Petőfi Népe, 1974. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-28 / 278. szám

1974. november 28. • PETŐFI NÉPE 0 5 A Forrással egy baráti folyóiratnál Közműveltség, közművelődés A Nas Szovremennyik című irodalmi folyóirat és a^ Kecske­méten megjelenő Forrás között baráti kapcsolat alakult ki. Hat­vani Dániel főszerkesztővel együtt a Forrás képviseletében látogat­tunk el a szovjet fővárosba, az írószövetség vendégeként. Az el­ső impresszió: a kedves vendég- fogadás. Szalimon, a Szovjet Írószövetség magyarul kitűnően tudó referense várt a seremetye- vói repülőtéren. Megismerkedtünk a moszkvai folyóirat problémáival, szerkesz­tőivel. Ahogy beléptünk az ajtón, jegyik vendéglátónk örömmel fel­kiált. Micsoda véletlen: Vlagyi­mir Krivcov járt már Kecske­méten, s most itt találkozunk! (Krivcov kitűnő tanulmányát évekkel ezelőtt közölte a Forrás.) A folyóirat főereje: a próza, a novella, az ocserk. Számos írá­sát publikálta itt a közelmúlt­ban elhunyt Suksin is. A kiad­vány népszerűségére jellemző, hogy bár több mint százezer pél­dányban jelenik - meg, szinte megszerezhetetlen az újságáru­soknál. A két folyóirat közti kap­csolat tovább folytatódott: nem­rég járt nálunk Albert Bogda­nov, a Nas Szovremennyik fő­szerkesztő-helyettese, mint arról a Petőfi Népe is beszámolt. 1 * Többször megfordultunk a moszkvai írók házában, az épü­let az orosz nemesi múlt emlé­keit őrzi. Ez az ismert Rosztov- ház, amelyről Tolsztoj írt a Há­ború és békében. Nagy kert, fent a házon címer. Épp az írók közgyűlése volt ott. Láttuk Voz- nyeszenszkijt, Vinokurovot, Sagi- nyant, Kazakovot. A ház ebédlő­jét régen szabadkőműves páholy­nak használták. Találkoztunk Geraszimovval, a prózaíróval, aki a könyvhéten Bács-Kiskunban is járt. Az író- szövetség épületétől, nem messze találtunk rá Csehov házára. Ügy áll, mint régen. Kint a fás, le­vegős körút kavargása, bent a múlt, a századforduló írói vilá­ga. Az ajtón még most is ott lát­ható az író kopott névtáblája: doktor Csehov. Az emeleten az író bútorai és kéziratai: mintha a múltba léptünk volna vissza. Itt az Ivanov-dráma kézirata, ott az író cvikkere. -Itt- az íróasztala, amott a fehér vaságy. S fény­képek Gorkijról, Csehovról, Sal- japinról, Tolsztojról. Levelei. Bátyja festménye az íróról. Cse­hov a színház tagjaival a Sirály előadásakor. Bevallom, ez a talál­kozás Csehovval csaknem annyira hatott rám, mint novellái vagy színművei. * Ülünk az írók házában, a szál­lodai szobában, a szerkesztőség­ben, és vérre menő viták kava­rognak — a magyar irodalom­ról. Krivcov Zrínyiről beszél, Ivan Szalimon szobájában ma­gyar könyvek és folyóiratok hal- mazávál találkozom. S vala­hogy ez volt számomra a legiz­galmasabb: a magyar irodalom­ról beszélgetni órákon át Moszk­vában. Mint itthon. Szekér Endre A társadalmi megítélés, a szélesebb közvélemény előtt nyilvánvalóvá lett, hogy a kulturális állapot, a műveltségi viszonyok mennyire befolyásolni képesek a gazdasági, poli­tikai fejlődést. A közművelődés reális teendőit, a társadalmi műveltség fejlesztése terén megoldandó feladatokat csak a gyakorlat alapos elemzése és a társadalomtudományi kuta­tás során megállapított konkrét szükségletrendszer határoz­hatja és határozza meg. • A szakmai közvélemény di­cséretére válik, hogy viszonylag rövid idő alatt vállalkozott szem­léletmódjának egészséges felül­vizsgálására, avitt fogalmak meg­tagadására, kiürült, tartalmatlan­ná lett szokások, törekvések, vagy éppen a csak rutinra ha­gyatkozó magatartás és cselek­vés meghaladására. A kulturális területek, a köz- műveltségnek tudományosi fel­tárása a tények és törvényszerű­ségek egész sorával bizonyítja, hogy az azonos gazdasági, társa­dalmi, politikai talajon hasonló adottságok esetén is eltérő mű­veltségbeli viszonyok, állapotok alakulhatnak ki. De a megosz­tottság, az egészen belüli kü­lönbözőségek ellenére sem fe­ledkezhetünk meg az egyeteme­sebb, távlati célokról, a szük­ségleteknek össztársadalmi szin­ten jelentkező egységéről, in­tegritásáról. Mert hiszen éppen az a feladatunk, hogy az ellent­mondások feloldásával minden réteget, csoportot eljuttassunk a társadalmi érdektől meghatáro­zott kívánatos szintre. Más szóval egész társadalmunkat kell ké­pessé tennünk arra, hogy a szo­cializmus adta lehetőségekkel él­ni tudjon. Hiszen a közművelő­dési határozat éppen abból az alapvető ellentmondásból indul ki, a kulturális, művelődési szükségleteket abból az ellent­mondásból származtatja, amely a dolgozó, közéletben forgolódó és a kulturális értékek elsajátí­tásával önmagát humanizáló em­ber társadalmi illetékessége és műveltségbeli felkészültsége kö­zött feszül. A megfelelő társa­dalmi műveltség kialakításán fá­radozó közművelődés számára olyan műveltségszerkezetet, mű- veltségmodellt. körvonalaz a ha­tározat, amelynek elfogadása eleve kizárja a részleges, egy­oldalú szemléletet, -az elfogult­ságot. • Nem kétséges, hogy a köz- műveltség, a társadalom művelt­ségének színvonala nem azonos a társadalmat alkotó egyének műveltségének átlagával, hogy fejlettsége sohasem fejezhető ki egy-egy mutatóval (pl. az is­kolázottsági szinttel). Sokkal bo­nyolultabb, összetettebb, több rétegből áll, több rétegre bont­ható. Beletartoznak azok az is­meretek, készségek, amelyek a racionális életvitelhez szüksége­sek, a mindennapi élet anyagi feltételeinek kezelésében nyilvá­nulnak meg,/ a munkakultúrá­ban manifesztálódnak. Más ré­tege az emberi együttélésben megvalósítandó magatartásban, az együttélés etikai, érzelmi, hu­mán jellegében jelentkezik. S kellő hangsúlyt kapnak azok a műveltségelemek, amelyek a „tu­domány, művészet komplexusá­ban tárgyiasulnak, amelyeknek elsajátítása, képessé teszi az em­bert arra, hogy befogadják a vi­lág dolgait, kifejlesztik bennük az érzékenységet és értelmet ahhoz, hogy érzékelni tudják az emberi létet”. A társadalmi műveltség egy­sége, integer jellege a meghatá­rozó, jóllehet a művelődés egyes szektorai bizonyos helyzetekben és időpontokban előtérbe ke­rülnek, mozgásuk felgyorsulhat. A kulturális élet egy-egy vonu­lata hangsúlyt kaphat, de ez nem jelenti az egész elhanyagolását, s főképpen nem szívhatja el az erőt, táplálékot (még az anya­giakat sem) más szektorok elől. A célrendszer szervessége védi meg a gyakorlatot a múltban ta­pasztalható csúszásoktól, a cél- kitűzések „fluktuálásától”. A dol­gok helyretételével kihúzza a ta­lajt a különféle „centrikusság- elleni” viták és harcok alól. S megvéd attól a szinte egyedural­mat követelő törekvéstől is. amely a szabad idő fetisizálá- sával keresi a cselekvés színte­reit. • A társadalom műveltségének színvonalát és egységét olyan szerkezetben (szükséglet és igény formájában) határozza meg, amely „a mindennapokba beépí­tett, tudatosított, vagy szokássá ' vált, magatartást szabályozó, életmódot irányító műveltség­ként befplyása alatt tartja a mindennapi gyakorlatot, a mű­veltséget az életvitelben realizál­ja”. • A társadalmi műveltség említett szintézisében természe­tesen új kapcsolatba, elrendezés­be kerülnek a hagyományos mű­veltségszerkezetek (alap-, általá­nos-, szak-, humán-, reálmű­veltség). Szerepük tisztázásával módosulnak arányaik, változik tartalmuk is. S erre különösen akkor kell felfigyelnünk,, ami­kor hosszabb távra szóló terve­inket alakítjuk, amikor már a jelenben is a jövőre függesztjük „vigyázó szemünket”. F. J. Kis dolgok, de... Egyetemisták, főiskolások gyakorlaton- Egy évtized óta szokássá vált már, hogy minden télen tíz na­pon keresztül közművelődési gyakorlaton vesznek részt a köz­ségekben és a városokban a fő­iskolások és egyetemisták. A jö­vő szakemberei ilyenkor sok se* . gítséget nyújtanak a. helyi moz- . .galrni .és, kulturális étéiben azok- • nak, akiknek^ az adott helység, "nfSvéfődésügyé a vállukon nyug­szik. Azonban elsősorban nem a segítségnyújtáson van a hang­súly, hanem azon, hogy a hall­gatók megismerkedjenek egy vá­ros vagy község életével, prob­lémáival, terveivel stb. S köze­lebbről is — belülről — lássák mindazt a sok tennivalót, meg­oldásra váró feladatot, amely ^ a választott helységben található. Az értelmiség közreműködését nem nélkülözhetik a közműve­lődés irányítói, hivatásos szak­emberei. Az orvosok, pedagógu­sok, mérnökök, agronómusok . és más szakemberek előadásokat tarthatnak, vitákat vezethetnek, szakkörök élén tevékenykedhet­nek, és számtalan más formában gazdagíthatják a helyi kulturális életet. Az MSZMP KB márciusi ha­tározata leszögezi: „A különbö­ző szakterületeken dolgozó értel­miség kapjon több közművelő­dési megbízatást. Az értelmiség közművelődési tevékenységét fon­tos társadalmi munkának kell tekinteni, s ennek megfelelően felismerni és megbecsülni.” E ha­tározat szellemében, igyekeznek '"a művelődésügy megyei irányítói szervezni a leendő értelmiségiek téli gyakorlatát, hogy annakide­jén aktívan és eredményesen tudjanak közreműködni a műve­lődési otthonok, klubok, könyv­tárak munkájában. A közművelődés megyei és já­rási, valamint városi irányítói a napúkban. megbeszélték a főis­kolások és egyetemisták fogadá­sából álló feladatokat. Elhatároz­ták, hogy a megye két városába — Kiskőrösre és Kiskunhalasra — valamint több nagyközségbe hívnak fiatalokat, akik február első felében tíz napon keresztül részt vesznek az intézmények munkájában. Az idén összesen harminchétén jönnek Bács-Kis- kunba Budapestről, Szegedről és Hódmezővásárhelyről. Egy-egy helységben hárman dolgoznak majd. A szervezők már jó előre érté­kesítették a fiatalokat fogadó községek és városok vezetőit, va ­lamint a hallgatókat, hogy az érintettek időben felvehessék egymással -a1'kapcsolatot. Megis- mefltedhetiiökP' jbéldávJP afiü^ääött“ helység1' törtéhétével, jelTérnzo’vo-,, násaival stb. A közművelődési szakemberek ugyanakkor időben tervet készíthetnek a gyakorlaton náluk lévők foglalkoztatására. Gondolniuk kell többek között arra is, hogy a fiatalok köze­lebbről lássák majd a társadalmi szervezetek, elsősorban a KISZ tevékenységét is. A tíz nap leteltével a megyei tanács művelődésügyi osztálya az érdekeltek bevonásával vita ke­retében igyekszik összegezni az egyetemisták és főiskolások köz- művelődési gyakorlati idejének tapasztalatait p megpróbálják majd levonni a tanulságokat a jövőre nézve. Remélhetően sok hasznos és értékes tapasztalatról számolhatnak be ezúttal is, mint az elmúlt esztendőkben. V. M. Az az igazság, hogy jócskán vége van az idegenforgalmi idénynek, sőt az őszi tanulmá­nyi kirándulásoknak is, s ha így nézzük, akkor arról szólok, hogy eső után vegyünk fel köpenye­get. Nos, ennek ellenére én me­rem vállalni ezt a feladatot: ve­gyük csak fel a köpönyeget, mert jó az nekünk! A kecskeméti emléktáblákról van szó, a küllemükről, nem a jó értelemben vett „viseletessé- gükről”. De kezdjük a tartalmi vésszel. Emléktáblák. Az utókor tiszte­lete vésődött márványba: Kato­na József, Kodály Zoltán, Jókai Mór, Petőfi Sándor... — sorol­hatnám még nagyon hosszan a. neveket — emberi, szellemi nagyságát méltatva. De a tiszte­letnek eme márványtáblái igen kevés kivételtől eltekintve — olyan állapotban vannak, hogy majd-majd elfeledtetik a szándékot. Főként a régebben el­helyezettek. A díszes fejű fém- csavarokkal felerősítetteken bar­na csíkokat hagyott a rozsda. A betűk festékét lekoptatta eső, szél, hó, vihar. A bronzba öntött dombormű a megyei bíróság épü­letén — Mátyási József költő arcképe — igen elhanyagolt, az eső a márványra mosta a bronzoxidot, az 1765—1849 év­szám szintén a karbantartás hiá­nya miatt már alip-alig olvas­ható ... Kis dolgok ezek, ha az ember a város ügyes-bajos dolgaira gondol, de tartalmiak, s ezt szem előtt tartani mindössze figyel­messég kérdése és nem százez­reké. Nem hónapokig tartó mun­kát igényel ez a gondoskodás; de erről ne is beszéljünk, hi­szen ezt mindenki tudja. Dicséret illeti azt az intézke­dést, hogy a vasútkerti szobrok mellé kis acéltáblára kiírták a város nagyjairól, hogy kik voltak és mit tettek életükben és ki a szobor alkotója. Egyről viszont megfeledkeztek: mikor állították fel a szobrot? A történetiség­hez ez is odakívánkozik, s talán nem kell kifejteni, hogy miért? Az elején azt bizonygattam, vegyük csak fel a köpönyeget eső után. mert az jó nekünk! Nem késő még! Egy szép válla­lás lehet a „30 év, 30 óra Kecs­kemétért" mozgalomban, ha va­BUDAY DEZSŐ 187»—(411 A KECSKEMÉTI JOG AKADÉMIA* T ÁHÍ­TOTT TAGÚ VOLT A NEMZETKÖZI •IKETAMACSHAK, IS AZ Ktt-ES KECSKIMtn WKOTÓKIUMHAK. AZ EUBffOiJUDALMAaOCiqvtGCZ­1Ét laki, vagy valakik rendbe teszik az emléktáblákat, még akkor is, ha vége van az idegenforgalmi idénynek. Csató Károly A felszabadulás évfordulójára készül a televízió • Erkel Ferenc „Bánk bán” című operájának tv-változatát forgatják a TV IV. számú műtermében Rendező: Vámos László, címszereplő: Simándy József. A filmet a tervek szerint 1975. áprilisában mutatják be. SZILVÁST LAJOS m (3.) Volt a századunkban egy be­súgó — Vinyica környékén esett el —, aki mindig azzal traktált, hogy az egyik ember ilyen, a másik meg olyan, ez azt mondta, a másik meg amazt. Mindig meg­hallgattam, de sohasem adtam a véleményére, ő meg kedvezmé­nyeket remélt az információkért, de amikor látta, hogy tőlem ezt hiába várja, sikkor felhagyott ön­kéntes hírszerzői szerepével. Ez az ember mondta Szojkáról, hogy kommunista. Mit tudom én, le­het, hogy az, akkor is jól végzi a dolgát, s különben is, manapság igen. könnyen rásütik valakibe a bélyeget, hogy kommunista. — Indulunk a zászlóaljtörzs­höz. Hozza ide a kocsit. Szojka összecsapja a bokáját, és kifordul az ajtón. Én is kime­gyek, és átadom a parancsnoksá­got Hartmannak. — Mikorra jössz vissza? — kérdi. — Fogalmam sincs — rántok egyet a vállamon, és ismét eszembe villan, miért kell nekem itthagynom Hartmannt. Vajon mi készül odabent a törzsnél? Már itt áll a kocsi a ház előtt. Mielőtt azonban beszállnék, még egyszer végigjártatom a távcsövet a frontvonalon. Csend és nyugalom. Odaát, há­rom kilométerre a mi első vona­lainktól, továbbra is mozdulatla­nok az orosz lövészárkok. Régi frontkatona vagyok, 1941 óta egy­két hónap megszakítással folyton a fronton, tudom, hogy ez a moz­dulatlanság nem azonnali táma­dás jele. — Nos, induljunk. — Igenis — felel Szojka,. és gázt ad.- A gépkocsim Szojka szerzemé­nye. Erdélyben vételezte feketén. Magyarán' szólva, lopta. Tízülé­ses, elöl-hátul nyitott, kis terep­járó, úgynevezett „Botond”, elég’ jó karban. Nekem tulajdonkép­pen nem jár kocsi, de eddig^még senki sem akarta elvenni tőlem. Igaz, hogy ritkán használtam, menetelés közben holmival, ke­nyérzsákokkal szoktuk telerakni. Felugrok a sofőrülésre, Szojka mellé. Meglódul, és elindul az autó. Nagy porfelhőt kavarunk magunk mögött. Kicsiny rádió lapul a sofőr­ülés alatt Szojka építette be. Te­lepes készülék, az autó akkumu­látora látja el árammal. Szojka most kihúzza feszesre az anten­nát, és bekapcsolja a gépet. In­dulókat harsog a készülék. Nem szeretem az indulókat. — Halkítsa le — mondom Szőj kának. — Igenis — bólint —| csak azért kapcsoltam be, mert förtel­mesen álmos vagyok, f Már jó tíz perce robogunk egy rázós dűlőúton a zászlóaljtörzs felé, amely egy kúriában székel, négy kilométerrel a front mögött. Dobál bennünket a kocsi. Jobbra-balra tarlók, krumpli­földek és kukoricatáblák. Egyik­ről letakarították a termést, a másikról nem. Alakulat menetel a' távolban: talán kétszázadnyi ember. Egyébként csendes a tá­jék. Csak én tudom, hogy amott, abban a kis akácerdőben legalább ezer ember nyüzsög, a tartalék meg négy üteg áll tűzkészültség- ben. Tulajdonképpen csodálkoznom illene annak tudatában, hogy az első vonalban milyen kevés ember tartja ezt a szakaszt. De nem csodálkozom, mert tudom, hogy mögöttünk öt kilométerre a németeknek erős, jól kiépített védelmi vonaluk húzódik. Mi ott az első vonalban csak azért kuk­solunk, hogy a várható támadás kezdetén akasszuk meg az első rohamot, aztán gyorsan húzód­junk vissza, s az oroszok várat­lanul ütközzenek bele a németek erős állásaiba. — Főhadnagy úr... — * szólal meg Szojka, miután átdöccentünk egy gödrön. — Nos? — Órák óta csak indulókat ját­szik a rádió. — És? — Reggel, amikor ismertették a műsort, szó sem volt indulók­ról. Nem szólok rá semmit. Nézem az arcom a sofőrtükörben. Nyú­zott a képem, karikás a szemem alja, beesett, horpadt az arcom. A reggeli borotválkozás ugyan segített valamit, de fel nem fris­sítette a vonásaimat. Nehezen ismernének rám az otthoniak. Negyedik esztendeje vagyok a fronton. 1941-ben, mindjárt a hadüzenet után behívtak. Ko- lomea, Vinyica, Harkov meg egy csomó ukrán falu, aztán egy ideig Kijev, majd még előbbre dobtak, egészen a Donig. Az volt a sze­rencsém, hogy a voronyezsi áttö­rés előtt küldtek haza sebesül­ten szabadságra. Különben talán ott vesztem volna, mert a zászló­aljunkból a szó szoros értelmé­ben csak hírmondók maradtak. Bármelyikkel beszéltem, fél óráig sorolta a neveket, olyan embe­rek nevét, akikkel egy árokban aludtam, arcról ismertem őket. Amikor végiggondoltam, hányán és hányán pusztultak ott, azt hit* tem, beleőrülök. Pedig már az­előtt is láttam elég halált, embe­reket, akiknek arcát roncsolta szét a gránát, karját törte le egy szilánk, magam is megsebesül­tem, s hullottak körülöttem az emberek. De akkoriban még min­den halált a szívemre vettem, hogyne Toppantott volna meg egy olyan tömegkatasztrófa, mint á voronyezsi. Szélütöttként kóvá­lyogtam a világban, tele lett rán­cokkal a homlokom. Aztán ez is elmúlt, s helyet adott valami ér­zéketlen beletörődésnek, amely napról napra nagyobb tért hódí­tott az agyamban. Most- már fá­sult nyugalommal, minden külö­nösebb megrázkódtatás nélkül ve­szem tudomásul, ha valaki el­esik. Igen, belefásultam. — Adjon cigarettát — szólok Szojkának. Zsebébe nyúl, és odaad egy csomag Honvédet. Rágyújtok. Látom a tükörből, hogy amint be­leszívok a cigarettába, behorpad az arcom. Hosszan a tüdőmben tartom a füstöt, hadd járja át, csak azután fújom ki, apró felle­gekben, a szájam sarkán. Tűnődve néz rám az arconv a tükörből. Valamikor az egyete­men — istenem, milyen régen volt! — jóképű fiúnak tartottak, pedig nem volt férfias az arcom, inkább lányosnak lehetett mon­dani, mert hosszú volt a szempil­lám, enyhén hullámos a rövidre vágott, szőke hajam. A szememről is azt mondták, hogy nagy, lá­nyos szem, sötétszürke és ábrán­dos. Őszintén megvallva, szé­gyelltem is az arcomat, huszon­két éves fejjel ilyen lányos kép­pel szaladgálni a világban. Né­ha az volt a benyomásom, hogyha megkapom az építészmérnöki diplomát, majd csak férfiasabb leszek. De a diplomát hiába kap* tam meg, maradtam olyan, ami­lyen voltam. S az istenek bizo­nyára úgy látták jónak, hogy másként intézkedjenek az arcvo­násaim megférfiasításáról. És gondoskodtak egy világháború­ról ... Egy éve dolgoztam a keszthe­lyi Kelemen cégnél — néha épü­leteket terveztem, egyszer meg kivitelezéssel bízott meg a cég tulajdonosa —, amikor kitört a háború. Megkaptam a behívót, bevágtak egy kurta tanfolyamra, i onnan már zászlósi rangban kerültem ki. Egyenesen a frontra. — Ideje benzint vételeznem... — szólalt meg Szojka, csak azért, hogy mondjon valamit. — Olajat is — mondom, rápil­lantva az olajnyomásmérőre. Már a kúria felé vivő széle­sebb, jegenyékkel szegett úton fut a kocsi. Pihenő századok he­vernek a fűben a fákon túL - Kiveszek száz pengőt a tár­cámból. Odaadom Szojkának. — Próbáljon meg valami italt is szerezni... (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents