Petőfi Népe, 1974. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-27 / 277. szám

1974. november 27. • PETŐFI NÉPE 9 I Tanuimányok a fiókok mélyén Az utóbbi esztendők során jó néhány olyan kiadvány lá­tott napvilágot, amelynek életre keltésében a községek, vá­rosok segédkeztek. Elsősorban az a sürgető igény szólította életre e műveket, hogy minél jobban megismerjük a szűkebb haza, a szülőföld, a szeretett falu vagy város múltját, fej­lődési irányát, változó jelenét. KÖNYVESPOLC A szerintünk színvonalasabbák közül álljon itt példának néhány könyveim. T óth-Szőlős Mihály Dunaegyházáról, Hatvani Dániel Felsőszentiyánról, Mándics Mi­hály Csávóidról, Glied Károly Jánoshalmáról, Bánáti Miklós Császártöltésről írt tanulmányt, illetve monográfiát. A nagyobb igényű, Összefoglaló művek kö­zül elsősorban a kiskunhalasi várostörténet első kötetét és a Kecskemét című tanúlrhányköte- tet említjük meg. Soltvadkerl, Solt, Kiskunfélegyháza ugyancsak megajándékozta a helytörténet ; iránt érdeklődőket, egy vagy több könyvvel. . Az eltérő színvonal részletezése kívül esik e cikk keretein. In­kább azt hangsúlyozzuk, hogy értékes, művek várnak megjele­nésre, sokszor hosszú évekig hiába. Több oka van ennek. Egy­részt — s erre a legkönnyebb hivatkozni — anyagiakra vezet­hető vissza a késlekedés, más­részt1 a lektorálás és engedélye­zés húzódik el sokáig. Gyakori még a közömbösség is: egyes helyeken az illetékés vezetők nem érzik feladatuknak az úgy­nevezett „bábáskodást”, amely nélkül hiába a legjobb szerzői igyekezet nem válhat közkinccsé a tanulmány. Csak az tudja igazán, aki va­lamilyen területen kutatásokat vé­gez, mekkora örömet ■ adhat a kéziratos mű elolvasása, kijegy­zetelése is, ha ilyenre ráakad az illető. Bács-Kiskunban is akad ‘ezekre példa, szép számmal. A Harta történetét tartalmazó ké­zirat (Schmel Péter a szerzője) kiadásra vár régóta; Madaras község monográfiája ugyancsak (Bognár András és Kőhegyi Mi­hály munkája); félig vagy egé­szen kész tanulmány ta­lálható Rémen, Kaskantyún, Fü- löpszálláson, Tiszaalpáron és másutt. Nehéz lenne elmondani meny­nyi fáradságot, milyen sok utá­najárást követel egy-egy könyv megírása. Olykor egy fél élet szükséges az anyag összegyűjté­séhez, a végleges formába H ön­téshez. Sokszor a cédulák tízez­rei iapuln'ak a szerző ládája, fiókja mélyén. S a levéltárak, könyvtárak, irattárak rejtett zu­gaiban .éveken át görnyed a ku­tató, hogy előbányássza a nélkü­lözhetetlen adatokat, dokumentu­mokat. Ezért is fájhat aztán joggal, ha a kész mu megfelelő gazda, mecénás hiányában alszik vala­hol egy fiók mélyén. Hisz nem azért volt a szerző kitartó szor­galma, a tengernyi időráfordítás, hogy elzártan, szinte teljes is­meretlenségben lapuljon a mű! Mi hát a megoldás? Nagysiet- ve ki kell adni nyomdai úton valamennyi elkészült művet? Ez egyrészt úgyis lehetetlen, s nem is lehet cél; hisz a gyengén sikerült tanulmányra nem érde­mes pénzt kiadni. Aki kicsit is ismeri a papír- és nyomdai ára­kat, annak nem kell különöseb­ben bizonygatni, mekkora össze­gekről van szó. (Épp ezért meg­lepő, sőt dühítő, amikor vala­mely gyenge munka osztályon felüli papíron, szép kiállításban kerül a nyilvánosság elé. Sajnos, volt rá példa nem egyszer az elmúlt- években.) A teljes ismeretlenségben szunnyadás, illetve a látványos és drága díszkiállítás között sok átmenet lehetséges. A színvona­las tanulmányok fölött feltétle­nül bábáskodni keli. A kisebb értékűeket rotaprint vagy más, kevésbé költséges sokszorosítás­sal adhatják át az érdeklődők­nek. S van egy kihasználatlan lehetőség, amelyre eddig még nem gondoltak a közművelődési szervek vezetői, munkatársai, öt vagy tíz példányban legépeltet­hetik a kéziratot, s valamilyen formában tegyék lehetővé a ku­tató társaknak, a szakdolgoza­tukat kiegészítő egyetemistáknak, doktori és egyéb disszertációkat író értelmiségieknek, hogy ezek­hez hozzáférjenek. Ez egyáltalán nem drága dolog, s akik igény­lik, azok számára felbecsülhe­tetlen segítséget nyújt. Nincs az a közepesen sikerült vagy eset­leg gyengébb kéziratos tanul­mány, amelyből ne lehetne legalább ‘néhány jó adatot fel­használni. Hogyan képzeljük el ennek a megvalósítását? A könyvtár, a levéltár vagy akár a megyei mű­velődési központ magára vállal­hatná a gondozás szerepét, saját költségvetésében gondoskodhatna a ’sokszorosításról, a szabályos leltározásról, kezelésről. S fő­ként a kölcsönzésről. Manapság a városokban — sőt egyes nagy­községekben is — megjelentet­nek közművelődési műsorfüzetet. Ezeknek lapjain tájékoztatni lehetne az érdeklődőket a kiköl­csönözhető kéziratokról, örülné­nek, nagyon hálásak lennének bizonyára a kutatók. Többet is mondunk. Miért ne vásárolhatnák meg a kutatóktól a legjobban sikerült, értékes ké­ziratokat a kiadás jogát is bele­értve? Miért törődjünk bele abT ba, hogy több év nehéz és fá­radságos munkájáért a kutató sokszor még a gépelési költséget sem képes kiharcolni? Nem hisz- szük el, hogy ez megoldhatatlan. Csak nagyobb törődés, az érté­kek megbecsülése kell hozzá., Varga Mihály Közel kétszáz éve kezdődött el a hivatásos színjátszás Magyar" országon. De ha ebből a két év­századból, az utolsó huszonöt évre fordítjuk a figyelmünket, a folyamatosan továbbélő hagyo­mányos vonások mellett érdekes különbségeket fedezhetünk fel. Az ország felszabadulását köve­tően a magyar színházkultűra egész szervezetét tudatos közpon­ti intézkedésekkel változtatták meg, tervszerű rendszerességgel építették ki és tették mindenki számára hozzáférhetővé. A Gondolat Kiadó reprezenta­tív kiállítású kötetében nemcsak szavak és képek, hanem fontos statisztikai adatok is mutatják a szembetűnő változásokat, 1957—1971 között. Kiderül, hogy a legtöbbet látogatott szerzők: Shakespeare — több mint két- millióan nézték meg a darabjait — és Shaw; híveinek tábora meg­haladja az egymilliót. Utánuk mindjárt olyan nevekkel talál­kozhatunk a népszerűségi listán, mint Madách Imre, Móricz Z„ig- mond, Brecht, Németh László, Moliére, Katona József. Meg­tudhatjuk azt is, hogy a kecs­keméti Katona József Színház az 1957—1971 közötti években 7023 előadást tartott és ezekre csak­nem 3 millió néző váltott jegyet. A három nyelvű — magyar, orosz, angol — kötet legfőbb ér­téke a 283 művészien szép szín- házi fotó, amelyből összeáll . a megújuló magyar színjátszás sa­játos portréja. A kötetet Almási Miklós szerkesztette, Kass János tervezte, és ennél szebb ajándé- . kot nem is javasolhatnánk azok- . nak, akik szeretettel és érdeklő­déssel követik nyomon színház- művészetünk fejlődését. A Gondolat Kiadó a filmbará­tokról sem feledkezett meg, nekik Magyar Bálint: Az amerikai film — c. kötetét ajánlanánk. Az ame­rikai filmgyártásban a első mér­földkövek Edison operatőrének, Edwin S. Porternek nevéhez fűződnék A nagy vonatrablás­ról és az Egy amerikai tűzoltó életéről van szó, ezekről a pri­mitívségükben is zseniális, 1902— 1903-ban készült kisfilmekről. amelyek a spontán fejlődést vetí­tették előre. így kezdődik a nagy „csoda”, amely megteremti a cowboy-mí- toszt, a hollywoodi álomgyárat, műfajokat és világsztárokat, s mindezt hatvan év ezernyi mo­zielőadásának személyes; élmé­nyével szembesíti a szerző. így jut ‘el napjainkig, hogy a leg­újabb amerikai filmekből szűrje le a vitathatatlan következtetést: „Az álomgyárból mintha már múzeum lenne. Megtette a kö­telességét, néhány nemzedék ér­zelmeit irányította. Nemcsak Amerikában, de az egész vilá­gon. A harmincas évek álomgyá­ra ma már mintha kevésbé irá­nyítana, csak nosztalgiákat éb­reszt az idősebb közönségben. Kihalt gyárudvarokat látunk. Az Isten vele tanár úr! pálya­udvara ma is megvan, beomlot- tan, kopottan, lomtárra megéret­ten. Díszfalak, kocsik, repülőgé­pek lomtárát. Egy egész kísértet- világot. Ez a régi Hollywood. A film címe: Hollywood, the Dream Factory. Rendezte: Edward Spie­gel. A mozikban azonban már az új ^Hollywood megy. A kereszt­apa, a Volt egyszer egy vadnyu­gat és a Wheeler szenátor feltá­madása. A Wheeler szenátor feltámadá­sa még kudarcról számol be: a konzervatív, víláguralmi erők si­keréről. A Big Country-ban (Ide­gen a cowboyok között) elhang­zik a mondat: a rendőrség legkö­zelebb kétszáz mérföldnyire van hozzánk. Nekünk magunknak kell gondoskodnunk magunkról. A hősköltemény, a Volt egyszer egy vadnyugat. A szülés kínjai­nak a mesterfilmje. Vér, család­irtás, gyilkosságok. Közben pusz­taság, izzadtság, elkeseredés, kín­lódó munka minden percnyi éle­tért. És remény a bizonytalan jö­vőért, mely mintha a föld alatt rejtőznék valahol. A hősnő már nem az álmatagon bájos Lilian Gish vagy a tisztalelkű bakfis, Mary Pickford. Most Claudia Cardinale' játssza: nyersen, el­szántan. De a jövőt ő teremti meg. Illúziók nélkül, mégis hit­tel.” V. Zs. Egy új „betegség”: mikrobiblio-mánia Napjainkban világszerte mind nagyobb az érdeklődés a könyv­világ legapróbb termetű tagjai iránt. A kiadványok többféle technikával készülnek. Egy ré­szük közvetlenül szedésről nyo­módott 3—8 pontos betűkből, ma­gasnyomó eljárással. Másik ré­szük fotoeljárással. kicsinyített nyomóformákról, részben ofszet­eljárással. részben cinklemezek- ról magasnyomású eljárással. Elő­fordulnak azonban olvan kiad­ványok is, amelyekben az egyes szöveglapokat parányi rézvésetek- ről nyomták. A XIX. század vé­gén már használtak egves minia­tűrkönyveken fűzés nélküli kötést is, lapragasztással. Ezt a techno­lógiát közönséges könyvek kiadá­sában csak századunk dereka óta alkalmazzák. Érdekes, hogy korra és nemde való tekintet nélkül megragadta az embereket a kis könyvek bű­völete. A mikrobiblio-mánia, a kiskönyvek iránti szenvedély a gyűjtőket arra ösztönzi, hogy minden e tárgyról szóló irodalmat felkutassanak. Magyarországon a kiskönyvkedvelők három kiemel­kedő magángyűjteményt tartanak számon: az első 1230. a másik kettő mintegy 700, illetve 400 kö­tetből áll. A gyűjtők zöme 15— 100 példánnyal rendelkezik, so­kan pedig most kezdik el a gyűj­tést. A legtöbb nagv példányszá­mú miniatűrtkiadvány az Athe­naeum és a Zrínyi Nyomdákban készült, a kereskedelmi forga­lomban kapható kis könyvek nagy része pedig a Kossuth és a Táncsics Kiadók kezdeményezé­seit dicséri. Rónay István: Nő tükörrel. Bajai fotósok sikerei Eredményesen szerepeltek a József Attila Művelődési Központ Duna Fotóklubjának tagjai az elmúlt hónapokban rendezett kiállí­tásokon. Most három alkotó sikereiről számolunk be. Görbe Ferenc díjat nyert Pécsett, a Család című kiállításon és Szarvason a Paraszti élet címniel rendzett tárlaton. A Herrschingi Nemzetközi Fotókiállításon (NSZK), Vsetinben (Csehszlovákia), több műve került a falakra. Képünkön az- egyik tetszéssel fogadott fel­vétel: A lépcső című. Ligeti Lászlótól A szemüveges című képet mutatjuk be. ö is részt vett az NSZK-ban rendezett, már említett tárlaton, meghívták a lengyelországi, Vénusz ‘74 című kiállításra és szerepelt a Fotókíubok III. kecskeméti színesdiaszalonján. A Baja ’74 kiállításon nyert díjat Rónay István és elfogadta a zsűri a Hagongande Nemzetközi .Kiállításra (Franciaország) beküldött fel­vételét. Lapunkban Nő tükörrel című alkotását közöljük. Görbe Ferenc: A lépcső. Ligeti László: A szemüveges. Ördögmúzeum Litvániában ^ Kaunasban nyílt meg a Litván SZSZK legújabb múzeuma. Ez ad otthont annak a gyűjtemény- -nek, amelyet még életében a vá­rosnak “adományozott A. Zsmujd- zibavicsUsz, a kiváló litván festő. Lehetetlen felsorolni a 260 fi­gurából álló ördöggyűjteménv minden tagját, így csak néhá­nyat említünk, olyanokat, mint a ..művészetek mecénása”, a „kalóz- pecsélör". s a huncut erdei ör­dögfiókák egész családja. Az ördüggyűjl emény mind újabb példányokkal gazdagodik. mert az egész országból elküldik a kaunasi múzeumba az újabb ör­dögfigurákat. 'TÄPN — KS) SZILVÁSl LAJOS (2.) — Van konyakod? — Nincs. Elfogyott — mondom neki, pedig van még egy bon­tatlan üveggel. Nem azért tit­kolom él, mintha sajnálnám tő­le, hanem mert ez az utolsó palack. Orvosság gyanánt őrzöm, hátha belém üt valami nyava­lya, jó lesz -akkor.. .■ — Kár — szíy egy nagyot a cigarettájából Hartmann. Rossz a gyomrom. — Éhes vagy. Bólint. Lassan eregeti ki kes­keny száján a füstöt. Most lá­tom, hogy az ő arca is nyűtt, fáradt. Zsípárnái is halványak, mint a, sületlen tészta. Ismét eszembe jut, hogy ilyen joviális, békés arccal, hogy lehet valaki nyilas. És most már nem bá­nom, hogy nerp adtam neki ko­nyakot. Ezek a nyilasok rosszabbak, mint a németek. A németek leg­alább százszázalékos önzésből gonoszok. De ezek... olyanok, mint az az ember, áld inkább a nyakába vész valakit, csak­hogy felülhessen a lóra. Mert másként még a kengyelbe se te­hetné bele a lábát. Nacionalis­táknak vallják magukat, pedig közönséges hazaánilók.. Minden árat hajlandók megfizetni a né­meteknek, hogy hatalomra segít­sék a nyilaspártot. A múltkor beszélgettem róla Tornyai alezredessel. Tornyai ér­telmes ember, csodálom is, hogy kinevezték zászlóaljparancsnok­nak. Nekem azt fejtegette, hogy a nyilasok már nem is titkolják, hogy mindenáron át akarják venni az ország vezetését. Mon­dom neki, hogy ha tv. megtör­ténik, annak a kormány lesz az oka. Meg maga a kormányzó. Az eddigi belpolitika. Hagyták megnőni a nyilasok szarvát. Jobbról kritizálni a kormányt, szidni tétovázását, bírálni erély-, telenségét, kevesellni a háború szolgálatában kifejteti erőfeszíté­seket. kevesellni az áldozatokat — tehát mindaz, amit a nyila­sok szajkóztak évek óta — bo­csánatos bűn volt, nem járt érte megtorlás. De bezzeg ha valaki csak ki merte ejteni a száján, hogy ráfizetünk erre a háború­ra, s azon kellene gondolkoz­nunk, hogyan ugorhatnánk ki belőle — azt rögtön kikiáltották hazaárulónak, defetistának, an­golbérencnek, bolsevista ügynök­nek ... Jelzőkben nem volt hiány, s alkalmasint a hadbíró­ság is tüstént összeült. Most itt az eredmény: a nyilasok készek rá, hogy bármelyik nap odaáll- janak a kormánykerékhez. Tor­nyai csak bólogatott, de nem szólt egy árva szót sem. Igen, így állunk. Magyaror­szág közepén húzódik a front, s' képtelenek vagyunk feltartóztat­ni az előrenyomuló oroszokat. Valami tessék-lássék ‘ háborút folytatunk, lövöldözünk, verek- bzünk, és — utána mindig visz- szavonulunk. Nem is lehet j más­ként. Kézifegyverekkel tankok ellen?... Gyerekség. Értelme't- len, ostoba és öngyilkos játék. Hasonlatosak vagyunk ahhoz az emberhez, akinek a gép levágja egyik ujját, de ahelyett, hogy léh'fcugrana, valami bűvölet ha­tására beleteszi egész kezét a kerekek közé. Ls mióta tesszük ezt? ... Előveszem a zsebnaptáram. Október tizenötödike van, vasár­nap. Augusztus óta harcol ma­gyar földön a zászlóaljunk, s az­óta kivertek bennünket Erdély­ből, leszorítottak ide az Alföld­re ... Mindezt alig két hónap alatt. S vajon mi lesz újabb két hónap múlva? Hartmann eldobja a cigaretta­csutkát. Az égő csonk a porban füstölög. — Egész nap nagy a csend ... — szólal meg aztán a hadnagy, s lassan felém fordul. — Nem fetszik ez nekem ... Igaza van. Nagy a csend. Nem annyira'a'front csendje tű­nik fel nekem is; inkább az, hogy a zászlóaljtörzsből mind­össze egyszer hívtak fel: reggel. Más napokon tízpercenként cseng a tábori telefon, akkor is, ha nem állunk : harcban. De ma hallgat a törzs. Semmi ->arancs, de még csak jelentést stm kér­nek. Bontsam fel mégis a konyakot? Ha kinyitom á fiaskót, holnapra egy korty sem marad belőle. Kár lenne érte. Háromcsillagos Mária Terézia konyak. Ke >zs- várott szerezte a tisztilegér ;m. Iga* is, hóvá tűnt ez az en er? Borotválkozás közben mer. ki a házból, s azóta nem k ült elő. — Szojka! Miközben borotválkoztam, i- vitte a fürdővizemet. Aztán i­mentem a futóárokba, s el is feledkeztem róla. Hová lehetett? — Szojka 1 A kiáltásra kinyílik a házban az első szoba ajtaja. A fiatalab­bik híradós néz ki rajta. — Főhadnagy úr, a zászlóalj­törzs kéri a telefonhoz. A szobában a telefont a sa­rokban álló, ingó lábú asztalra szerelték fel. Egyéb bútor jó­formán nem is akad a szobában. ■Talán a ház gazdái vitték el magukkal. Így, üresen, igen si­vár a szoba. Megszoktam, hogy a parasztházak szobái mindig zsúfoltak, néha szinte a meny- nyezetig, legalábbis ahol az a szokás, hogy a mestergerendáig felpolcolják az ágyakon a pár­nákat, dunyhákat. De ebben a szobában semmi egyéb, mint ez a rozoga asztal és nagy csomó szemét a tapasztott padlón. Nincs szomorúbb látvány, mint az üres parasztszobá. A parasztember nem költöző fajta. A városi la­kásban nem feltűnő, ha nincs bútor. Ott gyakrabban cserélnek tanyát az emberek. Recseg a telefon. Minden fi­gyelmemet összpontosítanom kell, hogy megértsem a vonal túlsó végéről érkező hangot. Tornyai alezredes segédtisztji beszél, a kis Komoróczi had' y, ezt ha­mar felismerem hogy mit mond, azt már szebben ér­tem. Meg is k ,-rdeznem: — Hogyan? » dd csak még egyszer! Türelmetlen .degesen ismétli: — Azonna Julj a törzshöz. Tiszti gyűlés lesz. Hartmann had­nagy urat ne hozd magaddal! Ez az öreg kifejezett parancsa! Leteszem a helyére a kagylót, és amíg szólok a bajuszos tele­fonistának, hogy kerítse elő Szoj- kát, azon gondolkozom, miért hangsúlyozta annyira a kis Ko- moróczi, hogy Hartmannt ne vi­gyem magammal. Ami nekem nem sikerült, a te­lefonistám tüstént elintézte. Szoj­ka már itt is áll az ajtóban, a tisztilegények nyugalmával. Széles arcában kérdö-várakozóan csil­log két barna gombaszeme. Keze a zubbonya alját húzogatja, hogy feszüljön a ruhadarab a derék­szíj alatt. Tömpe, enyhén szep­lős orra felett összevonja amúgy- is egvbenött szemöldökét, mintegy jelezve, hogy figyelemmel várja a parancsot. Most is frissen bo­rotvált — nem tudom, hogyan szakít magának mindig időt a borotválkozásra —, s erős, kiug­ró pofacsontján csillbg a bőr. Szojka rendkívüli ember a sze­memben. Ügyszólván mindenhez ért: főz, mos, vasal, autót vezet, gépet javít, fegyvert reparál, ételt és italt szerez titokzatos utakon, mindig van cigarettája, és mesz- sziről megérzi a szesz szagát, de igen ritkán iszik. Ideális tiszti- legény, kitalálni sem lehetne kü­lönbet. Otthon, tudtommal, laka­tos volt egy pesti gyárban. (Folytatjuk.) A mai magyar színház

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents