnyashajó elhúz -mellet­tük,,- Azláhcrégy gpgep^naiszad^éli- huz a szárnyash§íí5~.in ellett ről eszembe jut Szevasztopol. Már néhány éve is szerettem volna oda eljutni, de akkor nem sike­rült. Hátha most? Óvatosan elkezd dem betáplálni a gondolatot Va­lerij Nvikolajevicsba. Elképed. „Miért nem jelentkezik űrutazás­ra? Örüljön, hogy kimászott a sztenocardiáiból!” Néhány nap múlva mégis meg­kérdi, miért vagyok kiváncsi Sze- vasztopolra „Amiért Borodinóra. Tolsztoj írta meg mindkettőt. Ha már az egyiket láttam, annál job­ban érdekel a másik. Különben is azt mondják, szép város.” „Szép város! Ha minden szép várost megnézne az ember! Ké­rem, ez nevetséges!" Ráadásul másnap tíz rubelt vesztek Valerij Nyikolajevicson. Fogadtam valakivel, aki azt mondta, már az orvostudomá­nyok kandidátusa. Lehetetlen, mondtam én. hiszen még har­mincéves sem lehet. A tízes ug­rott Miután hallott a fogadásról, Valerij Nyikolajevics dedikálta kandidátusi dolgozatának külön­lenyomatát. vigasztalóul veszte­ségemért és borongva közölte, hoigv már negyvenegy éves. E ki­térő után rám parancsolt,* éjjel­nappal a nyitott teraszon pihenjek, sétálni mindig a parton sétáljak, hadd szívjak be a levegővel mi­nél több káliumot, magnéziumot stb.. amit különben gyógyszerként kellene beszednem. Aztán meg­engedte. hogy kiránduljak Alup- kába. Ezzel, mint gyanítottam, megkezdte a szevasztopoli út csendes előkészítését. \ Háború és békében And- rej Bolkonszkij nem moz­dul el egy pörögve füstölgő, rob­banó lövedék mellől Soha éle­sebben nem gondolkodott, tökéle­tesen ura az idegeinek, pontosan tudja mi következik, ha a löve­dék felrobban Mégse mozdul. Ugyanez, vagy szinte ugyanez,, már a Szevasztopol 1855 augusz-, tusában című elbeszélésben iss= megtalálható. „A fái mellett tes^ sék menni, főhadnagy úr! —^ mondja a katona.” „Miért??; „Mert veszélyes ám erre felé, fő­hadnagy úr. Ahun la. ott is jön már egy — felelte a katona, és fülelni kezdett: egy ágyúgolyó süvített el, s lecsapott a nap per-' zselte utca másik oldalára. Ko-1 7elcov. mit sem törődve a kato— na figyelmeztetésével, hetykén1 lépkedett az úttest közepén”. Szevasztopolba Valerij Nyiko­lajevics is elkísért. „Hol kezd­jük?” — kérdi, a városhoz köze­ledve „A Malahov kurgánon.” Bólint. Helyes. A Malahov kur- gán az 1853—56-os krími háboni legkeményebben tartott erődjei legvéresebb ütközeteinek szín­helye. Végül elesett, a francia vezérlettel támadó koalíció fegy­verzeti és emberfölényben volt:1 de jóval korábban elesett volna, ha az orosz katona közismert szívóssága, állóképessége mellett, főleg a védelem vezetőiben, nincs meg az a bizonyos tolsztoji plusz,1 a veszélyérzet kiiktatása a harc­irányítás érdekében. A főparancs­noktól, Nahimov tengernagytól- kezdve a tengernagyok, táborno­kok, törzstisztek nagy hányada harcban vagy harci figyelőponton esett el. Hidegvérűség? Nem jó szó. Az orosz ember sokkal szenvedélye­sebb. hogy hidegvérűnek lehes­sen nevezni Inkább koncentráció. Mindent a fő tennivalónak alá-" rendelő összpontosítás. 'Taián sokat téblábolok e kérdés körül. De a körül­tapogatott képességnek minden­féle nehéz - helyzetben, békében és' háborúban, felbecsülhetetlen ázértekeTsÁki csak egyszer is ka­pott parancsot, hogy hagyja el fedezékét, harcárkát és induljon rohamra, tudja, hogy ilyenkor egy rajt, egy szakaszt is istente­lenül nehéz kézben tartani: hát • még ezredeket. hadosztályokat, j hadtesteket vagy hadseregeket. A terepre kimászva (vagy kiugorva) azonnal jelentkezik, a teljes ki­szolgáltatottság. A védtelenség^ Sőt védhetetlenség. Minden kézi fegyver, aknavető, löveg, repülő­bomba. az egész pokol ellenem van. Hogy törődjem másokkal, amikor magam felöl sem vagyok biztos? Aki ezt képes leküzdeni^ annál kezdődik a jó katona és a jó parancsnok. 1944—45-ben láttam harcolni őket (közelről, hiszen hozzájuk tartoztam.) így aztán ugyancsak Szevasztopolban. a Szapun he-r gyen. ahol a völgyből támadó szovjet csapatok 1944 áprilisában felverekedték magukat és kiver­ték a németeket, a második vi­lágháborús emlékintézet és dio­ráma vezetőjével tapasztalatokat és gondolatokat cserélünk. Vale­rij Nyikolajevics nem szól bele a hadviseltek dolgába. Egyetlen megjegyzése van, tegyem fel a fehér sapkámat, erősen süt a nap. TTárom nappal utóbb búcsú- zunk a Krímtől. Az idő még mindig ragyogó. A lanká­kon szüretéinek, szedik a do­hányleveleket. a parti sétányon elkezdenek hullani a tölgymak- kok. a motoros hajók még min­dig hordják-viszik a kiránduló­kat. a víz még mindig csillogóan sűrűkéit. Szimferopolban felszállás- előtt találkozunk az Inturiszt- kislánnval. Elbámul, ön volt az?... Sietve elnézést kér. ilyes­mit talán nem kellett volna kér­deznie Miért ne? Nincs abban semmi rossz, ha valahonnan egészségesen indulunk vissza. Dobozy Imre: Ősz a Krímben Vlagyimir Lugovszkoj: Lovasszázad Párázó, halvány ég alatt Csönddel telik az árok. Tavaszi dallal lengenek A füvek és virágok. Omlik a fény és szétterül, Eltűnődik a titkán, Könnyü-subájú köd feszül A lilaszárnyú nyírfán. Lovak sörényén szél hévül, Borzolgatja a fákat, A falvak alatt így halad A porköpenyes század. Mézlátta illat kódorog, Vizeknek hangja loccsan, Hűi ráz a század, s völgybe vág Kardfényű oszlopokban. Majd újra csend és hallgatag Árnyéka nő a földnek, S nem hallani, hogy távoli Fegyverek feldörögnek. Irta és a verset fordította: Havas Ervin Vadgesztenyék - nemesített ízekkel „A katonák morgolódtak, rájuk kellett volna szólni, figyelmeztet­ni őket a .kötelességükre... És annyiban igazuk is volt, hogy ez a riasztás elég rosszkor jött, va­sárnap van, legtöbben elképzelték már, mivel töltik a szabad ide­jüket ...” Galabárdi Zoltán kez­di így a könyv címadó elbeszélé­sét, de mások is összetettségük­ben mutatják fel ezt a terepszín öltözékű világot. A Vadgesztenyék címet viseli a Zrínyi Katonai Kiadó legújabb kötete. Nemesített ízeit a jó írá­sok adják, s ezekből több akad a 370 oldalon, mint a néphadse­reg életéről • szóló korábbi anto­lógiákban. A színvonalbeli előny az átfo­góbb, őszintébb ábrázolásból kö­vetkezik, ami azzal jár együtt, hogy az ifjabb és nevesebb írók egyaránt minél teljesebb képet akarnak felmutatni a katonai szolgálatukat teljesítő fiatalokról és a hivatásos tisztekről. A kü­lönféle alakulatok és egységek kötelékeiben formálódó embe­rekről. Az emberről, katonai esemé­nyekről szólva a szerzők nem félnek továbbgondolni a mai for- radalmiság, hazafiság, és nemzet­köziség kérdéseit, amelyek egy­aránt fölvetődnek a kis magyar falu, vagy a távolabbi földrész élete kapcsán. Ilyen Dobozy Im­re naplója is, amelyben testvér­megyénk, a Krím-félsziget jelleg­zetesebb alakjai és örökzöld szí­nei tűnnek föl. H. F. Kompozíció november 7-re. (Mohácsi Regős Ferenc grafikája.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents