Petőfi Népe, 1974. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-06 / 260. szám

1974. november 6. • PETŐFI NÉPE 0 S Munkahelyi iskolák és „diákok — Hány dolgozója van a gyár­nak? — kérdezzük Róczi László- né szb-titkárt. — ötszázharmincnyolc. — Mekkora azoknak a száma, akik nem végezték el a nyolc osztályt? — Jelen pillanatban harminc, de ebből tíz most végzi a hete­diket, illetve a nyolcadik osz­tályt. A fennmaradt húszból ti- zenketten jelezték a szándéku­kat: szeretnék befejezni tanul­mányaikat. — Tehát a harmincból nyolc marad a jövő évre. Hogyan ér­ték el ezt a jó arányt? — A munkahelyi légkör, a gyakorta megismétlődő beszélge­tések, példák azt eredményezték, hogy dolgozóink nem szégyellték bevallani: ők még nem végezték el az általános iskolát, sőt se­gítségünket kérték, hogy ezt pó­tolni tudják, összefogtak és a nagyobb tudásúak segítették a gyengébb képességűeket. Töb­ben összejártak tanulni. Ebből aztán új barátságok alakultak, s ez hatással volt azokra, akik még nem iratkoztak be az esti iskolába. Így alakult ki olyan közösségi szellem, hogy — rossz szó, de talán ez fejezi ki legin­kább — szinte sportot űznek ab­ból, ki. mikor végzi el az isko­lát. Persze, hogy hogyan, az sem mellékes. Felkerestünk egy dolgozót, a sok közül. — Az idén végeztem a nyol­cadik osztályt — válaszolt Mé­száros József né. — Milyen eredménnyel? — Jeles lettem; bár nem re­méltem, hogy sikerül. — A családja mit szól ahl^oz, hogy tanul? — Nagyon sokat segítenek. Van két lányom, az egyik nyolc-, a másik tizenhárom éves. A há­zimunkát, takarítást, főzést a nagyobb vizsgák idején ők vál­lalják. Az idősebb lányom a ta­nulásban is segít. Versenyeznek a férjemmel; nemrégen fejezte be az iskolát, és a kérdés min­dig az, hogy ő emlékszik-e több­re, vagy a lányom ismer egy-egy kérdést jobban. Mikor néha el­ment a kedvem az egésztől, a férjem biztatott: „Ne hagyd ab­ba, mit szólnának a lányaid”. Igazat adtam neki,. így aztán mindig tanultam. — Jelent valami változást a beosztásában, ha elvégzi az is­kolát? — Nem, ez még nem jelent semmit. Azért csinálom, mert tovább akarokB^tariéinhlBv htszen már látom, hogy mennyire meg­változtak bizonyos dolgok a szememben. Egészen más lett a jelentőségük. Olyan, amit eddig nem szívesen hallgattam, olvas­tam, néztem, kezd egészen érde­kessé lenni. — Egészen más lett számomra a világ — teszi hozzá végezetül. Horváth György 0 A végzős Újlaki Ilona városrészlete a Jókai Mór Általános Iskolában készült. • Aczél Albert, második osztályos katonatelepi tanuló rajza. Gondolatok egy gyermekrajz-kiállításról November 12-ig tekinthetik meg az érdeklődők a kecskeméti Városi moziban azt a hangula­tos és kedves kiállítást, amellyel a gyermekek köszöntötték a vá­ros felszabadulásának 30. évfor­dulóját. Az általános iskolák valameny- nyi osztályát képviseli a csak­nem 200 alkotás. Találunk kö­zöttük vonalrajzot, festményt, textilmunkát. A bemutató té­magazdagsága lehetővé tette, hogy fokozott szerephez jusson az emlékezet és az elképzelés utáni ábrázolás, őszinte megnyi­latkozásokkal találkozunk. A gye­rekek nem törekedtek minden­áron a valóság hű tükrözésére, hanem egyéni módon kifejezik azt, amit a valóságról tudnak, ami képzeletükben, élményvilá­gukban él. Színnel, vonallal mozgalmas képeket hoztak lét­re. Így születtek a szivárvány minden színében pompázó táj - és arcképek, sárkányok és orosz­lánok, vagy akár a város épí - tését kifejező művek. Mindez a felnőtteket is figyelmeztetheti az egyhangúság, a szürkeség, az igénytelenség elleni fellépésre. Felidéződnek az általuk ismert olvasmányok, mesék, történetek, tájak. Ugyanakkor bepillantást nyerünk mindennapi életükbe. A kifejezés vágya és öröme el­mélyült munkára utal. Ahogy bő­vül a gyermekek ismerete, lá­tóköre, úgy kapcsolhatjuk össze a tanulók természetszeretetét a lakóhely megismerésével. A gyermekrajz primitív for­majegyei fejletlenségből, techni­kai felkészületlenségből ered­nek. A gyermek „művészeti” tevékenysége az alkatához illő nemes és 'nagyon természetes játék. A „művészi” hatások a sze­mélyes élmények természetes közlésével magyarázhatók. Az ér­téket elsősorban az adja, hogy minden rajzukban vallanak az elébük táruló csodálatos világ­ról, amelynek izgató rejtelmei, rétegei tettre mozdítják a kép­zeletüket. Az alsótagozatos, 6—10 éves tanulók munkái meglepnek lé­nyegre törő, egyszerű kifejezé­sekkel, különös, egyéniséget sej­tető megoldásaikkal. Dicséretet érdemel minden olyan pedagó­gus, aki kihasználja a gyerekek alkotó kedvét és — mint min­den alkotó „játékkal” — ezzel is az életre készíti fel kis ta­nítványait. Kiemelkedő eredmé­nyek születtek a katonatelepi, a Czollner-téri vagy a hunyadivá­rosi általános iskolákban. Igen sok szép rajzot küldtek • Szabó Erzsébet festménye (Hunyadlvárosl Általános Is­kola, IV. osztály). be onnan, ahol szakkörök is működnek. (Máriavárosi Általá­nos Iskola, tanár: Kalmár Sán- dorné, Zrínyi Ilona Általános Is­kola, tanár: Benkővári Istvánná; Kodály Zoltán Ének-Zenei Ál­talános Iskola, tanár: Szappanos István; Jókai Mór Általános Is­kola, tanár: Szabó Zsuzsa). Az eredményeikre érdemes odafi­gyelni, és jó volna mindenütt ha­sonló pedagógiai tevékenységre buzdítani. A szakkörök kötet­lenebb foglalkozásai lehetővé te­szik, hogy a tanulók egyéni haj­lamai, igényei előtérbe kerülje­nek, képességeik jobban kibonta­kozzanak az érzelmi hatásokra. Hangsúlyozni kell, hogy a szak­köröknek nem feladata kezdő fokon sem a művészképzés. A cél a látáskultúra fejlesztése, el­mélyítése, az érdeklődés felkel­tése; .a művészetek — ezen be­lül., is .a képzőművészet — meg­szerettetése. Ajánlatos lenne ezt a nevelési lehetőséget az általános iskolá­kon kívül a középiskolás korú fia­talokra is kiterjeszteni, az érzel­mi síkról, az értelmi, logikai megértés, meglátás felé fejlesz­teni. Lisztes Lászlóné megyei rajzszakfelügyelő 0 A hatodikos Molnár Ferenc munkája (Máriavárosi Általános Iskola). Napjainkban tízezrével tódulnak a különböző korosztá­lyúak az iskolákba, hogy felvértezzék magukat a tüdás fegy- verével. De vajon mindenki él ezzel az állampolgári jogával? A minap hallottam a következő mondatot: „Napjainkban már nem is létezik olyan fiatal, akinek a minimális nyolc osztálya ne lenne meg.” Valóban nem? És ha mégis? Mert van, nem is kevés. Felvetődik a kérdés: Miért nem végezték el? Hogy állják meg helyüket a munkában? S vajon a főnökeik, vezetőik mit tesznek azért, hogy az alap­vetően szükséges nyolc osztályt elvégezzék? Mi a helyzet Kecskeméten? Ilyen és ehhez hasonló kérdé­sek miatt kerestük fel városunk két nagy gyárát. Kőrútunkat a konzervgyárban kezdtük el. A kép eléggé lehangoló. A gyár 2800 dolgozójából 500-nak nincs meg a nyolc általánosa. — Hogyan lehetséges ez? Smit tesznek, azért, hogy ez a hatal­mas szám lecsökkenjen? — kér­deztük Varga Sándornét, a szak- szervezeti bizottsági titkárát. — Sajnos, a, szám valóban' nagy. És ezzel együtt a problé­mánk is. Hiszen az említett öt­száz dolgozónk közül 20—30 szá­zalék koron felüli. A fennma­radt 70 százalék pedig körülbe­lül 30 kisközségből, tanyáról jár be. Amikor befejezik a munkát, és autóbusszal ki-ki hazaér, bi­zony már elég késő van. Fárad­tak, és nincs kedvük, igényük arra, hogy akár itt a városban, akár pedig a lakhelyükhöz kö­zelebb eső iskolában tanuljanak. A többsége már családos, és vár­ják őket a mindennapi gondok. Ezt persze mi nem tekintjük in­doknak, csak egyszerűen okok­nak, amelyekkel meg kell és meg is fogunk birkózni. Igyek­szünk rábeszélni őket a tanulás­ra. Rendszeres agitációt fejtünk ki, beszélünk a dolgozóinkkal. Közösen próbálunk megoldást találni a problémáikra. — Egy 'munkatársunk állan­dóan velünk van, segít a tanu­lóknak, ösztönzi a többieket. A gyárunk szakmunkásképző tanfo­lyamot indított. Itt csak azok-ve­hetnek részt, akiknek megvan a minimális nyolc osztályuk Egyeseket ez is serkent. A kol­lektív szerződés szerint három nap jutalomszabadságot kapnak, akik befejezik a nyolc osztályt. Ném is beszélve arról, hogy anyagilag is értékeljük a tanul­mányaikat. A közepesen végzet­tek öt, a jók tíz, a jelesek pedig 15 százalékos fizetésemelést kap­nak. Reméljük, hogy ezek a ked­vezmények eredményt hoznak. Katona Gyulánéval, az szbrtit- kár helyettesével megkérdeztünk néhány dolgozót, akik még nem végezték el a nyolc általánost, és az idén sem iratkoztak be a dolgozók iskolájába: — Hányadik osztálynál hagyta félbe a tanulást? — A hatodiknál. Később be­iratkoztam ismét, de a hetedik után nem folytattam. A nyolca­dikat nem csinálom. — Miért hagyta abba először? — Nem szerettem iskolába jár­ni gyerekfejjel; később pedig szégyelltem. Ha elmegyek tanul­ni, mindenki tudja, hogy nem végeztem, így viszont nincs rám írva. — Ügy tudjuk, ön kitűnő mun­kaerő; a szocialista brigád tagja, sőt vezetője. Nem érzi néha, hogy jó lenne elvégezni legalább a hiányzó egy osztályt? — Nem. A munkám olyan, hogy nincs jelentősége ennek. Amit csinálok, szeretem és nem is akarom elhagyni. Ha ez állna fenn, még az utolsó évet is el­végezném. A következő riportalanyunkat kérdezzük: — Miért hagyta abba a tanu­lást? — Nem bírom az idegen nyel­vet — hangzott a tömör válasz. — Az esti iskolán nem köte­lező, nincs idegen nyelv. — Igen. Én is gondoltam rá. hogy jövőre beiratkozom és az elmaradt három osztályt elvég­zem. — Miért jövőre? — A bátyám és a keresztapám is most végzik a nyolcadikat es­tin, és jövőre tudnak nekem se­gíteni. — Nem akar tovább tanulni, esetleg valamilyen szakmát vá­Insyfnni^ — Nem. De majd később, ha gyerekeim lesznek, azokat tanít­tatni akarom, azt szeretném, ha gimnáziumba, felsőbb iskolákba iámának. De én már nem tanu­lok. — Hány éves? — Tizennyolc. Miközben jöttünk kifelé a gyárból. Katona Gyuláné el­mondta, hogy ez a riportala­nyunk is szocialista brigádtag, és munkáját rendesen, becsüle­tesen végzi. De vajon megelégedhetünk-e azzal, hogy a munkapad mel­lett a maximumot nyújtják em­berek, és &■ többttíméííikesnek tartják? A .válasza egyértelmű: nem. Ismerjük -szociálpolitikai intézkedéseinket, közoktatási re­formjainkat. Erre utal Varga Sándorné nyilatkozata is erő­feszítéseikről, hogy megváltoz­tassák a dolgozók elképzeléseit, világnézetét. Következő utunk a Habselyem és Kötöttárugyárba vezet. Ötezer társadalmi munkaóra Szemléltetőeszközök a Sokszorosítógép-gyárból óvodásoknak Az Irodagépipari és Finommechanikai Vállalat Kecskemé­ten levő sokszorosítógép-gyárának dolgozói hosszabb ideje társadalmi munkával segítik a rendőrfalusi óvodát. A kiala­kult jó kapcsolatból az idén egy olyan felajánlás is tszületett, amely nemcsak a rendőrfalusi, hanem a város valamennyi óvodájának, nevelőknek és gyerekeknek egyaránt örömet oko­Kollégám ideadta ezt a képet, s mintegy javaslatként megje­gyezte. — Valami olyasmit lehetne aláírni, hogy — „Lám, mennyire haladtunk; már a kecskeméti Le- ninvárosban is útfélen hever a roncs-autó...” Amivel el is árulta barátom, hogy „agitációs érvet" fedezett fel — gyarapodásunk — lát­szólag —. szerény igazolásaként. Csakugyan jól kapcsolt. Ki ta­gadhatná, hogy az autóroncs lehangoló látványa ezúttal pozi­tív tartalmat hordoz. Annyi sze­mélygépkocsi futkároz már mi- nálunk, hogy — képletesen szól­va — a silánnyá vénültekből a kukába is jut. Mivel ugye a „bö- dönbé” nem tuszkolható, ott maradt ebek harmincadjára Majd elcipeli valaki, ha nem restelli — a fáradságot. Ha meg kutyának se kell, idővel úgy is szétrágja az elmúlás vas­foga. „Lám, mennyire haladtunk..." — ötlött fel a fotoriporierban. Nyilván, mert emlékezett. Mint annyian tesszük mostanában, a három évtizedesre kikerekedelt évforduló alkalmából. No sem 6t, sem a többi visszatekintőt nem akarom veteránnak kikiál­tani. Még mit nem. Veteránná okkor válik az ember, ha kivo­nul, félreáll a sorból, feladja a harcot. Holott ereje, akarata még nem nyugdíjjogosult." Akik ,ilyen autóroncs láttán mostohább esztendőkre emléke­zünk, jókedvünkben tesszük. Te­szem azt, mi negyedszázados szakmai jubileumot kerülgető újságírók. Akik azokban az első években biciklivel karlkáztunk holmi csip-csup 40—50 kilométe­res kiszállásokra. S amennyiben már nem lehetett megbirkózni az útviszonyokkal, „félkéredzked- \ tünk” a megyebizottság — szak- szervezet, járás, földszöv. — ko­csijára. Ha ugyan még felfér­tünk. Mivel hogy sok más létező megyei szerv, intézmény munka­társai , is hasonló élelmességgel segítettek magukon. Ö, hány te­lefonbeszélgetés kezdődött így naponta: „Elvtárs, nem lenne hely holnap az öreg dzsipetek­ben? Legalább egy munkatár­sunknak ... Hogy merre men­nénk?' Nem válogatunk.” — Mi­re — amennyiben egyenesen nem volt megoldható — sokszor jött ilyen válasz: „Várjatok csak. Ügy emlékszem, a tanács vén Tatraplanjában van még egy hely. Ok Z felé mennek. Nektek melyik irány lesz jobb?... A miénk. Rendben van. Akkor tő­lünk átül a tanácsiakhoz N elv-' társ, tőletek pedig reggel 7-re várjuk X-et.” De legalább ennyiszer történt fordítva, azaz a „gazdag” szervtől szóltak át, volna egy — hát mikor kettő! — hely a gépkocsi­jukban. S milyen félszegen mertünk örülni, amikor a sajtó számára is tellett már egy isten tudja honnét „leírt” ócska fekete au- tó-batárra! Hogy most már ezzel oda mehetünk, ahová akarunk?! Míg el nem felejtem: volt egy átmeneti időszaka is felfutásunk­nak. Amikor szerkesztőség és ki- adóhivatal hazai gyártmányú motorkerékpárhoz jutott. Jogo­sítvány, KRESZ? Ugyan. Anyag­leadás után, lazításként, a közeli utcában tanította a többit veze­tői minimumra, aki a honvéd­ségnél már ült motoron. A szó szoros értelmében „képzett” lett, aki el tudta indítani, és saját plezúrjai árán képes volt megál­lítani a Csepel-t. Életem első motoros kiküldetése a Jászságba szólt, rendkívül sürgős riportra Pocsolyába ' fordultam0 messze fönt, a megye legsarkában, elha­gyott pusztaságban. A motor be- krepált. Toltam, nyomtam, rúg­tam az átkozottat, miközben vé­szesen alkonyodott. Már a szer­kesztőségben kellett volna ül­nöm, hogy a másnapi lapba meg­alkossam boldogságagitációs Hangvételű irományomat. Majd belepusztultam a félelembe: ki­zárnak a pártból, elküldenek a laptól, lecsuknak szabotálásért, ha nem lesz meg a cikk.. Majd­nem kezet csókoltam örömömben annak a traktorosank, aki a gé­péhez való ménkű szerszámokkal nekilátott a motorom javításá­hoz. Hiába. Végül azért is hálás voltam, hogy pártfogásba vette a Csepel-t, míg máfd, érte jö­vünk. Most már futásnak ered­hettem. 6 kilométerre volt a leg­közelebbi helység, ahol a pártbi­zottságon azon sárosán kértem engedélyt ’telefonálásra. Bejött — sokkal hamarabb, mint ma ■*- a szerkesztőség. Elhebegtem tra­gédiámat. A szerkesztő, azon elv­től vezérelve, hogy olyankor kell ütni igazán a munkatársat, mi­dőn bajában opportunizmusra hajlámos, áperté kijelentette: „Először is: ezért olyan fegyel­mit kap, hogy megemlegeti, ha egy órán belül itt nem lesz... Nem, ott kint nem írhatja meg, s nem mondhatja telefonba. Ha a föld alól is, kerittessen valami jármüvet, és jöjjön. Végeztemi" \.. A párttitkár segített. Vacsora mellől hívatott be egy vezetősé­gi tagot, aki bemotoroztatott a megyeszékhelyre, öreg este lett. Ráadásul azokban a hónapokban — nyomdai építkezés miatt — Pesten nyomták a lapot. A kéz­iratokkal indulni kellett a fő­városba. Az éh riportom csak a fejemben. „Na, ilyen fegyelmit nem pipált még..." — hangzott a biztatás ismét —; egyébként tegezett a szerkesztő. Mivel azok­ban az időkben sem megalku­vást, sem lehetetlent nem sza­badott ismerni, nem volt más megoldás, ölemben egy írógép­pel beültem a Budapestre köl­csönkért gépkocsiba, s mire föl­értünk, megszültem — lekopog­tam. — a cikket. Ha akkor valaki ezzel vigasz­tal, — „Rá se ránts, öregem, húsz év múlva nem hogy motor, de autó is annyi lesz, hogy a roncsok úton-útfélen dísztelen- kednek” — , mondom, szájon vá­gom mérgemben... S most tes­sék, fehéren-feketén megvaló­sult. Ráadásul vidáman írok ró­la. Holott a „Tiszta, virágos, ren­des Kecskemétért” mozgalommal sem fér össze. Tóth István (Pásztor Zoltán felvétele.) zott. A nyár folyamán az egyik gyá­ri anyuka, Solti Kálmánné papír szemléltetőeszközöket készített a rendőrfalusi óvodának. A kör­nyezetismeret tanítását könnyítő eszközöket meglátva Igó Elekné, a kecskeméti óvodák igazgatója azzal a kéréssel fordult a gyár kollektívájához, hogy juttassanak belőlük a többi intézménynek is. A kicsinyek oktatásában oly fon­tos segédeszközöket ugyanis a szükséges mennyiségben senkivel sem tudják elkészíttetni. A Sok­szorosítógép-gyár dolgozói ígé­retet tettek, hogy az óvodai év kezdetére átadják a kért szemlél­tető eszközöket, s szavukat be is tartották. A 30 éy — 30 óra Kecskemétért mozgalom keretében lebonyolí­tott társadalmi munkaakcióban szinte a gyár teljes kollektívája bekapcsolódott. Az állatok, lak- berendezési tárgyak, közlekedési eszközök papírra rajzolását, a szí­nezhető, kivágható ábrák sok­szorosítását Solti Kálmánné ve- zette.A fémlemezből való hal, al­ma, körte, paprika, szilva, retek, tulipán mindegyikéből 9 ezer da­rabot készítettek. A Vörös Októ­ber brigád előállította a szüksé­ges szerszámokat a Hámán Kató brigád tagjai pedig kipréselték az apró fémtárgyakat. A Leo­nardo da Vinci és a Március 15-e brigád a festésből vette ki a ré­szét. Az Április 4 bronzérmes szocialista brigád mértani ido­mokat gyártott, összesen 36 ezer darabot.- A 'gyár dolgozói 640, fémlemezből való feladattáblá­val is kedveskedtek a város óvo­dásainak. A sok ezer papír és'fém szem­léltetőeszköz elkészítésére kö­rülbelül 5 ezer társadalmi mun­kaórát fordították a Sokszorosí­tógép-gyár dolgozói, ajándékuk mintegy 500 ezer forint értékű. A.T.S Van-e élet a Jupiteren? Bizonyos bakt,ériumféleségek előfordulhatnak a Jupiteren. A kuta­tások ugyanis megállapították, hogy a bolygón lúgos közeg található, amerikai tudósok pedig Kaliforniában felfedeztek egy olyan bakté­riumot, amelyik kitűnően képes alkalmazkodni a lúgos környezethez. ,Hegyibeszéd” a roncs fölött

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents